Szolnok Megyei Néplap, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-13 / 85. szám

1977. április 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Intenzív pisztráng­tenyésztés Zalaháp — Ódörögd-pusztán a Balatoni Halgazdaság több mint 30 millió forintos beruházással korszerű pisztrángtelepet létesített. Az építkezés befejezéséhez közeledik. A bakonyi karsztvízzel táplált betonmedencékben Szilvásváradról és Ka­nadából beszerzett pisztrángokat tenyésztenek. A telepről, — ha teljes kapacitással működik — évente tizenöt vagon hal kerül ki majd eladásra. Képeinken: Mayer István — Lengyel- országban főiskolán tanult halászmérnök — ellenőrzi az anyát a lefejés előtt. Kalap. Lehet szürke, barna, zöld, esetleg piros. Hordhatjuk csálén, szemünkbe húzva, tarkóra tolva. Megbiccenthetjük, meglengethetjük, félre csaphatjuk, föld­höz vághatjuk. Mindehhez azonban legelőször is el kell készíteni. Ezt teszik Jász- fényszarun a kalapgyárban. Nyúlszőr, vagy gyapjú az alapanyag. — Tisztítják, préselik, festik, míg végre tomp lesz belőle. Ez persze még nem kalap. A tompokat szabják, díszí­tik karimázzák, bélelik Pesten a központi gyárban. így lesz kalap. Kalapos asszonyok — Két esztendeje ... — sóhajt Fátyol Károlyné — két esztendeje jöttem el a községi sajtüzemből, mert azt akkor megszüntették. Fátyol Károlyné betanított munkás. A sokhengeres gyű­rőgépen dolgozik, két mű­szakban. Kezét mutatja, olyan mint a szivacs, átázik a vizes tompok hajtogatása­kor. De a sóhajtás nemcsak ennek szól: — Magas fizetéssel jöttem én ide, 10 forint 50-es óra­bérrel. Ez az itteni bérekhez képest szép pénz. A baj az, hogy meg kell várnom, amíg a többiek utolérnek, addig nincs emelés. Legfeljebb, ha teljesítményben dolgoz­nánk ... Nem is értem, mi­ért órabérben számolnak el bennünket. Turul István telepvezető megválaszolja: —Egy tompot 25—30-szor át kell préselni a hengerek között. Ez nem lehet se több, se kevesebb. Ellenőrizni nem tudjuk, hányszor hajtogat­ták át. Most is sok baj van a minőséggel, hát még akkor mennyi lenne, ha „teljesít­ményben” dolgoznának. Az asszonyok nem értik meg: annyiszor kell áthajtogatni, amennyi az előírás. A teljesítménybérezésnek tehát még nem jött el az ideje. Fátyolné azt mondja, itthagyja az üzemet, a helyi termelőszövetkezetbe megy dolgozni. Kurunczi Sándor- né, betanított munkás onnan jött. — Magas a vérnyomásom. Nem tudtam hajlongani, az orvos megtiltotta. Mentem az elnökhelyetteshez, az azt mondta: „Bözsi néném, nem tud megemelni egy ötdekás paprikát...! "Nevetséges!” El­jöttem. Mondták a szomszé­dok, minek mégy te a gyári­ba Bözsi, amikor a gyere­keid már dolgoznak. Azt válaszoltam, nem tudok meg­lenni munka nélkül. Kuruncziné mondja, hogy szeret itt lenni. Megbecsü­lik. Szereti, hogy mindig pontban hatkor, vagy kettő­kor kell menni és nem haj­nali háromkor meg négy­kor, mint a földeken. Nem számít neki az se, hogy a szag, a nyúlbőr szaga meg- ringázza az ember orrát. — A szárítóban kezdtem hat esztendővel ezelőtt. El­telt pár év, érzem, valami kaparja mindig a torkom, n^m kapok levegőt. Aller­giás lettem. Áthelyeztek ide, ahol a tapsifülesek szőrét „borotváljuk” le a bőrről. A második műszak csen­des, nem dolgoznak minden gép mellett. Délelőtt viszont nehezen érteni a másik sza­vát. — Kellene valami dugó a fülünkbe — folytatja Ku­runczi Sándorné. — Néha már zúg az ember feje is, amikor az összes gép dolgo­zik. Persze nem komoly ár­talom ez, meg lehet szokni. Turul István telepvezető megtoldja: — Próbálkoztunk már a fülvédővel. Szétosz­tottuk a dolgozók között, de senki sem viseli. Kötelezni meg nem lehet őket. A fonóknál is zümmögnek, csattognak a gépek. Torma Jánosné mint a nádszál haj­long az egyik mellett, s kúp alakúra simogatja az áttetsző gyapjúszalagot. — Nagy pofont