Szolnok Megyei Néplap, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-03 / 79. szám
1977. április 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 PÁRBESZÉD VARGA IMRÉVEL VARGA IMRE: CHAGALL Nemcsak nézni, A TÉVÉ llflTÁOA látni is fi itvt m\m Nem szereti a toliamat. Ki- hessegeti a kezemből, jegyzet- füzetemet táskámba tessékeli. S csakugyan: eleve képtelenség, hogy a szobrász szóval helyettesítse a szobrot! Belefelejtkezve beszélgethetünk hát, toliamnak úgy sem az lesz a dolga, hogy lefényképezett szavakat előhívjon. S nem is egy szakma és hivatás jeles művelőjének portréját, inkább szenvedélyének jeleit körmölöm most az emlékezet-papírról. — Közhely: mindenki önmagát kívánja kifejezni. De vajon valóban kifejezem-e magamat? Miképpen mondhatom el, hogy számomra az volt a fontos: hogyan jutok el a természet látványától az absztrakcióig? — A néző, s általában is: az ember értelme számára a nehezebb út az absztrakt... — Amikor a képzőművé- szeti tiltakozás elkezdődött az ún. „történelmi stílusok”, helyesebben mondva: az ál- történelmiség ellen, a megújító művésznek el kellett utasítania a régit. A kínálkozó absztrakció (noha látszólag több szellemi munkát igényelt, bár még ma is magyarázat-igényű) valójában elemi utat kívánt és kíván járni. Mert az elvont forma nem maradt jelentés nélküli. Nem építkezhettem én sem csupán szavakkal megfogalmazható elemekből. Rá kellett jönnöm: az elvont formavilág jellé minősül át a közösségben. Egyszerűbb szavakkal: az absztrakt szobor is közöl valamit. — A kevésbé gyakorlott közönség tanáastalan olykor, mert nem tudja, hogy mit... — Ezért is kérdeztem, kérdezem magamtól: mit kívánok én cselekedni? Egyértelmű a válasz: kommunikálni akarok. Ügy közölni szándékaimat, hogy azok el is jussanak a befogadóhoz. Amit nem felejthetek (ha akarnám, se tudnám elfeledni): a magyar kultúráért való felelősség. Ha valaki itt születik, ide tartozik — haláláig. Hogy hogyan gondolkodom, mi érdekel, milyen utcákon járok, mivel világítok: mind ennek a kultúrkörnek az eleme. Nincs „áttetten” megközelíthető kultúra. A tárgyak világa, a konkrét környezet meghatároz bennünket. Ebből épül a tudatunk — arányosan. — Tehát a kultúra is csak konkrét formában létezik ... — Ahogy semmi sincs „általában”, a kultúra sincsen. Ha változtatni akarunk: a kultúrát is az adott konkrét körülmények megváltoztatásával tudjuk módosítani. A környezet módosul, s vele az emberek is. S csak így változhat az ízlés is... Azzal a jelrendszerrel dolgoztam hát, amelyet belém építettek az évezredek, s azt mondtam el szobraimban, ami nemzeti kultúránknak kitörölhetetlen része, s mégis kitörlődik, ha nem rögződik. Ilyen szándékkal készült például Rad- nóti-szobrom. S amikor ezt megformáltam — noha tudtam, hogy az absztrakció, mint jel és a természet, mint jel: egyenértékű — tudnom kellett, hogy a körülöttem élő kultúra a természetközeli képet építette be az emberek, agyába. — S a helyes szándékból miképpen lesz mű? Hiszen az elméleti tisztázás legföljebb a rajtpont... — Más dolog persze valamit tudni, s más vele dolgozni. Amikor a gyakorlatba kell átültetni valamit, minden el- ködösül. A szándékok a cselekvésben kihegyeződnek. Sőt: legtöbbször újrafogalmazódnak. Talán csak a legalapvetőbbek maradnak meg. Hiszen amikor cselekszem, nem tudok minősíteni. Jó, ha el tudom érni, hogy eredeti elképzelésem ne forduljon az ellenkezőjére. Részigazságról részigazságra jutunk az összeghez. De a művészetben nemigen hozott igazán jót az ilyen pásztori igazság. A tévedésekbe is sodródó ember sokszor többet adott. — Cgy tudom, nemrégiben elkészült új műve, az Athéné- szobor. Példázza-e ez a műve szándékait? — Itt is arról van szó, hogy miképpen minősül a természet jellé. Megvalósulásában válik nyilvánvalóvá, hogy miért kellett e majdnem drasztikus szoborhoz a krómacél. Munkámnak a gyári