Szolnok Megyei Néplap, 1977. február (28. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-27 / 49. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. február 27. lOHM STE1HBECH Csatangolások Charleyval (Részlet) Számomra ez a nap többet jelentett, mint a többi — össze sem lehet hasonlítani más napokkal: egyszerűen nincs összehasonlítási alap. Előző éjszaka keveset aludtam, így hát tudtam, hogy itt kell maradnom. Kimerült voltam, de néha a fáradtság is élénkíti, ösztönzi az embert. Arra kénysze- rített, hogy töltsem meg üzemanyagtartályomat, és rám parancsolt, hogy megállítsak és felvegyek egy négert, aki fáradt léptekkel bandukolt a betonút mellett húzódó fűcsíkon. Csak habozva fogadta el ajánlatomat, és csak azért tett eleget kérésemnek,- mert nem tudott ellenállni. Ä mezőgazdasági munkások ütött-kopott ruhája volt rajta és egy ősrégi puplin- kabát, melyet az idő és használat tükörsimára fényesített. Arca kávészínű volt, és milliónyi apró ránc szántotta összevissza. Alsó szemhéja olyan vörös, mint egy vérebé. Bütykös, kiszáradt cseresznyeághoz hasonlatos kezét ölébe rejtette, és úgy tűnt, mintha egész testével be akarna süllyedni az ülésbe és a lehető legkisebbre összezsugorodni. — Harap a kutya, kapitány úr? — Nem, nagyon barátságos. Hosszú szünet után megkérdeztem : — Hogy megy a sora? — Jól, nagyon jól, kapitány úr. — Mi a véleménye mindarról, ami itt mostanában történik? Nem válaszolt. — Az iskoláról beszélek és az ülősztrájkról. — Semmit sem tudok ezekről a dolgokról kapitány úr. — Farmon dolgozik? — Gyapotszedő vagyok, uram. — Meg lehet belőle élni? — Egészen jól megy a sorom, kapitány úr. Hallgatagon hajtottunk felfelé a folyó mentén. A trópusi fű meg a fák kiszáradtak, és a kegyetlen északi fagy siralmasan megtépázta őket. Egy kis idő múlva megszólaltam. Sokkal inkább magamnak mondtam, mint neki. — Végül is, miért bízna maga bennem? A kérdés csapda, és a felelet az egyik lába benne. Eszembe jutott egy jelenet — New Yorkban történt —, és éppen el akartam neki mesélni, de amikor észrevettem szemem sarkából, hogy egész mesz- sze húzódott tőlem és az ajtóhoz simult, letettem szándékomról. De az emlék nagyon élő volt. Egy kis manhattani téglaházban laktam, és mivel akkoriban éppen fizetőképes voltam, felfogadtam egy négert. Az utca túlsó oldalán, a sarkon volt egy bár. Egy téli estén, járdánkat jég borította, éppen az ablaknál álltam, és kifelé bámultam, mikor észrevettem, hogy a bárból egy részeg nő támolyog kifele. Az asszony megcsúszott a jégen, és elesett. Megpróbált feltápászkodni. de megint lehuppant a jégre, és ott maradt fekve, miközben részegen jajgatott. Éppen abban a pillanatban fordult be a sarkon a nálam dolgozó néger. Látta az asszonyt, és gyorsan átment a másik oldalra. A lehető legnagyobb ívben elkerülte. — Láttam, meglógott. Miért nem segített annak az asszonynak? — Nézze uram, a nő részeg volt, én meg néger vagyok. Ha hozzányúlok, megeshet, elkezd sikoltozni, hogy megerőszakoltam, tömeg vesz közül, és akkor ki fog nekem hinni? — Gyorsan átgondolta az egészet, ha ilyen hamar meglógott. — Ó nem, uram — mondta. — Régóta gyakorló néger vagyok én már. 75 éve, 1902. február 27-én született Jonh Steinbeck. Új könyvek A Kossuth Könyvkiadó újdonságai közül említést érdemel a Dokumentumok a magyar mezőgazdaság történetéből 1945—1948 című összefoglaló mű, amely a Források a magyar népi demokrácia történetéhez sorozatban látott napvilágot. A kötet hiteles dokumentumai meggyőzően érzékeltetik azt a hősies küzdelmet, amelyet parasztságunk folytatott közvetlenül a háború után a mezőgazdasági termelés fellendítéséért. A Corvina Kiadónál látott napvilágót — a magyar— csehszlovák közös kiadás keretében, a prágai Artia Kiadóval együttes gondozásban — a Keleti szőnyegek pompás albuma, szerzője Ludmila Kybalová. A Művészet Kiskönyvtára sorozatban két kötet is megjelent, mindkettő Telepy Katalin tollából. Az egyik különösen régi adósságai törleszt azzal, hogy bemutatja a magyar festőművészet egyik kiválósága, Iványi Grünwald Béla munkásságát, legjobb alkotásait, s