Szolnok Megyei Néplap, 1977. február (28. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-20 / 43. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. február 20. H uszonhat évig csak pénzt kért hazulról. Előbb öntudatlanul, mert gyermek volt, később az iskolai években, már tudatosan. Gimnázium, egyetem, végeláthatatlan sorban szívta, húzta a forintokat. Odahaza az öregek számolat- lanul körbejárták^ a rogy- gyant házikót és néhány üdvözlő sor nyomán büszke út vezetett a megbillent léckerítések mellett a postáig meg vissza. Ők azok, akiket már csak az adás öröme éltet! Nagy ritka hazamenetelkor elbűvölten nézi, mennyire lerövidült az út a világok között. Apja sohasem tapsolt. Talán azt sem tudja, hogy az összeverődő két bőrtalpas kéz hangot ád, ha önfeledten ösz- szecsókolódzik. Más fajta öröm járta nála! Egy-egy pakli dohány, nyálasán ösz- szesodorva, s néhány pohár bor és a késő este feljövő hold munkát tiltó szikár parancsa nyomán a napi gondok csokorbagyűjtése. A színházat, a fényt, a sikert, vagy magát a tapsot, a mezőn elvetett búzaszemek dicsérete, az állatok far- baveregetése jelentette. Fél kiejteni a gondolatokat. A betűk úgy elmerültek emlékezete örvényében, hogy egy-egy mentésnél, amikor megkérték, kurtítsa alá valami passzusra a nevét, mint két gazdátlan tutaj, úgy forgott kormányozhatatlanul a két X a papíron. Ez alól, talán csak egy kivétel volt: a téesz szervezés. Akkor „az anyjuk” vette kezébe a gö- csörtös kormányt, végigvezetve a sercegő tollhegyet a belépőnyilatkozaton az „apjuk” kezében. Azóta darazsak rajzanak, ha előkerül a ládafiából: ki is írta alá tulajdonképpen a lajstromot? Éjszaka, amikor fekete fénykoszorúban kést köszörülnek a szelek, a zsörtölő- dés agyonüti az álmatlan magányt. Örökké újraéledő dicsérete a fiúnak, no és a kár- örvendéssel vegyített apai kacarászás zárja a napot. Megérkezésekor anyja legelső dolga, hogy szemügyre vegye. Nőtt-e, fogyott-e, van- e emberi formája, színe? Óvatosan körbejárja, szemeivel tapogatva, mint az újévi malacot és elindítja féi- tésárját: — Csontvájsz vagy. Seszí- nű. Kiszívott a városi levegő. Fehér vagy, mint a hótt ember. És tartatlan is. Biztosan nem eszel rendesen. Levest egész biztosan nem. Csak lótsz-futsz, kutyafuttába bekapod. No majd itthon! Tömök valamit beléd, ne félj! Egy kicsit megiperedsz legalább ... Amikor mindezt megállapítja, egyszuszra kimondja, köténye csücskével megtörli arcát, megcsókolja, megfogja kezét és elvezeti hátra. El egészen a disznóólig. Az a büszkesége, reménye. Ilyenkor titkon nézi őt. Látja csillogni, megfiatalodni. Nem hiszi el, és nem is hitte el soha, hogy alkonyát tiporja. A szíve csak harminc. A hite, az akarata csak húsz. Lelkiismerete pedig oly tiszta, miképp a csecs- szopóké. — Ne te ne, ne szürke! — mondja tenyerével jó nagyokat odapaskolva a feketefoltos disznónak. Érződött mennyire óvatosan teszi. Inkább csak szeretetből, háláBarta Szabó József ból, mert volt kegyes egész éven át szorgalmasan enni és meghízni. — Na, mit szólsz hozzá? kérdezi és az áhítattól úgy kitágul a szeme, nagy kerekre, mintha az egész világot egyszerre akarná nézni. Szeme, a cselédkönyv írása szerint, barna. A fiú tengertükrében viszont a búzavirágnál is kékebb. — Szép mi? Meghiszem azt! Irigyelnek is érte. Főleg azok, akik csak a sonkáját kívánják, s nem a munkáját! Elfogadná a bendőjük. De el- ámLSzerinted mennyi lehet? — Hát... feleli a fiú, és úgy tesz, mint aki töpreng, rakosgatja a számokat, a mázsákat. Hallgat. — Több, mint négy mázsát nyom. — mondja felegyenesedett hangsúllyal, nem