Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-02 / 232. szám
1977. október 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A GORKIJ NYELVISKOLÁBAN Holnap kezdődik az új tanév Az ötödik tanévet kezdik holnop az MSZBT Központi Gorkij Nyelviskola Szolnok megyei tagozatán. Az eddigi négy év eredményei alapján megyénk előkelő helyet foglal el az országos versenyben — mind a hallgatók, mind a tanfolyamok számát tekintve. Évente mintegy negyven — kezdő, haladó, társalgási, s nyelvvizsgára előkészítő — tanfolyamon több mint hat- százan folytatták az orosz nyelv tanulását, illetve kezdték el az ismerkedést a cirill ábécével. Ami különösen örvendetes, a tanfolyamok kétharmad részén felnőttek voltak a hallgatók, akik munkájuk mellett vállalták a szorgalmat, sok időt igénylő nyelvtanulást. Az általános és középiskolás diákok közül elsősorban azok jelentkeztek a Gorkij nyelviskolába, akik orosz szakos pedagógusnak készülnek, vagy a Szovjetunió valamelyik felsőoktatási intézményében szándékoznak továbbtanulni. Az idei tanévben — bár végleges adatok még nincsenek — a jelentkezések alapján arra következtethetünk, hogy többen ülnek be az iskolapadokba, mint az elmúlt években, hogy felfrissítsék, elmélyítsék orosz tudásukat. A hallgatók különböző fel- készültséggel jelentkeznek a nyelviskolába, s ez meghatározza az elsajátítandó tananyagot is. A könyvek között — szenesére — akad választék bőven. A kezdő tanfolyamokon jól bevált „Az orosz nyelv mindenkinek”, vagy Parahina külföldiek számára írt könyve. A haladó tanfolyamokon a hallgatók rendszeresen olvassák, fordítják a Képes Nyelvmester, a folyóiratok, az újságok cikkeit, s megtanulnak orosz népmeséket, népdalokat. Akik a társalgási vagy a nyelvvizsgára előkészítő tanfolyamra járnak, egyetemi főiskolai jegyzetekből, a külkereskedelmi és társalgási könyvből tanulnak, s a foglalkozásokon természetesen felhasználják a TANÉRT orosz nyelvű magnószalagjait is. Az egyes tanfolyamok anyaga különböző, a pedagógusok módszerei azonban nagyjából azonosak. Az órákon szemléltetési eszközök — diafilm, írásvetítő, magnetofon, lemezjátszó — segítségéve] igyekeznek megtanítani a hallgatókkal az orosz nyelvet. Több helyen, mint pélr dául a szolnoki Beloiannisz úti általános iskolában, a kunhegyesi és a jászberényi gimnáziumban, a nyelvi laboratóriumban tartják a foglalkozásokat. Szinte minden tanfolyam hallgatóinak volt alkalma próbára tenni tudását, orosz anyanyelvűekkel beszélgetni. Részt vettek baráti találkozókon, s sokan jártak a Szovjetunióban is. Minden tanév programjában szerepel a Szovjet Kultúra Házának meglátogatása, amelyről természetesen orosz nyelven számolnak be a hallgatók. Az idei tanévben különös jelentőséget ad az orosz nyelvtanulásnak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jubileuma. Minden tanfolyamon megemlékeznek majd a 60. évfordulóról, a nyelviskola diákhallgatói pedig részt vesznek a középfokú oktatási intézmények megyei orosz nyelvű szavalő- versenyén. T. G. A Kedves bópeer után, Puntilára várva A Szigligeti színház október 7-én mutatja be Bertolt Brecht Puntila úr és szolgája. Matti című népi komédiáját. Puntila úr: Major Tamás, kétszeres Kossuth- díjas, Kiváló művész. Délelőtt próba, este próba, tulajdonképpen a nap 24 órájából jó két műszak a „Pun- tiláé” — hiszen az ebéd utáni feketekávé közben is Brechtről beszél az egész színház, de a vacsora előtti konyaktól a késő éjszaka kimondott szóig — „tegyük el magunikat holnapra” — a közelgő bemutató a legfőbb téma. Brechtről a kérdés- őzön Major Tamáshoz a mu- vészklub asztalainál: — Tanár úr, arról mi a véleménye... — Megkérdezhetem ugye, tanár úr... — Tanár úr, megmondaná, hogy... Brecht szemináriumok estéről estére, késő éjszakáig. Major Tamás nagyhírű professzora, kitűnő pedagógusa a „Brecht tanszéknek”. — Tanár úr — engedje meg, hogy én is így szólítsam, belső igényét érzem ennek — ön a neves irodalomtörténészeket, „drámaítészeket” fölülmúlóan ismeri Brecht művészetét. Ez is — mint minden — valamikor kezdődött. Hogyan és miért? — Rögtön, rögtön ... A fene vigye el, alig aludtam valamit, a fogorvostól jövök. Szerencsére nincs baj, a valós fájdalmat meg majd elfeledheti velem a színpad. Próbára megyek — na, de azért még van egy félóránk. Akkor hát Brechtről... Igazi nagyságának felismerése egy másik húsz évvel ezelőtti átvirrasztott éjszakámhoz fűződik. Ugyanis akkor láttam először a Berliner En- semble-t Brechtet játszani. A Galilei előadása után nem bírtam hazamenni, sétáltam az utcán. Nem éreztem ugyan akkora, olyanfajta megrendülést, mint egy Shakespeare dráma jó előadását követően. Mégis ... Valami hiányzott: a katarzis, a megköny- nyebbülés, a meghatottság. De csak a hiányérzet idegesít? — kérdezgettem magamtól. Vagy az, hogy amit Brechttől láttam, egészen más volt, merőben különbözött az akkori színjátszási törekvéseinktől. Mi is volt az, amit láttam, törtem magam a pesti utcákon. A választ az előadás elemzése adta meg számomra : minden brechti jelenet egy-egy darab felidézett élet, teli költészettel — de az érzelmi szuggesztivitás nem nyomja ám el a cselekményt. Megkínlófttam, de rádöbbentem: új színházi anyanyelvet kell tanulnunk. — A tanár úr „tétele”, hogy a brechti színház nagyobb felelősséget ró a színészre, mint a retorikus, szenvedélyes „szavalás”. — Brecht először az értelemre hat, majd utána érzelmileg is mozgósít. Ennek szí- nészileg eleget is kell tenni. — S az a bizonyos dialektikus egység...? — Igen és ennek vizsgálatánál merült fel Brecht és József Attila szellemi rokonsága. A politika és a játék, a „tudatos világ” szerkesztése és az ösztönök harmóniája József Attila költészetében is dialektikus egységet alkot. — Szemére is vetétték annak idején, főleg azok, akik a romantikát hiányolták költészetéből. — Az idő nem igazolta őket. A tükrözés elméletét József Attila Brechthez hasonlóan alkalmazza. Rendkereső művészetében igenis következetes, tehát dialektikus egységbe kerül az értelem és az érzelem, az agitáció és a játék. Tessék csak figyelni: „jó szóval oktasd, játszani is engedd, szép komoly fiadat”! — A Puntila úr talán egy régebbi szerep ideálja, tanár úr? — Nem-nem. Valámiértazt hittem, hogy Puntilát csak egy kövér, piknikus valaki játszhatja el. De nem... Puntila nem egy falstaffi alkat. Puntila rryndenki lehet, akiben az émberség össze tud ütközni a társadalmi viszonyokkal. Ha iszik humanista, de amikor kijózanodik, kénytelen mindent „visszacsinálni”. Bizonyítja: lehetetlen az adott viszonyok között másképpen élni. — Ez a gondolat a vállalás kérdéséig vezethet... —... de feltétlenül addig: lehet-e elképzelni elvont humanizmust? Brecht bizonyít: nem! S amit az egész brechti életmű sugall: nem belenyugodni, hanem megváltoztatni. — A