Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-01 / 231. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

Mr

1977. október 1.

K

akasszóra ébredünk. Nagyanyám lependerül vackáról, felkattintja a villanyt, újságpapírt tesz a kályha elé és zörögni kezd. Anyósomék közös ágyból kelnek.

/

— Aludjanak — hallom anyósomat, s érzem, felénk mutat. Miénk a nagyheverő, közöttünk a gyerek.

— Felkelek — mondom.

— Minek? — kérdezik egyszerre.

— Egy nap végigdolgozom a maguk műszakját.

— Mi hasznát veszed? Harci alakzatba fejlődünk, anyósom a fészerbe megy, a disznók moslékét készíti, apósom hátra, a kazlak felé szénáért,, enyém az istálló; kitrágyázni a marhák alól.

Még csillagos az ég, hideg csípős az idő, nyakunkon a tél.

Pezsdül az udvar. Nagyanyám egyesével engedi a tyúkokat, ellenőrzi, melyik monyos, s azt visszatartja, a többi mehet. A kacsák is kitotyognak óljukból, gágogva röppennek a libák, s az istállói ágy alól szabadba perdülnek a pulykák.

Nagyanyám rikoltozó kakassal megy a kiskonyha felé. Kést köszörül, messzire száll a hang. A kakassal végezve újra előjön, s a tömésbe fogott kacsák közül elmarkolja a gácsért.

— Csuda szívós — mutat a vergődő kacsára. — Elég lesz-e? — fordul felém. —

Vágjak csibét is?

— Ez is sok.

— Elfogy, ne félj.

Vasárnapi ebédeken nagyanyám arról mesél, gyerekkorukban az uborkát négyfelé vágták, hogy jusson, sa jószágnak száraz kenyeret adni halálos vétek volt. Most vagdalja, gyilkolja a baromfiudvart. '

Mire végzünk az etetéssel, s anyósom kannákba méri a gőzölgő tejet, kész a reggeli. Kacsamáj sütve, töpörtyű, hagymás vér, kinek mi kell. Savanyúság háromféle; uborka, savanyú káposzta, ecetes paprika.

A gáztűzhelyen forr a leves, sül a kacsa, pirosló lében puhul a kakas. Nagyanyám sürög-forog, már a tésztát készíti, kis tálba tojásokat üt, másikba habot ver, cukrot, sót, lekvárt, diót, mákot porcióz. Siet, kapkod, időnként az ablakon át az égre kémlel: merre jár a nap?

— Ráér — nyugtatom —, mások ilyenkor kelnek.

— Délre kész kell lenni. Nem csúfkodunk délután az ebéddel.. Vasárnap van.

Tíz órára kész az első sütés. Tepsiből mutatja magát illatozva a bukta.

— Egyél — kínál nagyanyám —, messze még a dél.

Anyósom most jött meg a téeszirodától, takarított. Két éve, hogy a gyalogmunkát seprűvel váltotta fel. — Derekát fájdítja, kínlódva emel.

Körülnéz, mihez nyúlhatna. Fogja a buktákat, deszkára rakja, abrosszal takarja. Nagyanyám rászól:

— Egyél, Rózsi. Falat se volt ma a szádban.

— Jut is arra idő -r- hárítja el a kínálást anyósom, s mosogatni készül.

— Egyen — mondom —, annyi ideje legyen.

Nem hallja, vagy csak teszi?

Mondjam? Minek? Negyvennégy kilójával, nyugha- tatlanságával, örökös tettre- készségével, akarásával, a munka utáni beteges vágyódásával milyen alapon vitázzak? Hányszor megfigyeltem, hogy nagy munkák idején csak felkapott valamit az asztalról, azt préselte szájába, de már szaladt, rohant tovább, ha mást nem, hát futtába vizet öntött a baromfiak lábosába, két-három villa trágyát kikapott a tehenek alól, s usgyi tovább a mezők felé.

