Szolnok Megyei Néplap, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-16 / 13. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. január 1Ä. Kolozsvári Grandpierre Emil: EGYEDÜL A lENGERREL ok emlékem van. Kinek ne volna, aki megélt hét évtizedet? Vannak köztük kellemesek és kellemetlenek, szépek ' és csúfak, elgondolkoz- tatók és érdektelenek. Mostanában sokat foglalkozom velük, hiszen az életemről írok. Most tartok az ötödik kötet vége felé. Játszom az emlékekkel, rakosgatom őket, mint a gyerekek az ilyen meg olyan színű kockákat s akárcsak ők, én is építgetek belőlük. Velük élek, de nem közöttük és nem belőlük. Mert nem mondtam le az életről, az élet egyetlen elérhető öröméről sem. Első az élet, s minden csak utána következik. Az emlékek is. Csakhát a helyzet az, hogy ha az ember emlékezni kezd, akkor egyik emlék kézen fogja a. másikat s bevezeti abba a világos térbe, amelyet a gondolkodás vetít a sötétbe. Mindegyik emlék valamilyen csoport vagy család tagja s az agy nem nyugszik, míg a csoport nem teljes, amíg valamennyi családtag meg nem jelenik. Nemrégiben a tenger tűnt föl előttem, úgy ahogy először pillantottam meg a Konstanca felé tartó vonat ablakából. Nem valamilyen hullámzó, de mindenképpen lapos felületet láttunk, hanem valami kékes-zöldes- szürkés-ködös tömeget, amely magasan a szárazföld fölé emelkedett. Velünk utazott földrajztanárunk: — Mi az? Tanár úr? Mi lehet az? — A tenger — válaszolt ő. — A tenger?... — ámuldoztunk hitetlenkedve, hiszen amit láttunk, semmiféle vízhez nem hasonlított, sem a Szamoshoz, mely keresztülfolyt Kolozsvár testén, sem a Maroshoz, sem a Küküllő- höz. — De ha a tenger az, akkor miért nem folyik a szárazföldre? Tanárunk elmagyarázta, hogy optikai csalódás kísért. A tenger épp azért emelkedik látszólag a város föli- be, mert errefelé nyílt s mi a tengernek nem a part közelében hullámzó részét látjuk, hanem a víz távoli tömegeit. Értettük, nem is, a látvány minden esetre lenyűgözött. Mindabból, amit eddig elmondtam, az olvasó nyilván kitalálta, hogy iskolai kiránduláson voltunk. Hogy kik? A kolozsvári református gimnázium tanulói. Tanáraink vezetésével bejártuk Óromá- niát. Ezúttal találkoztam első ízben a tengerrel. Ez a találkozás kis híján balul végződött, mert összekülönböztünk — a tenger meg én. De mindketten élve úsztuk meg a verekedést, így hát nagyobb'baj nem történt. Konstancába érve " első utunk a tengerparthoz vezetett. Űszógatyát többen hoztunk magunkkal, tanárunk megengedte, hogy megfüröd- jünk, miután ellátott néhány bölcs tanáccsal, valamerre eltűnt. Ekkor már teljes gőzzel utáltam .ezt a tanárt, névsze- rint Tulogdy tanár urat. „Tulok”-nak csúfoltuk a háta megett. Ö pofozott meg először és utoljára, mégpedig ezen a romániai úton, a Vaskapuhoz közeledőben, mert Förster nevű osztálytársammal az ütközőkön kergetőz- tünk. Mint mondta, 6 a felelős az életünkért ezért részesültünk a fegyelmezésnek ebben a gyerekek közt nem népszerű formájában. Föladatát nem teljesítette sem módszeresen,'sem lelki- ismeretesen. Véletlenül vett észre bennünket az ütközőkön, s most, mikor egy sereg féktelen gyerek maga maradt a tengerrel, nyoma veszett, nem állott a parton, nem leste aggodalmasan, ki úszik be túl messze a tengerbe. Tizenhatodik évemben jártam, fociztam, futottam, ugrottam távolt, magasat s azok, akikkel versenyeztem, ugyancsak ott vetkőződtek a parton. Alig vetettük bele magunkat a vízbe, máris kiki azon volt, hogy a mellette úszót megelőzze. Még nem jött divatba a sprintelés, mellen úsztunk s híján voltunk minden gyakorlatnak e sportban. Félve mentem be a tengerbe, ebbe az ismeretlen birodalomba, amelyről csak regényekben hallottam s több rosszat, mint jót, vén tengeri medvékről olvastam, kincskeresőkről, kalózokról. Ezek az. olvasmányi emlékek, csakúgy mint magának a víznek az érintése, elfogódottá tett. Alig tettem néhány tempót, az elfogódottság