Szolnok Megyei Néplap, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. április 3. ápától nem messze, a magyar—osztrák határ közelében se­besültem meg — egyáltalán nem hő­sies körülmények között. Előtte elég súlyos csatákat vívtunk a Balaton mentén tizenegy fasiszta tankhadosz­tállyal, Hitler utolsó nagy magyarországi tartalékával. Nagy veszteségeket szenved­tünk, de a közkatonák és a tisztek emelkedett hangulat­ban voltak, érezték a háború végének közelségét. Ekkorra már mindnyájan vérbeli harcedzett katonák voltunk. Ismertük az ellenfelet és szo­kásait, értettük a helyzetét és könnyen kitaláltuk, mi várható tőle. Már mindany- nyiunk számára világos volt. hogy az ellenség feladta a küzdelmet — mégpedig vég­legesen. A tizenegy német hadosz­tály állományában a felnőtt, harcedzett katonák mellett nagyon sok fiatal akadt: kis­fiúk még, elveszettek és ré­mültek, akik egyáltalán nem értettek a harchoz. Látszott, hogy csak nagyon nagy ne­hezen tudták összeszedni őket Németországból, hogy kiegészítsék velük a kimerült német hadtesteket, amelyek folytatták az ellenállást csa­patainkkal szemben. Amikor fogságba estek, biztosak vol­tak benne, hogy megkínoz­zuk és megöljük őket. Ka­tonáink azonban jólelkűen, békésen és némi humorral bántak velük, sőt még — a maguk férfias módján — saj­nálták is őket. A szétvert és visszavonuló ellenség mögött haladtunk, és tudtuk, hogy már nem kell igazi ellenállásra számí­tanunk. ' Tréfálkoztunk és anekdotákat meséltünk egy­másnak. Egyszerre csak tü­zérségi tüzet kaptunk. Körös­körül lövedékek robbantak. Parancsot adtam ejtőernyős századomnak: „Széttagozód­ni!” Láttam, ahogy a kato­nák az árkokon átugrálva le­hasalnak az út két oldalán, és úgy döntöttem, hogy ezzel meg is tettünk mindent. De a következő sorozat sokkal pontosabb »volt... Hirtelen fájdalmat éreztem a lábamban, aztán mereved­ni kezdett a jobb karom, rengeteg apró szilánk vag­dosta össze. Lövöldözés kez­dődött. A földön fekve oszto­gattam a parancsokat. Vilá­gos volt, hogy a harc nem komoly, és hogy az ellenfél rövid tűzharc után sietve vissza fog vonulni. De ekkor meg a jobb oldalamba vágó­dott egy golyó. Erre már na­gyon cudar lettem és oda­kiáltottam küldöncömnek, Szavelij Davidovnak (valami oknál fogva Szásának hív­tuk; egyébként .ma is él és most valahol Kazahsztánban dolgozik), hogy segítsen ne­kem. Davidov is megsebesült, de viszonylag könnyen. Fel- nyalábolt, a karomat átvetet­te a vállán és elvonszolt az arcvonal mögé ... Hamarosan a hadosztály parancsnokságán voltunk. Itt jelentettem, -hogy megsebe­sültem, s Perolomov had­nagynak adtam át a parancs­nokságot, majd rögtön el­vesztettem az eszméletem. Amikor magamhoz tértem, egy parasztház mellett fe­küdtem. A küldöncöm éppen kantárt rakott egy lóra. Egy öreg magyar szaladgált kö­rülötte és könyörgött, hogy ne vigye el utolsó megélhe­humorérzékét, bár a helyzet nem volt irigylésre méltó. Telt az idő, de csak nem jöt­tek a sebesültekért, a ház dugig volt emberekkel, akik­nek azonnali operációra lett volna szükségük, ez az or­vos meg legfeljebb annyira volt sebész, mint akármelyi­künk. Reggelente vizitet tartott, de ez inkább bohózatra em­lékeztetett. Odalépett a’ be­Grigorij jj flUfj 7p|pm ára Csuhraj H üjll Lululll (Ilii tését. Szását elfutotta a mé­reg, rám mutogatott