tud adni egy év után az ember, az biztos. Megerősödik a keze, a dereka. A lába meg elfá­rad, mert nyolc órán át kell állni. — Műszak közben nincs torna? — Volt, de abbamaradt... Férjhez ment az asszonyka, aki diktálta. Kár, mert jól felfrissített bennünket. — És miért nem csinálják, akik itt maradtak? Rövid „hát...” a válasz. A közösségre terelődik a szó. Tormáné brigádban dolgo­zik. Szeretnék megkapni a szocialista címet. — Műszak után megszűnik a brigád? — Megy mindenki haza dolgozni. Mindnyájunknak van kertje, néhányunknak fóliája ... Nemrégiben tár­sadalmi munkára toborozták a dolgozókat. Vonakodtak az asszonyok, van épp elég munkájuk otthon. De lát­hatta, odakinn mégis elké­szült a gyönyörű sportpálya, társadalmi munkában. Csak nem nagyon használjuk... :xi: Hatalmas nyúlszőrhalom, a levegőben csípős szag. Az egyik gép mögött fiatalasz- szony serénykedik. — Ne írja meg a nevem. — Mióta dolgozik itt? — Egy hónapja. Pesten az építőknél voltam azelőtt, de a férjemmel együtt hazajöt­tünk. A tanács házat adott, 70 ezer forintért. Nagyon jó munkahelyen dolgozom. Gyö­nyörű öltöző, fürdő, könyv­tár van. Szóval nagyon elé­gedett vagyok itt. — Gyerekei vannak? — Kettő. Ikrek, kétévesek. Sajnos az anyósomhoz kel­lett elvinni őket, mert a községben nincs bölcsőde. — Sajnos — kapcsolódik a beszélgetésbe Magyar Tiborc né személyzeti előadó. — Több mint négyszáz nő dol­gozik a gyárban, jelenleg nyolcvanan vannak gyesen. Nagyon sok asszony vissza­jönne, ha tudná hová tenni a kicsit, de nincs bölcsőde. . Munkaerőhiány miatt egy­re több vállalat építkezik „vidéken”. A gyár építésével, üzemelésével megoldódott a legnagyobb gond, van, aki csináljon kalapot. De csak a legnagyobb. Az aprókat az idő hozza szép sorjában vi­lágra. Kialakulóban egy kö­zösség — ipari munkássá válnak a férfiak, az asszo­nyok. S amíg ez megvalósul, eltelik jó pár esztendő. Ad­dig felépül az új öltöző, mert a régi már szűk, s talán el­készül az új községi bölcsőde is. Megtanulják a brigádok használni a sportpályát, a könyvtárat, s megtanulnak úgy élni, dolgozni, ahogy ezt naplójuk címlapjára írták. A változás persze nem megy magától. A példa bi­zonyítja: nincs torna, ha nincs, aki megmutassa, ho­gyan kell csinálni. Segítség kell a szakszervezettől, a KISZ-től, a pártszervezettől és nem utolsó sorban a bu­dapesti központtól, hogy el­készüljön a kalap. A kalap, ami lehet szürke, barna, eset­leg piros — a* piaci igények­nek megfelelően — s amit félrecsaphatunk, meglenget­hetünk, esetleg a levegőbe is dobhatunk. Vagy megemelhetünk a ké­szítők előtt. Hajnal József Kinek az életszínvonala? Tavaly az egy lakosra jutó reáljövedelem nem érte el a tervezett bővülést, mindössze egy százalékkal emelkedett. Ez átlagként csekély, alig érzékelhető. Tény azonban, hogy sok ország örömmel elfogadná ezt az eredményt. Vigasztaljuk ez­zel magunkat? Próbáljunk inkább eligazodni a bonyolult te­repen. Mert hiszen a lakosság pénzbevételei 1976-ban 258 mil­liárd forintot tettek ki, s e summa 103 milliárddal nagyobb az 1970-esnél. Azaz a növekedés számottevő, bár évenkénti el­oszlása nem egyenletes. S persze, az életszínvonal alakulása korántsem azonosítható a forintokban mért lakossági jövede­lem változásával, vagy a jövedelmek és az árak viszonyának alakulásával. Aki nem létezik Örökösen visszatérő gond, hogy mindenfajta statisztika, elemző adatcsoportosítás Át­lag Aladárra érvényes, aki fizikai valóságában nem léte­zik. A sokfajta különbözősé­get sűrítő átlag persze igaz. A textiliparban tavaly de­cemberben valóban 2717 fo­rint volt a fizikai dolgozók havi átlagbére. Csakhogy eb­ben benne van Marika pénze, aki három hónapja állt a kör­kötőgép mellé, s Feketénéé, aki huszonkét évi gyakorlat­tal 'csinálja ugyanazt, mint Marika. Az asszony három­ezer forint