eloszlott, valami édes részegség, valami mámor lett úrrá rajtam, nem azt éreztem, hogy úszom, hanem hogy repülök a habokon, mint egy sirály. Jobb- ra-balra magam előtt láttam néhány fekete gombot, mindegyik egy-egy osztálytársam feje, és mindegyik előttem. Mint a láz, úgy tört ki rajtam a versengés dühe, erősítettem a tempót, hol jobbra, hol balra néztem, a fekete gombocskák lassacskán elmaradtak mögöttem. Elöntött a melegség: — győztem! Ringatóztam egy kicsit, hogy kifújjam magam, hogy élvezzem a sós gyönyörűséget, ízleljem a keményen kiverekedett győzelmet. Ráérősen, nyugodtan fordultam meg, hogy visszaússzam a partra. Valószínűt- lenül messzi volt, a fölötte lengő finom pára valahogyan megváltoztatta diáktársaimat, akik a fövenyt tapodták, vagy a napsütést élvezték hasmánt. Néhány tempó után ijedten észleltem, hogy valami nincsen rendben. Jövet, azaz a nyílt tenger felé úsztomban, mint írtam valósággal repültem, egyik hullámot a másik után hagytam magam mögött. Most viszont hullám hullám után vonult el előttem, én pedig mintha egy helyben vesztegelnék. Sőt, mintha valami erő akarna magával ragadni, hogy még mélyebbre sodorjon. Félelmemben minden erőmet beleadtam a tempókba. így akartam leküzdeni a tenger szívását. Aztán abbahagytam az erőlködést, mert éreztem, ha továbbra is ennyire erőltetem az úszást, hamarosan kimerülök s akkor többé semmi nem menthet meg. Egy darabig tehetetlenül hányódtam a felszínen, nem védekeztem, a halálfélelem megbénított. Nem értettem, mi történik, hogy voltaképpen megint optikai csalódás játszik velem, megértettem viszont, hogy a helyzetemet tisztáznom kell s erre megvan a módom. Egy templom sárgás-fehér tornya magaslott ki a városból. Megcéloztam, aztán hunyott szemmel úsztam a torony felé, az életritmusommal egyező erővel, nem kétségbeesetten csapkodva, mint előbb. Néhány perc múlva kinyitottam a szemem. v A torony közelebb volt. Nem sokkal, de kétségkívül közelebb. Föllélegeztem s megköny- nyebbüiten úsztam tovább. Időnkint behunyt szemmel, mert a haladás újra és újra való megállapításából erőt merítettem. Egyre bizonyosabb voltam benne, hogy akár szív a tenger, akár nem, nem leszek az áldozata. Senki nem figyelt föl, amikor kissé zihálva fölegyenesedtem a sekély parti vízben. Tulogdy tanár úr sem vett észre, bizonyára török kávét ivott valamelyik közeli kávéházban. ahogy a partról visszatekintettem a tengerre, megértettem mi történt. Befelé repültem, mint a sirály, mert a szél a nyílt tenger felől hajtotta a hullámokat s ahogy egyre-másra elhaladtak mellettem, azt az érzést keltették bennem, hogy gyorsabban úszom, mint egy világbajnok. Kifelé menet ugyanaz a szél ugyanazokat a hullámokat (mondjuk) ugyanolyan ütemben terelte a part felé, sokkalta gyorsabban, mint ahogy én úsztam. Nem tudtam lépést tartani velük, ebből fakadt az a rémítő benyomás, hogy hiába erőlködöm, nem haladok, mert a tenger magába akar szívni. Szerencsémre nem vesztettem el a fejem s amint említettem, megcéloztam a tekintetemmel a sárga templomtornyot. Az igazított útba, mint a világítótorony a viharban hányódó hajót. Köszöntjük a 70 éves Kolozsvári Grandpierre Emilt. Huh István versei Múltbéli Nem tudom kinek hívnak Látom fájdalmat lehel Bádog-szürke arcod Jössz a múltbóli írmag Mint aki ezen a napon Leveti magát az ablakon Az élet placcára zuhanva Mért sikolt akit szülnek Mért sírnak magukra hagyva Akik megvénülnek 1 1 Harminc év grafikája • Hincz Gyula művészete Kun dal Nyél és kalapács összetartozunk Nyél és kalapács Nyár és aratás Fény és ablak S végül te Egészen én leszek már S te engem szólíthatsz Magadnak Por-por összeforr Rög lesz valamikor Kő-kő buktató Lovat ugrató Bú-baj jajtadó Kun dal altató Gyermek pityereg Fecske csicsereg Villám szisszegö Féli hitszegő örök egyedül t’rücsök hegedül Kong-kong gyárkolomp Emberpár tolong KOMPOZÍCIÓ KOZMIKUS KOMPOZÍCIÓ Hincz Gyula (született 