Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-19 / 246. szám
1977. október 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Tiszafüreden a vízműtől az MHD gyáregységéig a tervek szerint még ebben az ötéves tervben esatorna épül. Jelenleg a szükséges felméréseket végzik a Kohó és Gépipari Tervező Vállalat szakemberei A makett... termesztő agronómus betonoz. — Az egyik szocialista brigád fejenként 200 forint értékű munkát vállalt a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére a telepépítkezésben, munkaidő után, — mondja Tóth Albert. A szakvezetés se hagyta magát,, szabadságot vettünk ki, és most megpróbáljuk lepipálni a többiek vállalását... Persze, hogy megizzad az ember a szokatlan tennivalótól, de így mire megjönnek az őszi esők, készen állnák az utak, a sár nem akadályozhatja' a a munkát. No látod Misa! Néhány száz méterrel odébb, az út túlsó oldalán már a tetőgerendákat emeli helyére a darus kocsi. Ba- tók Ferenc csoportvezető elégedetten szemléli a műveletet. — Öröm itt dolgozni — jegyzi meg. — Nekünk, építőknek nagyon tetszik, amit csinálunk. Minden nap hoz valami újat, hiszen ez az első ilyen istálló Magyarországon. De igyekszünk is vele, novemberben már birkát szeretnénk hajtani bele. A gyapjas jószágok azonban egyelőre a szomszédos, ütött-kopott hodályban bé- getnek. Prónai Györgyné 65 évét feledtető fürgeséggel gondoskodik róluk. Irénke néni egyébként a holnapról se nyugdíjas módjára gondolkodik. — Megyek én lelkem, hogy ne mennék! Csak engedjenek be az új istállóba, ki se jövök onnan többé. Napközben, ha ráérek, el-elnézege- tem, hogyan haladnak a munkások. Nagyon várom már, hogy az épületen belül lehessünk. Ott aztán nem kosárral kell cipelni a takarmányt, vödörrel a vizet, és a fizetés is több lesz. Igaz Ivánkám? A telepvezető sűrűn bólogat. — Na látod Misa! — fordul oda Irénke néni a cumival felnevelt kedvenc koshoz, mintha az egy pillanatig is ellenkezett volna. Braun Ágoston Fotó: N, Z$. Terven felül Háromezer tonna timföld Az almásfüzitői timföldgyár dolgozói az év eleje óta 2000 tonna timföldet gyártottak terven felül, ezzel teljesítették jubileumi vállalásukat. Most pedig felajánlották, hogy az év végéig további 1000 tonna timföldet készítenek, s így összesen 3000 tonnával tetőzik meg éves tervüket. A kimagasló teljesítményben nagy szerepe van annak, hogy az októberi forradalom évfordulójának tiszteletére egy hónappal a határidő előtt fejezték be a gyár rekonstrukcióját. Forgács István, a jászberényi Lenin Tsz elnöke mostanában szinte csak a juhászainak él. Bármiről kérdezik, rövidesen szerét ejti, hogy az épülő telepre terelje a szót — elvégre minden összefügg mindennel — és akkor nincs megállás. Felnőtt fejjel tanulni? A 49,5 milliós beruházás a jövőt vagy éppen magát az életet jelenti a kemény, olykor művelhetetlen földdel küszködő gazdaságnak. Mégpedig azért, mert ha ez a másra nem igen használható talaj birkát hord a hátán, aranyat ér. Erre ismét csupán egyetlen adat: az üzem az idén 490 mázsa juhhúst értékesít, de 1980-ban már csaknem 3 ezer mázsa vándorol innen a fogyasztókhoz, főleg külföldre, valutáért. Mit szól mindehhez a tagság? Földvári Iván, a leendő juhtelep vezetője kalauzol. A fiatal agrármérnök előszörre három olyan asz- szonyt választott, akik a januárban induló tanfolyam után szakmunkásbizonyítvánnyal a tarsolyukban az elletőben fognak dolgozni. A fa panelokat festegető nők — ugyanis a tsz az egész építkezést saját erőből oldja meg — azonban egy csepp lelkesedést sem mutatnak a juhászat iránt. — Se ünnepnap, se vasárnap — válogatják az asz- szonyok a kifogásokat, s amikor a lista végére érve úgy érzik, hogy még mindig nem voltak elég meggyőzők, végső tromfként kivágják: — öregek vagyunk mi már a tanuláshoz! Földvári Iván nem adja fel a harcot. Sorolja, hogy ott aztán nem lesz fizikai munka, gép csinál mindent, az ünnep után pedig szabadnap jár. Tiszta környezetben, magukat kevésbé megerőltetve több keresethez juthatnak az asszonyok. — És az se utolsó szempont, — teszi hozzá már-már kifulladva —, hogy nem nyolc általánossal rendelkező gyalogmunkások, hanem juhtenyésztő szakmunkások lesznek! Összefogott a tsz A három fejkendő most már több látnivalót talál a poros betonon, mint a telepvezető szemében, csak az orruk alatt morogják, hogy: — „Nem, nem, akkor se!” —, de látszik, hogy nem ez az utolsó szavuk ebben az ügyben. Az országútról a frissiben szilárdult beton szürke szalagján jutunk el az első istálló vázszerkezete mellé. Ahol a szántóföldön már csak az előre kijelölt nyomvonal látszik, férfiak hajladoznak. Tóth Albert építés- vezető irányításával Legény József növényvédő agronómus, Legény Miklós állat- tenyésztési főágazatvezető és Zachariás Márton növényGazdaságunk létkérdése A legnehezebb munkát, a zsákolást váltja fel a szolnoki Tisza Malomban a tartálykokocsis szállítás Pullai Árpád tájékoztatója Szolnokon öt megye párt- és tanácsi vezetőinek tartott tájékoztatót Pullai Árpád közlekedés- és postaügyi miniszter tegnap Szolnokon. A megbeszélésen, amelyen részt vett Szűcs János, a megyei párt- bizottság titkára, valamint dr. Hegedűs Lajos, a megyei tanács elnöke, a közlekedésfejlesztés feladatairól tárgyaltak. Tanácskozás és bemutató U cukorrépa-betakarítás technológiájáról Szakmai tanácskozást és gépbemutatót rendeznek holnap Martfűn a cukorrépabetakarítás gépesített technológiájáról a répát termelő gazdaságok szakemberei részére. A rendezvény első felében a cukorrépabetakarító-gépek hazai fejlesztési eredményeiről és gyártásáról tart tájékoztatót Zsigovits Ferenc, a szekszárdi MEZŐGÉP igazgatója, majd a szovjet gyártmányú cukorrépabetakarítógépek üzemeltetési tapasztalatairól hallanak előadást a TRAKTOROEXPORT szovjet szaktanácsadójától. A szakmai tanácskozást szántóföldi gépbemutató követi: a Héki Állami Gazdaság martfűi kerületében mintegy tizenöt féle gépet tekinthetnek meg a résztvevők. Prések minden méretben Űj típusú csőgyári berendezések és félautomata préselőgépek kialakításán dolgoznak a Cšepel Művek egyedi gépgyárában. Á gumivulkanizáló présberendezések a gyár hagyományos termékei közé tartoznak, ezeket még a 60-as években kezdték gyártani, főleg szovjet tervdokumentáció alapján. Azóta is a szovjet ipar a legnagyobb megrendelőjük, a gumivulkanizáló présekből eddig 1200-at szállítottak szovjet gépgyárakba. — Időközben megnövekedett igények kielégítésére teljes présgépcsaládot fejlesztett ki az egyedi gépgyár, s ma már a laboratóriumi kisprésektől a nagyüzemi óriás berendezésekig szinte minden lehetséges méretben, igény szerint szállítják azokat. külkereskedelemről — mint annyi más bonyolult gazdasági folyamatról —, sajátos hiedelmek és legendák is élnek a közgondolkodásban. Valóban, ha a külkereskedelmet szembesítjük a róla kialakult egyszerűsített képzetekkel, különös logikai tréfának lehetünk tanúi. Ez a hiedelem, amelynek voltaképpen a fele sem tréfa, abban a harsányan bíráló észrevételben összegezhető, amely így hangzik: „mindent kivisznek”. Olykor még újságcikkekben is előbukkan a vállalatokkal szembeni szemrehányás, hogy „csak” exportra termelnek; legutóbb a Budapesti Nemzetközi Vásárról beszámoló tudósításokban is hangot kapott az igazán „népszerű” kritika, hogy a kiállított terméket kizárólag külhoni forgalomra állítják elő. A logikai tréfa pedig éppen az, hogy a honi ellátást az exporttal szemben védelmező nézetek valójában akarva-akaratlan a mi bolti kínálatunk ellen is érvelnek. Első hallásra természetesen tökéletesen megfelel a józan észnek az a feltevés, hogy hasznunkra válik, ha termékeinket magunk fogyasztjuk el; következésképpen: megrövidít bennünket minden határon túlra igyekvő áruszállítmány. A valóság azonban ennek pontosan az ellenkezője: az export vagy nem export hamleti kérdésében nem dönthetünk tetszésünk szerint — a külföldi értékesítés gazdaságunk