és kia­bált: elvérzik a parancs­nok ... Te pedig velem jössz, velem! Elszállítjuk a század­parancsnokot a kórházba, és aztán viheted a kancádat! — magyarázta, magyarázta ne­ki Davidov, de a paraszt nem sokat értett belőle, egyre csak könyörgött és a katona keze után kapkodott. Amikor azonban Szása megpróbált felemelni, az öreg segített neki. Ketten tettek fel a sze­kérre, aztán egymás mellé ültek a bakra, és a magyar, kissé megnyugodva elhallga­tott. Amikor legközelebb kinyi­tottam a szemem, egy nagy szobában találtam magam a padlón, más sebesültek kö­zött. Egy földbirtokos házá­ban voltunk, valahol Pápa és Veszprém között, amelyet ideiglenesen hadikórházzá alakítottak át. Minden helyi­ségét sebesültek töltötték meg. A mi szobánk tiszti kórteremnek számított, a többiben közkatonák feküd­tek — de ezzel tulajdonkép­pen minden különbség véget is ért köztünk. Mindenki rosszul volt, gyógyítani pe­dig, az igazat megválva, nemigen lehetett. Csaknem az egész kórházi személyzet a támadó csapatokat követ­te, és csak egy soha nem csüggedő grúz venerológus (ebben a pillanatban nem a legszükségesebb szakterület) meg két-három ápolónő ma­radt itt. Azt mondták, hogy van valahol a közelben egy sebésznő is, de súlyos beteg. Mindnyájan arra vártunk, hogy átszállítsanak egy ren­des kórházba, ahol végre szakorvosi ellátást kapunk. Sokan nagyon rosszul voltak. A kúriában szép könyvtár volt, de csupa német és ma­gyar nyelvű könyvekből állt, úgyhogy a katonák csak a képeket nézegették. Nem messze a földön egy ismerő­söm feküdt, szintén ejtőer­nyős, de egy másik csapat­ból: Ilja Makovoz kapitány. A lábát szétzúzta egy rob­banó golyó, de mindig tré­fálkozott. Vidámsága a töb­biekre is átragadt. Különösen sokat nevettünk a veneroló- guson. ö sem vesztette el teghez, megfogta a kezét és megkérdezte: „Fáj? Persze, kedves, fájnia is kell. Hi­szen sebesült vagy ... Nő­vér, streptocidot és bort!” A következőnél ugyanez ismét­lődött meg, csak az orvos nem a kezét fogta meg, ha­nem a lábát vagy a fejét. Streptocid volt elég a kór­házban, a borból pedig bő­ven futotta. A kúria előző tulajdonosa tele pincét ha­gyott hátra, amely több tucat olyan kórházat is el tudott volna látni, mint a miénk. Makovoz kiválóan tudta utánozni gyógyászunkat, és közben a diagnózisokat és az orvosi előírásokat olyan rész­letekkel gazdagította, ame­lyeket itt a legjobb szándék­kal sem reprodukálhatok. De aztán Ilja is elcsende­sedett. Lázálmában hányko­lódott, a lába begyulladt, megdagadt. Nem először fe­küdtem kórházban és tud­tam, hogy ez üszkösödés. Ha késlekednek az operációval, biztos a gyors halál. Egyszer csak megjelentek a nővérek és elvitték. Később tudtuk meg tőlük, hogy a műtét rendkívül nehéz volt. A sú­lyosan beteg, lázas orvosnő, aki alig vonszolta el magát a műtőasztalig, kitisztította a sebet és megmentette Mako­voz életét. Ezen a napon más betegeket is megoperált. So­ha nem láttam, még a nevét sem tudom, de mindig meg- indultan emlékezem rá. És nemcsak én ..'