Szolnok Megyei Néplap, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-03 / 79. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. április 3. ápától nem messze, a magyar—osztrák határ közelében sebesültem meg — egyáltalán nem hősies körülmények között. Előtte elég súlyos csatákat vívtunk a Balaton mentén tizenegy fasiszta tankhadosztállyal, Hitler utolsó nagy magyarországi tartalékával. Nagy veszteségeket szenvedtünk, de a közkatonák és a tisztek emelkedett hangulatban voltak, érezték a háború végének közelségét. Ekkorra már mindnyájan vérbeli harcedzett katonák voltunk. Ismertük az ellenfelet és szokásait, értettük a helyzetét és könnyen kitaláltuk, mi várható tőle. Már mindany- nyiunk számára világos volt. hogy az ellenség feladta a küzdelmet — mégpedig véglegesen. A tizenegy német hadosztály állományában a felnőtt, harcedzett katonák mellett nagyon sok fiatal akadt: kisfiúk még, elveszettek és rémültek, akik egyáltalán nem értettek a harchoz. Látszott, hogy csak nagyon nagy nehezen tudták összeszedni őket Németországból, hogy kiegészítsék velük a kimerült német hadtesteket, amelyek folytatták az ellenállást csapatainkkal szemben. Amikor fogságba estek, biztosak voltak benne, hogy megkínozzuk és megöljük őket. Katonáink azonban jólelkűen, békésen és némi humorral bántak velük, sőt még — a maguk férfias módján — sajnálták is őket. A szétvert és visszavonuló ellenség mögött haladtunk, és tudtuk, hogy már nem kell igazi ellenállásra számítanunk. ' Tréfálkoztunk és anekdotákat meséltünk egymásnak. Egyszerre csak tüzérségi tüzet kaptunk. Köröskörül lövedékek robbantak. Parancsot adtam ejtőernyős századomnak: „Széttagozódni!” Láttam, ahogy a katonák az árkokon átugrálva lehasalnak az út két oldalán, és úgy döntöttem, hogy ezzel meg is tettünk mindent. De a következő sorozat sokkal pontosabb »volt... Hirtelen fájdalmat éreztem a lábamban, aztán merevedni kezdett a jobb karom, rengeteg apró szilánk vagdosta össze. Lövöldözés kezdődött. A földön fekve osztogattam a parancsokat. Világos volt, hogy a harc nem komoly, és hogy az ellenfél rövid tűzharc után sietve vissza fog vonulni. De ekkor meg a jobb oldalamba vágódott egy golyó. Erre már nagyon cudar lettem és odakiáltottam küldöncömnek, Szavelij Davidovnak (valami oknál fogva Szásának hívtuk; egyébként .ma is él és most valahol Kazahsztánban dolgozik), hogy segítsen nekem. Davidov is megsebesült, de viszonylag könnyen. Fel- nyalábolt, a karomat átvetette a vállán és elvonszolt az arcvonal mögé ... Hamarosan a hadosztály parancsnokságán voltunk. Itt jelentettem, -hogy megsebesültem, s Perolomov hadnagynak adtam át a parancsnokságot, majd rögtön elvesztettem az eszméletem. Amikor magamhoz tértem, egy parasztház mellett feküdtem. A küldöncöm éppen kantárt rakott egy lóra. Egy öreg magyar szaladgált körülötte és könyörgött, hogy ne vigye el utolsó megélhehumorérzékét, bár a helyzet nem volt irigylésre méltó. Telt az idő, de csak nem jöttek a sebesültekért, a ház dugig volt emberekkel, akiknek azonnali operációra lett volna szükségük, ez az orvos meg legfeljebb annyira volt sebész, mint akármelyikünk. Reggelente vizitet tartott, de ez inkább bohózatra emlékeztetett. Odalépett a’ beGrigorij jj flUfj 7p|pm ára Csuhraj H üjll Lululll (Ilii tését. Szását