Kedves bópeer frenetikus szolnoki sikere után, a Puntila urat várva, engedje meg, hogy megkérdezzem: folyamatos lesz-e művészi kapcsolata a Szigligeti Színházzal? — Már elég sokan köszönnek nekem a szolnoki utcákon ... A színház jó alkotó légkörű, kedvemre való. Kimondom: hogy én idejöttem ez tüntetés is. — Nem „lejött" a tanár úr...? — Korbácsolóan tagadom azt az ostoba szemléletet, amely az igazi művészetet a sznobság földrajzi koordinátáival határozza meg. — Tehát? — Eljövök én ide magukhoz máskor is, nagyon, de nagyon szívesen. — Köszönöm a beszélgetést. Tiszai Lajos Fotó: Nagy Zsolt POZSGAY IMRE üli sí lm a programot Új köztéri szoborral gazdagodott Tiszafüred. A járási hivatal előtti téren állították fel Kampfl József szobrászművész vízimadarakat ábrázoló alkotását Fotó: T. Katona A Szolnoki Művésztelep jubileumi ünnepsége alkalmából rendezett tanácskozáson dr. Pozsgay Imre kulturális miniszter a művészetek és a közművelődés kapcsolatáról előadást tartott, amelyből az alábbiakban részleteket közlünk. programról a párt köz- művelődési határozatának megjelenése óta beszélhetünk, de az egész kulturális forradalmat, amely végbement ebben az országban — főleg 1948-tól — nem tekinthetjük másként, mint nagy közművelődési vállalkozást. Munkánkat fő vonalakban és jó ideig az határozta meg, hogy népünket legalább az iskolázottságban eljuttassuk az európai követelményekig. Imi, olvasni tudó, művészetek iránt érdeklődő társadalmat igyekeztünk kialakítani. Egy ilyen program szükségképpen valamiféle fevilá- gosító hajlandóságot hordoz magában, s valamiféle megoszlás is történt a társadalomban: nevelőkre és neveltekre. Mindez állandó pedagógiai készenlétet jelentett, s népnevelői, népművelői feladatok folyamatos teljesítését. Nem volt ez hiábavaló munka. Nagyra értékelhetjük ennek a korszaknak a vállalkozását, hiszen 1974-ig is fontos döntések születtek a közművelődés számos területére, például az iskolarendszerünk kialakítása is erre a korszakra tehető. De ekkor rakták le a népművelési intézményhálózat alapjait is. Az ellenforradalom leverése után lehetőség nyílott arra, hogy tapasztalatainkat újból összegezzük. A párt Központi Bizottsága, a párt egész kulturális politikája szakadatlanul készenlétet mutatott a művelődéspolitika következetes kiszélesítésére. Az 1957-es pártkonferencia már iránymutató volt ebben a tekintetben, de különösen az 1958-as művelődéspolitikai' irányelveket emelhetjük ki, mert azóta is követendő és maradandó elveket és magatartásokat határoztak meg a kulturális életben. A kultúrpolitikai szándékok az 1974-es közművelődéspolitikai határozatban folytatódtak, amelyek nyomán 1976 októberében — talán Európában először — a Magyar Népköztársaság országgyűlési törvényt alkotott a közművelődésről. A közművelődési határozat és közművelődési törvény alapján kell vizsgálnunk a művészek és a művészet közművelődés szerepét, hivatását. Mindenekelőtt utalnék a párt XI. kongresszusának művészetpolitikára vonatkozó álláspontjára: a művészeti alkotásoka népről, a népnek érthetően szóljanak. Megfogalmazódott egyszersmind a művészeti alkotás szabadságáról, a művészeti műhelyek önállóságáról, a művészet és közönség kapcsolatának erősítéséről szóló gondolat is. Mit jelent, mit tartalmaz az a jelszóba foglalt követelmény, hogy a népről a népnek érthetően szóljanak a műalkotások? Mindenekelőtt