Szolnok Megyei Néplap, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-03 / 79. szám
I 1977. április 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 A M !' Barátságvonattal érkeztek a Szovjetunióból felszabadulásunk ünnepére, s Szolnokra is ellátogattak az udmurt Acél együttes tagjai; péntek délután az építők új, szolnoki szállójának dísztermében műsorral köszöntötték az ünneplő házigazdákat. (Képünkön a bemutató egyik részlete) Ü7nk a italok, akikről a következő sorokban szó lesz, lakjanak bár Szolnok megyében vagy a Dunántúlon, mindannyian termelőszövetkezetben dolgoznak. Különös ismertetőjegyük, hogy az átlagosnál jobban szeretnek dolgozni. Közös alapkonfliktusuk azonban, hogy közvetlen környezetükben ezt nem ismerik el, sőt! Kezdjük a munka szerete- ténél. Az egyik kiváló alföldi termelőszövetkezet népművelési ügyvezetője panaszkodik. Néhány esztendeje még erőgépen dolgozó fizikai munkás volt, a téli estéken pedig lelkes versmondó, a szövetkezet irodalmi színpadával tanyaközpontokban szerzett kellemes, értékes estéket a kint élőknek, kiállításokat szervezett odakint, és így tovább. Felfigyeltek rá, „kiemelték”. Eddig rendben lenne. Csahogy félmálházták mindenféle csip-csup tennivalóval: a téesz hirtelen elhatározott vezetőségi üléseire összetrombitálja a határból a tagokat, beszerzi a „repi” cólát, a terembe behordja a székeket, néha még a poharakat is elmossa, begyújt az olajkályhába... Amolyan szaladj ide, szaladj oda figurának érzi magát, postásnak, kifutófiúnak, hivatalsegédnek. Nagy szükség lenne a szövetkezetben az igazi népművelőre, de ezt mintha még a vezetők sem ismerték volna fel. A fiatalember rosz- szul érzi magát, mert műkedvelőként több és mindenki számára hasznosabb közművelődési munkát végzett, mint most „profiként”. Van egy csomó megbízatása: KISZ-titkár, egy sor bizottságnak tagja, s nemcsak a téeszben, de a településen is. E sok tennivaló ellenére is úgy érzi, semmit sem tud felmutatni, s hogy fölösleges a szövetkezetben. Amolyan statisztikái lény. Az ő szóhasználatával: főkönyvelői tehén. Ennél pedig mégiscsak lélek- nyugtatóbb dolog a régi gépen dolgozni. Eddig az önmagával és a vezetőkkel való konfliktusa. És a régi melóstársak? „Én úgy élek, olyan vagyok, mint azelőtt. Nem úgy állok le velük beszélgetni, mint aki bentről, az irodából jött egy kis hogyvanhogyvan, egy kis hehehe, kirakati bók, hogy népszerűsítsem magam. Nem! Ha azonban az ember kikerül a melósok közül, azok figyelni kezdik, változik-e?” A gyanú kikezdheti a régi jó kapcsolatokat is. A fiatalember sorolja: egy idős bácsi szerint ő felvágós lett, mivel nem ment be vele a presszóba (ugyanis az öreg részeg volt); mások szerint meg sem látja már a melóst, mivel egyszer elrobogott a kazalrakók- mellett a motorral, s n,em állt meg (nem ért rá, nem volt mondanivalója, pofavizitnek pedig nincs értelme). Többször találkozott már a felszínes ítélettel: „te már nem dolgozol”. Nem dolgozik? S a többi fiatal? Azok, akik a pénzkereső munkájuk mellett talán erőn felül is vállalpak a közösség terheiből? Egy jászsági leány például kemény fizikai munkát végez a tehenészetben, de munkatársai, a brigádtagok sokszor arcába vágják vitás kérdések megbeszélésekor: „Te ne szólj bele, mert alig dolgozol”. Ugyan mi a bűne? Hogy tagja az alapszervezeti, üzemi, községi, járási KISZ- bizottságnak, s végzi az ezzel járó feladatokat? A fiatalok nem titkolják: kedvüket, lendületüket vesztik lassanként, azaz kopnak. Sajnos, ezzel a mindannyiunk számára felbecsülhetetlen értékű energia, lendítőerő vész el a társadalom szervezetéből. Példákat sorolnak, szinte kifogyhatatlanul. Egy Veszprém megyei fiú (egyebek között gépkocsivezető és KISZ-titkár) is fájdalmas tüskéket emleget: „Egyesek spiclinek neveznek a melós- társaim