elfutotta a méreg, rám mutogatott és kiabált: elvérzik a parancsnok ... Te pedig velem jössz, velem! Elszállítjuk a századparancsnokot a kórházba, és aztán viheted a kancádat! — magyarázta, magyarázta neki Davidov, de a paraszt nem sokat értett belőle, egyre csak könyörgött és a katona keze után kapkodott. Amikor azonban Szása megpróbált felemelni, az öreg segített neki. Ketten tettek fel a szekérre, aztán egymás mellé ültek a bakra, és a magyar, kissé megnyugodva elhallgatott. Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, egy nagy szobában találtam magam a padlón, más sebesültek között. Egy földbirtokos házában voltunk, valahol Pápa és Veszprém között, amelyet ideiglenesen hadikórházzá alakítottak át. Minden helyiségét sebesültek töltötték meg. A mi szobánk tiszti kórteremnek számított, a többiben közkatonák feküdtek — de ezzel tulajdonképpen minden különbség véget is ért köztünk. Mindenki rosszul volt, gyógyítani pedig, az igazat megválva, nemigen lehetett. Csaknem az egész kórházi személyzet a támadó csapatokat követte, és csak egy soha nem csüggedő grúz venerológus (ebben a pillanatban nem a legszükségesebb szakterület) meg két-három ápolónő maradt itt. Azt mondták, hogy van valahol a közelben egy sebésznő is, de súlyos beteg. Mindnyájan arra vártunk, hogy átszállítsanak egy rendes kórházba, ahol végre szakorvosi ellátást kapunk. Sokan nagyon rosszul voltak. A kúriában szép könyvtár volt, de csupa német és magyar nyelvű könyvekből állt, úgyhogy a katonák csak a képeket nézegették. Nem messze a földön egy ismerősöm feküdt, szintén ejtőernyős, de egy másik csapatból: Ilja Makovoz kapitány. A lábát szétzúzta egy robbanó golyó, de mindig tréfálkozott. Vidámsága a többiekre is átragadt. Különösen sokat nevettünk a veneroló- guson. ö sem vesztette el teghez, megfogta a kezét és megkérdezte: „Fáj? Persze, kedves, fájnia is kell. Hiszen sebesült vagy ... Nővér, streptocidot és bort!” A következőnél ugyanez ismétlődött meg, csak az orvos nem a kezét fogta meg, hanem a lábát vagy a fejét. Streptocid volt elég a kórházban, a borból pedig bőven futotta. A kúria előző tulajdonosa tele pincét hagyott hátra, amely több tucat olyan kórházat is el tudott volna látni, mint a miénk. Makovoz kiválóan tudta utánozni gyógyászunkat, és közben a diagnózisokat és az orvosi előírásokat olyan részletekkel gazdagította, amelyeket itt a legjobb szándékkal sem reprodukálhatok. De aztán Ilja is elcsendesedett. Lázálmában hánykolódott, a lába begyulladt, megdagadt. Nem először feküdtem kórházban és tudtam, hogy ez üszkösödés. Ha késlekednek az operációval, biztos a gyors halál. Egyszer csak megjelentek a nővérek és elvitték. Később tudtuk meg tőlük, hogy a műtét rendkívül nehéz volt. A súlyosan beteg, lázas orvosnő, aki alig vonszolta el magát a műtőasztalig, kitisztította a sebet és megmentette Makovoz életét. Ezen a napon más betegeket is megoperált. Soha nem láttam, még a nevét sem tudom, de mindig meg- indultan emlékezem rá. És nemcsak én ..'