Szolnok Megyei Néplap, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-24 / 95. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. április 24. VÁCI MIHÁLY: KÁROLYI AMY: Azokhoz tartozom Elfelejtett keringő Azok közül való vagyok, kik Valaki valamiről valamit mondott reggelenkint csak tudnám ki kiássák magukat a fáradtság homokjából, csak tudnám kiről s a villamoslépcsőkön érzik az elkésett csak tudnám mit szél iramát s kezük között a rézfogantyú Hyacint szelíd aranynak álmodja magát. Azok közül való vagyok, akiket átölelnek végtelen sokszor Lángoló hűvösség. Titkos értelmű illat■ a lendítőkerekek szoros körei, Havas sírokon akik közül vigyázva kígyóznak égő viaszgyertya. Jácint. halálos vezetékek, s szívüket minden pillanatban megütik, rángatják magasfeszültségű veszélyek, Tánclépések akik évtizedeken át élnek meztelen idegekkel elemek ijesztő kelleme ott, ahol ólomlemezek védelme nélkül hő heve, hó jege, sejt-zene a finom műszerek is megbénulnak, akiknek agya ott sajoq. ragyog, világít, ketyeg védtelenül Portré a Röntgen-mezőkben, ahol az órákat is félve lecsatolják. Figyelő kis kavics. Azokhoz tartozom, kik a napok Halszemekkel ül és néz. felettünk átlengö csille-sorát megtöltik barna gondjaikkal, kiknek bal karja átkarol engem Holdvigyor s jobb keze biztatva megáld, öklükön pihen meg a homlokom, Saját holdunk függ az ő fáradságuk visz haza, saját szilvafánk ágai közt ha botiok — lábukkal botladozom, és vigyorog, hogy azt hisszük s ha igazam van, saját holdunk függ az létük igaza. saját szilvafánk ágai közt. TASNÁDI VARGA ÉVA: Egy szál lehullott Tegnap szobánkba lépett a halál, Szekrény tetején ötven piros alma nem volt kaszája, semmi fegyvere. hirtelen szénfeketére változott, anyám az ágyon, félre billent szájjal megállt az óra, és én azt hallottam, hang nélkül mondta: Elmegyek vele! valahol tompán ütnek most egy dobot. A gerendákon pókháló feszült, Kintről a fák kérdezve lehajoltak, egy szál lehullott, némán ült a pók, a kerítés gyerekdalt énekelt, a macska pedig szelíd fejével léptem egyet,. mint apró koromban, végig dörzsölte a kék takarót. s kiáltásomra senki sem felelt. Iszaak Babel: Mahno atyánknál flz elmúlt éjjel hat mah. noista erősza­kot követett el a szolgá­lón. Mikor reggel tudomást szereztem erről, elhatároz­tam, megnézem, milyen ké­pe van egy olyan nőnek, akit egymás után hatszor megerőszakoltak. A konyhá­ban találtam rá. Ott állt a teknő fölé hajolva, és mo­sott. Kövérkés, virágzó ké­pű, fiatal lány volt. Csakis a termékeny ukrán föld las­san folyó élete önthet ilyen tehéni nedűket egy zsidó nő­be, vonhatja be arcát ilyen csillogó mázzal. A lány kö­vér, téglavörös, dagadt, göm­bölyű lába olyan émelyítő szagot árasztott, akár a fris­sen vágott hús. S úgy rém­lett, hogy a tegnapi szüzes­ségből csupán a szokottnál lángolóbb arca meg lesütött szeme maradt meg. A szolgálón kívül a kony­hában ott ücsörgött még a fiatal Kikin, Mahno atyánk törzseinek küldönce. A törzsnél gügyének tekintet­ték, mert a legváratlanabb pillanatokban is megtette, hogy tótágast állva járkál­jon. Nemegyszer megesett, hogy ott találtam a tükör előtt, megfeszítette rongyos nadrágjába bújtatott lábát, s úgy kacsingatott önmagá­ra, pacskolta meztelen, gyer- kőcös hasát, katonadalokat énekelt, győzelmi fintorokat vágott, s ezzel szinte halál­ra nevettette