közül, mert vezetőségi ülésre járok. Nem beszélnek előttem, szerintük „nagy ember” lettem. Ha belépek a műhelybe, a beszélgető csoport szétspriccel”. Egy másik dunántúli fiú, szintén KISZ-titkár egy téeszben : „Sűrűn letolnak, hogy ne akarjam én meválta- ni a világot, ne dolgozzak annyit, mert felemelik a normát. Ha melóidő vége előtt húsz perccel még nem pakoltam el a szerszámaimat, megrónak, hogy micsoda tre- hány alak vagyok. Ha beleszólnék egy vitába, letorkolnak, hallgassak, mert még taknyos vagyok. Ha méltatlankodom, hogy hol itt a demokratizmus, leszúrnak, ne nagyképüsködjek idegen szavakkal, dolgozni vettek fel, nem pofázni.” Hat piciny dunántúli község KlSZ-bizott- ságának titkára egy egészen fiatal munkás, persze csak a munkaidő után. A zilált, lehetetlen helyzetet igyekszik rendbehozni, de némelyik, régebbről itt maradt segítője, alapszervezeti titkára ellene van. Mégis dolgozik. Csak szakmunkásvizsgája van, hihetetlen erőfeszítésébe kerül a papírmunkák elvégzése. Mint mondja, a munkából kiesett idő miatt havonta körülbeüli 800 forinttal kevesebbet keres, mint azelőtt. Egyszóval „ráfizet” a mozgalmi munkára. Mégis végzi. „A melóstársaim azt hiszik, ha bemegyek a KISZ- irodájába, csak vakarózom Szerintük ez nem munka”. FrriPÍ Ferenc állapította LÍUCI meg, hogy a paraszti értékrend csúcsán a munka és a gyermek áll. A munkát a parasztemberek társadalmi küldetésüknek tekintették. Az évszázadokon át parancsoló farkastörvények, a kizsákmányoló társadalmak érthetően gyanakvóvá tették, s innen nézve nem kétséges miféle munkát és munkást becsültek ők. Nyilván azt, amit ők végeztek, a szántást, a vetést, az aratást, tehát a verejtéket követelő munkát. A munkájuk egy-két évtizede megváltozott, lassanként talán izmaik is elfeledik a régi aratások mozdulatsorát. A tudat azonban csak kullog a lét után, s ma még nagyon sok parasztember nem tud mit kezdeni az önzetlenül végzett közösségi, közéleti munkával, ezzel a számára teljesen új jelenséggel. Körmendi Lajos Az első zászló Megvan a zászló. Nemrég érkezett a fővárosba, szinte az utolsó pillanatban, restaurátoroknak szaporán kellett dolgozniuk, hogy felfrissüljön a kiállításra. Most már biztos: ez is ott van a magyar munkásmozgalom történetének dokumentumai között. Nagy elégtétel ez a kutatóknak. Személy szerint dr. Kovács Józsefnek, a Munkásmozgalmi Múzeum munkatársának, aki régóta keresi. ezt az újkori ereklyét. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés első üléséről készült nagyméretű plakátoh öt zászló közül emelkedett ki. Ez előtt tettek fogadalmat az Ideiglenes Nemzeti kormány tagjai 1944. december 22-én. A kutató inkább érezte, mint tudta: nem veszhetett el, valahol létezik ez a zászló. Ezért minden elképzelhető helyen érdeklődött. Csak Bakonyán, a Pécs melletti kisközségben nem. Pedig ott kellett volna kezdeni a kutatást. Vörös Vincénél, a termelőszövetkezet raktárkezelőjénél.A kutatót végül az egyik veterán: P. Szabó József vezette nyomra. Bajcsy-Zsi- linszky Endre szigetszent- miklósi baráti köréhez tartozott, szívesen emlékezett a harcos múltra. — Józsi bácsi — kérdezte tőle Kovács József — nem tud a zászló sorsáról? — Vörös Vince többet mondhatna, ő volt az Ideiglenes Nemzeti kormány jegyzője — válaszolt az öreg. Így jutottak a zászlóhoz, amely az új Magyarország első demokratikus törvényhozó és végrehajtó szervét, az Ideiglenes Nemzetgyűlést és az Ideiglenes Nemzeti Kormányt köszöntötte 1944. decemberében. A felszabadulás után sebtében készült és nem Debrecen egykori hivatalos zászlója volt. Egyszerű nemzeti színű zászló. Piros- fehér-zöld rúdon leng, egyetlen dísze a fecskefarkon levő két bojt. Nincs rajta koronás, angyalos címer. Ezelőtt a zászló előtt mondták a debreceni református kollégium oratóriumában 33 