fölött, Marika kétezer alatt keres. Meglehet, mégis utóbbi „életszínvona­la” a magasabb. Mert a le­ány teljes fizetését magára költheti, a szülők nem kér­nek egy fillért sem, s kényel­mesen és a városi komfortos lakásban. Feketéné viszont az egyik községből jár be a gyárba, egyedül neveli gyer­mekét, és idős szüleit is tá­mogatja. Ezek ismeretében sem kizárt feltételezés, hogy az asszony elégedett, Marika Apró példák ezek, de ké­zenfekvő, mindennapjaink ilyen eseteket állítanak elénk, s ezekből következte­tünk megélhetésünk miként­jére, életszínvonalunkra. Ha „sokat” keresünk és „olcsón” vásárolunk, akkor — talán — elégedettek vagyunk élet- színvonalunkkal. Ez azonban ismét fogalmakat kell, hogy előtérbe toljon. Mert mi a elégedetlen adott körülmé­nyeivel. Némi túlzással, de az igaz­sághoz ragaszkodva úgy fo­galmazhatunk, hogy az élet- színvonalban mindaz benne van, ami hatással van élet- körülményeinkre. Természe­tesen a bér is, de például az egészségügyi ellátás, a lakás- helyzet szintén. Befolyásolja az életszínvonalat a kereske­delmi hálózat árukészlete éppúgy, mint a kultúra, a szó­rakozás hozzáférhetősége. Ez utóbbi csúf szakszó arra utal, hogy nem mindenütt azono­sak a lehetőségek a művelő­désre, a pihenésre. Ahogy olykor ugyanaz a forint sem egészen ugyanannyit ér egyik vagy másik helyen. Hi­szen egy kilogramm élő csir­ke piaci átlagára — a megfi­gyelt városok közül s 1975- ben — Debrecenben 40,77 fo­rint volt, Mosonmagyaróvá- rott 28,62! S ugyanabban az évben Szegeden több, mint négy kilogramm paradicso­mot adtak azért a pénzért, amennyiért Kaposvárott egyet! sok, mi az olcsó? A hivatali kézbesítő soknak tarthatja a bányász, az olvasztár fizeté­sét s eszébe sem jut, hogy a munka különbözőségét is mérlegre tegye. Márpedig az ilyen okoskodás ingoványos talajra vezet, ahogy az szin­tén, ha egy-egy család nem a társadalmi munkamegosz­tásban elfoglalt helyzete alapján próbál képet alkotni élete színvonaláról, hanem — a szomszédnál látottak, ta­pasztaltak tükrében. Sokféle lényeges tényező­nek jut szerep abban, hogy az egyének, a családok, a kü­lönböző társadalmi rétegek, osztályok, s végül a társada­lom egészének életszínvona­lát növekvőnek, stagnálónak, esetleg süllyedőnek nevezhes­sük. A legfőbb kapaszkodó s egyben a legszilárdabb is a munka, s annak produktuma a társadalmi munkamegosz­tásban elfoglalt hely, az ál­talunk végzett tevékenység hasznossága, értéke. Ehhez kapcsolódik —- hol szorosan, hol lazán, s erre a későbbiek­ben részletesen visszatérünk — a jövedelem, ami megint különböző elemekből tevődik össze, bérből, pénzbeli társa­dalmi juttatásokból, termé­szetbeni juttatásokból, ter­mékek értékesítéséből stb. Nem lehet kiszámítani Befolyásolja az életszínvo­nalat a fogyasztói szokás, az árpolitika, az úgynevezett infrastruktúra, azaz a háttér­ágazatok — például üzlethá­lózat, egészségügyi ellátás — működése, fejlettsége, az ok­tatás és szakképzés igénybe­vétele. Nem kevésbé része az is. az életszínvonalnak, hogy mennyire biztonságos a hol­nap, mit tervezhetünk reáli­san, azaz milyen szükséglete­ink kielégítésére számítha­tunk jogosan a jövőben. így leírva ez eléggé egyszerű. Igenám, csakhogy itt minő­ségileg különböző tételekről, tényezőkről van szó, ame­lyekkel nem lehet a szokásos számtani műveleteket elvé­gezni. Ezért reménytelen do­logra vállalkozna az állam­polgár, ha papírral és ceru­zával a kezében ki akarná mutatni: „Az én életszínvo­nalam ilyen magas, vagy ala­csony, úgy — vagy nem úgy — boldogulok, ahogyan dol­gozom.” Mészáros Ottó (Következik: Kötelező sor­rend) Hogyan él a szomszéd? A MEZŐGAZDASÁG NEHÉZIPARA Elindultak fölfelé Csak a véletlen játéka, hogy a jászalsószentgyörgyi Petőfi és a jászkiséri Lenin Tsz közt párhuzamot talál­tunk, hiszen első pillanatra