Ilyenkor, vasárnap délelőt- tökön, a kiskonyha szögletében ülve, nagyanyám bé- kitő közelségében százszor is fogadalmat teszek. MegfogaVasárnapi

Varga József étkek

Artner Margit illusztrációja

dóm, hogy megváltom ezt a világot; elég tessék megállni, leülni, nyújtózni kicsit, hétvégeken heverészni, szabadság alatt Harkányba járni! Ha máshogy nem megy, eladjuk a jószágokat, kiürítjük az istállót, a disznóólát, a baromfiak helyét. Bevezettetjük a vizet az utcáról, a rozzant klozett helyett angol vécét építünk, kihajigáljuk a szúette bútorokot, s újakat veszünk, van rá pénz. Esténként bedurrantunk a fürdőszobába és ellenőrzőm, hogy mindenki lubickolt-e a forró vízben, különösen apósomra ügyelek, az évtizedes kocsisságban ízületei kikészültek, könyöke bunkóforma lett, s este, ha kabátját veti, sziszeg, káromkodik.

— Te nem eszel? Már ez sem ízlik? — Nagyanyám áll előttem. — Mámeg eszelsz valamin — korhol csöndesen.

— Dehogyis, mama.

Nézem bogárszemét, bütykös, göcsörtös ujjait, s arra gondolok, meddig várok még a helybéli világmelváltás- sal? Nagyanyám hetven éve mázsás súlyként nehezedik rám, s vele a felelősség: és ha holnap késő lesz?

Tizenegy óra. Kész a leves, nagyanyám pléhtálba rakja a főtt húst, a szárnyakat, lábakat, nyakakat, heréket. Megsózza, majd főtt sárgarépával, zellerrel, petrezselyemmel takarja a húst.

— Jónapot, nászasszony — nyit ránk nagyapám, anyósom apja, aki felesége halála óta a vasárnapi ebédeket nálunk költi el. — Főz? — kérdezi.

— Főzök. Egyen buktát maga is.

Az ablakból látom, amint apósom felkaptat az udvar emelkedőjén, s az utolsó őszi füveket cipeli vállára vetett sátorlapban. Anyósom nagy kosár marharépával követi.

Dél sincs, amikor nagyanyám teríteni kezd.

— Mehetnek — mondja nagyapának.

Elfoglaljuk a székeket, nagyapám a sarokba kuco- rodik töprengve.

— Jár az idő — mondja maga elé —, egyik év a másik után.

— Üljön ide — mutatom a kényelmesebb helyet.

— Jó ez. Nekem ez is jó.

Marad.

Gőzölög a leves, égeti a nyelvet. Feleségem erős paprikát hoz, azt nyomkodja tányérjába, anyósom paradicsomlével hígítja levesét.

Leves után párás kancsó- ból bort öntünk, jéghideg üvegből szódát.

— Egyétek a főtt húst is. — Kínál nagyanyám és mereven néz. — Nem jó?

Nem szólok rá.

Eszünk.

Nagyanyám a kályha melletti kisszékre kucorodik le, s pléhtáljából néhány kanál levest merít. Utána feláll, készenlétbe helyezkedik, kezét összekulcsolja, s minden mozdulatot, minden falatot figyel.

— Egyen, nász, ne csak turkálódjon.

— Nekem már ölég. Menynyit egyek? — így -nagyapám.

Pörkölt rizzsel. A zsíros, piros lé ellepi a húsokat.

Nagyapám egy szárnyat bök bicskája hegyére. Apósom nem kér, epéjét fájdítja.

Anyósom kapkodva végez. Ugrik, összesöpri a csontokat, s viszi a kutyának. Utána nem ül le.

Feleségem hátradől a he- verőn.

— Holnap délig elég — mondja, s ujjával jelzi, torkig lakott.

Tartom magam. Szokásos porciómat, a két felső combot, jó adag rizzsel bevágom. Igazság szerint ízt nem érzek, csak falok, úgy mint egy hete, öt hete, száz hete.

Nagyanyám púpozott tál kacsasültet hoz.

— Tessék — teszi elénk.

Nagyapám hátrahúzódik,

befejezte. Apósom száraz húst vesz, hozzá uborkát. Anyósom a sárgálló kacsacombot tartja felém:

— A részed,.