környezettel kell konkurálnia. így értelmet kap az erőszakos, vagy legalábbis harsány fej. — Végezetül egy gyakorlatias kérdés: véleménye szerint valóban ott és úgy állnak-e szobraink, ahol és ahogy kell? — Hadd mondjak el egy példát. Amikor Lenin-szob- romat készítettem, azt kívántam megmutatni, hogy nem minden emlékmű apo- teózis. S ezt a szobrot úgy helyezték el, hogy valóban megszerették a mohácsi emberek. A vasárnapi korzó hosszabb lett: most már az emlékműig ér. Hétköznaponként pedig a libás kofák leülnek Lenin mellé, mintha még élne. S olykor anyásán még meg is paskolgatják. Talán ez a legemberibb, a leg- élőbb kegyelet. Nádor Tamás Világszerte vV“t4stäJ gya: miként hat századunk egyik legfontosabb találmánya, a televízió, az ember személyiségére, gondolkodására, véleményformálására. A tévé ugyanis — eltérően a rádiótól — azt követeli nézőitől, hogy szakítsanak meg minden más tevékenységet, s órákon keresztül figyeljék a képernyőn pergő eseményeket. Figyelembe véve, hogy a tv csatornák száma és a sugárzások ideje növekvőben van, s egyre jobban kialakul az egész világra kiterjedő műsorcsere rendszere, a televízió kezd hasonlítani egy túltömött áruházhoz, melynek roskadásig telt pultjai között az elkábult vevő tétován sétál, s egyre nehezebb eldöntenie, hogy mit válasz- szón magának. Sőt, a hasonlatot azzal is lehetne folytatni, hogy amiként az ilyen áruházban a vevő igen gyakran nem a valódi szükségleteit elégíti ki, hanem hatása alá kerül a jobban reklámozott, divatosabb, érdekesebbnek látszó cikkeknek, a tv programból is gyakran sorozatosan olyasmit választunk ki magunknak, amire tulajdonképpen nincs is szükségünk, mert sem befogadni, sem feldolgozni sem tudjuk ... Csupán egyetlen vasárnap délután meghallgatunk egy erős filozófiai és természet- tudományos képzelőerőt követelő előadást a csillagvilág keletkezéséről és fejlődéséről, azt követően, mondjuk, az argentin társadalom viszonyairól látunk filmet, majd verseket hallgatunk legjobb lírikusainktól, kevéssel utána véres bűnügyi történet megy, s a műsor a Hét politikai és társadalmi eseményriportjaival folytatódik, amelyek kereskedelmi létesítmények működésétől a NATO tanácsüléséig számos témával foglalkoznak, majd újból film következik, egy szerelmi dráma. De ki az, aki képes mindezt értelmezni, feldolgozni, rendezni, helyére tenni, tehát bizonyos dolgokkal azonosulni, más dolgokat fenntartásokkal fogadni, ismét másokat elutasítani? Jószerivel senki, hisz a látottak egy- részét szellemi működésük — hálisten — úgyis kiveti magából, vagy éber tudatunk kikapcsolni, ha olyasmit nézünk, amivel szemben ellenállás támad bennünk, amit unalmasnak, érdektelennek, bonyolultnak tartunk. NvuqOdt meggyőződéssel-----?——------- állíthatjuk a zonban, hogy a magyar televízió műsorpolitikája eleve korlátozza, szűkíti a műsorfolyamban azokat a vetítéseket, amelyek negatív hatásokat kelthetnek a nézőben. A program pillérei az olyan adások, amelyek közvetlenül vagy közvetve a szocialista társadalom elveinek, humánumának, érdekeinek megfelelő befolyást erősítik, és sem nyílt, sem rejtett konfliktusban nincsenek az erkölcsi, politikai, társadalmi eszményekkel, amelyeket hirdetünk. A mi televíziónk műsorpolitikájának kimagasló nevelő és társadalomformáló szerepéhez, közművelődési küldetéséhez nem fér semmi kétség. Jól tudjuk azonban, hogy á tv tömeghatása bonyolult és nem problémamentes. Hiszen elég csupán a tv-ben bemutatott krimik hatása körüli vitákra utalni. Tudjuk, a különböző színvonalon mozgó filmek olykor-olykor úgy mutatják be a tettes ártalmatlanná tételét, hogy közben „érdekessé”, „színessé”, „kalandossá” teszik a bűnözés világát, és nem is mindig ellenszenves viselkedésmintákat, rejtett erkölcsi sugalmazásokat is 'adhatnak. De nem is kell feltétlenül bűnügyi filmnek lennie egy műnek, hogy. mondjuk, a kapitalista társadalmi