Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-23 / 250. szám
1977. október 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Szuromi Pál rajza TÍMÁR GYÖRGY FORDÍTÁSAIBÓL Jorge Guillén Villódzás A zöld kerti lomb a zsaluk zöld közév- tarkán sokszorozza szőke, csupa-fény hálóját, amelyben ide-oda jár, imbolyogva, lebben a déli sugár, hálóját a nyárnak, amelyből a nap kék szenderébe árad a szelíd tavak hév borzalma: a tenger fénylő, kusza foltja, s mindez ím egyetlen síkra zsugorodva, melyre teljes válasz, hatalmas „igen” módján vetül rá az egész végtelen. Frederico Garda Lorca Tőr Mint meddő földbe az eke, hatol a tőr a szívbe. Ne! Ne döfd szívembe. Ne! Sugár a tőr, tüzes hegye csóvát vet szörnyű mélybe. Ne! x Ne! Ne döfd szívembe. Yves Bonnefoy Adassák hely Adassék hely neki, a közelgő személynek, Ki fázik és kinek ma hiányzik a ház. A személynek, akit hív lámpa sercegése, A fényes küszöbű, az egyedüli ház. Gyógyító szavakat mondjatok egyre néki, Kit szorongása és félelme elcsigáz. Mi más is kellene e világ-csöndje szívnek, Ha nem a szó, amely a jel lesz és fohász, S mint hirtelen egy kis tűz éjszaka, S az asztal képe, mit elküld egy puszta ház? (Tímár György: Százhúsz költő. Európa, 1977.) z igazgató mosolyogva áll a küszöbön. Vége a tanításnak. Az iskolán kívül mindenki a saját törzsi nyelvén beszélhet. De Climbié már az iskolában is ezen a nyelven szólt N’zimához, ezért került hozzá a Jelkép. Nem mert szembeszállni a csúfolódókkal, túl sokan voltak. A barátai nem avatkoztak a dologba, a legkötekedőbbek azok voltak, akiknek a legtöbbször adta vissza a Jelképet. Csak nézi, ahogy körülugrálják, ahogy egyenként távolodnak, ki-ki elindul hazafelé. Olyan súlyos ez a kis kocka, annyira nehéz, hogy Climbié még a lábát is húzza tőle. A gyerekek lármás, vidám, civakodó csoportokban távoznak. Közeledtükre szüntelenül csengetnek és dudálnak a kerékpárosok és áz autóvezetők. Climbié egyedül bandukol haza, még a barátai is otthagyták, megfélemlitette őket a Jelkép jelenléte, az, hogy a zsebében van, a golyók és csigák közt. Aznap délben nem evett, annyira szorongott, bárcsak megszabadulna attól a kis kockától... Ha ez nem sikerül az esti hazatérés előtt, sokáig fogja az udvart takarítani, és egymagában söpri ki a tantermeket. A Jelkép pedig csak ott marad a zsebe mélyén. Climbié megy, tele a feje gondolatokkal, töpreng, hogyan szabaduljon meg attól a kis kockától, amely olyan nehéz, mert azt jelenti, hogy felmentették a tanítás alól. A Jelkép! Ti nem is tudjátok, hogy mi az. Szerencsétek van. Valóságos lidércnyomás ez. Nem hagyja, hogy nevessünk, hogy élvezzük az életet az iskolában, mert mindig csak rá gondolunk. Nem keresünk mást, csak azt lessük, akinél a Jelkép van. Hol a Jelkép? Ennél itt? Vagy annál a másiknál? Mintha minden tanuló köténykéjében, zsebében ott rejtőzne. Gyanakvó szemmel méregetik egymást. A Jelkép megmérgezte a környezetet, megrontotta a levegőt, megdermesz- tette a szíveket. Ti nem tudjátok, hogy mi ez, hogy mi ennek az oka. Hát figyeljetek : a felügyelők gyakori iskolalátogatásaikon sokszor megnevezték a szamarakat, akik épp hogy csak szamárfület nem viseltek, és azt is megállapították, hogy a tanulók túlságosan fölényesen viselkednek, Vaugeles nyelvével szemben. Semmi sem fájdalmasabb, mint azt hallani, hogy hibásan beszélik az anyanyelvet, a nyelvet, amelyet hallunk, a bölcsőtől kezdve tanulunk, a nyelvet, amely az összes többinél magasabb rendű, a nyelvet, mely kicsit bennünket magunkat is