semmi nem mutat arra, hogy valamiben is hasonlítanának egymásra: más körülmények között, különböző elképzelé­seket megvalósítva gazdál­kodnak. Hogy most mégis egy kalap alá vettük őket, az an­nak köszönhető, hogy a tej­termelésben, bár másfajta kacskaringókkal, de azonos irányba tartanak: fölfelé. Hullámvölgyben A Petőfi Termelőszövetke­zetben 1968-ban határozták el a szarvasmarha-tenyész­tés eddiginél jóval gyorsabb ütemű fejlesztését. Három év múlva befejezték a 432 fé­rőhelyes szakosított tehené­szeti telep építését, a tenniva­lók zöme azonban tulajdon­képpen csak ezután követke­zett. A gazdaság választha­tott: éveken keresztül selej­tezve cserélik le a tbc- és brucellafertőzött állományt, vagy pedig teheneket vásá­rolnak. A vezetőség az utób­bi mellett döntött, és így fél év múlva az átlag 15 ezer fo­rintért vett állatokkal töltöt­ték meg az istállókat. A csak­nem 13 millió forintos be­ruházás költségeit a tehén­vásárlás további millióval növelte. A Lenin Tsz 1967-ben egyesült egy másik gazda­sággal és ez a szarvasmarha­tenyésztésben azt jelentette, hogy az egyik üzem brucel­la-, a másik üzem tbc-fer- tőzött állományát úgy össze­keverték, hogy mindkét be­tegség tovább terjedhetett. Intenzív selejtezéssel a tbc- mentesítést egy év múlva be­fejezték, a brucellózist pedig „nyugvó állapotba” hozták. A tejtermelés 1969-re elérte a 3 ezer 40 litert, de hiába, mert a fertőzött állatokat csak 1974-re tudták kicserél­ni. Igen nagy gondot okozott a gazdaságnak, hogy az ak­kori "rendelkezések teljesen megkötötték a selejtezők ke­zét, és az állami támogatás is arra inspirálta a szakem­bereket, hogy minél több szarvasmarhát tartsanak, még akkor is, ha az állat egy deci tejet se ad. így for­dulhatott elő. hogy az előbbi, magyartarkánál egészen szép hozam, 1973-ra 2 ezer 100 li­terre csökkent. Mindig magasabbra Abban az időben a jász­alsószentgyörgyi tsz se dicse­kedhetett a tejtermeléssel, hiszen az első évben tejelő, meglehetősen vegyes teljesí­tő képességű állomány 1973- ban csak 1500 literes átlagot produkált. Egy év után 100 literrel többet és eztán jött az ugrás: 1975-ben 2 ezer60, tavaly pedig 2 ezer 560 volt a tejtermelési átlag. Bár még ezzel is távol vannak az él­vonaltól, de a három év alatti, több mint 70 százalékos javu­lás mindenképpen becsülen­dő. A kérdés természetesen az. hogy az előretörés minek köszönhető? Nos, egyrészt annak, hogy ekkorra már el­kezdték lecserélni az egyéb­ként is idősebb, tehát több tejet adó állatok közül a gyenge teheneket, másrészt pedig annak, hogy megjaví­tották a takarmányozást. Mi történt ezalatt Jászki- séren? Szinte ugyanaz: meg­változtatott takarmányozás, idősebb állomány megkezdett keresztezés, és 1976-ra 460 tehén átlagában 2 ezer 630 liter tej. Az idei tervben ugyancsak a tavalyi hozam szerepel, viszont most már 520 tehén átlagában. S már az is látszik, hogy ha így ha­ladnak tovább, akkor lega­lább 2 ezer 700 literes tej­termeléssel zárhatják az évet. Veszteségből nyereséget Az így megközelíthető 4 ezer liter körüli tejtermelés­re azért is szükség van, mert csak így lehet igazán jöve­delmezővé tenni az ágazatot. Jászalsószentgyörgyön tavaly számítottak az évek óta 1 mil­lió forint veszteség helyett nyereségre, de várakozásuk nem igazolódott, mert 70 ezer forint veszteséggel zárták az esztendőt. Jászkiséren 1976- ban 370 ezer forintot vitt; el a tehenészet a szövetkezeti eredményből, az idén viszont már 2.1 millió forint nyere­séget terveznek, és Jászalsó­szentgyörgyön is többletbevé­telre számítanak. A dolognak csupán egyet­len szépséghibája van: a Le­nin Tsz szakembereinek szá­mítása szerint állami támo­gatás nélkül továbbra is 1 millió 300 ezer forinttal vesz­teséges lenne az ágazat. B, Á.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom