Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-16 / 244. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. október 16. Ha felállítanók a romániai magyar nemzetiség valamelyes képletét, melyben meghatározóként kell szerepelnie tájnak és hagyománynak, együttélésnek és reál meg humán szakmaiságnak, minden társadalmi tényezőnek, nyelvi és művelődési összefüggésnek és előremutató korszerűségnek (hogy úgy mondjuk: modernségnek), 5 az egészet egy személybe gyúmók, és úgy villantanók fel életideálul, megkapnék bizonyára az időtlen alkotót, aki önmagát barkácsolva közösséget teremt maga köré, s elválaszt és vonz, mint a mágnes. Hát ez a bonyolultságában is egyszerű képlet, a valóság inkarnációja, mely egyben újjá is varázsolja magának a valóságot, ez a lényegünkké kitalált és megtalált ember: Kós Károly. Az a sokoldalúság, mellyel 1918 után és mindmáig építészként és íróként, grafikusként és szerkesztőként, politikusként és tanárként reális önfelismeréséhez és betájolásához, őt magát jelképünkké és iránytűnkké avatja, még ha olykor nem is értettünk vele egyet. Mert sarkulni is tudott a maga szenvedélyességében, folyton viaskodva magaKitalált és megtalált ember val is, környezetével is, hol innen, hol onnan teremtve elő feszítő energiákat, továbblökő dinamizmust, termékeny dialógust és polémiát. És megérte az új kort, melyben a szocialista forradalom szebb és szabadabb emberi életért valómunka és harc biztatóbb lehetőségeit bontotta ki. Kós Károly, immár tisztes-öregen, ót tudta hozni a maga sajátosan jelentős képlet-voltát ebbe az új világba, és ezzel igazolta is eredendően kiképzett honi emberségének maradandósá- gát. Üjracsirázó tölgy, magatartásának törzsével figyelmeztető jel, lombjaiból zuhogó magözönével máig is ifjú és merész gondolatok gerjesztője. Balogh Edgár Varjú nemzetség (Részlet) ... Soha olyan víg élet, mint a valkói Varjú portán. Amióta Varjú Miklós meg- házasodott, mintha örökké tartana a lakodalom. Elébb sok vendéggel, azután kevéssel, azután vendég nélkül is. Mindegy! — Miklósnak ez a bolondsága — mondogatták az atyafiak, és nem is nagyon csodálkoztak. Mert minden Varjúnak időtlen idők óta volt valami bolondja. Ennek ez. A fiú — egyetlen gyermek — úgy nőtt fel a vidám házban, mint ahogy a gyermekek szoktak nagyon vidám házaknál: senki sem törődött vele. Egyszer aztán meghalt az asszony. Meghalt vidáman. A halálban is kacagóra fagyott a szája. Jankó akkor tizennyolc esztendős volt: sovány, hosszú derekú, inas, erős karcsú, keskeny madárarcú, apró, kék szemmel. Már akkor is. öszidő volt, de inkább tél eleje; hullon- gott a hó is kicsit, és fagyos volt a föld. És a fiú tudta, hogy semmijük sincs már. Temetés után szólott az apja. — Te, Jankó, mit gondolsz? Mi lesz velünk? Mire a fiú nem válaszolt, de másnap elment házul. Apja a tornácon fütyöré- szett maga elé, és nézte a gomolygó hófellegeket, amikor Jankó odaszólt neki: — Isten áldja, édesapám! A telek régen Valkai Márton úré; én már csak zsel- lérkedtem benne. Egy nyilam sincsen a határban. Ezüst —. aranymarhám sohasem is volt. Egy lovam van, jó hegyet járó hátas, azon jártam a havast mostanában. Az a tied, azt vidd innét. A pajtában megkapod, vagy az udvarban. Ott a nyereg is, kantár is. De — és a halódó ember szeme megvillant, hirtelen felült az ágyon — a Pojána megmaradt. A Pojána egészen, a Talharu oldalával. Az, az! ___ Mit? Azt , hiszed, az s emmit sem ér! Olyan széna nincsen a határon, olyan legelője nincsen egy atyádfiának is; az erdőben balta még nem járt soha. Egy hibája van csak: nincsen útja, és úsztatni gyenge