jelent, amely tele van történelemmel, és csupán egymaga is tanúsítja egy népnek önnön létét. Az iskolában, az utcákon, a kaszárnyákban, a boltokban egyformán agyonnyomorítják a francia nyelvet. Ez már elviselhetetlen gyötrelemmé vált. A baj gyökeréhez kellett tehát nyúlni. A felügyelők jelentéseikben sokszor hangsúlyozták az elemi iskolai francia nyelvoktatás hiányosságait s a tanulóknak azt a bosszantó hajlamát, hogy mindig inkább a törzsi nyelven beszélnek, mint franciául. Igazán szörnyű, ahogy általában rontják a franciát. Mindenütt azt halljuk, hogy ran jöttek ki a sodrukból. Hirtelen dühüket mindenki a napsütéssel, a nyomott kedélyállapottal, a magánnyal, a környezettel magyarázta. De akár egyik, akár a másik volt az oka, az ütéseik olyan gyorsan jöttek, hogy az emberek nem érezték többé biztonságban magukat egy európaival szemben. Óvatosan meg is hátráltak, valahányszor fehér ember közeledett, mert az európaiak bennszülöttekhez való közeledése a kapcsolatoknak ebben a hősi korszakában nem volt mindig kedvező előjelű. törve, hibásan beszélik ezt a finom, légies, nőies nyelvet, amely mintha szellősodorta pihe lenne, ha egy barátnőd füledbe súgja, ezt a nyelvet, amely' olyan, mint egy madonna édes suttogása, ezt a nyelvet, amely vidám hangok maradandó nyomát hagyja maga után! Nos, ha szóba állunk bármelyik bennszülöttel, akiknél a ranglétra legalsó fokán a boy, a legmagasabbon a tolmács áll, s a közbeeső helyeken a kukta, a szakács, a mosodai dolgozó, a munkás, a rendőr, a paraszt — csak efféle szörnyű ostobaságokat hallunk: Én mondta, ő nem volta elégedett. Enyém parancsnok, enyém asszony, enyém fiú. És szavakat meg kifejezéseket, melyeket hiába is keresnénk a forrásművekben, a Littrében vagy a Larousse-ban: „Ma- nigolo ... Menj nekem f e-i nébe.” Milyen büntetést kellene kiróni azokra, akik olyan félvállról vesznek egy eny- nyire gazdag, gördülékeny diplomáciai nyelvét, mint a francia? Azokra, akik soha nem hajlandók a megfelelő időben ragozni az igéket, és nem akarják az elfogadott módot használni ? Hányszor hallja az ember egy óra leforgása alatt, hogy „szokol” „szoksz” helyett! Sürgősen meg kellett találni ennek a betegségnek a gyógyszerét, mert annyiszor hallottuk, hogy „enyém parancsnok mondta, övé feleség szülni kicsi” meg „ én nem látok Pernod”, ahelyett, hogy „a parancsnokom mondta, hogy szült a felesége” és hogy „nem látom Pernod-t”, míg végül sok európai ideges lett, de any- nyira, hogy még a keze és a lába is reszketett; túl gyakHa az európai jól beszélte a maga nyelvét, a néger nem értette. A néger pedig olyan hibás franciát beszélt, amelyet viszont az európai nem értett meg. Az európai tehát vérző szívvel próbálta törni a nyelvet a maga módján, az ő lágy franciaságá- val, amelyet a néger még mindig nem értett. Akkor az ideges, végsőkig elkeseredett európai, aki már osaknem szemrehányásokat tett magának, hogy leszáll arról a magaslatról, ahová nyelvéta többi nemzet helyezte, nem tudta már, hogy melyik szent nyelvészhez vagy po- liglotthoz fohászkodjék, felordított: — Hát te már sose tanulsz meg franciául? Ez a kínos helyzet nem tarthatott sokáig. Mindkét fél csak neheztelt miatta a másikra. Orvoslásra volt szükség, El is határozták, hogy áz elemi iskolákban megtiltják a törzsi nyelv használatát. Így akartak rövid idő alatt igazi férfiakat nevelni, olyan férfiakat, akik semmilyen körülmények közt nem veszítik el a fejüket, férfiakat, akik helyes irányba haladnak, akik szilárdan vetik meg a lábukat, a gyakorlat