Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-06 / 262. szám
Ur SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. november 6. HOGY ÉRZI MIGÜT, ELVTORS? Mindenhol Magyarország Beszélgetés Szabó Pál üzemmérnökkel, a TITÁSZ kisújszállási kirendeltsége vezetőjével — Nem, sajnos, holnap nem jó, Debrecenbe megyek a brigáddal, igazgatósági munkavédelmi versenyre. — És holnapután? A beszélgetést harmadnap onnan folytattuk, ahol telefonon abbahagytuk. — Másodikok lettünk. Elég nehéz „menet” volt, de megérte. — Utána volt nagy muri? — A brigád hamarabb hazaért mint én, megvártak itt a kirendeltségen, s meg't- tunk néhány pohárral. — Egészségükre, megérdemelték ... De... a maguk szakmájában ugye különösen veszélyes lehet az ital? Feláll, most látom csak, hogy mennyire kisportolt, csupaizom férfi. A térképhez megy: — Néhány számot mondok, s ez válasz lesz. Száznégy kilométer kisfeszültségű elosztóhálózatunk van, 140 kilométer középfeszültségű szabadhálózat. Csaknem 12 kilométer kis- és 1 kilométer középfeszültségű kábelünk. Közel száz tarnszformá- torállomás tartozik hozzánk, a Kossuth Lajos arany koszorús brigád tizenkét villany- szerelőjéhez és helyettesemhez, Molnár Lajoshoz, Nyolcezerháromszáz fogyasztásmérőnk van, 2 ezer 500 közvilágítási fényforrásunk. Itt nincs pardon ... — Soha nem is volt? Cseng a telefon, valahol baj lehet, a válaszból következtetek: „Igen, vettük, máris indulunk.” Az udvaron gépkocsi önindítózik. Szabó Pál egy Fecskét morzsolgat. — A kezdet kezdetén, majd tíz éve ... akkor... Elhallgat, érzem, nem szívesen beszélne az „akkor”- ról. — Akkor? — Néhány kitűnő szakembertől kellett megválnom. A kilinccsel együtt jöttek be a szobámba. Máskor meg fejszével! Aztán szót értettünk. Ha valaki tudja, hogy mit is jelentett a kemény, kun koponya, — én igen. Errefelé minden nehezebb volt... Sokat köszönhetek a pesti tanárkodásomnak. Egyáltalán a Ganzban töltött éveknek. — Tehát „bevándorolt”? 2 Szinte a karórám ketyegését is hallom. — Budán laktam, a Rózsadomb túlsó felén. Érettségiztem, elektroműszerész lettem a Ganzban. Szép éveim voltak. Ha egy-egy Kandó „elkiáltja” magát itt az állomáson, még most is majdhogy visszaszólok neki: szervusz pajtás itt vagyok, bábád voltam! Aztán mégis úgy alakult, hogy diplomát szereztem, tanár is voltam a szakmunkásképzőben. De akkor már „útban volt” a második fiam. Nem szégyellem megmondani, az ördöggel is szövetkeztem volna lakásért. Nos, így kerültem én ide, 1968-ban, a Kunságba. — Könnyen megszokta? ... Mindent, ami az akkori Kunsággal együtt járt. Legyintés, jóízű nevetés: — Az első nap vissza akartam szökni Pestre. De aztán megszerettem a várost, — Mit szeretett rajta? — Azt, hogy befogadott. — Érdeke volt! Villamos- mérnök kellett... — Többről volt szó . .. — Persze ... Fejszével metitek magára! — Most már a TITÁSZ kiváló brigádja vagyunk, megpályáztuk a Magyar Villamosművek Tröszt Kiváló Brigádja címet. 3 — Jó, hagyjuk a letört kilincset, ennek az emléknek ajtaját látom nem szívesen nyitogatja. Inkább azt kérdezem: az „akkoriak” most mitől kiválóak? — Na látja erről szívesebben beszélek, mert ezen igen sokat gondolkodtam. Nem attól, hogy brigádnaplónk van, nem a beragasztott színházjegyektől. Egyébként nem ra- gasztgatjuk, nem „csicsáz- zuk” a naplót, felnőtt emberek vagyunk. De mitől „kiválóak”? Furcsa szakma a miénk — nem a kérdés elől akarok kitérni, sőt indokolni akarom — mert minket akkor vesznek észre, de akkor jó „vaskosan” ám, ha valami baj van, ha kimarad az áram, ha — ahogy mondják — nem ég a villany. De mikor van baj? Amikor vihar van, ha tonnányi a zúzmara, ha pustol a hó ... amikor szétszakadnak a vezetékek. Ilyenkor van ránk legnagyobb szükség. Mégpedig gyorsan. Mindezek felismerése együtt érleli meg bennünk a veszély- és felelősségérzetet. Egy szemvillanásból tudják egymás között a brigádban, hogy most Papp Sanyi nem mehet fel erre a veszélyes karóra, mert beteg a gyereke, s ideges... Vagy hogy Forró Karcsi miért van harapós kedvében: építkezik, s két hete nem kap cementet. — A „kiváló” jelző megközelítésénél munkafegyelmi kérdéseket nem is említett. — Mindenki tudja a dolgát és teszi. Nem mondom, kanál sincs csörrenés nélkül, de jól néznénk ki, ha alapvető munkafegyelmi „elcsúszásaink” lennének. Akkor hogy vállalhatnánk: ilyen a szocialista életmód! Észrevettem, hogy meglehetősen széles körű a társadalomtudományi érdeklődése. Szóvá tettem, szerényen megjegyezte: — Szakosítót végeztem a marxista egyetemen. Megtudtam, vörös diplomával. Erre azt mondta: csak megnyertem egy ütközetet. — Mi volt ez az ütközet? — Mindig érdekelt a filozófia. Jelentkeztem volna a szakosítóra. De volt itt egy ember a városban — nemcsak azért merek erről beszélni, mert már nincs itt — akin a dolgok múltak. Majdhogy így mondta: mit képzel maga, nem annyira fejlett még maga! Kegyetlenül „berágtam”. Majd én megmutatom, ki a „fejlett” ki nem! Dehát... Megint csak jóízű nevetés: — Aztán elfelejtettem ezt az összetűzést. Dehogy akartam én később valamit is megmutatni; tanultam, mert hallatlanul élveztem. Látókört kaptam ahhoz, hogy a brigáddal még jobban ... Bármerre indulunk mindig a brigádnál kötünk ki. — Ha minden brigádvezető ilyen gondos volna? — Félreértett! Nem én vagyok a brigádvezető, hanem Forró Karcsi. Én csupán segítem őket. Hogy mégsem a háttérben, arra talán — minden szerénytelenség nélkül mondom — magyarázat, hogy nekem van legmagasabb iskolai végzettségem, s ezzel, mint kommunista vállalom az emberek életszemléletének formálását, életmódjuk alakítását, De mindezt sokkal „prózaibban” is megfogalmazhatjuk: felelős vezető vagyok, s nemcsak a rámbízott műszaki feladatokért! Kötelességemet teljesítem, amikor a brigád emberi fejlődéséért dolgozom. 5 — Vannak akik a kötelességteljesítést érdemnek fogják fel. — Az érdem a gimnázium sportpályáján kezdődött), amikor Osztos Károly tervező kollégám „letette” a társadalmi munkában készített világítási tervet. Amikor a brigád javítgatni kezdte a bontott anyagot, hogy este is nappal legyen a gyerekek pályáin. Amikor Molnár Lajos — a helyettesem, hajdani kazánkovács, de már univerzális elektromos szakember — éjszakánkért azon töprengett, hogyan süllyesztjük le 3.5 méterre a pályákat megvilágító oszlopokat. Aztán elment a kátéesz kovácsához, s azt mondta Cs. Kis Imre bácsinak: fúrófejet kovácsolunk, Imre bátyám. Megkapta: bolondozol, te Lajcsi! De megcsinálták. Azóta ez a „masina” fúrja a vezetékoszlopoknak is a lyukat. Nem kell ásni, csákányozni a kemény földet. Mert itt a föld is kemény. A napokban utaztatják a „szerkentyűt” Debrecenbe, újítás a javából. — Most már kezdem érteni, miért szerette meg ez a város magát, magukat. Sokat dolgoztak, a kötelességükön felül is. Mivel tölti el a szabad idejét? — Nem vagyok társaságbeli ember. A fiammal, feleségemmel együtt röppennek a napok, hetek, évek. Sportolunk, Pestre járunk, kirándulunk, olvasgatunk. Aztán mindenfajta