Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-02 / 232. szám
B SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. október 2, P0M08Gf‘lT1s Szabó Lőrinc emlékezete Aki Bernáth Aurél híres kései Szabó Lőrinc-portré- jára néz, zilált, megviselt, megkínzott férfival találkozik. Szemében megtört a belső tűz, haja csapzottan lebben, arcára árkokat rajzolt a könyörtelen idő, a szorongás, a testi szenvedés. Pedig nem ilyen , volt valamikor. Midőn a forradalmak leverése után _a magyar költészetben jelentkezett erőteljes volt, engesztelhetetlen és lázadó. Németh László írja, hogy őbenne forrt az igazi „őserő”: hatalmas munkabírással és konok igyekezettel hódította meg az európai kultúrát, nemcsak az irodalmat, hanem a zenét, sőt a természettudományokat is. A legjobb iskolában tanulta a költészet műhelytitkait, Babits Mihály mellett, mégsem a forma művésze akart lenni, hanem az igazság bajnoka. Lázadó igéit az ellenforradalmi rendszer csöndjébe kiáltotta bele. Nem fogadja el a polgári élet és a polgári társadalom konvencióit; sorra leplezte le hazugságaikat. Fölényes elmével, kérlelhetetlen ítélőerővel mutatta meg a kapitalista világ embertelenségeit. Első verseskötetei: a Föld, erdő, isten, a Kalibán és A Sátán műremekei keserű lázadással támadták a húszas évek magyar társadalmát, makacs igazságkereséssel fogalmazták meg a nagyvárosi ember tapasztalatait. A magyar líra hagyományosan a vidéki élet élmény- forrásaiból merített; még olyan „városi” költők is onnan kapták első ihletésüket, mint Babits Mihály. Kosztolányi Dezső vagy József Attila. Szabó Lőrinc eredendően a nagyváros költőjének tudta magát; a nagyváros emberi civilizációját és ennek ellentmondásait élte át és mutatta meg. És ez ellen a civilizáció, ez ellen az ellentmondásoktól feszülő világ ellen lázadj verseiben. Lázadt, következésképp magányba kényszerült. Ügy gondolta, hogy alkotó művész számára nem is lehet méltóbb közeg a magánynál; a magányban követheti igazán lelkiismeretének lázító parancsait. Lassan azonban belefáradt ebbe a magányba, ebbe a lázadásba, a folytonos és kimerítő küzdelembe. Kifogyott belőle az ellenállás belső ereje, úgy gondolta, meg kell békülnie a köznapok rideg törvényeivel. Ügy gondolta, okosabb, ha nem őrli fel önmagát és erejét a küzdelemben, hanem valamiképpen kiegyezik azzal a környezettel, amit különben utált és elítélt. „Különbékét” kötött a polgári társadalommal, ahogy írta: „Különbékét ezért kötöttem a semmivel, ezért van, hogy csinálom, amit csinálni kell(...) s leprások közt fütyörészek s nevetek.” Te meg a világ. Különbéke, Harc az ünnepért című köteteiben ezért szólal meg a csalódott és sztoikus közöny. És ennek a „különbékének” szellemet sodró hullámaival jutott közel időnként a harmincas-negyvenes évek hivatalos jobboldali ideológiájához, olyan eszmékhez és szövetségekhez, amelyekre korábban gondolni sem akart. A felszabadulás után éppen ezért önvizsgálatot kellett tartania. Igazságra törekvő szellemét, őszinteségét tanúsítja, hogy a belső számvetést könyörtelen önvizsgálattal sikerült elvégeznie. (Erről a számvetésről adnak képet különben a nemrég megjelent kötet, a Napló, levelek, cikkek életrajzi dokumentumai.) A számvetésnek és önvizsgálatnak klasszikus művészi eredménye született: a lírai önéletrajzot adó Tücsökzene verseiben. Szabó Lőrinc gyermek- és ifjúkorát idézte fel, múltját és jelenét kutatta, s az élet apró eseményein, a költői pálya rejtett folyamatain elmélkedve jutott el a gyógyuláshoz, igazi önmagához. E könyvét azután még számos klasszikus vers követte, közöttük a Huszonhatodik év című lírai rekviem szonettsorozata, amely egy hosszú szerelem örömeinek és fájdalmainak állít emléket, s az emberi lét múlandóságának fájdalmát szólaltatja meg. Az elmúlás ellen Szabó Lőrinc mindig alkotó munkával védekezett. S ennek az alkotó munkának különleges fejezete az a kitartó és hatalmas műfordító tevékenység is, amelynek során szinte az egész világlírát megszólaltatta magyarul. Tevékeny és küzdelmes életet élt. Megtorpanások után újra tudta kezdeni munkáját, új lángra tudta lobbantam érdeklődését és szenvedélyeit. Igazságkere- sö küzdelmeiben kegyetlen tudott lenni önmagával szemben is. Mint a sebész, hatolt egyre mélyebbre abban az életben, ami'az övé, hogy felszínre hozza a lélek rejtett indulatait, szorongásait, ösztöneit. Mint minden nagy költő, önmagát boncolta fel, elevenen. Ahogy Illyés Gyula írta róla: „Sötét, véres, nemegyszer tragikus képet tár elénk, olyasfélét, mint a kritikai realizmus mesterei, akik feladatuknak a környezet s a korszak fölboncolását tekintették. Mit tehet egy ilyen vezérelv szolgálatában az alanyi költő, aki egyben tárgya is magának? Magát boncolja. Minél hívebben — minél pontosabban s „véresebben” — teszi, annál hálá- sabbak lehetünk neki. Ez a „véres valóság” ugyanis a XX. századé is.” (Szabó Lőrinc 20 éve, 1957. október 3-án halt meg.) HJLVÉS 6YUU: Borsos Miklós: Sz. L. szobra Járom, a nyakon —: emberre mondva henye szólam. Hisz a barom sem tűr lassanként testi kínt. S egyszerre oda minden oltalom. A kertvégi kis műteremben. Ahogy a szem oda tekint, akna robban némán, de annál hirtelenebben az idegekben. Az a vén váll ott — igaz a szólás — jármot visel. Járomból csavarulna az égre a fej s abból a néma jaj. A márvány dübörgő hangjaival. A szemüveges, dúlt szemek — lépj közelükbe — láthatatlan és épp azért lerázhatatlan iga súlya alatt düllednek és esengenek. Ezt csináltuk, Lőrinc, veled. Miért? Villámütésű pillanat. Társam lehet, akiben bűntudatig ér. 2 És most tiéd a szó, mennydörgő kő-ajak, megvallató. Nincs hangosabb, mint mikor a csönd vádol. Mint amikor a száj már csak magának rángja: fáj. Nem vár megváltást a világtól. Ezt csináltuk, Lőrinc, veled. Szapáry Péter sarkában a pogány ekével, fölötte isten-nélküli egével, oly mélyen érti, másként nem mehet. Nem esdekel: nem önmagáért esdekel. — Ne így, ne így mégsem egymással emberek — A gyáva tagad csak, a konok gonoszság, abban bízva, hogy megmaradhat, ha nem felel. De itt mindnyájunkról hullt egy lepel. Szívek és orcák törlődnek tőle, mint az ablak. Fényt fogadnak, fényt adnak. Tekints szét, tisztán, ettől nő egy ország. Tekintsd szét magadat szabadnak. Szabó Lőrinc: I huszonhatodik óv szonettjeiből _________it, „ Nem" Hogy: Nem! — mindig ebbe ütközni! Nem! és Nem! — és forrva, fagyva, égve várni! Miért: Nem? — a jajra csak egy túlvilági Mert: Nem! — válaszát kapni szüntelen! Nem! Nem! — Nincs Talán, nincs többé Igen. Nem! — Nincs aku, s ez a Nincs óriási. Nem! — lázadhatnak kín s düh harsonái: Nem! — győz a Föld s a süketnéma Menny. Nem! — Baromibb őr, érthetetlenebb — Nem! — nincs királyibb, sérthetetlenebb! Nem vagy! — Csak ez van, a hiány, a seb! Nem! — Nem?! Nem? Nem. Tudom. De nem hiszem. Nem vagy! — Nem vagy?! Nem hiszem el sosem: fájsz, kedves, fájsz, fájsz, rettenetesen! 21. Húszon kétéves Huszonkét éves voltál, amikor kezdődött, negyvenhét, hogy befejezted: velem telt hát jobb fele életednek, s a fecskeszárnyú tavasz már sehol nem lát: sírodról csörgedezve foly a maradék hó és jég: ami benned ember volt, megszűnt, vagy már csak a vesztes szívek fájó tükrében haldokol. Az enyémben legjobban, legtovább: kezded új léted első tavaszát, te, tavaszom huszonöt éven át, s oly tavasz most, amelytől rettegek, kimerült vagyok, üres és öreg: magaddal vitted érzékeimet. 99. Akkor megrezzen Ha véletlen itt jártok valaha, szellőfriss lányok, sugárszemű nők, s megálltok egy percre e sír előtt, nem tudom, lesz-e még dísze, s hogy a fejfánál áll-e a két rózsafa: virágok, lepkék és kis zümmögök társaságára kellett bíznom őt. a kedvest: ez a végső otthona. Ki volt? Mindegy már. Gondoljatok arra. aki legforróbb örömötök adja, s akkor megrezzen ajkatokban ajka. Érte szerettem az életemet. Olyan volt. mint a legszebb közietek. De nincs segítség. S nem lesz! Menjetek. GYURKOVICS TIBOR: yere fel négyre. Korán. Apáék csak tizenegy utón jönnek meg. — Kati hangja alig hallatszott, a kagyló mellé beszélt. — elutaztak Bicskére, onnan tízkor indul a busz. Eszünk valamit, és hülyéskedünk. Moziba? Minek? Annyit voltunk moziban. S minden film vacak. Hát nem akarsz feljönni? — lenézett a lábára, fehér, bújtatott szövésű, nyitott cipőben volt. Olyan önállónak, szinte különállónak tűnt ez a láb, mintha filmfelvevő s nem az ő szeme csúszott volna végig rajta. — Hozd föl, persze. Vagy Coc- teau verseit. Mindegy. — Nevetett. Mintás szoknya volt rajta, derekán ráncolva. Kicsit széthúzta, hogy a minták láthatóvá váljanak, aztán összeejtette, mint a függönyt. — Siess. Várlak. Körülnézett a szobában. A nap a fél szobát befogta. A dívány előtt hokedlin állt egy könyv. Csak kényelmetlenül tudott olvasni, fekve nem. összefogta a könyvet, a polcra tette a többi könyv fölé. A hokedlit, melynek ülője két deszkából állt, lábánál fogva kapta fel. A régi tartószögek közül egy kimeredt az agyonmosott deszkából. Mindig meglazul — gondolta futólag, letette a hokedlit, és valami ütőszerszám után nézett. A szekrény régi politúrján folyt a nap. Az egész szobában nyár lett tőle, ragyogás. Szinte hangot adott, annyira fénylett. Átment apja szobájába, de uz íróasztalon se volt semmi. „Á, majd egy súllyal beverem a konyhában.” Egyetlen régi babája ült a dívány mellett, a sarokban. Baba. Minek ez a baba? S egyáltalán a baba minek? Hogy játsszanak, játsszanak, és játsszanak. A játék olyan fontos volt neki. De ez a nyavalyás baba. Merev, kezeit széttartja, kilenc éve kapta, Svédországból hozta apu. Ugyanaz a ruha van rajta, kis nylon, piros pöty- työk, zöld levelek csokorban. A blúzrészen rózsaszín sze- gés függőlegesen, fölül lapos masni. Minek ez, az isten tudja. Nyakában csillogó, aranyszínű pléhből Szűz Mária, szép formájú fejjél. Egy vékony drótocskával van a nyakba erősítve. A! szinte bosszankodott most ezen a babán. Itt ül a nyári melegben, a dívány mellett. Merev. Még a régi nylonzokni van rajta, műanyag cipő. Haja a legfurcsább. A fej ki van lyukasztva, a hajszálak ezekből jönnek elő, mint az öltések. Mi legyen ezzel a babával? Ahogy lábánál fogva tartotta, a babácska hát- rahanyatlott teste súlyától. Kiviszi valahová. Átment vele apja szobájába. Itt is olyan belsőleg rendezett geometria volt, hogy nem tudta kedvére letenni. Csönd volt. Babával a kezében lépett a kis fotelektől a székekig, sehol sem talált neki helyet. Mintha sietne, lopna. Oly
