Szolnok Megyei Néplap, 1977. július (28. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-17 / 167. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. július 17. tESSSBt Követőkre nem találhat Baranyó Sándor festőművész fllinho lehet kétséHliyild ges: elhibázott szándék lenne Baranyó Sándort „bemutatni”. A bemutatás ugyanis, a tehetséges pályakezdők jogos igénye, nála a kellő időben megtörtént. Azóta sok víz lefolyt a Tiszán, s eközben Baranyó olyan festővé vált, akit országszerte ismernek, sőt aki mind ismertebb és elismertebb kelettől nyugatig. A tőzsdék nyelvén szólva, ma már sok helyütt „jegyzik” a nevét. Nemrég például abban a Cambridge-ben kiadott, művészeti lexikonban kapott helyet, amelyben korunk kevés magyar képzőművésze szerepel; és talán az is bizonyít valamit, hogy munkásságát összegező sorok — érdemileg és terjedelmében — azonosak européer mesterünk, Barcsay Jenő értékelésével. (A kiadvány címe: International Who’s Who in Art and Antiques.) Baranyó Sándor piktúrájá- nak — persze — hivatkozások nélkül is rangja, súlya van. Stílusteremtő képességek birtokosa, de festésmódja oly mértékben individuális, hogy utánozhatatlan és követőkre sem találhat. Olyan egyéniség, aki nem akar és nem is tudhat iskolát alapítani. Bonyolult, szövevényes korunk eleve kizárttá tesz bárminemű tartalmi-formai uniformizálást, mivel az gátló tényezőjévé válna a sokrétű gazdagon árnyalt művészi közlésnek. Tágabb értelemben vett szolnoki stílus ma is van, de ennek ismérve nem több, mint amit — egyes hagyományelemek beépítésével — a megváltozott lokális jelleg alapkaraktere objektíve meghatároz. Emellett megközelítőleg sem periférikus, hanem határozottan egyetemes értékek hordozója. E szerves egésznek része a követők nélküli bárányéi festészet, amely nem kínál másoknak kompozíciós modelleket, s nem ejti kísértésbe a szintúgy maguk útját járó művésztelepi pályatársakat. Alkotásainak meghatározóit taglalva rögtön kitűnik, hogy tematikai szempontból nincs műveiben semmi különös. Érdeklődése fókuszában a természet áll, amelynek kimeríthetetlen motívumaihoz fürkészőn és mindig megújuló kedvvel közeledik. A széles horizontú táj vagy annak valamely része, egy ódon utcasor vagy egy rozzant tanya ezernyi lehetőséget kínál a festői megjelenítés számára. Mesterünk pedig épp ilyen kifogyhatatlanul — az inspiráló természetet valósággal kizsákmányolva — él e kínálattal. Az önmagában jelentkező optikai látvány csak ihleteinek forrása, így a modellként felkínálkozó valóságelemek kizárólag fantázi-' ájának serkentését szolgálják. Minden ecsetvonás értelmét — vérbeli alkotóként — a művi újjáteremtés csodálatos misztériumában látja és találja meg. A nélkülözhetetlen absztrahálást tehát az elvonatkoztatás törvényei szerint valósítja meg, míg az egyedi és megkülönböztető ismérvek a megfestés „hogyan”- jában jelentkeznek nála. Baranyó Sándor benső emberi tulajdonságai: szenvedélyes érzelmek, szilárd lelkierő, cselekvőképes akarat és mély intellektus. Egyénisége visszahat táblaképeinek őszinte hangvételére, az egyes művek érzéshullámainak valódiságára. Aligha lehet vitás, hogy a tartalmi oldal vonatkozásában az iménti jellembeli összetevők határozzák meg kompozícióinak alapvető, lényegi elemeit. A művészi megformálásnál természetszerűleg hatja át képeit az expresszív hevület. Stílusának fontos, az expresszivitástól elválaszthatatlan alkotórésze a felfokozott intenzitású kolorit, amely sohasem jelenti a teljes színskála öncélú, rikító tobzódását. Jobbára két-három találóan kiválasztott, „ütőképes” színt rak a farostlemezre vagy a vászonra, s ezt minden esetben a célszerűség szentesíti. Amikor érzelmei kiegyensúlyozottak, akkor a spektrum harmonizál egymással, ha viszont nyugtalan szenvedélyek tombolnak lelkében, akkor a diszharmónia lép előtérbe festményén. Festésmódjának sajátos ismérve még a technikai kivitelezés. Ecsetkezelése annyira pasztózus, hogy a rákent festékréteg már-már dom- borműszerűen emelkedik ki a képsíkból. A faktúra ily módon való alkalmazása hatásos kiegészítője, végső fázisa alkotómódszerének, s ezért egy pillanatig sem kelti a modorosság látszatát. A kisebb számú figurális témáknál hasonlót láthatunk, . de ezeknél is elsődleges szempontja az abszolút festőiség- re való törekvés. Mindent összegezve: Baranyó Sándor olyan alkotó, akinek érzései gazdagok, mély humanitással telítettek, s ugyanakkor a meditálás és a lírai érzékenység távol áll tőle. Ezért hiányoznak — az ember és környezete szerves kapcsolatára épített — képeiről a lágy, áttetsző tónusok. Nála minden fortisszimóban szól, s a kompozíciókban feszülő erő szinte robbanásra kész. Műveinek kvalitását nagy szakmai felkészültség, a mesterségbeli tudnivalók bravúros ismerete teszi teljessé. Olyan tényezők ezek, amelyek — szigorú tárgyilagosság mellett is — festészetünk élvonalába emelik. Eddigi életművével egy, szinte egyedülálló, korszerű képi építkezést, az egyéniségével teljesen adekvát stílusművészetet teremtett. Ha a modem magyar képírás történetében mégis kimutatni akarnók legközelebbi rokonait, úgy azokat is az „Alföldi festészet” reprezentásainak köréből kell keresnünk. A drámai mélység dolgában Koszta József, az expresszív tüzű színvilág területén pedig Holló László festésmódja áll hozzá a legközelebb. Az 1920-ban születet Baranyó Sándor a Képzőművészeti Főiskolán — 1951—56 között — Szőnyi Istvántól nemcsak művészeti, hanem emberi vonatkozásban is kitűnő indítást kanott. Kiváló mesterének másfél évig tanársegédje is volt. Nem véletlen, hogy szülővárosában visszatérve, 1957 tavasza óta, rendszeres közéleti szerepet is vállal a művésztelepen. Jelenleg a Magyar Képzőművészek Szövetsége területi szervezetének a titkára, s e tisztségében szintúgy aktívan fáradozik a közösségi érdekekért. Egv sor SS?1 s csoportos — kiállítás áll mögötte: Párizstól Tokióig, és — Varsó kivételével — valamennyi szocialista ország fővárosában. Itthon minden jelentős seregszemlén szerepel, a vidéki kulturális centrumokban és Budapesten egyaránt. Számos képe került a világ rangos magángyűjteményeibe: Washington, Basel, München, Bécs, Helsinki, Riihimäki, Tampere és más városokban. Hazánkban egész tárlatra való művét őrzik közgyűjteményeink: a Magyar Nemzeti Galéria, a szolnoki Damjanich János Múzeum, a debreceni Déry Múzeum, a kecskeméti Katona József Múzeum. Szép számmal vásárolták munkáit a hazai üzemek, közhivatalok, magángyűjtők is. Baranvó Sándor művészi képességei és eredményei mindenütt helytállnak önmagukért. Nem panaszkodik, de elbizakodottá sem teszik eddigi sikerei. Ecsery Elemér Garai Gábor: Példa Tövestül dőlt ki az öreg fa, csak néhány hajszálgyökere fogódzik a földbe, törzse kerítésre roskadt, csüggedten lógnak sovány gallyai; s az ágak hegyére mégis kiültek a rügyek kis zöld mécsvilágai és halványan pislákolják: tavasz van, zsendül az élet minden elevenben; lesz-e levél a rügyből, s a virágból lesz-e gyümölcs, nem, az ő dolguk az már, s az se, hogy ez a vén roncs nem fa többé, példa csupán. Lélegzetfogytig buzdító. Farkas Ilona: Hazafelé Mogorva ráncok vas-hideg rácsa mögött fogoly a mosolyunk. Gyenge lánggal pislákol minden mozdulatunk. Falvak, városok követnek, Nagytétényben igényeink a vonat ablakán kiszöknek, elbújnak gyárkémények füst-bokrai mögött. Este csörgőre húzzuk magunkat - hajnali ébredésre. Magyar Katalin: fl körbenevetett halál A keze tétován megmozdult, mintha ki akarná tapintani a bizonyosságot, hogy én vagyok-e vagy valamelyik másik a huszonnégy unoka közül. Apám odalépett hozzá, csokoládét dugott a szájába, cirógatta, babusgatta és oktalanságokat suttogott a fülébe. ő meg csak engem nézett. Riadtan kereste a nevemet, hallottam, ahogy zizegnek közöttünk a múlt lapjai, nyálazta, forgatta sebesen, mert valahol meg akart lelni, rám akart találni, hogy megszólíthasson. Apám két kézbe fogta az arcát, megcsókolta a hártyavékony halántékot. Nagyanyám hirtelen hozzá hajolt, remegő kezét szája elé emelte, és valamit súgott a fülébe, miközben rajtam függőt a szeme. — Nem, nem az Éva. ő‘az Ágnes — mondta apám és derűsen, jóízűen nevetett. — Gyere ide, nézd meg a te kis nagyanyádat. Már gyógyulunk ám, nem lesz itt semmi baj. Na gyere, gyere! Odahúzott és az öregasz- szony kezét a kezembe tette, aztán hátralépett, és elégedetten szemlélte a látványt, amit ő