Nagyanyám nem eszik. Áll és néz.

— Megjárja? — néz rám.

— Csak dicsérni lehet.

— Elég? Ne hozzak mást? — aggodalmaskodik.

— Ezzel se bírunk.

M

amácska még á^ban van reggel, mikorra elvégeztem azt a kevés munkát, ami a ház körül adódik. Ágyba viszem a reggelit, mint házasságunk első hónapjaiban. Mióta nyugdíjasok vagyunk, úgy élünk megint, mint a mézeshetekben. Csak ennek már hullaszaga van. Mamácska megeszi a reggelit, nézi a meny- nyezetet, korán van még minek kelne fel? Tavaly ilyenkor már kezdődött a műszak. Akkor mamácska hozta ágyba a reggelit nekem. Elkísért az állomásig és úgy ment bevásárolni. Alig szólunk egy-két szót. Hangos szó csak akkor van közöttünk, ha nem talál valamit. Ilyenkor ijedten pucol kifelé a macska és én is, ha tehetem, mert úgy dühbe gurul mamácska, hogy az nem mindennapi. Mielőtt elNagyapám fanyarul nevet:

— Ügy főz a nászasszony, mintha mindig lakodalmaz- nánk.

— Teszem, ahogy kell — feleli az öregasszony, s felém fordulva megjegyzi: — Fanyalogsz, ragmálódsz, más vagy, mint szoktál.

Sütemények. Háromféle bukta: diós, mákos, lekváros. Fiam belenyomja ujját a buktákba, s amelyiktől lekváros lesz csöppnyi ujja, azt maga elé teszi, egész halommal. Sosem eszi meg.

Nagyapám hallgat és figyel. Vajon igaz-e, amit nagyanyám mond, hogy az öreg, ha nem hallja senki, szitkozódik a vasárnapi ebédekért, s azt hajtogatja: el kell adni a fölös baromfit, pénzt csinálni belőle, s be a takarékba. Szólni nem szól soha, hiszen vendégségbejár.

Furcsán nézi a roskadozó asztalt.

Apósom leheveredik, s kis idő múlva horkolása hallatszik.

— Nem tetszik ez a gyerek — mutat fiára nagyanyám —, nem lesz jó vége. Aki sokat alszik, keveset él. Megjön a munkából, alszik egyet. Vacsora előtt megint.

— Ne lásson rémeket. Alszik, mert fáradt. Egész nap zsákol, nem gyerekjáték.

— Igazat mondanál...

— Egy kis meglepetés — titokzatoskodik anyósom, s kimegy.

Sárga, kerek citromtortával jön vissza.

— Tegnap délután csináltam, gondoltam, örültök neki.

— Hát persze. Egyél, kis fiam — nézek a gyerekre. Kínlódás. Inkább kifelé jön az étel, mint befelé. Mégis enni kell, nem sérthetjük meg őket, nem vehetjük el az örömüket.

F

eleségem kávét tesz fel. Nagyapám magányosan fröccsözik a kályha előtt, időnként elbóbiskol. Nagyanyám a kályha oldalának dől, kendéje szémére csúszik, úgy alszik.

Anyósom letakarítja az asztalt.

Nagyapám szedelődzködik, százast ad unokájának.

— Ne, lányom, benzinre- való — mondja, s megöleli feleségemet —, érjetek szerencsével.

Elmegy.

— Jóllaktatok? — kérdezi nagyanyám, de csak azért, hogy mentse magát, feledjük horkolását.

— Mint a duda.

— Azért. Vasárnap van. Ilyenkor így kell — állapítja meg.

Apósom alszik. Arca viaszsárga.

Anyósom — a szoba ablakából látom — gőzölgő moslékot ad a kismalacoknak.

Újból megállapíthatom: sovány. Mintha negyvenvala- hány kilójából leadott volna az elmúlt héten is.

mérgesedne a helyzet ilyen apró hülyeségek miatt, eltüntetem magam egy-két órára. Nyolc óra felé megyek be ismét, ilyenkor jön a postás az újsággal. A gyerekeket cukorkával, mamácskát az újsággal lehet kibékíteni. Sokszor már rettentően unom a felolvasást, de hallgatnom kell, mert különben magamra haragítom. Néha csaltam magamnak egy-két órát, de rájöttem, hogy hamarabb befejezi a felolvasást, ha korábban kezdi és akkor a délután szabad. Mindent elolvas. Azt mondja, 6 az egész újságot megvette, tehát az első betűtől az utolsóig el kell olvasni, mert különben a nyolcvan fillér kidobott pénz. És olvas hangosan, én meghallgatom, ülök csendben, úgy teszek, mintha figyelnék. Néha sajnálom is, mikor majd kitekeredik a nyelve, ha egy-egy idegen név, szó kibetűzésével küszködik. Mert mindent úgy olvas betűről betűre, ahogy le van írva.

Legtovább időz a hirdetéseknél. Egyikhez-másikhoz kesernyés megjegyzést is fűz.

— Háromnegyed millióért villa eladó — Hogy mik vannak! Mitől ilyen drága egy villa? Kinek van ennyi készBárdosi Németh János

Nyárfák árnya

Lefogva jó csikóim gyeplőt a szélbe dobva vágtatni nem tudok már, tempósan sétálgatni ez itt a jelszó egyre, hol van az ifjú vágta, virágos árokparton nyárfák suhognak messze.

Szaladó jó csikóim mérföldek útporában emlék a régi tájról, s rímeim könnyű röpte elakad, mintha úszna, foszlánya fent a fákon csöng, de a csöndülése síró harangok gyásza.

pénze? Mert valakinek, valakinek van. De miből? Hallott már ettől drágábbról is. És elkelnek. Valaki megveszi őket. De ki? Én mindig csak annyi pénzt kaptam, amennyiért megdolgoztam.

Persze én is csak annyit kaptam. De ilyenkor nem kezdek vitatkozni vele, mert sehogy nem tudnám megnyugtatni. Mamácska elolvas minden álláshirdetést, Kíváncsi arra, hogy ha nem lennénk nyugdíjasok, mennyi állás közül választhatnánk.

Egyik nap, éppen a nyugdíjasoknak kínált állásokat olvasta mamácska, mikor eszembe jutott, hogy hívtak engem a falu épülő szolgáltató házához éjjeliőrnek. Hirtelen felálltam, elindultam kifelé. Mamácska döbbenten nézett utánam.

— Elmegyek pengéért, elfelejtettem hozni — mondtam és már csuktam is be magam mögött az ajtót, nehogy visszahívjon. Kettőnknek kettőezerháromszáz a nyugdíjunk. Jól jönne hozzá még valami kis pénz. Remélem, hajlandó annyi áldozatot hozni mamácska, hogy megtanul magában olvasni. Néhány éve végezte el a hetedik osztályt, azóta nem lehet bírni vele. Mint az első

osztályos kicsi gyerekek, olyan izgalommal járt iskolába. Egy év alatt tette le a két osztályt. Most én is ilyen izgalommal megyek az építőkhöz, hátha kellek még nekik.

Sikerült az állás. Nem gondoltam volna, hogy ilyen átkozottul hosszú tud lenni egy éjszaka. Az a legrosszabb az egészben, hogy nincs kihez beszélnem. Van ott egy kutya, de még bolondnak vélnének, ha vele beszélgetnék, és meghallaná valaki. Mamácska nem szokott le a reggeli hangos felolvasásokról. Talán el sem tudnék aludni, ha nem olvasna reggel az ágyam szélénél. A reggelit továbbra is és hordom az ágyába, minek keljen fel szegény, mikor én úgyis talpon vagyok. De az újságért ő megy ki minden reggel.

A legsüketebb napunk a hétfő. Vasárnap reggel, mikor végzek a műszakkal, veszek az újságosnál egy Népszabadságot. Ezt csak hétfőn reggel veszem elő, hogy mamácska hétfőn is fel tudjon olvasni, hogy könnyebben el tudjak aludni. Az éjjeli süketség után, olyan jólesik a hangját hallani,