. Amikor sok évvel később, már mint film­rendező Zaporozsjében jár­tam, ahol a Ballada a kato­náról című filmemet vetítét- ték, felléptem a helyi tele­vízióban is. Ahogy kiléptem a televízió épületéből, egyszer csak Ólja Makovozt pillan­tottam meg, nagyon megörül­tem neki. Ott állt a lépcsőn, botra támaszkodva és engem várt. Összeölelkeztünk, aztán ittunk egyet a nagy örömre és mindjárt a legelején a se­bésznőre koccintottunk. Elég sokáig maradtunk a kúriában. Végre is úgy dön­töttek, hogy elszállítanak bennünket — ahogy épp le­het — hosszú szarvú magyar ökrök vontattak szekereken. Mutatós kis karaván lett a kocsisorból, vagy fél kilo­méternyire elhúzódott. Egy zömök, alacsony, kedves ar­cú nővér parancsnokolt, aki a kiabálástól egészen bere­kedt. Ö szervezte meg a vál­lalkozást, mert már nem győzte kivárni a segítséget, és most Veszprém városába szállított benünket. Ütközben megálltunk egy faluban. A szekereket körülállták a pa­rasztasszonyok, csak néztek minket, siránkoztak, valami együttérzőt mondtak, aztán hirtelen mind eltűntek vala­hová. De hamarosan vissza­tértek — ki egy darab ke­nyeret hozott, ki tejet kor­sóban vagy agyagköcsögben. Számukra ez természetes és magától értetődő lehetett, én azonban egész életemre meg­jegyeztem magamnak azt a kenyeret és azt a tejet. Éjszakára értünk Veszp­rémbe. A város mintha ki­halt volna, sehol semmi fény. Az utcákon csend. Csak a harmadik kórházba fogad­tak be minket — mind tele volt. Később engem Veszp­rémből Kecskemétre szállí­tottak, itt egy volt lánygim-. náziumban éltem át — más sebesültekkel együtt — azt a percet, amelyről annyit ál­modoztunk, és amelyet any- nyira vártunk a hosszú, vé­res háború évei alatt. Emlékszem, beszaladt a kórtermünkbe egy nővér és azt mondta, tíz perc múlva fontos közlemény lesz a rá­dióban. Akik csak bírták magukat, kiözönlöttek a fo­lyosóra, ahol ott függött a fa­lon a kórházi vezetékes rádió kis hangszórója. Én is kibi­cegtem a mankómon. És ak­kor Levitan bejelentette: győztünk. Hogy belül mi zaj­lott le az emberekben, arra abból következtettem, hogy én magam mit éreztem, mit éltem át abban a percben, de hogy kifelé mi látszott eb­ből ... nos, egyszeriben le­írhatatlan zűrzavar támadt. Mind a három emelet rá­zendített: „Hurrá!” Aztán is­ten tudja mit kiabáltak, gra­tuláltak egymásnak, össze- csókolóztak, valaki fülsiketí­tőt füttyentett, egy másik táncra perdült; én is ugrálni kezdtem az egészséges lá­bamon. Rettenetesen hango­san beszéltünk, izgatottan egymás szavába vágtunk, hahotáztunk. közben a kórter­münkben két tiszt haldoklóit. Már né­hány napja nem voltak eszméletük­nél. Az orvosok hiába küz­döttek az életükért, már semmi nem segített. Meghal­tak anélkül, hogy értesültek volna a győzelemről, ott a boldogságtól eszüket vesztett bajtársaik között. Irtózato­san drága volt a győzelem. Berkes Ildikó fordítása * 5 Részlet a világhírű szovjet film­rendező visszaemlékezéséből, amely a Szovjet Irodalom ez évi 5. számában jelenik meg. WEÖRES SÁNDOR KIRGIZ DALLAMOKRA 1. Vágtat a réten az ifjú csikó, futni kötetlenül, az csak a jó, hogyha fordulsz, forog a messzeség, körben szabad látóhatár, fönn a magas ég. Hámba betörnek, ifjú csikó, rajtad a szíj meg a lótakaró, ó jaj, majd ha szügyedről leveted, fakó gebe már a neved, ólban a helyed. 