a patak ... Elhallgatott Varjú Miklós, és szembenézett apa és fiú. Mint két ellenség ... — Kati, eriggy ki. adj a lónak szénát, aztán a majorságnak is adj, ha van mit, aztán maradj, amíg nem szólítanak. Mintha megkeményedett volna a hangja, és Jankó önkéntelenül felállott. — Ne szólj! Most csak én beszélek! Te azt hiszed, hogy megloptalak; hogy minden jussodat elmulattam! Ne szólj! Tudom én azt. Mindenki így hiszi. Pedig a Pojána nem csúfság! Várj csak. Hozd ki az első házból, a szegről a tarisznyámat. A fiú kihozta, és odaadta apjának. — Tudod, hogy a mi nevünk: bolond Varjú. Mindig is az volt, és az is lesz talán örökké. Jegyezd meg: mindenki bolond, aki nem olyan mint a többi, aki más, aki nem úgy éli az életét, mint a többi mind. Én elmulattam az enyémet. Jó volt, szép volt, nem bántam meg. Csak ez a két esztendő, így ki a Pojánára. A lovak átal- vetőjében vittük a könyveket, sokat, aztán üvegedényt, rézből való edényeket, szerszámokat: nem tudtam mi mire való. Ilia hurubájába vittünk mindent. És emlékszem, hetekig voltam itthon néha egyedül a cselédekkel, apám pedig fenn a havason. Az emberek azt tudták, hogy állatot hajtott valahová. Történt aztán. hogy eccer elment, és többet nem jött vissza. Ilia sem tudta, mi lett vele. Bevette magát a Talharu lyukaiba, és nem jött elé. Kerestem mindenütt, és kerestük emberekkel az erdőkön, az isztinákon kérdezősködtünk. Semmi. Mintha a föld nyelte volna el... És az is nyelte el. Bizonyosan... Jankó, tej adj egy korty vizet, ott van a csuporban melletted. Ivott aztán hátradűlt a halódó ember fáradtan. Szemét behunyta, és sokáig- sokáig csend volt. A tűzhelyen leégett a tűz, és Jankó hallotta, hogy vacognak ösz- sze az apja fogai. Ügy fektében, hunyt szemmel szólt később újra. Csendes. halk szóval: —• Szép volt az élet, bolond élet... — és arca, mintha kacagni akarna. — Csak ez a két esztendő... Felnyitotta szemét, úgy folytatta: — Két esztendeig, hogy egyedül voltam, jártam újra a Pojánát. Meg akartam kapni. Tudom, ott van. Ott, a kincseivel együtt. Temérdek kincs, arany, az. Tudom. És — szája elé tartotta markát, úgy súgta —, és Ilia is tudja. Ott van most a Talharu alatt, őrzi a kincset.... Jártam éjjel és nappal, ha hullott az eső, és hévséges nyáridőben is jártam, és kerestem. Hívtam. Hallgatóztam. És — megtaláltam a nyomát. Itt — kiáltott, és felült, és a tarisznya csatját kinyitotta —, itt, látod ezt a könyvet? Ott kaptam. Egy lyukban, kő alatt. Egy hete csak, hogy kaptam. Ott kellene tovább keresni. A könyv bizonyosan megmondja. Mindent megmond. Ebben van a kulcsa a kincsnek. Csak ki kell nyitni a zárat. Nekem már nincs időm. A Pojánán van, ott, ahol nagyapád is porlad. Várj csak... mondjam el... hogy is kapod meg... várj... várj... a forrás, ahol a hegyből kijön ... várj... jaj... várj. ' Hangja elakadt, szeme kimeredt. Csuklóit kettőt, hátrazökkent. Szeme felakadt. Keze görcsösen mutatta a bőrtáblás könyvet. Meghalt ... Reszketett a fiú, és félt. Furcsa a halál ilyen közelről és félelmes. De két esztendeje járta az erdőt már, hát csak hozzálépett az ágyhoz, és első dolga volt, hogy kivette apja kezéből a könyvet... Felnyitotta : furcsa, ákombákom írást; nem tudta elolvasni. Csak a szemét meresztette. Előrelapozott, aztán hátra is; hiába, sehol sem tudta elolvasni. Szeme a semmibe meredt. Egy pillanatig csak. aztán rettentő harag szállotta meg, és halálos, keserű méreg ömlött belőle. Rekedt, értelmetlen kiáltás szakadt fel torkából, és teljes erejével holt apja arcába vágta a könyvet: — Zsivány! Hitvány csaló! A halottról a földre kop- pant a könyv, nyitva; aztán becsukódott a kemény bőrtábla. És a hirtelen csendben, mintha nyögött volna a halott egyet, és a halottsápadt, reszkető fiú tágra nyílott szemmel nézte apja immáron torzan vi- gyorgó arcát. Az augusztusban elhunyt {ró első regényét, a Varjú nemzetséget új kiadásban olvashatjuk.