brigádösszejövetelek, tanfolyamok... — Szóval „tanárkodik”? — Már nem annyira. A szerelők mindegyikének megvan az általános iskolája, hárman telepvezetői, ketten művezetői, öten önálló szerelői képesítéssel rendelkeznek, néhányan most tanulnak. Nemigen kell már tanító bá- csiskodnom, — a szó régi értelmében. Nem is szeretik ezt már az emberek. De szívesen fogadják a gondolkodás- módjuk tapintatos irányítását. Erre törekszem, ez bevált. Lassacskán eljutunk addig, hogy minden fontosat tudnak az emberek a világról, amely őket érinti, érdekli. 6 — Engem most az érdekelne, hogy végleges otthona-e Kisújszállás? Kesernyés mosoly: — Jól hangzana ha azt mondanám igen, — hiszen az előzőekből így következne. De azt hiszem nem... Én szívesen élném itt le az életemet, de a gyerekek érdeke mást kíván. Műszaki pályára készül mindkettő, — úgy látom. Bármennyire is jó véleménnyel vagyok az itteni gimnáziumról — ahol sok kedves barátom eredménynyel tanít — de a srácokat mégis műszaki középiskolába kell adnom. Ez a kétszer kettő igazsága. Viszont teljesen valószínűtlennek látszik, hogy a gyerekeket felvegyék kollégiumba. Ezzel is szembenéztem: vannak akiknek a gyermekei jobban rászorulnak. Marad a másik megoldás... S nézze, ez a kedves kis föld mindenhol Magyarország... Tiszai Lajos Könyvhalomból könyvtár Egy középiskola úgyszólván elképzelhetetlen könyvtár nélkül. Nemcsak a szorosan vett oktatás látja kárát a „könyves környezet” hiányának, hanem kizárja ez az életre nevelés teljességének lehetőségét is. Tegyük hozzá: középiskolai könyvtáron olyan — az osztályok szomszédságában működő intézményt értünk, amelyben mindennap helyben olvashatók, illetve kölcsönözhetők a legfontosabb kézikönyvek, szépirodalmi művek, lehet ott újságot, folyóiratot olvasni, s alkalmanként órát is tartani. Eszerint nem tekinthető könyvtárnak a sötét sufniba, lelakatolt szekrényekbe zárt könyvtömeg, még akkor sem, ha évről évre szaporodik is a könyvek száma. Ez utóbbi típusú „könyvtár" eltűnőfélben van megyénk középfokú oktatási intézményeiből. Legutóbb a tiszafüredi Kossuth Lajos Gimnázium és Szakközépiskolában oldódott meg az iskolai könyvtár ügye. A megyei tanácstól 100 ezer forintot kapott a tavasszal a gimnázium. Gyors számítás: ez elég a berendezésre. Hely kellene, ötlet: az udvaron levő félig nyitott műhelyt át lehetne alakítani, a fiúk politechnikai műhelyét ki lehetne oda költöztetni, s az így felszabaduló tágas, világos helyiség lehetne a könyvtár. Hozzáláttak a kivitelezéshez. Így azután az iskola igazgatója a közelmúltban büszkén mutathatta az új műhelyt és az új könyvtárhelyiséget, amelybe már csak a berendezéseket várják a TANÉRT - től. Az igazgató nem felejtette el hozzátenni: mintegy 20—25 ezer forint értékű társadalmi muríkát végeztek a tiszafüredi üzemek munkásai, a gimnázium diákjai, tanárai. A gyors könyvtárépítés története röviden ennyi. A gimnázium önálló könyvtárosi státust kapott és évi 10 ezer forintot az állománygyarapításra. A korábbi években — egy sötét sufniban — 13 ezer kötet könyv halmozódott fel. Ezek most majd könyvtárat alkotnak. Sz. J. Ek Sándorné Mezőtúron A mezőtúri városi kiállítási csarnokban pénteken nyitották meg Ék Sándor Kossuth- és Munkácsy-díjas festőművész emlékkiállítását. A művész özvegye és leánya ez ünnepélyes alkalomból néhány napot a Be- rettyó-parti városban töltött. — Őszintén megmondom, nem éreztem kötődést ehhez a tájhoz, sosem jártam errefelé. De ismeretlenség-tudatomat már az első