évvel ezelőtt az esküt az Ideiglenes Nemzeti Kormány tagjai. Vörös Vince, aki 1944. őszén megszökött a Horthy- hadseregből, és a szovjet hadsereggel érkezett Debrecenbe, az Ideiglenes Nemzeti kormány jegyzőjeként olvasta fel az eskü szövegét, a géppel írt néhány sort, amelybe ceruzával jegyezte be a hangsúlyjeleket. Ezt a fél ívnyi eredeti példányt, akárcsak a zászlót és számos dokumentumot, gondosan megőrizte. Egyszerű falusi háza egyébként a történelmi emlékek valóságos kincsestára. Megtalálhatók itt többek között korabeli plakátok, újságok, frontújságok, a szovjet parancsnokság által kiadott magyar és orosz nyelvű igazolványok, a földosztásra jogosító megbízás, levél Veres Pétertől, Bajcsy-Zsilinszky Endrétől és másoktól, sok röplap. Ezek közül mintegy 200 dokumentumot és tárgyi emléket tartós megőrzésre vett át a múzeum. Némelyiket be‘is mutatja a most megnyílt kiállításon. Az ország újjászületésének jelképei, bizonyságai közt láthatják majd az érdeklődők. M. E. ÉLETVESZÉLY, GOLYÓZÁPOR A sorfal láthatatlan, mégis élő ” valóság. Tízezrek alkották, százezrek erősítik. Olyan emberek, akik nemcsak felismerték, hanem tőlük telhetőén védték népünk javát, s akik elődeiket követve most is azt szolgálják. Közülük villantunk fel két arcot. Élete legnyugalmasabb szabadságát tölti. Lejártakor kezdődik a nyugdíj. Harminchat évig szolgált a MÁV-nál. ^ — Elég volt' Ha szabadságnak veszünk hat évet, akkor is három évtizedig minden harmadik éjszaka szogálat. Zsarnai István 1941-ben protekcióval került a MÁV- hoz. Csilléket tolt a szolnoki fűtőházban. — Jó kilométerre lakott egy kis öreg. Pukkedlinak hívtuk. Onnan betolni egy tízmázsás csillét, nem volt könnyű mulatság. S persze, nemcsak egyet kellett, éjszakai műszakban harmincötöt. Bumbardónak nevezték a német mozdonyokat. A salakot nem tudták leengedni belőlük, szénvonóra emlékeztető szerszámmal távolították el belőle. — Borzasztó munka volt. S még borzasztóbb a háború. Zsarnai István kato- • naként belátta, hogy harca céltalan és értelmetlen: átállt a szovjet csapatokhoz. — Féltette az életét — mondhatná valaki. De akinek tetteit csupán az életösztön vezérli, az nem úgy cselekszik, mint ő, aki fontos megbízatással tért vissza a darázsfészekbe. — Felajánlottam segítségemet a szovjeteknek, s elfogadták. Demeter Gábor, volt horthysta főhadnaggyal együtt felderítőszolgálattal bízták meg. Ejtőernyővel dobták le őket a német vonalak mögé. Hamis igazolványokkal a visszavonuló német és magyar csapatokkal tartottak, s rendszeresen tájékoztatást adtak a szovjeteknek. — Nem félt a lebukástól? — Hát, amikor a földet érés után SS-járőrrel találkoztunk, kicsit ideges lettem. De hála Gábor kitűnő német Az egyik golyó a gerincébe fúródott, a másik a halántékát tépte, a sortűz néhány lövedéke súrolta. Elesett, de nem vesztette el eszméletét. — Láttam, hogy egy civilruhás férfi közelebb jön, s pisztollyal rám lő. A lövedék az orránál hatolt be, majd a másik oldalon az arcot átütve távozott. A sebhely még most is jól látható. K. Farkas József a csodával határos módon maradt életben. —» Sajnos, a mi századunkból huszonheten életüket vesztették. És sokan voltak a kisegítő századból is ... A budapesti pártház védőit embertelenül mészárolták le 1956-ban az ellenforradalmárok. — Mellettem halt meg Szabó Ferenc. Elvették tőlem a párttagsági könyvet, s a tudásának és jó papírjainknak, nem lett semmi baj. — Mi okozta önnek a legnagyobb gondot? — Egyrészt az, hogy kicsi az ország és sok volt az ismerős, emiatt fokozódott felismerésünk veszélye, másrészt az, hogy az adó-vevő készüléket úgy kellett állan. dóan a hátizsákomban hordani, mint csigának a házát. — Mi okozta az első nehézséget? — Az, hogy a céltól harminc kilométerre értünk földet. Tudja, nem voltam sportember, s