Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-02 / 232. szám

1977. október 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP fl költő 80. születésnapja alkalmából LOUIS BR1G0N: X... francia Egy név köznapi mint a seb mely vérben ázik Egy név átejti a szita emlékezet Egy név kimondod és nem több mint egy pohár víz Egy név mint azoké akik névtelenek Egy név ahogy a szív dobog az óra kondul Kacsázó kő magát felejtő pillanat Egy név nincs aki rá felnéz vagy visszafordul Egy név bakák kezén a lila felirat Egy név melyet a szél tánca boltok felett tép És akta mutat és ezerszám temető Egy név amelyet úgy fest vérrel a keresztnév Mint gyerekek kínzott lábát a facipő Mert tegnap mint mi mind gyerek volt gyerek ő is S hajnalra látnia kellett hóhérait S a nők is dadogták e drága nevet ők is Nem sejtve hogy egy hős nevét emlegetik E név ez az ugarszürke név ma halál és Szentség ott ahol a szív miértünk dobog Az aszfaltra virág hullt s a plakát alá és Gyászruhás hölgycsapat térden imádkozott Egy szép név színtelen ilyennel halad által A tömegen s hal jó halált a francia Egy név mint a közöny olyan nagy csönddel árnyalt Egy név mint egy falu tüzei éjszaka Fordította: Szabó Lőrinc A haza veszélyben 5 I mályvarózsa Míg így szóltam az ajtó nyílt s bejöttek Az emberek hogy meghallgassanak Mások az idők látja már a vak A vak is látja hogy csak ránk köszönhet Most már a nap Hiába számítottak árulásra Hazugságra a hisztérikusok Félszére mindenre ami mocsok Hiába szórták csőstül a hazára A pénzmagot Ó mályvarózsa szívem szelíd érve Hazám ki jól tudod harsogni NEM Parancsold az ágyúnak csend legyen Te kit elsőnek vetnének elébe Te szemünkfénye Neked te sorsunk fordítója hála öklünkön a galamb mind felkelünk S egész világ tanúskodik velünk Hogy az erősebb ki békét kiáltva Ront a halálra Ű illatozd be oszoltán az árnynak Francia kert az egész földtekét Béke virága gyermek-színű szép Sokszoros rózsa szimbóluma számnak Százszirmú nép Fordította: Somlyó György Nyikolaj Vasziljevics Gogol (1809-1852) Az orosz kritikai realiz­mus úttörője. Irodalomtör­téneti jelentőségét frappán­san fejezi ki Dosztojevszkij híres mondása: „Mi vala­mennyien Gogol Köpenyé­ből bújtunk ki.” Szorocsinciben született, egy ukrán falucskában. Apja irodalom- és színházkedve­lő kisnemes, aki maga is írogatott. A fiatal Gogol Pé- tervárott egy "ideig hivata­lokban dolgozott — növekvő kiábrándultsággal. Puskinnal való találkozása fordulópont életében. Tanácsára lát neki az írásnak, Puskintól kapja később A köpönyeg és a Holt lelkek témáját is. 1831-ben megjelenő első novellás kö­tete egyszerre hírnevet sze­rez neki. A harmincas évek­ben nagyszerű írásai jelen­nek meg: Mirgorod c. köte­tében, ekkor kezdi el a Holt lelkek írását is. Az egész ál­lamrendre sújtó gyilkos sza­tírája felháborodott táma­dásokat vált ki a reakció táborából. Az elkeseredett író 1836- ban külföldre utazik, s csak időnként tér vissza hazájá­ba. Anyagi gondok és egyre inkább elhatalmasodó lelki betegség gyötrik lassan fel­őrölve egészségét. Halála előtt — súlyos lelki válsá­gának jeleként — elégeti utolsó remekművének, a Holt lelkek második részének kéz­iratát. Halálakor írótársai megrendülését Turgenyev szavai tolmácsolják: „Nincs orosz szív, melyet ne öntene el a vér ebben