teremtett a szeretet nevében. Nagyanyám keze sima volt, mint a begónia szirma és nagyon könnyű. Két könnykút mélyéről nézett rám, már nem akart azonosítani, csak nézett. Én voltam egyszemélyben mind a huszonnégy unokája, de az is lehet, hogy én voltam az egyetlen. Én voltam, aki képes meglátni halálra érett teste mögött a hajdani erőt, a régvolt nagyasszonyt, s komoly tekintetemmel megteremtettem a méltóságteljes csendet, amelyben illően és Szikszói Károly illusztrációja szépen megadhatja magát a halálnak. Magához húzott, egészen közel az arcához. Egy pillanatra körülkapkodta a szemét, mint aki meg akar győződni róla, hogy magunk között vagyunk-e, s hogy látta apámat leülni az asztalhoz, a másik fiát meg a demizson körül ügyködni, gyorsan bizalmasan a fülembe súgta: — Én meghalok — ujját a szájára tette, pisszentett, aztán folytatta. — Nekik nem mondtam meg, mert haragszanak érte. Azt mondják: dehogy hal meg kend, mindig csak fantáziái. Pedig én tudom, hogy meghalok. Ne mondd nekik te sem. Bólintottam. — Te ugye elhiszed? — Elhiszem — mondtam komolyan és leültem az ágy szélére. — Tudod, én nagyon szeretném, ha el hinnék, ha egy kicsit, legalább egy kicsit komolyan vennék. Nagy dolog a halál, nagyon nagy dolog — mondta és jelentőségteljesen fölemelte az ujját. — Kér egy kis bort, mama? — kiáltotta oda János, az idősebbik fiú. — Hát persze, kis kortyinkát — mondta apám,-és már bugyogtatta is bele a pohárba. — Várj csak! — mondta János és lefogta apám kezét. — Előbb ki kell érdemelni ugyebár. Na, mutassa csak meg mama a kedvenc fiának, hogy mit tud?! — Jaj — nyögte nagyanyám, és remegő ujjaival belekapaszkodott a karomba. — Járjunk csak egyet. Nem kell mindig abban az ágyban kényeskedni — kedé- lyeskedett János, és darabosan, keményen nevetett. — Csak nem? — csapta össze apám a kezét. — Csak nem lépegetünk? —< De biz a! — mondta János. és cinkosan kacsintott. Nagyanyám görcsösen szorította a karom, és könyörgő szemekkel nézett rám. — Na, itt a papucs, aztán ügyeskedjünk — noszogatta János, és lábával odatolta a két csoszogót. Nagyanyám felült, kicsit remegett a feje, kínos lassúsággal emelkedett ki a gőzölgő dunna alól és szomorú, bütykös lábujjait mozgatva kereste a papucsot. Hirtelen lehajoltam, hogy a lábára segítsem, de János rám szólt. — Ne, majd ő. Megtalálja, igaz, mama? — Igaz — nyöszörögte a nagyanyám, és rettentő nagy erőfeszítéssel felállt. Két kezével megkapaszkodott az asztal szélébe és elindult a gyötrelem útján, kedves fiának megmutatni a tudományát — Egész szépen leapadt a dagadás a törött lábáról — mondta apám és elégedetten csettintett. — Ezt nevezem, bátyó! Nem hittem volna, hogy még valaha talpra áll. Hiába, a te okos, erélyes módszereid. Isten bizony, csodát műveltél! Nagyanyám már az ágy előtt állt, és megint azon tétovázott, hogyan engedje el az asztal sarkát. Szája hangtalanul mozgott, és furcsán, szűkölve vette a levegőt Ügy nézte az ágyat, mint a megszállott a messzeséget. Fölálltam és átfogtam a derekát. — Hagyd! — vakkantott rám János, de én nem hagytam. — Ha rád lenne bízva, talán meg is ölnéd a gyengédségeddel — mondta apám, és idegenül mosolygott. — Hej, te, te — dohogott János, s már cincogtatta is kifelé a dugót az üvegből. — Na gyere, igyál. — Nem kérek — mondtam és letelepedtem előbbi helyemre. Nagyanyám nézte az arcom, pupillája egyre nőtt, már-már eltakarta a szemfehérjét, aztán elkezdett visz- szahúzódni, és egyre kisebb lett. — Jó lett volna... — itt elakadt a hangja. Zihálva szedte a levegőt, majd megcsendesedett ismét, és alig hallhatóan motyogott. — Há a fiaim, az én kicsi fiaim idei térdeltek volna az ágyam köré... — Megint elfulladt. Várt egy kicsit, aztán még annyit nyögött akadozva: — Én a kezemmel.. a fejükre áldást... Tekintete az arcomon maradt. János a kertről magyarázott apámnak, hogy mit tud kihozni belőle, ha tisztességesen kezeli, apám meg a menetrenddel bíbelődött, abból próbálta kiokoskodni, hogy melyik lenne a legkedvezőbb vonat hazafelé. Egy pillanatra hátranézett a válla fölött és megkérdezte: — Elaludt? — Elaludt — mondtam halkan, és 'kisimítottam a feje alatt a párnát. I Donáth Gyula: Városmajor