- AOLtlÁR'AfiríA * nindqfq -Ajgé-Aárfon- tloffsu -útra- rengetegre DE UICTIU Hl A saját kézzel leírt és illusztrált Székely balladákból. Kós Károly jövendőbelijének készítette a kis könyvet jegyajándékul. A betűket a kalotaszegi temetők kopjafáin fedezte fel. A rajzokon az erdélyi múlt emlékei elevenednek meg. Acgtoícdtö -Aolnár-Annd- őqcrc-ydemAoínór-Anna- Hotf-rá -cifra-rengetegre- rícuj -rndbetd -Ajgó-Aórton - Vaggon-nótem-csendcs-hózom- Cfcndcs-aramyömúor-aram- Waron-átö-yiai-ftjau) fiitta - nem jött- drdbdtö' Elindultefr’Tmfi'roár-Mtco- fiűíszú-cpra-rengctaprc- Acgtaíöítah-cgg-baras-ftit- Lcülenc^ - árnyehabo ■ Nezr-cgy'fícsit'O -fcjembe- ficinm-fad-az-arszon-tönnye- iAcrAm-mcr-fim-AolnórAnna - HcmArot-en-Ajgó Aó rton ■ A-mi -hatt-a-fó-harmatja- Aícm-huU-mart-a -fö -fíormoya - Ach eppe d-öÜó'dcl’VGQcjon Telindalo •Ajgó'AártoD' II - Hír IMI - - ■ KISS LAJOS: — És Gyaluig meg sem állott. A vári porkoláb, Zámbó Mátyás úr — anyjáról atyafia — vadásznak szegődtette azon nyomban. Két esztendeig hírt alig hallott apjáról: akkor valami embertől vette a hírt. hogy menne haza. — Nem sokáig húzza a nemzetes úr — tette hozzá az ember. Hazament tüstént. A pitvarban égett a tűz — kinn szép, meleg, virágos május. Lobogott a tűz nagy lánggal; Varjú Miklós a tűzhely mellett hárspadon, állig betakarva. Öreg parasztasszony rakta a tüzet, — Ideje, hogy eljöttél. Mert én indulóban vagyok ám. Jankó leült a padkára, de hogy ott igen melege lett, hát egy kis székre telepedett le az ajtó mellé. —■ Megyek ám, fiú. Anyád után, Vacogott a foga, de azért egy kicsit-kicsit elmosolyodott. — Unalmas volt ez a két esztendő. Így merő egyedül erősen unalmas volt. Jankó nézte az apját, és elgondolta, hogy bizony végét járja ez már. — Gondolom, te is tudód: utánam nem sokat jussolsz. egyedül... ez hosszú volt. Hosszabb, mint a többi együtt. És nehezebb. Elhallgatott. A szeme elmeredt valahová. Jankó állott, mint a fa; meg se moccant. Aztán hirtelen megint kezdte az apja: —• Nagyapád is bolond volt: az aranyat csinált. Bért bolond ugye, aki aranyat csinál. Valaha kinn járt Nagy-Törökországban, talán ott tanulta. Boszorkánymesternek mondották, a vajdának is fölébe jutott. Emlékszem jól: katonák törtek házunkra éccaka idején, vasra verték nagyapádat. elvitték. Nagyanyád viselős volt.. . belehalt. Én kis gyerek voltam még, talán nyolcesztendős, de emlékszem jól. Miért tették? Mert okosabb volt, mint más, és az emberek nem tűrik maguk közt, aki egy fejjel nagyobb náluk. Négy esztendeig voltam az atyafiság árvája. Tu- dod-é te, mi az, árvája lenni egy rabnak? . . .. Változott a világ; új uraság, új rend: apám hazakerült. Fehér hajú, fakó képű vénember. A szája mindig csukva, de a szeme lobogó. Féltem tőle. Rendes ember lett, mint a többi. Eljárt az atyafiakhoz, ment a. béressel a földekre: kupeckodott juh- val. marhával, de kivált lóval. „Megokosodott” — mondogatták az emberek. De én tudtam azt, amit más nem tudott. Mert együtt jártunk B él órai eltávozási engedélyt kaptam főnökömtől babszem- ügyem elintézésére. (Még az ilyen aprócska ügyeket is csak délelőtt lehet elintézni.) — Hatodik fé- f élemelet, százhetes šalter! — igazított útba a portás. Nyolc előtt egy perccel a megnevezett tolóablak előtt toporogtam, tenyeremben szorongatva a