a pillanat­ban. Számunkra több volt ő az írónál: önmagunkat lep­lezett le magunk előtt... Orosznak kell lenni ahhoz, hogy megértsük, kit vesztet­tünk el. ..” Egy őrült naplója Ma szerda van, és ezért a fő­nököm dolgozószobájában nkthhpr v°ltam- Szándékosan kissé ko- uniUUci rábban érkeztem, nekiültem, 4. és újrahegyeztem minden lúdtollat. Az igazgatónk egész biztosan nagyon okos ember. Egész dolgozószobája telis-tele van könyv­szekrényékkel. Olvastam is egyik-másik könyv címét: mind csupa merő tudomány, de méghozzá olyan tudomány, hogy a ma­gamfajta hozzá sem férhet, mert vala­mennyi vagy franciául vagy németül van írva. De nézz csak az arcába: tyű, micso­da méltóság van a Szemében! Sohase hal­lottam. hogy egyetlen felesleges szót is mondott volna! Csak amikor eléje teszi az ember az iratokat, akkor kérdezi meg: — No, milyen idő van odakint? — Eléggé nyirkos, méltó- ságos uram! — Bizony nem is le­het egy napon említeni a magamfajtával? Államférfi! De azt tapasztalom, hogy en­gem különösen Szeret. Hej, ha a lánya is... Eh, badarság!... Egy szót se többet erről; csend! Olvasgattam a Méh-et. Mi­csoda ostoba népek azok a franciák! No, mit akarnak azok? Fognám őket, mind valahányan csak vannak, és istenuccse vesszővel kiporolnám a nadrágjukat. Ugyanott elolvastam egy bál roppant ked­ves leírását; egy kurszki földbirtokos re­mekműve volt. A kurszki földesurak ra­gyogóan írnak. Ezután észrevettem, hogy már elütötte a fél egyet, és a főnökünk még mindig nem jött ki a hálószobájá­ból. De fél kettő felé olyan eset történt, amelyet semmiféle toll le nem írhat. Ki­nyílt az ajtó; azt hittem, hogy az igazgató, és felugrottam a székemről az iratokkal együtt; de ez ö volt, Ö maga! Uram te­remtőm! Hogy volt öltözve! Hattyúfehér ruha volt rajta: tyű, de még milyen pa­zar! ÉS hogy nézett: mint a nap, bizisten, akár a nap! Köszönt, és azt kérdezte: — Nem volt itt a papa? — Ujujujj micsoda hang! Kanárj dalol így, igazán csak a ka­nári! „Méltóságos kisasszonyom — akar­tam mondani — ne pusztítson el, vagy ha már el akar pusztítani, akkor azzal a mél­tóságos kacsójával vegye el az életemet!” De az ördög vigye el, valahogy nem for­gott a nyelvem, és csak annyit tudtam ki­nyögni: — Egyáltalán nem, kérem! —Elő­ször rám, aztán a könyvekre tekintett, és elejtette a zsebkendőjét. Rohantam, ahogy csak az inamtól telt, megcsúsztam azon az átkozott parketten, és majdnem betör­tem az orrom, de valamibe mégis megka­paszkodtam, és megkaparintottam a zseb­kendőt. Szent Habakuk! Micsoda kendő volt az! A legfinomabb batisztkendőcske, a szaga meg — ámbra, valóságos ámbra! Csak úgy áradt belőle az előkelőség illa­ta. A kislány megköszönte, kis híján elne­vette magát, úgyhogy csaknem megrezzent az az édes ajka, aztán kiröppent. Még egy óra hosszat ültem ott, amikor egyszer csak benyit az inas, és azt mondja: — Csak menjen haza, Akszentyij Ivanovics, az úr már elment hazulról. — Nem szenvedhe­tem a cselédtársaságot: folyton az előszo­November 6. bábán lebzselnek, de restek akárcsak bic­centeni is. Ez még semmi: egyszer egy ilyen gazfickó mire nem vetemedett: vala­mi vacak tubákkal kínált meg — anél­kül, hogy felkelt volna a helyéről! Hát nem tudod, te ostoba szolga, hogy én hi­vatalnok vagyok, hogy én nemes Szárma­zású ember vagyok?! De mégis