. Amikor sok évvel később, már mint filmrendező Zaporozsjében jártam, ahol a Ballada a katonáról című filmemet vetítét- ték, felléptem a helyi televízióban is. Ahogy kiléptem a televízió épületéből, egyszer csak Ólja Makovozt pillantottam meg, nagyon megörültem neki. Ott állt a lépcsőn, botra támaszkodva és engem várt. Összeölelkeztünk, aztán ittunk egyet a nagy örömre és mindjárt a legelején a sebésznőre koccintottunk. Elég sokáig maradtunk a kúriában. Végre is úgy döntöttek, hogy elszállítanak bennünket — ahogy épp lehet — hosszú szarvú magyar ökrök vontattak szekereken. Mutatós kis karaván lett a kocsisorból, vagy fél kilométernyire elhúzódott. Egy zömök, alacsony, kedves arcú nővér parancsnokolt, aki a kiabálástól egészen berekedt. Ö szervezte meg a vállalkozást, mert már nem győzte kivárni a segítséget, és most Veszprém városába szállított benünket. Ütközben megálltunk egy faluban. A szekereket körülállták a parasztasszonyok, csak néztek minket, siránkoztak, valami együttérzőt mondtak, aztán hirtelen mind eltűntek valahová. De hamarosan visszatértek — ki egy darab kenyeret hozott, ki tejet korsóban vagy agyagköcsögben. Számukra ez természetes és magától értetődő lehetett, én azonban egész életemre megjegyeztem magamnak azt a kenyeret és azt a tejet. Éjszakára értünk Veszprémbe. A város mintha kihalt volna, sehol semmi fény. Az utcákon csend. Csak a harmadik kórházba fogadtak be minket — mind tele volt. Később engem Veszprémből Kecskemétre szállítottak, itt egy volt lánygim-. náziumban éltem át — más sebesültekkel együtt — azt a percet, amelyről annyit álmodoztunk, és amelyet any- nyira vártunk a hosszú, véres háború évei alatt. Emlékszem, beszaladt a kórtermünkbe egy nővér és azt mondta, tíz perc múlva fontos közlemény lesz a rádióban. Akik csak bírták magukat, kiözönlöttek a folyosóra, ahol ott függött a falon a kórházi vezetékes rádió kis hangszórója. Én is kibicegtem a mankómon. És akkor Levitan bejelentette: győztünk. Hogy belül mi zajlott le az emberekben, arra abból következtettem, hogy én magam mit éreztem, mit éltem át abban a percben, de hogy kifelé mi látszott ebből ... nos, egyszeriben leírhatatlan zűrzavar támadt. Mind a három emelet rázendített: „Hurrá!” Aztán isten tudja mit kiabáltak, gratuláltak egymásnak, össze- csókolóztak, valaki fülsiketítőt füttyentett, egy másik táncra perdült; én is ugrálni kezdtem az egészséges lábamon. Rettenetesen hangosan beszéltünk, izgatottan egymás szavába vágtunk, hahotáztunk. közben a kórtermünkben két tiszt haldoklóit. Már néhány napja nem voltak eszméletüknél. Az orvosok hiába küzdöttek az életükért, már semmi nem segített. Meghaltak anélkül, hogy értesültek volna a győzelemről, ott a boldogságtól eszüket vesztett bajtársaik között. Irtózatosan drága volt a győzelem. Berkes Ildikó fordítása * 5 Részlet a világhírű szovjet filmrendező visszaemlékezéséből, amely a Szovjet Irodalom ez évi 5. számában jelenik meg. WEÖRES SÁNDOR KIRGIZ DALLAMOKRA 1. Vágtat a réten az ifjú csikó, futni kötetlenül, az csak a jó, hogyha fordulsz, forog a messzeség, körben szabad látóhatár, fönn a magas ég. Hámba betörnek, ifjú csikó, rajtad a szíj meg a lótakaró, ó jaj, majd ha szügyedről leveted, fakó gebe már a neved, ólban a helyed. 