piciny, fehér babszemet. Fél kilenckor félénken megkopogtattam a tolóablak üvegét. (Bent vidám beszélgetés folyt.) — Mit óhajt? — kérdezte egy hirtelenében elfásult hang. — Kérem szépen, pindurka babszemem körüli formaságokat szeretném elintézni... — Tessék várni. Amint látja. reggelihez készülődünk. Kilenckor végre kinyílt ez ablakszem. Az előbbi fagyos hang tulajdonosa futólag megnézte a tenyeremben abálódásnak indult babszemet, s kijelentette: — Ezt nem én mtézem. Első félemelet, hetvenhetes šalter! — De hiszen a portás ide utasított... — próbáltam nyájas alázattal felengesztelni a fagyos hangot. — A portás nem jól tudja. Mi a sárga babszemeket intézzük. Kérem a következőt! A hetvenhetes előtt legalább hetvenhetén álldogáll- tak előttem. Betámolyogtam az ideges embersor végére. Hogy némileg elzárkózzam sorstársaim tömegidegességi hipnózisa elől — magamban számolni kezdtem. Hatezerkilencszázkilencvenig számoltam el, mire sorra kerültem. (Plusz fél órai megszakítás, amikor is egyik ügy- jféLtársnmat; idegösszeroppanással kórházba szállították a mentők.) Mondanom sem kell, hogy piciny babszemem tenyerem izzadságától felpuffadt, héja megpuhult. — Mi ez? — kérdezte az ügyintéző ámuldozva. — Fehér, pötty nélküli babszem — ide utasítottak vele a hatodik félemeletről... — Nem jól tették. Mi a fekete pöttyöseket hitelesítjük. Tessék felfáradni a kilencedik emelet tízesbe. Vigyázzon, a felvonó nem működik rendesen! A kilencedik emeleten barátságos, szakszerű magyarázatot kaptam: — Ez a zöldbab-osztály. Megértjük felháborodását, de önnek is meg kell értenie szakosított ügyintézésünket. Nem követelhetjük meg tisztviselőinktől, hogy kisujjukban legyen a Plinius-köte- tekre rúgó, tengernyi előírás. Az ön ügyét a földszinten intézi Karikacsapás elvtárs, közvetlenül a portásfülke mögött. Siessen, mindjárt lejár a munkaidőnk! Időközben babom megfőtt a tenyeremben, kibújt a bőréből, s szétesett; — Kérem szépen ... ez itt fehér babszem volt... — nyögdéeseltem Karikacsapás elvtárs irodájában. Karikacsapás elvtárs szélesen mosolygott: — Az ügyfelek krónikus betegsége! Egyáltalán nem vigyáznak babszemükre! Nem értem, miért kell, órákig tenyérben szorongatni a jobb sorsra érdemes babot? — Most mit tegyek? — kérdeztem kétségbeesetten. — Holnap vesz szépen az elvtárs egy új, ropogós babszemet a szemközti trafikban, és két perc alatt hitelesítjük! — Kérem, én délelőtt dolgozom. Fél órai kimenőt kaptam főnökömtől, és már hat órája itt szaladgálok — hiába! — Mi is dolgozunk, elvtársam. S a mi munkaidőnk lejárt. Jó napot. A folyosón ateista létemre, istentől kértem tanácsot: — Istenem, mit csináljak?... S történék CSODA! Megjelent Ö, gyermekkor5 klikkerező- és iskolatársam képében — és segített! — Ilyen csekélység miatt idegeskedsz? — kérdezte nevetve. — Gyere az irodámba, rögvest pontot teszünk e semmiség végére! — De szétesett a babom ... — Sebaj, kispajtás! Előkerítünk egyet a fiók aljából! Okmánybélyeged van? — A mindenségit az eszemnek! Elfelejtettem, hogy az is kell... — Az se baj. Véletlenül lapul egy a pénztárcámban. Kérlek,' találsz konyakot ott a szekrényben, tölts egy-egy kupicával, míg egykettőre elintézem az ügyedet! — De Karikacsapás elvtársnak már lejárt a munkaideje ... — rebegtem elgyötörve. — Bízd csak rám, kedves barátom! Karikacsapás a beosztottam! Mondjak még valamit? ■ Itt ténvleg felesleges a kommentár. Esetleg egy kérdőmondat erejéig: Nem alakulhatna ki idővel iskolatársi viszony ügyfél és ügyintéző között? Talán, ha ugyanabba a munkásosztályba járnának?! ... (Kiss Lajos a Vajdaságban élő magyar szerző)