vettem a kalapom, felöltöttem a kabátomat — egye­dül, mert ezek a nagyságos urak sohasem adják fel —, és elmentem. Otthon jobbá­ra az ágyon heverésztem. Aztán lemásol­tam néhány nagyon sikerült versikét: „Ha egy óráig nem látlak, mintha egy év tel­ne el; Meggyűlölöm az életet; szabad-e élnem, kérdeztem.” Minden bizonnyal Puskin műve. Estenden köpönyegembe burkolózva a méltóságos kisasszony kapu­ja felé vettem az utamat, és sokáig vára­koztam, nem jön-e ki, hogy kocsiba ül­jön, csak hogy még egyszer megláthas­sam őt — de nem jött ki. Az osztályfőnököm alaposan felmérgesített. Amikor be­mentem az ügyosztályba, odahívott magához, és mind­járt így beszélt: — Mondd csak, kérlek, miket művelsz te? — Hogyhogy miket? Nem művelek én semmit — feleltem. — No, csak erőltesd meg jobban az agyad! Hisz már túl vagy a negyvenen, ideje, hogy be­nőjön a fejed lágya. Mit képzelsz magad felől? Azt gondolod, hogy nem tudok min­den csínyedről? Hiszen te az igazgató lá­nyának csapod a szelet! Nézz csak végig magadon, gondold meg, mi vagy te? Nulla vagy nem egyéb! Hisz neked nincs egy árva garasod sem. Nézd meg csak az arcod a tükörben! Hogy is juthat eszedbe ilyes­mi?! — Az ördög vigye el, a pofája olyan, mint valami orvosságos üveg, a feje tete­jén üstökbe van csavarva egy hajfürt a ko­bakját magasra tartja, valami rózsaolajjal keni, és azt hiszi, hogy ezt csak neki sza­bad, másnak nem. Értem már értem, hogy miért olyan dühös rám. Irigyel. Biz­tosan észrevette, hogy a lány rokonszen- vének jelei főként irántam nyilvánulnak meg. De én köpök őrá! Sokat is nyom a latban egy udvari tanácsos! Aranyláncot akaszt az órájára, harmincrubeles csiz­mákat csináltat magának — vigye el az ördög! Hát talán holmi felkapaszkodott alak, talán valami szabó vagy altiszt köly- ke vagyok én? Én nemesember vagyok! Micsoda dolog ez? Hiszen én is sokra vi- hetem még. Még csak negyvenkét éves va­gyok, márpedig éppen ez az a kor, ame­lyikben tulajdonképpen csak kezdi az em­ber a szolgálatot. Várj csak, barátom! Le­szek én még ezredes, sőt, ha Isten segít, talán még valamivel több is. Különb hír­névre teszek szert, mint te. Még mit nem vettél a fejedbe: hogy rajtad kívül egyáltalán nincs rendes ember a világon?! Szerezzek csak egy divatos szabású frak­kot. kössek csak fel olyan nyakkendőt, mint te — akkor a bokámig se érsz fel. Csak nem telik rá, az a baj. („A Kell a Jó könyv” olvasópályázat vá­lasztható műve.) ritkán szokott egyedül lenni a szobákban. Tele vannak a családdal. Ez a baba is tu­lajdonképpen Orsié már, anyu szobájába fogja vinni. Aztán csak kinyitotta az üvegajtót és a fölpúpozott, régies ágyra dobta. Vissza­futott a szobájába, fölkapta a hokedlit, és vitte ki a kony­hába. A fehér konyhaszek­rény aljában voltak a súlyok, leguggolt, félkilósát keresett. Csöngettek, ó! Péter sietett. Szaladt kinyitni az ajtót. — Azt mondtad, siessek. — Igen. — Kati várta, hogy a fiú a nyakába ugor­jon. Üde volt a fiú, a színes ing mellett ragyogott a bő­re, szőke füle. — Nem hoztam semmi írást, hanem képeket. Michel­angelo freskóit. — Hát az elég nagy tett. — Elfogódott volt, a szőnye­get igazgatta lábával. — Gyere be. — Naná. Majd itt mara­dok. — A nagy könyvet hó­na alatt tartotta. Bementek a szobába. — Itt már jártál. — Ott? — Anyáék szobája, tudod. Tudom, mindent