talaján, és nem holmi szélkakasokat, akik a legkisebb szellőre is forogni kezdenek... Meghozták a határozatot, s a körlevelek bejárták a szavanna minden zugát, a falvak legkisebb iskoláit is; „Az iskola területén tilos a törzsi nyelv használata!” Az utasítás pontos volt. A körzeteket világosan körülhatárolták. És ettől a naptól kezdve született meg a Jelkép, egy fadarab, egy gyu; faskatulya vagy bármi egyéb amit odaadtak az osztályéi-' sőnek, hogy nyomban adja tovább annak a tanulónak, akit azon kap, hogy a törzsi nyelvet beszéli. Attól a naptól fogva, hogy feltűnt a Jelkép, hidegség uralkodott el az iskolán. Énekeltek ugyan a tanítás kezdetén és végén is, de nem a régi fesztelenséggel. elevenséggel, lelkesedéssel. És még a vidám, lármás tízpercekben, a tízpercekben, amelyeket úgy vártak, ha rosszul tudták valamelyik leckét, vagy ha gondolataik egy félbehagyott golyójátszma körül kalandoztak, a tízpercekben, amelyek olyanok voltak, mintha hirtelen egy nagy madárkalitkát nyitnának ki, sajnos ezekben is érezhető volt. A gondtalan verekedések, a lármás szórakozások a féktelen kergetőzés helyett — melyek közben oly könnyedén szólaltak meg a törzsi nyelven, szinte bátorítva magukat vele —, most csak félénken súgdolózó kis tanulócsoportokat lehetett látni. Mindenkire gyanakodtak, aki mellettük elment, vagy mintha véletlenül tenné, leült melléjük. Ilyenkor mindig bölcs dolog volt szedni a sátorfát. Ez a valaki megengedte magának, hogy annyi nyelven szólaljon meg. A gyanakvó beszélgetőtársak franciául válaszoltak. Aznap délután Climbié volt az első tanuló, aki visz- szaérkezett az iskolába. A homokba heveredve alvást színlelt. Egyenként, csoportosan, fecsegve jöttek a többiek. Climbié tetten akart érni valakit.x Mit beszél ez itt? De már meg is van. Akroman, valamelyik azok közül a vékony- dongájú fiúk közül, akik nemrég a legjobban ugráltak körülötte, épp most válaszolt N’zima nevében, egyik testvérüknek, aki odajött az iskola kerítéséhez. Climbié szó nélkül fölállt, és átnyújtotta neki a kockát. Amaz felugrott. Climbié elmosolyodott, és már indult is játszani. Végre fellélegezhet. Jelkép volt az oka, hogy a tanulók élénk örömet éreztek, amikor a tanítás végén csengettek, és hazamehettek az iskolából. Az árnyékokon figyelték a nap előrehaladását, így lesték a hazatérés óráját. Amikor a nap elért a folyosó második lépcsőfokáig, és megpróbált belépni a tanterembe, mindnyájan tudták, hogy fél tizenkettő van. Akkor, anélkül, hogy megvárták volna a tanító engedélyét, rendezgetni kezdték a könyveiket, palatábláikat, füzeteiket... Bernard B. Dadlé, a modern elefántcsontparti irodalom egyik megalapítója, 1916-ban az Elefántcsontparton született, Assi- nie-ben, a Guineai-öböl egyik kisvárosában. Könyveiben, amelyek a demokratikus nevelés igaz eszközei, Afrika emberibb jövőjéért küzd. — Az Elefántcsontparti történet — Dutkay Magyar Katalin fordításában —, bár harmadik személyben íródott, voltaképpen én-regény, önéletrajz. (Európa, 1977.) JAN HIMILSBACH Isten büntetése MÉG A KUTYÁK KOZOTT IS AKADNAK KUTYÁK, AZ EMBEREKRŐL NEM IS BESZÉLVE. Ezt az asszonyt Isten megbüntette, ki tudja, mikor és miért. Az emberek, akik ismerték, csak annyit tudtak róla, hogy valahol a közelben lakik egy padlásszobában elválhatatlan barátjával, a remek testalkatú, nagy farkaskutyával. A kutya nagyon ragaszkodott gazdájához. Gyakran láttam, amint az asz- szony, hóna alatt cipelve összecsukható székét, óvatosan lépkedett a hepehupás járdán, s a kutya soha egy lépéssel sem előzte meg, és nem maradt el mögötte. Mindig ott volt éberen lába mellett. Az emberek őszintén irigyelték az asszonytól a kutyát, nem gondolták végig, hogy ő az asszony szeme, kifutófiúja és egyetlen védelmezője. Az asszony nehézkesen imbolyogva, mindig ugyanarra a helyre igyekezett, a kolostor fala elé, ott kinyitotta a székét, a kutyának ledobott egy elnyűtt pokrócot, és ujjait összfonva előre-hátra ringatózni kezdett. A járókelők apró adományokat dobtak egy üres konzervdobozba. A feltámadó éhség volt az asszony időmérője. Tudta, hogy már esteledik, nemsokára bezárják a boltokat. Ekkor kivette a konzervdobozból az aprópénzt, és elküldte a kutyát bevásárolni. A kutya szájába vette a papírba csomagolt pénzt, elfutott a közeli boltba, és hamarosan visszatért, az ennivalóval. Az asz- szony két egyenlő részre osztotta az ételt, egyiket magának vette el, másikat a kutyának adta. Aztán megint türelmesen vártak mind a ketten, hogy egy-egy asszony, sétából jövet kezébe nyomjon a gyerekének egypár garast, hogy dobja be az „anyóka” dobozába. Este, amikor kiürültek az utcák, az asszony hazament, hogy másnap déltájban visszajöjjön ugyanoda, és megint felállítsa a székét. Minden jól ment, amíg nyár volt, de a nyár elmúlt. Hamar elmúltak a rövid, esős őszi napok is, és utánuk beköszöntött a kemény, zord tél. A hőmérők napról napra húsz-huszonöt fokos fagyot mutattak, éjszakánként harminc foknál is hidegebb volt. A rádió néhány óránként megszakította a műsorát, és a bemondó felhívta a városok és falvak lakosságát, hogy etessék a madarakat és állatokat. Védjék meg őket a fagytól. Az újságok szinte mindennap arról írtak, hogy a kiéhezett farkasok egyre gyakrabban merészkednek az emberi településekre, és elragadnak mindent, ami csak ehető. Az asszonyra és a kutyájára is nehéz napok köszöntöttek. Mostanában a hidegtől összegörnyedt emberek, felhajtott kabátgallérral védekezve a szél ellen, gyors léptekkel rohantak végig az utcán, senkinek sem jutott eszébe, hogy megálljon az anyóka előtt, és akár egyetlen garast is vessen a dobozába. Az asszony mind gyakrabban tért haza éhesen és átfagyva a padlásszobájába. Tüzet rakott és nyáron gyűjtött, csekély tartalékaiból vacsorát készített magának meg a kutyájának. Eljött a nap, amikor a tartalékok kifogytak. A szén is elfogyott. Az asz- szony már két napja nem evett semmit. A fagy egy pillanatra sem engedett. Az éhezés harmadik napján az asz- szony, szokás szerint, elment a kolostor falához. Felállította székét, leült. Éberen és hasztalanul figyelte, csörren-e legalább egyetlen pénzdarab a doboz fenekén. Szürkületkor egy férfi közeledett az utcán. Futó pillantást vetett az asz- szonyra, majd a kutyára. Néhány lépést tett még, aztán megállt. Eszébe jutott a rádióbemondó felhívása, hogy etetni kell a madarakat és az állatokat. Visz- szafordult. Bement a közeli hentesüzletbe. Húst vásárolt, és darabokra vágta. Megállt az asszony mellett. Kibontotta a papírt, és egy darab húst vetett a kutyának a hóra. A kutya feltápász- kodott a pokrócról. Az asszony hályo- gos szemébe nézett, mintha engedélyt kéme tőle. Az asszony, mintha mindent látna, mosolygott. A kutya felkapta a földről a húst, és mohón lenyelte. A férfi odavetett egy másik darabot, és elment. A kutya felkapta a húst a földről, és vissza sem nézve elloholt új gazdája után. Jan Himilsbacb lengyel író Fusimunka című kötetéből, Murányi Beatrix fordításában. (Európa, 1976.) összeállította: Őri Zoltánná I Elefántcsontparti történet |