várta meg a „mustrálgatás” eredményét. Négy mázsa húsz kiló! De etetni kellett ám! Kellett bizony. Tudod mit megevett? Azt a rengeteg árpát, répát, kukoricát, krumplit, darát. Apád nem győzte hordani. Ki is ürült a kamra! Meg a padlás. Még venni is kellett hozzá. Azért kértem tőled a pénzt a jó- multkorában. Darára. Apád nyugdíja tudod bagóra is kevés. — De megérte, — teszi hozzá a zavart tőmondatot a fiú. — Meg bizony! Szép egy állat mondhatom ... Most eladom. Veszek belőle egy kisebbet. Azt megöljük magunknak karácsonyra. Nekünk elég lesz az is. Amit mi apáddal megeszünk, az már egy macskának is elég. De vágni azért kell. Ügy illik. Minden télen tudtunk bökni egyet. Ezután is szeretnénk. Neked is küldök belőle... — Ezt eladom, és még pénzem is marad. Majd tízezret kapok érte. Tízet! Ötért veszek egy másikat... öt marad. Abból hármat megtartunk magunknak, épp annyi hiányzik a sírkövünkből. Mert csináltatunk. Nagy fehér lappal a tetejibe, hogy ne legyen rá senkinek se gondja, hogy ne füvesedjünk ki. Te messze laksz ... Kettőt pedig neked adok! — Ne beszéljen ilyet anyuka. És a pénz sem kell, nem azért... — Te csak ne magyarázz! Tudom, hogy szegény vagy, mint a templom egere. Mert csak azzal a nyavalyás papírokkal törődsz. Miért nem választasz valami tisztességes szakmát? Egy rendes iparos nem szűkölködik semmiben. Több lenne a pénzed . . . — De.. . — Semmi de! Kapsz belőle és kész! Ha nem is sokat, de kapsz. Mi is szűkölködünk. Apád hétszáz forintját forgatjuk. Mert nincs az a sok, amelyik el ne fogyna, és nincs az a kevés, amelyik elég ne lenne. Be kell osztani. A fiú állt és mennyire nézett. Nem tudta sírjon, nevessen, örüljön avagy el- bújdosson szégyenében. Talán ezek az apró pillanatok, anyja íeddő szavai nyomán, ezek, amelyekben kesernyés fájdalommal gondol hőn áhított „mesterségére”, a toll- forgatásra. Az ő finom lelke, megtéríti néhány gondolat idejére, de ha másra terelődik a szó, marad minden a régiben. Csak a szeretet-pirá- misa női egyre nagyobbra, hatalmasabbra. * * * A napokban csomagot kapott a fiú. A csomag tetején levél. _ Kedves Fiam! Biztos meg fogsz lepődni te is, milyen nagy baj ért most kedden minket. Várom a disznót a húsüzemnél, bejön a traktor, nincs disznó. Mondják vissza köllött vinni. Megdöglött. Majd megőrültem. Elveszett az a gyönyörűszép állat. Tízezer forint. Megdöglött a kabátod is. Mostmár bele köll nyugodni. Büntet az isten. Csak azt tudnám, miért. Miért. Tudod milyen a nép. örülnek az ember kárának. De valahogy csak lesz. Csak egészség legyen. írjál, megkaptad-e a csomagot. Alma van benne, de nem fért bele mind, Fogyaszd egészséggel. Az ünnepekben ha tudsz gyere haza. Csókolunk. írjál. Az újság megérkezett. Elfelejtetted bekarikázni, melyiket írtad te. A szennyest is küld. Vagy hozd. Anyádék. A csomagban, az almák között, a fiú egy ba- garolos dobozt lelt. Benne két húszforintos, egy fémtízes, négy két forintos, öt egyforintos, kettő ötven- filléres, hét húszfilléres és egy tízfilléres. — ,Ö, ha az anyáké lenne a világ ... ! Devecseri Gábor emlékére böző feladatokra is vállalkozott, ha ezekre éppen őt szólította a kor. Volt irodalom- tanár a Magyar Néphadsereg tiszti akadémiáján, volt az írószövetség főtitkára, és ezeket a munkákat is olyan emberi tisztességgel, olyan felelősséggel művelte, mint a költészetet, mint a műfordítást. Élete utolsó esztendejéről legendák keringnek. Mondják: mintha a görög drámákból tanulta volna a hősiességet. Teste iszonyú kínokkal viaskodott, ám kórházi ágya mellett az asztal telistele volt jegyzetekkel, Kéziratokkal, írt, írt