nem a politika mindennapjainak publicisztikai visszaigazolását. Régi elvünk, hogy művészet és politika egymásra találhatnak, ha ismerik egymás természetét és társadalmi funkcióját, szerepét, ha a politika nem akarja a művésztől mindennapi taktikai fokon visszaigazolni politikáját, hanem stratégiai szintre helyezi' a művészet és politika kapcsolatát... Amikor a művész a politikával lép kapcsolatba, akkor nem valamiféle lealacsonyító szereppel él, de ellenkezőleg, a szocialista építés közben és a szocialista társadalom építésében a politika és a művész jól értik és jól ismerik a célokat, akkor valami fontos történik, valami fontoshoz kapcsolódik és ezt a kapcsolatot létrehozhatja. Az egész művészetpolitikának és kulturális politikának mozgatórugóihoz tartozik ez a felismerés és kialakult ebben a szellemben talán elfogadható az az előbb már kongresszusról idézett követelmény, hogy a népről, a népnek érthetően szóljanak a művek. Amikor a párt az érthetőség követelményét támasztja az alkotással és az alkotókkal szemben, azzal egy időben igazolásként felsorakoztathatja húsz esztendő kulturális politikáját, amibe az is beletartozik, hogy a politika eszközeivel nem kívánt beleszólni a stílusok és irányzatok vitájába, a kifejezési eszközök, az alkotói folyamat olyan speciális művészi formáiba, melyekbe korábban esetleg beleszólt, illetve arra igényt tartott. Az érthetőség mögött mindenképpen és mindenekelőtt értelmességnek kell lenni, hogy egyszerű, de mégis szemléletes példát említhessek, azt mondom: egy negyedik osztályos általános iskolás tanulónak érthetetlen egy többismeretlenes egyenlet, pedig a többismeretlenes egyenlet értelmes dolog. Tehát én egyáltalán nem abból indulok ki, hogy a művész és befogádó, a művész és közönség kapcsolatában az érthetőség egyedül a művészt terhelő követelmény. De valami még ehhez tartozik: a művész akarjon kapcsolatot teremteni a közönséggel, akarjon is közölni valamit, legyenek információi, amelyhez kifejezési eszközöket, stílusokat, irányzatokhoz való kapcsolódást választ. Tehát a művész válasszon ! A kísérletezés, a témaválasztás, stílus- és irányválasztás szabadságát valljuk ... Persze, amikor a közművelődés és a művész viszonyáról van szó, akkor nem lehet elkerülni egy nagyon kényes kérdést, a művész és a közönség ízlését. A művész, aki elsősorban a korszellem és divathoz való ragaszkodás vagy pedig az értelmes és értékes kifejezések között választhat és ezt az utóbbit nem tudja, akkor a kényszerei a divathoz való ragaszkodáshoz viszik. S hogyha a politikus bizonytalan ízlése s a művészek ilyenfajta kényszere találkozik, abból természetesen zűrzavar keletkezik. Ez ellen nekünk nincs nagy biztosítékunk. Mindenekelőtt intézményeket keli teremteni, vagy az intézményeket megerősíteni, amelyek segítenek a közönség ízlésváltozásában és a kor követelményeihez való alkalmazkodásban segítenek a művésznek is. feladatok teljesítésében konkrét cselekedeteket várnak tőlünk, de az ismert gazdasági hatások következtében nem tudjuk látványos és gazdag kulturális ellátásban részesíteni máról holnapra az országot. Ez a tény mindenekelőtt a közművelődés dolgozóitól kíván óriási lemaradást, önuralmat: vállalni a programot. Tudomásul kell venni a realitásokat, amelyeken nem csupán az akarat megfeszítésével lehet úrrá lenni. Közművelődési Beszélgetés Major Tamással i