órák után kellemes vonzódás, otthonosság érzete váltotta fel. Megható és megtisztelő számomra, hogy a mezőtúri emberek nagyrabecsüléssel beszélnek férjem művészetéről, hagyatékáról. — A kiállítási csarnokban 13 híres Ék-festmény —köztük a Töprengő, a Visszatérő, az Anya gyermekeivel, Vérvörös csütörtök, az Evakuált kislány, stb. — látható és 20 grafikai alkotási a mester életművének reprezentáns darabjai. önnek melyik munkához kötődnek személyes élményei? — Hosszasabban kellene kutatnom emlékeim között, hogy egy konkrét alkotást említhessek. Férjem azt mondta: „Az ihletemmel Te ott vagy minden színemben, ecsetvonásomban, rajzomban”. Nem tudok meghatottság nélkül gondolni az együtt töltött harminc évre. .. Előttem születtek a művei, az első műbírálójuk én voltam, ezért mondom: számomra minden festménye, rajza egyformán kedves. S az emlékezés perceiben nagyon jól esik a mezőtúriak értő szeretete, ahogy ezt a kiállítást kérték, fogadták és értékelik. — ti — Megjelent a Lehel Harsona Diákújság a jászberényi gimnáziumban Az üzemi újságok értelmezését, hasznosságát már senki előtt nem kell bizonygatni. A gyárak, vállalatok dolgozói szívesen olvasnak arról, ami közvetlen környezetükre jellemző, a munkás hétköznapok eseményeiről. A céltudatosan szerkesztett üzemi lapok a munkahelyi demokrácia segítői, fórumai. A diáklapok fontosságát még nem ismertük fel teljes egészében. Gátat szab persze megjelenésüknek a korlátozott anyagi lehetőség is. Pedig az iskolai újságok nevelőereje igen jelentős, nemcsak azért, mert többnyire az iskolai évek' alatt dől el, hogy a leendő felnőtt rendszeres újságolvasóvá válik-e, vagy sem. Ahogy az üzemi újságok a munkahelyi, úgy az oktatási intézmények lapjai az iskolai demokrácia nevelő fórumai lehetnék. Jó példa mindezekre a Lehel Harsona, a jászberényi Lehel Vezér Gimnázium diáklapja. Ügyesen szerkesztett, az aktuális feladatokhoz, az olvasók életkori sajátosságaihoz igazodó, érdekes, valóban diáklap. A szerkesztőket és ifjú „újságíró” kollégáinkat a lényeglátó szemfülesség iš dicséri, nyilatkozatot kértek az iskola jeles vendégeitől, az „öregdiákoktól”, így Őe- rend T. Ivántól, Holló János akadémikustól is. Az iskola belső életéről szóló cikkeken túlmenően kitekintést kapunk a lapban a nagyvilágra is: mégpedig alkalmi „világjáró riporterek” tollából, akik természetesen az iskola tanulói. Az iskolai KISZ-szervézet kiadásában megjelenő lapot a Hűtőgépgyár nyomdájának Május 1. és Guten- berg brigádja készítette, az iskolával kötött szocialista szerződés alapján. » r ■■ n BLOCKFLŐTE ES CS0RG0D0B A reneszánsz életigenlő, embert dicsérő, napfényes világába utazunk. Mátyás udvarába, Itáliába, a Németalföld tájaira, VIII. Henrik földjére, Rousseau és Voltaire hazájába. A zene szárnyain, a krummhorn, a dulcian, a blockflőte, a viola da gamba, a viola da bastarda, a csörgődob, a kasztanyetta és a lant, a legismertebb reneszánszkori hangszerek, nyugodt és nyugtató dallamain. A Camerata Hungarica együttes vezetője, Czidra László a Pelikán szálló Zádor-termében kedvesen, közvetlenül, emberközelből beszél a közönséghez, úgy ahogyan zenéjük is szól. Bemutatja a hangszereket, a kort, amelynek muzsiltáját megszólaltatják a kiváló fiatal zenészek, akik legalább ugyanolyan jó ismeretterjesztők is. Ahogy a zenét díszítik, variálják, olykor rögtönöznek, ugyanúgy tudták színessé tenni azt az egyórás műsort is, amelyet Szolnokon, a Pelikán szállóban a komolyzenei klub meghívására adtak,