ismerteti életpályáját is. A másik kis kötet újabb kiadás, s a klasszicista magyar festészet nagy alakjáról, Benczúr Gyuláról, életművéről szól. Üjabb, javított kiadásban került a könyvesboltokba Szabó Miklós könyve, A keltáji nyomában Magyarországon (Heredi- tás sorozat). A Szépirodalmi Könyvkiadó regényterméséből említsük meg az Olcsó Könyvtár sorozatában megjelentetett híres Kaffka-regényt, a Hangyabolyt; Kaffka Margit művéhez Bodnár György írt utószót. Megjelent Oláh János: Közel és Szinnyei Júlia: Hárman egy ketrecben című regénye, valamint újabb kiadásban Passuth László történelmi regénye, á Sasnak körme között. A Szépirodalmi zsebkönyvtár új kötete — a Szól a síp, Szász Imre népszerű történelmi regénye. A Magyar remekírók sorozatban jelent meg a Magyar népballadák pompás antológiája. A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó a televízió előadássorozatának anyagaként megjelentette A változó világ című tévéegyetem előadásait tartalmazó második kötetet. Címe: A változó Föld. (A kötetet Kőháti Attila szerkesztette. CHIOVINI FERENC: GAZDASÁGBAN Körmendi Lajos Időért viaskodó Ebben a testben még táltosdob dübög. Világfatermete csupa csonk, üszők. Egekben arca, békák között lába, középső világból alsó világba híííjjj... Mellkasa foglya: táltosdob — dübög még. Maradna örömest, de már mehetnék középső világból alsó világba . Testem lesz a hantja, szívemben ágya húúújjj... Apáti Miklós Első hattyúdal Nem, ne is vigasztalj: Nem fájok senkinek. Későn, Szívet-szorongatóan későn, Csak ma vettem észre: Halálakor senki sem Mondja majd a nevem. És még egy szívet szorító, Ki sem mondható rettenet: Talán a fiaim, a fiaim. Ahogyan én is Azt fogom suttogni végül: Apám. Baksán Mária Mikor felnőttünk Almaink sasok szájában hiába volt a madárijesztő hiába ráztuk ökleinket az égre csak bennünk nőtt a riadalom és lassan félni kezdtünk a madárijesztőtől Letenyei György: Búcsú a szomszédtól Krámer Henrik a szőlőszomszéd, elhalálozott. Nagyanyám szerint visszaadta lelkét teremtőjének, mások úgy tudják, hogy meggyulladt benne a pálinka. Kerítésszaggató rézeleje lehetett, mert Henrik bátyámon akármely bolti szesz ki nem foghatott. Csendesen hagyta itt az árnyékvilágot, mint ahogy csendes ember volt egész életében. A részegeknek a jámbor fajtájából való. akik a nótát is dúdolva mívelik, s mennél többet isznak, annál jobban szere- tiK felebarátaikat. Ivott pálinkát és itta a bort, hanem a sört azt nem szívlelhette, A ser az nem magyar ital, a ser az német gyomorba való, mondta Krámer Henrik bátyám, akivel két liter után anyanyelvén kellett beszélni, ha szavát akarta érteni az ember. De kedvenc történetét a hadifogságról mindig magyarul mondta. így kezdődött: A lágerben ketten voltunk magyarok, én meg egy sombereki sváb. A oor mellett utóbb már csak a zsíros, fűszeres ételeket szerette, meg a szőlőt. Nem az ennivaló fürtöket, hanem a szőlőskertet. Ez utóbbit talán a legjobban. Volt neki belőle egy kis magyar hold. Maga dolgozta, mint a valamelyes háztáji földet is. Utóbbival ugyan nem sokat törődött, a két hízónak való kukoricát megadta úgy is. De a szőlő az más. — Maga, szomszéd, még fiatal ember, de ez nem magának való. Maga ezt nem érti, meg nagyobb baj, hogy nem is érzi. A szőlőnek lelke van ... ■— Meg kilenc munkája. — Nono... — A permetezés... — Az nem számos. Az kell. A szőlőnek, különben ás, egy munkája van. Márciusban kezdődik, novemberben végződik. Közben a borral kell dolgozni. — Inni sem árt. — Azt is kell! Ez volt az utolsó beszélgetésünk, mert a héttel későbbi „istenáldját”, meg a „grüssgottot” csak egynapi búcsúnak szántuk, nem gondoltuk, hogy örökkévalónak bizonyul. Henrik bácsit annak rendje és módja szerint eltemették.' Ott volt a fia — főkönyvelő egy másik megye téeszében —, egy unokája, valahány szőlőszomszéd, a völgyből összesen hárman hiányoztak. A lánya nem tudott eljönni, tanítónő lévén, órája volt éppen. A pap és a kántor tették a dolgukat. Nekem jobban tetszett a valahai „circumdederunt”, mint a mostani „körülvettek az árnyak”, de ez se volt csúnya. Egy