2. Tevetehén elvesztette borjacskáját, egyedül járja be a nagy folyam táját, könnye hull cseperegve, majd folydogál, a tejét lábán csorgatja végig, amerre jár. Tevetehén, ha megvolna borjacskája, közösen harapnának tüskébe, ágba, közösen megállnának dombhajlaton, hol a napsugár, hol a csillagfény a púpjukon Tevetehén borjacskája nélkül ballag, nekivág a hőségnek, hús zivatarnak, könnye hull cseperegve, majd folydogál. a tejét lábán csorgatja végig, amerre jár. 3. Szép virágszál hajlong, táncol a szélben, a tavasz kibontja, tikkasztja nyár, az ősz elhervasztja, kóró a télben, s megint kivirul, ha kél a sugár. Szeress kikeletkor, esti homályban, mert válni kell majd, mikor éjfélre jár. Ö mennyi kínja van a szerelemnek, mégis örömöt dalol a madár, ó mennyi vágya van a szerelemnek, mégis nyugalmat dalol a madár. Szeress kikeletkor, esti homályban, mert válni kell majd, mikor éjfélre jár. MEGGYES LÁSZLÓ RAJZA DÉRY TIBOR BÉKEBELI VIDÁM TÖRTÉNET arminc-negyven asszony állt a pesti rakparton, a Shell-petróleum raktárépü­lete előtt. A raktár cement­ből épült, egyik sarkára apró deszkabódé volt biggyesztve, az őr lakása. A tenyérnyi ablakban, kis fakalitkában egy pinty csipogott a felkelő nap első sugaraiban. Az asszonyok a raktár megnyitá­sára vártak. Volt, aki már reggel négy órakor érkezett az apróhirde­tés nyomán, mely zsákvarrónőket to­borzott a vállalat rakparti műhelyé­be. Kendőjüket összébbhúzva topog­tak a hűvös ,hajnalidőben, és néz'de- gélték, hogy mögöttük mint növe­kedik a sor, amely lassanként már az Országház első kőlépcsőjéig hú­zódott. Reggel hét felé már vagy kétszázan lehettek, de a munkásfel­vétel még nem kezdődött meg. A deszkabódé kis ablakában megjelent az őr borzas feje, meglepett, álmos szemmel tekintett ki a csendesen mormogó, hosszú asszonycsapatra. — Mit keresnek itt? — kérdezte az ablaka alatt állóktól. — Felvétel? Nekem nem szóltak az irodában. — Miért szóltak volna? — mondta egy asszony. — Majd kijön egy tiszt­viselő. Az őr lesimította bajszát. — Hát ha kijön, kijön — dörmögte. — Csak várjanak! — Álmos szemmel végig­nézett a soron, hogy van-e köztük megtekinteni való csinosabb lány is, aztán magára csukta az ablakot. Az asszonyok tovább vártak. Üjabb jelentkező már nemigen jött, sőt akadt a leghátul ácsorgók között, aki néhány percnyi várakozás után feladta a reménytelen játszmát, meg­fordult és hazament. Azok, akik éj­szaka érkeztek, s már négy-öt órája lődörögtek a raktár előtt, a Duna felől felhúzódó hideg szélben, amely néha úgy csavarodott lábuk köré, mint egy vizes kendő, még türelme­sebbek is voltak, mint a később jöt­tek. Lábukon ide-oda váltogatva a testsúlyt, topogtak, kabátzsebükben motozgattak és a kültelki liturgiák panaszos dallamvezetésével csende­sen elbeszélgettek egymással. Az első sorban egy hallgatag, hatalmas ter­metű asszony állt; jó két fejjel ma­gasabb volt a többieknél, mellette egy kis termetű, öregebb nénike, aki szomszédnőjének épp hogy a melléig ért. Mindketten gyalog jöttek be a külső Angyalföldről, oly módon, hogy Rózsánénak ötlépésenként meg kel­lett állnia, hogy Piroska néni utol­érhesse. A fogat, a gond csendes ostorpattogtatása közben így is első­nek futott be, jóval virradat előtt, jövendő munkahelyére. — No, máp kivirult a nap — mondta Piroska néni, aki néhány éve költözött fel a révfülöpi szőlő-''' hegyekből Pestre. — Mindjárt melegebb lesz! — tet­te hozzá biztatóan, s jólelkűen elmo­solyodott. elegebb lesz? — ismételte M Rózsáné, aki már két órája nem szólt egy szót sem. Rö­vidre nyírt szőke haja volt, _____ hatalmas mellein sötétkék, v astag férfiszvetter feszült. Kiugró pofacsontjai fölött az apró szürke szemek oly lassan forogtak — ha egy elmozduló embert vagy tárgyat kö­vetett tekintetével — mintha nem találná • meg, csak bizonyos idő el­teltével azt az irányt, amelyben a pupillákat el kell indítania. Beszéde is lassú volt, különösen az első sza­vak indultak meg nehezen, melyek­kel mintegy a mondat útját s irá­nyát tapogatta ki, de ha lassú te­kintetével végül elfogta az embert, és szemügyre vette, és ugyanakkor, mint egy második, súlyosabb anya­gú pillantást, rávetette beszédének nehézkes sugarát, és rögtön utána nem várt gyorsasággal feléje hajolt hatalmas törzsével — háromszoro­san s egyre nyomatékosabb anyag­gal, tekintettel, hanggal, majd egész testével valósítva meg a megszólítási szándékot — akkor nemigen lehe­tett kitérni előle, és a legtöbb em­ber hirtelenében megzavarodott, mintha egy bivaly állt volna fel vele szemben. — Melegebb lesz? — is­mételte. — Be jó kedve van, Piroska néni! — Ez a hideg szél ne fúna — szólt egy asszony. Piroska néni nevetett. — Sokan kérdik, hogy minek a szél — mondta lányosán csengő, friss hangján. — Az tisztítja meg a levegőt. Ha nem volna szél, megbüdösödne az ember. — Azt amúgy is! — Rózsáné öklé­vel megkocogtatta a deszkafalat, de senki sem felelt, az őr már elment hazulról. Időközben egy rendőr is előkerült és komor baj ússzál hall­gatta a panaszkodó nőket, egy-egy nem hivatalos, lágyabb tekintetet vetve a fiatalabbakra. — Türelem, asszonyok — mondta — majd csak megöregszünk. — A hosszú libasor­nak már nézői is akadtak, a rakpart fölötti sétány vaskorlátjának támasz­kodva egy-egy, lézengő suhanc fü- työrészett, fejük fölött egy német nevelőnő a kabátjánál fogva húzta vissza neveltjét, aki felülről célba köpködött a nők fejére, olykor egy sétáló öregúr megállt egy percre, és megkérdezte a rendőrt, mire várnak az asszonyok. A sor oly hosszú volt, hogy a végéről nézve úgy tetszett, mintha a délelőtt párái közt kanya­rogva, csendes zümmögéssel bele­veszne az égbe, a magasan szálló, rózsaszínű felhők közé. A nap most már erősen sütött, és átmelegítette a rakpartra leballagott angyalok megrekedt rongyos menetét. A rak­tárőr is visszaérkezett közben. — Menjen már, telefonáljon az irodába! — mondta egy asszony. — Meddig várjunk? — Ki fizeti meg nekem a húsz fillért? — kérdezte az őr mogorván. — Várjanak csak nyugodtan, majd csak ideér valaki. Milyen munkára rendelték be magukat? — Zsákvarrásra. — Zsákvarásra? — kérdezte az őr csodálkozva. — Nekünk nem kell zsák. — Miért ne kellene? — Dehogy nem kell, bácsi — szó­lalt meg egy mellette álló suhanc. — Nem tudja, rendelet jött, hogy ezentúl zsákban kell árusítani a benzint! Piroska néni nevetett. — Mint a lisztet! — Ügy van — mondta a suhanc. — Zsákban nem olyan tűzveszé­lyes, mert nem folyik ki olyan könnyen, mint a kannából. — Jaj, az Isten áldja meg azt az aranyos eszedet — kiáltotta Piroska néni, és rpegdörzsölte gémberedett kezét — gyere ide, hadd rántsam ki a füledet! — Hozzak egy létrát is, néni? — Az asszonyok nevettek. — Minek? — Hogy a néninek ne kelljen ágas­kodni — mondta a gyerek udva­riasan. A rendőr is, körútjáról vissza- jövet, újra megállt a sor előtt. — Ki rendelte ide magukat? — kérdezte a legelői állóktól. — Hirdettek az újságban. — Micsoda újságban?

Next

/
Oldalképek
Tartalom