rend morálját, emberi kapcsolatait, viszonyait hamisan tükrözze. Más művekben is bőven előfordulnak hamis, illúziókat keltő élethelyzetek, „karrier- történetek”, a nőnek, mint szerelmi játékszernek az ábrázolása, erőszakos szuperhősök, idealizált szupergazdagok és idealizált osztályviszonyok. Mi lenne hát a teendő? Tiltsák be az előbb említett filmeket? Ne tűzzék műsorra azt, ami 4 nem káros ugyan, de nem mindenben egyezik nézeteinkkel, felfogásunkkal? De hiszen akkor ki kellene rekeszteni a ívből a szórakoztató műsorok nem kis hányadát! Az idő kerekét úgy sem lehet visz- szaforgatni, hogy nem vesz- szük tudomásul különféle 'társadalmi viszonyok, kultúrák létezését, hatását, a mai modern kommunikáció velejáróit. Amellett az emberek szórakozás-kikapcsolódás igényét se lehet a legkevésbé se figyelmen kívül hagyni. Cnlfkal célszerűbb és érjUIWal telmesebb ennél a tudatos nézői magatartás erősítése annak a bizalomnak a jegyében, hogy az emberek nagy többsége ebben a társadalomban él, s alapjában a szocialista társadalom normáit, eszményeit, igzságait fogadja el. Általánosságban nirics tehát 7 ok félteni értékeink sorsát attól, hogy amit a tv-ben látunk, nem feltétlenül egyezik mindig felfogásunkkal. Az viszont igaz, hogy a televíziót — csakúgy, mint a környező világot — nemcsak nézni, hanem látni is kell. Erre nevelni tehát önmagunkat és másokat — ez is időszerű társadalmi feladat. Rózsa László A rendőr hosszasan tanulmányozta a feléje nyújtott lapot, majd ba- júszát mozgatva, visszaadta. Az őr, aki vállán áthajolva szintén elolvasta, hátratolta fején a sipkáját. — Menjenek haza, asszonyok — mondta hangosan — magukat alighanem rászedték. Most látom az újságból, hogy április elseje van. éhányan nevetni kezdtek. A hosszú sorokon végighullámzott a kacagás, két- három percbe is beletelt, mire a fűzér legvégére, az Országház lépcsőjéig ért, s a nehéz angyaltestekből kioldódva, szétfosz- lott a napfényben. — Menjen már, maga vén kópé! — mondta egy lány az őrnek. Minthogy érezhetően felmelegedett, az asszonyok már jobbkedvűen panaszkodtak. Piroska néni egy darab száraz kenyeret kaparászott ki zsebéből, és vén ínyével oly jóízűen elcsámcsogott rajta, hogy a levegőben rögtön több koszorú piros kolbász tűnt fel, és mint a dicsfény, ízesen és könnyen keringeni kezdett a nők feje fölött. A Duna már teljes felületével odaadóan csillogott a napfényben. Rövidesen annyira felmelegedett a levegő, hogy az egyik part menti uszályon három matróz levetette az ingét, és meztelen, tetovált felsőtesttel máriásozni kezdett. A szomszéd uszályon egy öklömnyi fehér kutya vidám csaholásba fogott, mintha ő is megszimatolta volna a Piroska néni feje fölött keringő és egyre jobban megvalósuló kolbászkoszorút. — Az én fiam mészárossegéd — mondta egy asszony —, de már egy éve munka nélkül van. Tegnap elment a Közvágóhíd elé, s negyven fillérért eladta a kötényét. A nézők serege időközben már úgy elszaporodott, hogy a sétány vaskorlátja, mint egy emeleti erkély, teljesen megtelt és a kíváncsiak, köztük több gyerekkocsit tologató kis cseléd, leszivárogtak a rakpartra, a játékszín közvetlen közelébe. — Menjenek már haza — kiáltotta közülük egy kis parasztlány, akinek megesett a szíve az ácsorgókon — nem értik, hogy csúffá tették magukat! — Olyan lelketlen ember nincs! — felelte egy asszony a sorból. — Hát persze, hogy nincs — szólt egy hang a nézők közül. — Várjanak csak nyugodtan, legalább éjfélig ! — Miért csak éjfélig? — mondta egy suhanc. — Nem szabad az ilyen jó munkaalkalmat könnyelműen elszalasztani ! — Nem tévesztették el a ház- számot? — kockáztatta meg valaki. Nevettek. — Nagysád, hogy egy zsák benzin? — Mennyi a napszám? — érdeklődött valaki. — Olcsón ne vállalják! — Menjenek haza! — Isten őrizz — tiltakozott a suhanc. — A világért se menjenek haza! — Hogy megverik magát otthon, néni — mondta vigyorogva egy inasformájú gyerek —, ha munka nélkül megy haza! Csudára megverik! z asszonyok nemigen feleltek, többen hátat fordítottak az okvetetlenkedőknek, egymás közt sugdolództak, vagy félszegen mosolyogva maguk elé bámultak, mintha nem is értenék, hogy miről van szó! Akadt ilt-ot*-, aki magából kikelve, vérvörös arccal olykor visszafelc- selt, de ezek is rövidesen elhallgattak, és a kétszáz asszony egyre csendesebb lett. Dél felé járt már az idő, a leghátul állók közül többen éhségtől korgó gyomorral elsomfor- dáltak, a sor közepéből is hazaszé- ledtek néhányan, de azon túl mindenki a helyén maradt, ki-ki kétségbeesetten ragaszkodván ahhoz a vékonyka kis reményhez, amit a többiek kitartása keltett benne. Ott maradni nem volt kilátástalanabb, mint hazamenni. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy az ember elmegy, s utóbb mégis kijön a tisztsivelő. és felfogadja azokat, akik ottmaradtak. Amikor' a vízen áthallatszott a túlsó partról a Batthyány téri templom déli harangütése, mégis számosán felkerekedtek és szitkozódva, sopánkodva és jajgatva, vagy szótlanul, komor dühvei odébbálltak. — Menjen telefonálni! — kiáltották többen az őrnek, aki rosszkedvűen álldogált a bódéja mellett. — A saját zsebemből fizessem! — Majd megfizetik magának az irodában! — Dehogy fizetik! Adják össze maguk! — Még pénzt is adjunk? — kiáltotta egy elkeseredett lány. Rózsáné a kabátzsebébe nyúlt, és odaadta az utolsó húszfiléresét. Az őr észrevette, hogy hatalmas karja reszket, miközben markába nyomja a pénzt. Arcába nézett, de ez mozdulatlan volt, mint a márvány. Amikor egy negyedóra múlva egy rendőr kíséretében visszajött — egyedül nem mert a felizgatott nők színe elé kerülni — s közölte velük, hogy a Shellnek nincs szüksége zsákvarrónőkre, olyan jajgatás, káromkodás támadt, hogy a rendőr is jobbnak látta ha segítséget kér a legközelebbi rendőrőrszobából. Attól tartott, hogy egyedül nem bírja féken tartani a nekivaduló asszonyokat. Az ég beborult, hideg szél vágott fel a folyó felől, a matrózok felhúzták ingüket, és harcra készen kiléptek a partra. — Én nem csodálnám — mondta valaki a tömegben — ha szétszednék a raktárt! — Miért, a vállalat tehet róla? — kérdezte egy hivatalnok. — Nem tehet róla. — Hát akkor? — Hát akkor! — ismételte a másik elgondolkozva. z emberek kissé gyanakodva méregették egymást; feltehető volt, hogy aki az apróhirdetést betette a lapba, szintén a helyszínen tartózkodik, és csendesen figyeli az események fejlődését. Akárki lehetett, elbújva a tömegben, s minthogy nyilvánvalóan őrizkedett attól, hogy elárulja magát, mindenki gyanús volt, mindenki bizalmatlanul nézegette szomszédját, és hogy önmagáról elterelje a gyanút, felháborodottan kiáltozott. A közeledő zivatar azonban megkönnyítette a rendőrök dolgát. Rövidesen már csak harminc-negyven nő vesztegelt a raktárak előtt, a szétvert sereg luciferi magja. — Gyerünk haza, Rózsáné — mondta Piroska néni, szeméből tö- rölgetve a könnyeket — ilyen jót már régen nem kacagtam. Eszem azt az édes eszét, annak, aki kitalálta. ózsáné nem felelt. Egy közeli téglarakáshoz lépett, jobb kezével felmarkolt két téglát, és oly könnyedén mintha kavicsok volnának, bódéjához vágta. A deszkafal megreccsent, az ablak betört. — Ez se rossz — kiáltotta Piroska néni, aki az oldalát fogta a nevetéstől —, én is megpróbálom! — Két kezével felemelt egy téglát, és gyenge, öreg karjával a bódé felé hajította, de a lövedék egy lépéssel a cél előty fáradtan lehullott. — Micsoda egy bornyú vagyok — dör- mögte az öregasszony, és duhaj mozdulattal feje búbjára tolta kis svájci sapkáját. Az összetört ablak csör- renésére az asszonyok sikoltozni kezdtek, többen futásnak eredtek. Egy fiatal lány az izgalomtól térdre rogyott. — Ne bántsák azt a szegény őrt! — kiáltotta kétségbeesetten. — Hát tehet az róla? Agyonütötték a madarát. R az őr