2. Tevetehén elvesztette borjacskáját, egyedül járja be a nagy folyam táját, könnye hull cseperegve, majd folydogál, a tejét lábán csorgatja végig, amerre jár. Tevetehén, ha megvolna borjacskája, közösen harapnának tüskébe, ágba, közösen megállnának dombhajlaton, hol a napsugár, hol a csillagfény a púpjukon Tevetehén borjacskája nélkül ballag, nekivág a hőségnek, hús zivatarnak, könnye hull cseperegve, majd folydogál. a tejét lábán csorgatja végig, amerre jár. 3. Szép virágszál hajlong, táncol a szélben, a tavasz kibontja, tikkasztja nyár, az ősz elhervasztja, kóró a télben, s megint kivirul, ha kél a sugár. Szeress kikeletkor, esti homályban, mert válni kell majd, mikor éjfélre jár. Ö mennyi kínja van a szerelemnek, mégis örömöt dalol a madár, ó mennyi vágya van a szerelemnek, mégis nyugalmat dalol a madár. Szeress kikeletkor, esti homályban, mert válni kell majd, mikor éjfélre jár. MEGGYES LÁSZLÓ RAJZA DÉRY TIBOR BÉKEBELI VIDÁM TÖRTÉNET arminc-negyven asszony állt a pesti rakparton, a Shell-petróleum raktárépülete előtt. A raktár cementből épült, egyik sarkára apró deszkabódé volt biggyesztve, az őr lakása. A tenyérnyi ablakban, kis fakalitkában egy pinty csipogott a felkelő nap első sugaraiban. Az asszonyok a raktár megnyitására vártak. Volt, aki már reggel négy órakor érkezett az apróhirdetés nyomán, mely zsákvarrónőket toborzott a vállalat rakparti műhelyébe. Kendőjüket összébbhúzva topogtak a hűvös ,hajnalidőben, és néz'de- gélték, hogy mögöttük mint növekedik a sor, amely lassanként már az Országház első kőlépcsőjéig húzódott. Reggel hét felé már vagy kétszázan lehettek, de a munkásfelvétel még nem kezdődött meg. A deszkabódé kis ablakában megjelent az őr borzas feje, meglepett, álmos szemmel tekintett ki a csendesen mormogó, hosszú asszonycsapatra. — Mit keresnek itt? — kérdezte az ablaka alatt állóktól. — Felvétel? Nekem nem szóltak az irodában. — Miért szóltak volna? — mondta egy asszony. — Majd kijön egy tisztviselő. Az őr lesimította bajszát. — Hát ha kijön, kijön — dörmögte. — Csak várjanak! — Álmos szemmel végignézett a soron, hogy van-e köztük megtekinteni való csinosabb lány is, aztán magára csukta az ablakot. Az asszonyok tovább vártak. Üjabb jelentkező már nemigen jött, sőt akadt a leghátul ácsorgók között, aki néhány percnyi várakozás után feladta a reménytelen játszmát, megfordult és hazament. Azok, akik éjszaka érkeztek, s már négy-öt órája lődörögtek a raktár előtt, a Duna felől felhúzódó hideg szélben, amely néha úgy csavarodott lábuk köré, mint egy vizes kendő, még türelmesebbek is voltak, mint a később jöttek. Lábukon ide-oda váltogatva a testsúlyt, topogtak, kabátzsebükben motozgattak és a kültelki liturgiák panaszos dallamvezetésével csendesen elbeszélgettek egymással. Az első sorban egy hallgatag, hatalmas termetű asszony állt; jó két fejjel magasabb volt a többieknél, mellette egy kis termetű, öregebb nénike, aki szomszédnőjének épp hogy a melléig ért. Mindketten gyalog jöttek be a külső Angyalföldről, oly módon, hogy Rózsánénak ötlépésenként meg kellett állnia, hogy Piroska néni utolérhesse. A fogat, a gond csendes ostorpattogtatása közben így is elsőnek futott be, jóval virradat előtt, jövendő munkahelyére. — No, máp kivirult a nap — mondta Piroska néni, aki néhány éve költözött fel a révfülöpi szőlő-''' hegyekből Pestre. — Mindjárt melegebb lesz! — tette hozzá biztatóan, s jólelkűen elmosolyodott. elegebb lesz? — ismételte M Rózsáné, aki már két órája nem szólt egy szót sem. Rövidre nyírt szőke haja volt, _____ hatalmas mellein sötétkék, v astag férfiszvetter feszült. Kiugró pofacsontjai fölött az apró szürke szemek oly lassan forogtak — ha egy elmozduló embert vagy tárgyat követett tekintetével — mintha nem találná • meg, csak bizonyos idő elteltével azt az irányt, amelyben a pupillákat el kell indítania. Beszéde is lassú volt, különösen az első szavak indultak meg nehezen, melyekkel mintegy a mondat útját s irányát tapogatta ki, de ha lassú tekintetével végül elfogta az embert, és szemügyre vette, és ugyanakkor, mint egy második, súlyosabb anyagú pillantást, rávetette beszédének nehézkes sugarát, és rögtön utána nem várt gyorsasággal feléje hajolt hatalmas törzsével — háromszorosan s egyre nyomatékosabb anyaggal, tekintettel, hanggal, majd egész testével valósítva meg a megszólítási szándékot — akkor nemigen lehetett kitérni előle, és a legtöbb ember hirtelenében megzavarodott, mintha egy bivaly állt volna fel vele szemben. — Melegebb lesz? — ismételte. — Be jó kedve van, Piroska néni! — Ez a hideg szél ne fúna — szólt egy asszony. Piroska néni nevetett. — Sokan kérdik, hogy minek a szél — mondta lányosán csengő, friss hangján. — Az tisztítja meg a levegőt. Ha nem volna szél, megbüdösödne az ember. — Azt amúgy is! — Rózsáné öklével megkocogtatta a deszkafalat, de senki sem felelt, az őr már elment hazulról. Időközben egy rendőr is előkerült és komor baj ússzál hallgatta a panaszkodó nőket, egy-egy nem hivatalos, lágyabb tekintetet vetve a fiatalabbakra. — Türelem, asszonyok — mondta — majd csak megöregszünk. — A hosszú libasornak már nézői is akadtak, a rakpart fölötti sétány vaskorlátjának támaszkodva egy-egy, lézengő suhanc fü- työrészett, fejük fölött egy német nevelőnő a kabátjánál fogva húzta vissza neveltjét, aki felülről célba köpködött a nők fejére, olykor egy sétáló öregúr megállt egy percre, és megkérdezte a rendőrt, mire várnak az asszonyok. A sor oly hosszú volt, hogy a végéről nézve úgy tetszett, mintha a délelőtt párái közt kanyarogva, csendes zümmögéssel beleveszne az égbe, a magasan szálló, rózsaszínű felhők közé. A nap most már erősen sütött, és átmelegítette a rakpartra leballagott angyalok megrekedt rongyos menetét. A raktárőr is visszaérkezett közben. — Menjen már, telefonáljon az irodába! — mondta egy asszony. — Meddig várjunk? — Ki fizeti meg nekem a húsz fillért? — kérdezte az őr mogorván. — Várjanak csak nyugodtan, majd csak ideér valaki. Milyen munkára rendelték be magukat? — Zsákvarrásra. — Zsákvarásra? — kérdezte az őr csodálkozva. — Nekünk nem kell zsák. — Miért ne kellene? — Dehogy nem kell, bácsi — szólalt meg egy mellette álló suhanc. — Nem tudja, rendelet jött, hogy ezentúl zsákban kell árusítani a benzint! Piroska néni nevetett. — Mint a lisztet! — Ügy van — mondta a suhanc. — Zsákban nem olyan tűzveszélyes, mert nem folyik ki olyan könnyen, mint a kannából. — Jaj, az Isten áldja meg azt az aranyos eszedet — kiáltotta Piroska néni, és rpegdörzsölte gémberedett kezét — gyere ide, hadd rántsam ki a füledet! — Hozzak egy létrát is, néni? — Az asszonyok nevettek. — Minek? — Hogy a néninek ne kelljen ágaskodni — mondta a gyerek udvariasan. A rendőr is, körútjáról vissza- jövet, újra megállt a sor előtt. — Ki rendelte ide magukat? — kérdezte a legelői állóktól. — Hirdettek az újságban. — Micsoda újságban?