és írt. És ugyanolyan műgonddal írt, mint mindig. Ha a tollat nem bírta már a keze, a modern kor nélkülözhetetlen eszközére, a magnetofonszalagra diktálta antik veretű mondatait. Ilyenre csak a munka megszállottja képes. Most, hogy rá emlékezünk, utolsó írásait keresvén, fellapoztam az 1971-es lapokat, folyóiratokat. A Kortárs szeptemberi számában már fekete keretbe zárt neve alatt olvasom Odüsszeusz ifjúsága című ifjúsági regényének általa elképzelt tervezetét. Mint a dalban a refrén, úgy tér vissza-vissza ebben • az írásban egy gondolat: „Meg tudnám írni...!” Meg tudta volna írni! Klasszikusan jól meg tudta volna írni! De miért nem kapott rá időt! Hiszen csak most ünnepelné hatvanadik születésű apját. Simon Lajos Képzeljük el. micsoda szenzáció lenne, ha valamelyik irodalmi lap szerkesztőségébe betoppanna egy alig tizenötéves fiatalember és felmutatná jegyzetfüzetét, amelyben tartalmilag, érzelmileg felnőttesen gazdag, formailag pedig egészen kifogástalan versek sorakoznak! . Nos, ilyen jelenséget produkált a magyar irodalmi élet: 1932-ben, az alig tizenötéves Devecseri Gábor kápráztatott el olyan mestereket, mint Babits, Kosztolányi, Karinthy Frigyes. Somlyó Zoltán. Irodalmunk nagy szerencséjére Devecserit a legkevésbé sem kápráztatta el a siker. Babits Nyugat-jában, József Attila Szép Szó-jában rendre publikálta továbbra is óraműpontossággal megmunkált költeményeit, amelyek a két világháború közötti magyar valóság megismerésével egyre oldottabbá, a társadalmi problémák iránt mind érzékenyebbé váltak. A felszabadult nép országépítő lendülete pedig a közéleti líra motívumával gazdagította költészetét. Egyikmásik versére az ötvenes évek sematizmusa is rányomta bélyegét, de még ezekben a költeményekben is az igényességre való törekvés, a költői mesterség végtelen tisztelete a becsülendő. És miközben nagyszerű költővé érett, valóságos isko-- Iáját teremtette meg az antik irodalom műfordításának: a klasszikus műfordítói hagyományt sikeresen ötvözte eg'’- be a modern költői érzéseket kifejező magyar költői nyelvvel. Az a nemzedék, amely a felszabadulás után ült az iskolapadba, már általa ismerte meg még 1947-ben az Odüsszeiát. 1952-ben pedig az Iliászt. Páratlanul sokat dolgozott, mintha csak megérezte volna, hogy évei számát szűk marokkal méri az élet. Csak főbb művei is kitesznek vagy két tucat kötetet, teljes életműve pedig, úgy véljük, mindmáig összegezetlen. Pedig e munkák mellett különDevecseri Gábor: Mikrokozmosz (RÉSZLET) Kézébe adták a világot. Nem kérte. De tartotta, mert ott volt a kezében, mert vállán súlyosult, mert nyakát szorongatta, izmait megfeszíteni kényszerítette. Tartotta tágas tereit, villogó lidérces mocsarait is, a kérdések kétségbeejtő, gyökér-ágas és ág-gyökeres erdejét, s a felhőkarcolók beton- s vas-erdejét, s a lelkek lélegző épületeit, iiágyak szivárvány-folyosóit, indulatok igáját, s a madárszámyú szeretetet, mely mindig lehetetlen helyeken verne fészket, de amíg el nem hessentik akaratlan vagy készakarva, ver is és ottmarad. Tartotta a földet, úgy tartotta, mint Atlasz az eget. A föld volt a nehezebb. Csak annyi meleget Csak annyi meleget a munkának, amennyit az építkezés előtt a kátrányosfüstű kályha ad, ami mellett déli szünetben szépen elhervernek (míg fölülről is süt kicsit a nap). Csak annyi munkát az emberiségnek, amennyi örömöt a munka ad; s csak akinek úgy tetszik: végtelent; kinek a munka szenvedélye lett már, szép tündére, ki mindenek felett jár; mert életnek csak az nevezhető, amit a vágy, a tovább-éltető s amiről hírt a szenvedély jelent.