1904-ben), Munkácsy. és Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész képzőművészetünk azon „nagy öregei” közé tartozik, akiknek a pontos helyét igen nehéz kategorikusam meghatározni. Noha ő elsősorban festőnek tartja magát, a sokszorosító grafika művelése éppúgy beletartozik oeuvre-jébe, mint például a festés vagy a muráiig mozaik készítése. A kritika szerint Hincz Gyula egyike a picassod értelemben vett hazai modem mestereknek. Az analógia a tekintetben találó, hogy a párizsi mesterhez hasonlóan, mint egy érzékeny szeizmográf igyekszik kitapintani a valóság szerkezetét, erővonalait. a képzőművészet megújítását célzó törekvések lényegét, és ugyanilyen érzékenységgel reagál korunk aktuális világpolitikai eseményeire. Művészete a felszabadulást követően bontakozott ki igai- zám. Az 1948-as, „Közösségi Művészet Felé” című kiállítás résztvevői között találjuk Hímez Gyulát is, akinek művészetére akkoriban az új- klasszicizmus irányába tett lépések jellemzőek. A kiállítás gerinchadát képező művészgárda a nagy társadalmi átalakulást követően megpróbálta áttörni a modem művészet ég a közösség között húzódó falakat. A későbbiekben sajnos éppen a generáció munkáját, kibontakozását bénította legjobban a szocialista realizmus félreértéséből fakadó konzervativizmus; többen közülük válságba is kerültek. Ennek ellenére — mint például Hincz — sokan mégis kialakították sajátos művészetüket, amely magába szívta a modem művészet számos eredményét, de lényegében az úgynevezett „természetelvű”, az „emberközpontú” művészet határain belül maradt. A vonal bátor lendülete, a vonallritmus mimikája, az emberábrázolás hangsúlyos volta, másként fogalmazva, az ember helyének a kutatása a természetben, a kozmoszban, a mindennapi életben stb. jellemző Hiincz grafikai lapjaira. A bonyolultan dimenzionált állapotokat — ahogy a téma megkívánja — határozott, kemény tördelési! vagy lágyan ívelő vonalrend&ze- rekkei motiválja. A valóság részelemei olykor jelképekké sűrűsödnek, de mindig fölismerhetőek. és az általuk keltett asszociációk általánosabb jelentést kölcsönöznek nekik, mint, ahogyan illusztráción sem a cselekmény puszta ábrázolása, elmesélése az elsődleges, hanem a lényeg arculatának a megjelenítése a fontos számára — a költészet képalkotó logikájához hasonló vizuális estzfcözökkel. Vissza-visszatérő témája a természeti, a szerves lét és a mesterséges, a gépi konstrukciók formáinak lehetséges elrendezése, együttes ábrázolása. A tudomány és a technika fejlődése során környezetünket mindinkább mesterséges alkotások teszik ki. Hincz nem szembeállítani igyekszik a mesterséges környezetet az emberrel, hanem az organikus és a mesterséges lét összhangjának, szintézisének a megteremtésén munkálkodik. Foglalkoztatja az is. hogy a véletlenül papírra vetett forrnák, vonalak, vonaihálők miiként válhatnak egy-egy kompozíció tudatosan továbbfejlesztett elemeivé. Az egyes elemek szinte úgy burjánzanak, épülnek egymásra. mint ahogyan Juhász Ferenc költeményeiben sorjáznak a szavak, mondatok, melyek bonyolult asszociációk fölkeltésére hivatottak. Ceruzája, vésője mintha csak valamilyen tágabb léptékű, kozmikus rendszernek a rajzlap méretére redukált pályáján mozogna: a vonalak lendületének. kacskaringóinak, íveinek, ritmusának láttán már-már az az érzésünk támad, hogy nem akarnak megszakadni: egy megszállottan dolgozó művész képe bontakozik ki előttünk, aki virtuóz rajztudásávai igyekszik rögzíteni, vonalhálóiba befogni a bensejét szétfeszítő, belőle szétáradó víziókat. És, hogy mi ezeknek a — jobb szó híján — vízióknak a tartalma, a lényege? Erre válaszként érdemes idézni Hincz Gyula ars poeticáját — saját megfogalmazásában: „Szeretem az életet, az alkotómunkáit, a békét, amely gyümölcsöző és termékeny — az embereket, akik ast létrehozzák. Mi egyéb feladatom lenne hát, mint részt venni e nemes küzdelemben egyszerűen — ahogyan tudok — ecsettel, vésővel.” Menyhárt László