öregasszony még siránkozott, tudta mi az illem, hajdani siratóasszony korából. Koszorú nem volt, az unoka hozott egy művirágcsokrot. A ministránsgyerekek csak elmenőben kaptak pénzt. Béla bácsi, az egykori számtiszt dugott a markukba fejenként két forintot. Valaha sok jó bort megittak Henrik bátyámmal, meg mert tudja, hogy mi az illem. A temetőkapuban megállított bennünket a fiú, aki maga is erős negyvenes és főkönyvelő egy másik megye téeszében, s naev zavartan ezt mondta: — Hát akkor, uraim, maguk ugye szomszédai voltak az apámnak. Erre nem kellett válaszolni. — Meg jóban is voltak vele. Erre sem szóltunk, bennem már ágaskodni kezdett az indulat, ha még azt is mondja, hogy „sok bort megittak együtt”, hát megmutatom neki, hol lakik az úristen. De azt nem mondta. — A szőlő. A szőlőről szeretnék beszélni. Beszéljen, ha akar. A temetőkapuban, amikor még meg se ülepedett a föld az api a koporsója fölött, kissé furcsa, de kinek ez, kinek amaz a szokása. Az öreg mindig kiöblítette a poharat a vörös bor után, mielőtt fehéret töltött volna bele. — Meg a tanya. Béla bácsi közbeszól: — A pince ott az igazi, meg az előtér, ahol poharazgatni szoktunk. A vejem faragta a padokat, az asztalt is. — A pince? Azt bővítette az apám? Erre nincs válasz. — Hát akkor eladó a szőlő. Meg a tanya is. Hárman vagyunk közvetlen szomszédok. Ügy teszünk mintha nem hallottuk volna. Temetőkapuban nincs vásár. Örülök, hogy nincs kalapom, nem kellett megemelni a búcsúzásnál. Kezelni meg nem mindenkivel szokás mifelénk. Krámer Henrik, a szőlőszomszéd, elhalálozott. Az élet megy tovább. A munkát tenni kell, ki-ki módja szerint. Épp az jár a fejemben, hogy az öreg tulajdonképpen megsértett az utolsó beszélgetéskor. Kétségbe vonta hozzáértésemet. Aztán nevetek. Hogy is mondta? „Maga szomszéd még fiatal ember...” No, ötven év után ez jólesik. Nálam fél paszta híján betakarva a tőkék. Az öreg Henriké, bitangban. Ö mondja egyszer: „Szomszéd úr, nem fél, hogy a magáé lesz a völgy csúfja?” Féltem, nem lett az. Ha már a magamét csinálom, a szélső sort bevágom a szomszédéból is. Azelőtt is megtettem az öregnek. A munka nem vár, a vasárnap szabadját elfecsérelni bűn. Ezen a napon minden parcellában hajladozik valaki. A szőlő a görnyedt embereket szereti, a szálfaegye- mesek menjenek máshová, van tennivaló millióféle. Hát vasárnap, amikor nemcsak a levelét még nem vesztett tőkéktől, hanem a hajladozó emberektől is tarkáink a völgy, megjelenik egy autó, aztán egy férfi meg egv nő. A férfit ismerem, a nő idegen, de bemutatkozik. Leánykori neve Krámer. Megjöttek az örökösök. A köszöntésnek még vége se, vagyunk ezen az oldalon is négyen. A híreket mintha a levegő vinné. — Mondtam emberek, már a temetőben, eladó a szőlő meg a tanya. Ha valaki vevő rá, nálam jelentkezhet. — Tudjuk az újságból, ott is kótyavetyélik. — El akarjuk adni. Én meg a húgom. — A maguk dolga, adják el. — Mit ígérnek? — Az eladó szokott kérni. Mifelénk. De ne kérjen, mert nem ígérünk. — Tehát maguk nem vevők? — Mink nem. — És ha árat mondok? — Mink nem vagyunk vevők. Az asszony is megszólal. A bátyjának mondja: — Jöjj, István, látod, hogy ezekkel nem lehet tárgyalni. Majd találunk vevőt a jobb emberek között. így esett, hogy nem lett vásár. Egyszer jött egy atyafi. Nem idevaló, máshonnan fújta a szél. Elmondtuk neki, hogy a szőlő bitangban, semmit sem ér. A tanya vert fal és úgyis összedől, ha jönnek a fagyok, az olvadás, meg a böjti szelek. Elment. Nem jött vissza. S azontúl a völgy torokján nem jutott át egyetlen érdeklődő sem. Jóérzésű emberek laknak mifelénk. Halottak napján Krámer Henrik sírján egy szál krizantém árválkodott. Ügy mondják Béla bácsi, az egykor volt számtiszt húzta ki a csokorból, amit a felesége kriptájára hozott. Jönnek a hírek. A főkönyvelő azóta kicserélte Zsiguliját Fiatra, a tanítónő szidja a kőműveseket, mert nincs megelégedve az új kerítéssel. A szőlő bitangban. Szüretelők majd jönnek, de az még messze van. Erős a természet. A tanya vert falában gyökeret eresztett a tyúkhúr és már hozott is néhány satnya virágot,