saját magát. Ebben a suhancban rendkí­vül élénken dolgozott a kép­zelőerő. Ma ismét egy fura munka közepette találtam. Egy német acélsisakra ara­nyozott papírcsíkokat ragasz­tott. — Ruhlja, hányán másztak rád tegnap? — kérdezte, és hunyorogva gyönyörködött a felékesített acélsisakban. A lány hallgatott. — Hatan másztak rád — folytatta a fiú —, de van ám olyan asszony is, aki húsz embert is kibírt. A fi­úk egyszer Krapivnóban gyömöszöltek-gyömöszöltek egy asszonyt, úgyhogy a vé­gén már beleuntak, de hát az nálad jóval kövérebb volt. — Hozzál vizet — szólt rá a lány. Kikin egy vödör vizet ho­zott az udvarból. Aztán me­zítláb odacsoszogott a tükör­höz. fejébe csapta az ara­nyozott papírszalagos sisakot, és figyelmesen nézte .saját képét. A tükörkép elszóra­koztatta. Üjját az orrlyukába dugta, és mohón figyelte, ho­gyan változik meg orrának alakja a belső nyomás kö­vetkeztében. — Itthagyom a törzset — fordult aztán a zsidó lány­hoz —, de el ne mondd sen­kinek, Ruhlja. Sztecenko odavesz magához a század­ba. Ott legalább lesz egyen­ruhám, és meg is Becsülnek, meg találok bajtársakat is, nem úgy, mint itt, ezek kö­zött a rongyszedők között. Tegnap, mikor téged elkap­tak, és fogtam a fejed, aztán mondtam Matvej Vasziljics- nek: hogyan van az, mon­dom Matvej Vasziljics, hogy már a negyedik mászik rá, én meg csak tartom-tartom, már maga is másodszor ke­rül sorra, én pedig amiért kiskorú vagyok, és nem a maguk társaságához tarto­zom, hát velem mindenki ki­babrálhat. De hisz magad is hallottad, Ruhlja. mit mon­dott erre: — Mi — mondta — nem babrálunk ki veled, Kikin, ne félj, nem bántunk meg téged, ha a naposok is mind rámásztak már, akkor majd te is sorra kerülsz. I engem is rád en­gedtek volna. Ez már akkor volt, I amikor bevon­szoltunk az erdőbe. Matvej Vasziljics mondta is nekem, na Kikin, ha kedved tartja, most rajtad a sor. Nem. mondtam, Matvej Vasziljics, semmi kedvem Vaszka után rámenni, hogy aztán egész életemben sírjak. Kikin haragosan felszipá- kolt, és elhallgatott. Mezít­láb, hórihorgasan, szomorú­an, pucér hassal és csillogó sisakkal szalmaszínű haján hanyatt feküdt a padlón, és tekintete elmerengett. — Lám, a nép között min­dent beszélnek a mahnois- tákról meg a mahnoisták hősiességéről — motyogta mogorván —, de ha az em­ber egy darabig köztük él, akkor megtudja, hogy egyik alattomosabb, mint a másik. II zsidó lány felemelte a teknő mellől vérbe borult ar- cát — tekintete végigsuhant a fiún —, aztán kiment a konyhába olyan nehéz lépéssel, amilyennel a lovasok lépdelnek, amikor hosszú lovaglás után a föld­re teszik megpüffedt lábukat. A fiú magára maradva unott tekintetét körbejáratta a konyhán, felsóhajtott, tenye­rét a földre nyomta, feldob­ta, lábát és tótágast állva gyorsan járkálni kezdett a kezén. 1923. Wessely László fordítása Oaráth Lajos: HOGYAN IONUL A KANÁRI Ezt a Szépít eszi a fene. Műszak után rohan haza, no, nem a feleségéhez, hanem mert mindig kitalál valamit. Például most egy kanári-párt tanít fütyörészni. — öregem, ez nagy marha­ság! — mondták neki többen. — Ha egyszer a kanári ka­nárinak született, hát fütyül­jön. Azért van. Vagy tán nem? — Majd fütyülnek! — mo­solygott bárgyún Szepi. Gon­dolta, irígylik a madarait... — Az kész művészet, aho­gyan egy kanári trillázik! Reggeliztek éppen, nagy étvággyal. Az egész brigád