akkora csomagom volt, hogy nem fértem ki a repülőgép ajtaján. Időbe telt, mire kipréseltem magam. Így kerültünk a céltól távolabb. A két felderítő munkája regénybe kívánkozik. A háború befejezése után mégsem kérkedtek vele. Marija Fortusz, a felderítők szovjet parancsnoka így emlékezett róluk: „Körülöttünk zajlott az élet. A környezetünkben élők közül senki, még a legközelebb álló emberek sem gya- . nították, hogy két szerény ember — az egyik idősebb, a másik fiatalabb, az egyik Budapesten, a másik Szolnokon — felderítő volt, fontos szolgálatokat tett a szovjet hadseregnek a front délnyugati szakaszán. Huszonkét évig hallgattak erről, de lelkűk mélyén remélték és várták, hogy eljön az a boldog nap ... amikor újra ta- lákozhatnak harcostársaikkal, barátaikkal, amikor nyíltan lehet visszaemlékezni mindenre, arra, amit tettek, amit átéltek a felderítők ... Nagy öröm visszaemlékezni a harcos tettekre, és azokra a nehéz napokra, de még nagyobb öröm látni, hogy az azóta eltelt évek' alatt hogyan erősödött és virágzott a szabad Magyarorhalott szájába dugták. Arcát a felismerhetetlenségig ösz- szerugdosták, ezért hitték elvtársaim, hogy én haltam meg. Még síremléket is állítottak nekem a Kerepesi temetőben. A védők tudták, hogy kikkel állnak szemben, ezért a végsőkig kitartottak. — Amikor a tankok ágyúival lőni kezdtek bennünket, félemeletek szakadták le. A pártház bevétele után falhoz állították áz életben maradt védőket és sortüzet zúdítottak rájuk. Néhány jóérzésű ember kórházba segítette az életben maradottakat. — Ott azt mondták, ne is számítsunk orvosi segítségre. Ha nyílt az ajtó, megrezzentünk, hogy melyikünkért jöttek. Megnyugvást a szovjet csapatok megjelenése jelentett. K. Farkas József egészségét hónapok múlva egy A felderítő szág. Kellemes érzés annak a tudata, hogy e megerősödésben és virágzásban van egy kis része a hazafiak hősi tetteinek”. A felderítő szolgálat befejezése Zsarnai István számára visszatérést jelentett a régi munkahelyre. Onnan került át a forgalomhoz. Távirász volt, de fizikai munkakörbe kérte áthelyezését. — A korkedvezmény miatt, no meg a pénz is több volt ott. Votam vonatrendező, kocsifelíró, sarus, sok minden, csak akasztott ember nem. A háború idején bizonyára az is lett volna, ha felismerik. Zsarnai István pártonkívüli. Küldetése óta több mint három évtized telt el. A régi feszültséget békés családi környezet váltotta fel. — Ha úgy adódna, vállalna még egyszer veszélyes megbízatást? — Igen. — S miért? — Ha összehasonlítja az ember ezt a rendszert a múlttal... nyolcórás operáció adta vissza. Akkor szedték ki gerincéből a lövedékeket. Naposabb lett az élete. — Az operáció után hat héttel már járni tudtam az ágyak között. A megtestesült nyugalom és derű, mintha ezek a szörnyűségek nem is vele történtek volna meg. Felépülése után a rendőrség kötelékében teljesített szolgálatot. — Ezerfelé hívtak élmény- beszámolóra, Soprontól Mis- kolcig. A Ganz-MÁVAG ifjúmunkásaival a moszkvai VIT-re delegáltak. Ott találkoztam egy asszonnyal, akinek három fia és a férje Magyarország felszabadításáért esett el. Azt mondta: örökbe fogadna. K. Farkas József 1960-ban megnősült. Egy kislány és egy fiú életútját egyengeti feleségével. Rendőrként több kitüntetés birtokában került nyugdíjba. — Végigélné még egyszer ugyanígy az életét? — Nincs ebben semmi rendkívüli. Biztos vagyok benne, hogy az én helyemben mások ugyanígy cselekedtek volna. Tizenhat éves korában lett párttag, tizenhét évesen már alapszervezeti titkár Tisza- várkonyban. Szülei, testvérei ott éltek. — Nem vágyódik vissza a megyébe? — Sokszor beszélgettünk a feleségemmel arról, hogy ez a. budapesti lakás valamelyik gyereké lesz, mi pedig leköltözünk Szolnokra. Kimondhatatlan nosztaligát érzek Szolnok iránt. Simon Béla