működésének, fejlődésének létkérdései Nemzeti megélhetésünk feltétele — némi egyszerűsítéssel szólva — az, hogy anyagot, energiát, félkészterméket vásárolunk, ebből okosan-gondosan szervezett munkával jól eladható termékeket gyártunk, s e vásárlás, eladás árkülönbözetéből élünk. Elkerülhetetlen, hogy mindezt néhány ténynyel is ábrázoljuk. Nos, a gazdaságunkban felhasznált vas 96 százaléka — érp, nyersvas és hengerelt áru alakjában —, behozatalból származik; teljes egészében importáljuk a termeléshez szükséges foszfort, ként, káliumot, nátriumot, horganyt, gyapotot, kaucsukot, az ipari fa 70 százalékát, a felhasznált cement ötödét, a nitrogén-műtrágya negyedét. Mindehhez járul még, hogy a fejlődésünkhöz szükséges beruházási javaknak mintegy az ötödé, a fogyasztási cikkek egytizede, a gépgyártás alkatrészeinek 30 százaléka szintén külföldről származik. Mindezt — és még sok mást — tehát ha tetszik ha nem, külföldön vásároljuk, ám a beszerzéskor természetesen fizetni is kell. Fizetni pedig exporttal, jól értékesíthető árutömeggel lehet. Mondani sem kell, mennyire életbe vágó érdekeink fűződnek ahhoz, hogy mennyit kell fizetnünk a behozatalért, illetve mennyit kapunk áruinkért — ez az a bizonyos bűvös „cserearány”, amit annyit hallunk emlegetni mostanában. Anélkül, hogy ezúttal a világgazdasági változásokat részletesen ábrázolnánk, csak annyit rögzítünk, hogy a cserearány az utóbbi években roppant mértékben hátrányunkra változott — a korábbinál sokkal többet kell fizetnünk a behozatalért, miközben mi csak kevésbé növelt árat kapunk kivitelünkért. S ez a hátrányunkra módosult ár- különbözet azt jelenti,, hogy az idei félév zárásakor külkereskedelmi forgalmunk egyenlege 26 milliárd forintos deficitet mutatott. Ilyen körülmények között természetesen még nyomasztóbban ellenkezik érdekeinkkel a bevezetőben említett hiedelem, amely a „mindent kivisznek” álláspontban ösz- szegeződik. Olyannyira igaz ez, hogy célszerű egyértelműen szólnunk arról is: vajon hiba-e, vajon bírálandó magatartás-e ha a vállalat, bizonyos itthon is szükséges termékeket kizárólag exportra állít elő? Az igazi hiba nem ez, hanem az, ha erre általános érvénnyel próbálnánk válaszolni. Akivitel hasznosságának megítélésében ugyanis csak egyetlen módszer alkalmazható; az, ha termékenként — és csakis konkrét egyediséggel — a papír és a ceruza, netán a számítógép dönt. Megeshet ugyanis, hogy sokkal előnyösebb a népgazdaságnak, ha az adott terméket jó áron exportálja és a hazai igényeket behozatallal elégíti ki. Erre tömérdek példát említhetnénk: bizonyos textíliákat előnyös, különösen konfekcionáltan exportálunk, miközben úgynevezett tranzakciós-üzlet keretében (más exportáruinkért kapott fizetésként) azonos árut hozunk be olcsóbb piacokról, például Indiából. S ugyanennek a tükörképe az a másik — szintén félreértésen alapuló — dicséret, amely szintén gyakran előbukkan a közgondolkodásban is, újságcikkekben is, s amely általános üdvösségként szól arról, hogy ez vagy az a gyár importot takarít meg ezzel vagy azzal a termékével. Gyakran persze ez nagyon előnyös, azonban itt is csak a konkrét számítás igazít el. Megeshet ugyanis, hogy súlyosan ráfizet a népgazdaság ha ezt a behozatalt „megtakarítja”, mert ugyanezt esetleg a hazai költségeknél olcsóbban importálhatná. Az is elképzelhető, hogy a megtakarítással hivalkodó gyár ehhez a termékéhez annyi külföldi alapanyagot használt fel, hogy erre önmagában is ráfizet az ország, jóllehet nyereséget hoz a vállalatnak. lényeg tehát végül is az, hogy az egyszerűsített és általánosítható hiedelmek nem segítenek eligazodni a külkereskedelem rejtelmeiben. Csupán egy állítást hangsúlyozhatunk akár általánosítható egyértelműséggel is: exportálni kell, méghozzá évről évre többet, jobbat, korszerűbbet — tetszésünktől, szándékainktól és hiedelmeinktől teljességgel függetlenül! Tábori András Ha birkát hord a hátán, aranyat ér Jászberényi juhászok között