behúzódott egy árnyékos sa­rokba. — Te, Szepi! Nézted már, hogy melyik a fiú és melyik a lány kanári? — Mért fontos az? — Mért? Hát hogy tojja­nak! — Azokat már úgy páro­sítják össze. Egy fiú, egy lány. Katona Feri mosolygott. Titokzatosan és sajnálko- zóan: — No, én azért meggyőződ­nék róla. R öhögött mindenki. Ka­tona Ferinek olyan hí­re volt, hogy nem so­kat teketóriázik, ha valaki­ről meg akar győződni, le­ány vagy asszony. Pedig már két gyerek apja. Szepi nem értette, mért ne­vetnek rajta. — Értesz te a madarak­hoz? — Persze. Még a kanárik­hoz is — s elmesélte, hoev a kanári különösen kényes madár, s igaza van Szepinek: azokat meg kell tanítani fü­tyülni, különben olyanok lesznek, mint a kuka. — De arra ügyelni kell, hogy jól párosították-e ösz- sze. Majd szombaton átug- rom hozzád. Közel laktak egymáshoz, szabadszombaton meg ette az unalom Katona Ferit. Sze­net nem kell felhozni, ott a kész melegvíz. Néha ücsörög egy keveset a sarki presszó­ban, de két üveg sör még csak jólesik az embernek, utána már keserű. Felesége se szereti, ha a nagytakarí­tás idején otthon lábatlanko- dik. Mikor becsöngetett Szepi- ékhez, az asszony nyitott aj­tót. Egyszer találkoztak már, valamilyen brigádbulin, de akkor nem is figyelt rá. Me­rő tupír volt. Unatkozik, hi­szen nincs állásban, gyereke sincs. Teheti, hogy cicomáz- za magát. — Szépít keresem ... Tud­ja, a kanárik miatt! — Maga is? — tágult ke­rekre az asszony álmos-lusta szeme. — Nem, nem! Csak a fér­je mesélte, hogy van egy pár ... Tudok valamit ró­la ... ha nem is sokat. Tud­ja valamikor mezőgazdász­nak készültem ... de nem fe­jeztem be a tanulmányaimat — így mondta: „tanulmá­nyaimat”. Közben egészen közel hajolt az asszonyhoz, aki még mindig az ajtóban állt. Dundi kis nőszemély, állapította meg, s alig van rajta valamicske ruha. — No, hát beljebb is me­hetnénk — javasolta az asz- szony. — Csak gubbasztanak, gubbasztanak! Se nem fü­tyülnek, se nem üzekednek. Milyen madarak akkor? — Az asszony minden ok nél­kül kuncogott, talán azért, hogy a szép egészséges fog­sorát mutogathassa. — Mindennek eljön a ma­ga ideje. — Majd ha megöregsze­nek? Akkor? — De ha egyszer elkezdik, akkor annyian lesznek, hogy ez a szoba kevés lesz nekik. — Majd hozok a házhoz egy macskát, hogy ritkulja­nak. — És nem sajnálná sze­gény kis párákat — s úgy nyúlt a kalitkához, hogy közben az asszony testét is megsimogatta. — Milyen aranyosak! Türelmesen kell ezekkel bánni. — No, Szepinek van tü­relme. A kanárikhoz van ... Még fel se ébredek, már füttyög nekik. Este? Már rég elalszom, de ő még mindig a madaraival bíbelődik. Fél éve egyebet se csinál... A férfi hunyorgott. — Pedig mást is lehetne ' itt csinálni... — Nagy betyár maga ... — Csak kanáriszakértő ... Még szerencse, hogy nem simogatta meg az asszony vállát, mely szabadon, fehé­ren s párnásan kínálta ma­gát. Szepi jött meg. — Tudod Szepikém, ezek­nek friss levegő kell. Erdei levegő! — Ö, hát betegek az én tu- bicáim! Rossz a gazdi, nem visz benneteket sétálni? — gügyögött. — De biztos ez, komám? — otthon nem tűnt olyan kicsinek és pipogyának Szepi. Magabiztosabb volt, mint a műhelyben. Az asszonya meg kárált. — A franc esne a madara­idba! A férj egy erélyes mozdu­lattal leintette társát. — Már magam is gondol­tam rá, hogy a szabadba ké­ne vinni a tubicáimat. A könyv nem ír róla semmit. De az benne van, hogy már szaporodniuk kellene. — Hát az kell nekik. Az hiányzik hozzá. Az erdei le­vegő ... Attól kurázsit kap­nak. — Az neked is jót tenne talán — jegyezte meg az asz- szony. — Ne légy ízléstelen. A cimborám előtt. — A falunkban, a szató- csosnak, volt egy pár kanári­ja. Az reggel kirakta a kalit­kát a kertjébe, egy nagy fa­ágra. De azok folyton űze- kedtek. Csak az volt a nagy baj, hogy ötöt tojt mindig a nőkanári. így aztán egynek nem jutott párja. Szepi hűledezett. — Ötöt? Lehetetlen. — Pajtás, ha hiszed, ha nem, mindig ötöt. Sűrűn, de mindig páratlanul. No, mi­kor kikeltek, kezdődött a cir­kusz. Hát egy se akart pár nélkül maradni. Különösen, ha tojó volt a felesleges. Mert egy tojón két fiúkaná­ri még csak megegyezett va­lahogyan. — Szóval, két fiú megosz­tott egy lányt? — nevetett tele szájjal az asszony. — De jó dolga lehetett! — Mondtam már, hogy ne ízléstelenkedj! — Mért? Hát a kanárikról beszélünk. E zután Szepi egyre töb­bet találta cimboráját a madarai mellett. Szó­beszédekre, megjegyzésekre nem sokat adott. A tanácsai pedig aranyat értek! Annak meg különösen örült, hogy a felesége is megbékélt a ma­daraival. Olyannyira meg, hogy maga ment bevásárolni a magboltba ezt-azt: mago­kat. filletyűket, sőt vett egy új kalitkát is. A pletyka bo­lond beszéd, rendszerint a fele sem igaz. — „És ha a másik fele igaz?” Ez a kétség egyik szom­bati napon fogalmazódott meg Szepiben. A lépcsőhá­zukban találkozott cimborá­jával. — Megnéztem a madarai­dat. Szépen énekelnek! — Ügy-e? Mint a baleri­nák. — Primadonnákra gondol­tál, mi? — Mindegy az ... Gyere vissza, iszunk valamit. Felesége a heverőn feküdt, kipirultam S csak az a vé­konyka köntös rajta. Átsüt rajta testének a melege is. — Hamar megjöttél! — ásított. — Szedd rendbe magad ... Meg adj inni! Az asszony meg, mint aki­nek hátul is szeme van: — Te jöttél vissza? Mond­tam, hogy várd meg. Eső ké­szül. Ilyenkor hazavetődik ... — Ez most jólesett! Katona Feri sunyítva kós- tálgatta a pálinkát és cimbo­rája arcát. Az asszonyra nem nézett volna! — Eladom őket! — mond­ta Szepi. Az asszony unottan: — A madarakat? — Azokat! — Megbolondultál? Mikor már fütyülnek, meg tojnak? — No és? Többet kapok értük! — Nagy szamárság lenne, Szepikém — jegyezte meg a cimbora. — Tisztára bolond ... Ha gyerekünk lenne... Az is örülne nekik. — Mért lenne nekünk gye­rekünk? — kapta fel a fejét Szepi. — Hát mert aláírtad! Te is, én is! Nem emlékszel? A férj agya lassan for­gott. Sejtése mögött ott állt készen a valóság, mely egyszerre rémítette' és józanította. Egy villanással átgondolhatta volna a hely­zetét. De még nem akarta. Ha lassan fordítja rá értelme ablakát, csak elviseli valaho­gyan. Akkor könnyebb a te­her, ha fokozatosan vesszük a vállunkra. Ügy nem sza­kadunk bele. Megaztán, igaz is. „Ezek a madarak az enyé­mek. Bárki bármit mond, az enyémek...!” — Igaz is, majd örül neki a gyerek is. Nem adom el, nem bizony .,. Veszünk még egy kanári-párt... meg még egy kalitkát. — Az isten se tud kiiga­zodni az eszeden... — je­gyezte meg az asszony, mi­közben töltött. — Köszönöm! — mentege­tőzött Katona Feri. — Nekem elég lesz már ... — Mit vagy begyulladva! Igyál! Szepi is bólintott, hogy igyon. — Jófajta ital, ettől nem fájdul meg a fejed. Ittak hát, hármasban,

Next

/
Oldalképek
Tartalom