tudok. Ez volt a fejében, maga se tud­ta, miért. — Gyere. Ez az én kis vac­kom. Péterben doboltak a sza­vak. Én kis vackom. Kati sose mondott ilyeneket. Kis szoba. — Na, milyen? — Milyen, milyen? Jó. — Nem tetszik? — Dehogynem. Besüt a nap. — Leeresszük a rolót? — Kati az ablakhoz ment. — Nem. Csak mondom. A könyvet hova tegyem? — Megnézzük, nem? — Persze. — Addig tedd ide, erre a székre. — Egy karfás szék állt a falnál. — Ez a te pongyolád? — Nem, anyáé. Csak tű­röd tem, idehoztam. — Miért van itt? — Mondom, fürödtem, ak­kor ebbe bújtam. Ülj le ad­dig a díványra, hozok vala­mit enni. — Ne hozz. Te is ülj le. — Péter leült, és térdére fek­tette a könyvet. Kati állt, a- falnak támasz­kodott. Merően egymás mel­lett álltak a lábai, és bele­vesztek a mintás szoknyába. A lábfejét nap érte. — Holnap megyünk Zoli- ékhoz? — Nem tudom. Nincs nagy kedven. A nyár, a nyár. — Menjünk azért — mond­ta Kati. — Találkoztam Ali­val, mondtam? Vagy két napja. — Nem mondtad. — Péter körülnézett a szobában. A régi politúros szekrényen még csillogott a nap, de most már a bútor aranybar­na színe látszott, nem any- nyira a fény vastag méze. — Olyan jópofa az az Ali. Mindig veled húz. — Hát húzhat, nem? — most nézte meg a lányt Pé­ter először, mióta bejött. Most se elég nyugalmasan, de a szemét meg a haját. Haja nyakáig ért. a vége egy kicsit fölkunkorodott. A lány vállalat vont. kicsit ügvefo- gyottan mosolygott. — Na, megnézzük a képe­ket? — Péter kinyitotta a térdén. — Gyere, ülj ide. Kinyitották a könyvet. A félrefordított fejű sibilla sö­tétbarna arca olyan volt, mint egy néger nő. — Láttad már? — Nem. — Kati engedel­mesen ült a fiú mellett. — Szép, nem? — De. Csak olyan drabális. — Butus. Persze hogy dra­bális. így akarta a festő. — Uhüm. Hozzak valamit neked? — Hova akarsz menni ál­landóan? — Csak ennivalót hozok neked. Vagy csinálok egy li­monádét. — Maradj már nyugton! Nem akarod nézni a képe­ket? — Nem értem most őket. — Mit nem értesz rajtuk? — Péter feléje fordult, hogy jól ráhézhessen. — Semmit. — Mit mondott még Ali? Úgyis tudom, hogy azt aka­rod mesélni. — Nem, nem fontos. — Kati térdére tette a kezét, kissé összehúzódzkodott. — Csak nem fázol? Megszólalt a telefon. A csöndes szobába betört a hangja. Másodszor, harmad­szor. — Fölvegyem? — Talán apádékat keresik. — Keressék. Nem veszem föl. Csöngött a telefon. A ti­zenegyediknél hallgatott el. — Ki volt az? — Honnan tudjam? — Ki szokott ilyenkor te­lefonálni? — Milyenkor? — Most. — Nem tudom. Péter becsukta a könyvet. — Fázol? — A. Inkább megsülök. Fölveszem a pongyolát. — Lassan állt föl, mintha tag­jai nem akarnának engedel­meskedni. — Neked nincs meleged ? .— Nincs. Hova mész? — Csak felveszem a pon­gyolát. Olyan melegem lett. Fölkapta anyja fekete pon­gyoláját, és kiment a fürdő­szobába. Pár perc telt el. Visszajött, a pongyola épp jó volt neki, csak vállbán ki­csit bő. Az ablakon alig hallat­szott föl az utca zaja. Kati megállt félúton az ajtó és Péter közt. — Szóval mit mondott még Ali? — Semmi különöset. Csak, hogy nagyobb a szám, mint az átlagnak. — Érdekes megállapítás. Ezt azt hiszem, mindenki látja. — Mégis azt mondta. — És? — Nincs semmi és. Kedves volt. Tudod, ő amolyan bo­londozó, de jó fiú. — No, közelebb jössz, vagy ítéletidőig fogsz ott áll­ni gyönyörű fekete pongyo­ládban? — Mi baj van vele? — Semmi. Mintha rád ön­tötték volna. Csak nagyobb mellek kellenének bele, hogy kitartsa. — Közönséges vagy. — Te nem. H bibién elhallgattak.'. A csöndbe az utcáról jóformán nem hallatszott semmi. A kis szoba olyan sűrűnek, zsúfoltnak tűnt. — Mit mondott még Ali? — Hagyj már azzal a va­cak Alival. — Kati elfordult. — Jaj. te mafla. — Péter fölállt, átölelte hátulról Ka­ti vállát. — Csak kérdeztem. Mit érdekel engem . . . Te kis macska. Hát rajtad nincs semmi. Te kis drágaság. Kati előrelépett. PéteV utánanyúlt, a vállát fogta. Szembefordította ■ a lányt. — Hagyjál. — Elhúzódott, és a falnak dőlt. — Te kis macska. — A. — Befordult a falnak. Péter odalépett, meg akar­ta fordítani. Kati nem hagy­ta magát. A falhoz simult. Lábfeje hátulról látszott, szép formás volt, finom bőrű. — Fordulj meg — dula­kodtak kicsit. Kati nevetni kezdett. — Ne nevess — mondta neki Péter. Kati nevetett. — Nincs rajtad semmi. — Ö, te. — Kati kiszakította magát a fiú kezéből, és ki­futott apja szobájába. Péter utána. Kati nevetett. — Ne nevess, te. Mint a fogóban, úgy álltak a két fotel mögött. Péter utánairamodott. — Jaj — a lány szaladt, cipője elma­radt. Mezítláb futott. Be az anyja szobájába. Az ágy mö­gé állt. Az ágyon feküdt a baba. merev tartással, kau- csuk kezekkel, elálló kis pi­ros ujjaival, mintha Domi- nus vobiscumot mondana. Péter az ágy másik oldalán. Ki a fürdőbe, onnan az elő­szobába. Péter futott utána. A lány könnyen futott, és nevetett. Péter megint elérte az előszobából nyíló ajtóban, de kiszakította a kezét. Föl­hasadt az ujja. — Állj meg — mondta ne­ki Péter. — Megkarcoltalak. Kati nevetett. Az egyik uj­ját szívta. Megint befutott apja szobájába, és a földre hengergőzött. Péter utána. Kati lábaival kalimpált, rug­dosta, a fiú nem tudta elfog­ni. Végül egyik lábfejét fog­ta meg, de Kati kirántotta, és fölugrott, kifutott a fürdő­be, tovább. — Állj meg! Péter a középső szobában érte el, ahol az íróasztal állt. A nap végigcsúszott a sima, zöld mappán, a tolltartón, ami kovácsoltvasból volt. A fal mellett ólomüveges szek­rény állott, azon sokszínűre tört a fény. — Vigyázz, meztelen va­gyok — mondta Kati, és ne­vetett. Péter megütötte. Nagyot ütött. Pofon ütötte, az arcát, a nyakát, a feje búbját. Meg­lökte. A lány nevetett, aztán nem. Csak nézte a fiút. Az megtaszította. A haja az ar­cába hullott, ujjúból szivár­gott a vér. Arcul ütötte, a bal vállán találta el. A vál­lát is megütötte. A hátát, ahol érte. A lányból bugy- gyanásszerű kis hangok jöt­tek ki, félig sírás, félig neve­tés. A fiú nem mondott sem­mit. Ügy ütött, mintha ko­moly ellenfele lenne, bok­szolta. Hatalmasat ütött a fe­jére. tenyérrel. Kati az egyik fotelra esett. h allotta, ahogy becsapó­dik az előszobaajtó. Csönd lett. Apja szobá­ja a régi rendben állt. Ujját nézte, kis horzso­lás volt rajta, vér. A fe­je zúgott. Cipői a szoba közepén, a pongyola szét­nyílt, ült, egyik lábát előre­nyújtotta. Nem sírt. Fölhúz­ta a lábát, összekuporodott a fotelban. — Milyen szép vagy — ezt mondta Péter, amikor elő­ször beszélgettek télen a mo­zi kerítésénél. A novella az öngyilkosság re- reptre című kötetében Jelent meg. összeállította: Rékasy Ildikó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom