Szolnok Megyei Néplap, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-23 / 19. szám
SZOLNOK- MEGYEI NÉPLAP 1977. január 23. Domanovszky Endre festészete A Dunai Vasmű bejárati freskója 70 éve, 1897. január 23- án született Domanovszky Endre. Ebből az alkalomból közöljük Bényi László tanulmányát. PomanovszkY azok, amelyekkel leghitelesebben, legátfogóbban tudjuk érzékeltetni új művészetünk jelen és jövő arculatát. Ha csak egy pillantást vetnek itt reprodukált képére, amely a Dunai Vasmű bejárati freskójáról készült, meg kell érezniük: erő, a gondolat tisztasága és az érzés benső- sége jellemzi őt. Éppen ezért volt ő nemcsak alkalmas, de hivatott is - arra, hogy monumentális freskófestészet területén tegyen tanúvallomást korunk legszebb és legnagyobb vívmányáról: a munkás és a paraszt összefogásról, megrendítő találkozásáról történelmünkben. Festészetének mesterségbeli méltatása előtt, a mű tartalmáról, tehát Domanovszky emberi mondanivalójáról kell beszélni. Nemcsak azért mert ez a tartalom új, hanem azért elsősorban, mert bármily virtuóza is az ecsetnek a művész, sosem avatná őt igazi mesterré e műve, ha nem egy hatalmas emberi élmény irányította volna képzeletét. Ennek a műnek a mondanivalója nem megadott, megrendelt „téma”. A jobboldali csoportban a föld embereit ábrázolja, a parasztokat, a baloldaliban a munkásokat, a bányák, kohók embereit. A kenyér az, ami összefogásukat, találkozásukat megpecsételi, mint hajdanában a vérszerződés. Ez a kenyér szimbólum is: az egyetemes történelem legnagyobb harcainak rugója, osztálykülönbségek mércéje: szegények legszebb álma, gazdagok asztalának morzsája. De a kenyér még annyi minden, ami a valódi művész szívében mélyen, sírva és kacagva él, kisgyermekek majszolásának látványa, hajnalban kelő asszonyok sürgö- lődésének, tűnődésének meleg hangulata, amint készítik és sütik a friss kenyeret, de aztán régi koldusok, csavargók tekintetének kiéhezett pillantása és régi sztrájkok indulata, tüze is ehhez fűződik. S mindennek a bensőséges érzésvilágnak tükröződését látjuk abban az áhítatos mozdulatban, ahogyan a leány nyújtja, s a férfi nyúl a kenyér felé. Régi keleti mesékben a varázstárgyat szokták ilyesféle féltéssel és benső megindult- sággal átadni, varázstárgyat, amelynek révén a kunyhók palotákká szoktak varázso- lódni. Most is ilyesmi történik, a valóságban: csoda, amelynek erejét, tartósságát a nép összefogása biztosítja. Ez optimizmusunk lényege, — és ha erre gondolva nézzük az arcok kifejezését, megérezni, hogy miért nem kell okvetlenül derűben, vagy mosolyban kifejezésre jutnia ennek az optimizmusnak. Ezek mögött az emberek mögött harc áll, és múltbéli nehéz sorsuk, ezt nem fogják és nem kell elfelejteniük: a cél, amelyhez elértek sok áldozatba került, ennek komolysága jelentkezik még a kifejezésben. Ugyanakkor, a megbékélés nagy buzgalma is, és ha szabad így kifejezni: az otthonosság érződik magatartásukon, mint akik mostoha sorsuk számkive- tettségéből hazataláltak végre. A freskónak egy másik részletén még fokozódik ez a bensőséges nyugalom, mintegy tartalmi hátterét, magyarázatát adva a középső jelenetnek. Itt a gyümölcs, a termés beérése jelképezi a békés munka sikerét, asszonyok mozdulatának finom ritmusa is jelzi azt a tökéletes harmóniát, azt a biztonságot, amelyet új életünk nyújt. Domanovszky nagy érdeme, hogy e tökéletes harmónia és külső nyugalom ellenére sem érezhetjük festménye mögött a tétlenség, a tunyaság, az álmatlanság kifejezéstelen csendjét. A felület nyugalma alatt ugyanis mondanivalójának hője tüze- sedik, és ezt a hőt érzésvilágának, temperamentumának melegét festői eszközökkel eleveníti meg. Erős fény-árnyék és színbeli ellentétek, s a mozdulatok finom, de mégis határozott játéka teszi mozgalmassá a kompozíciót. Domanovszkynak nincsenek kész sablonjai bizonyos témák megoldásában. Sikerül az élet minden jelenségéhez olyan közel férkőznie, hogy teljes elevenségében szólaltassa meg, s visszatükrözze benne a való élet, a mindennapok tipikus jelenségeit. Domanovszky Endre 1955- ben festette a dunaújvárosi Vasmű bejáratának freskóját, amely azóta is a szocialista magyar képzőművészet egyik legnagyobbszabá- sú alkotása. Domanovszky csaknem öt évtizedet felölelő pályája azonban jóval korábban indult. Művészi indulásakor megérintették a neoklasszicizmus időtlenséget sugalló, zárt, grafikus formái, majd a természet ihletésére lírai, idillikus tájakat, finom érzelmektől átszőtt csendéleteket festett. Realizmusa az ,ötYfnes-------------------- evekben b ontakozott ki. Heroikus emberábrázolását később felváltotta az érzelmek és szenvedélyek dinamikus, olykor már tárgyiatlan festői világa. Domanovszky az intimebb jellegű táblaképfestészet mellett szakavatott mestere volt a monumentális műfajoknak is. Több jelentős sgrafittot üvegmozaikot készített, de vizuális élményeit a leghívebben talán a gobelin tolmácsolta. Domanovszky festői útja 1929-től ível, 1974-ben bekövetkezett tragikus haláláig. n znap még egyszer találkoztam a forgalmistával. A Baross utca felől jött a téren át. Nórával. A lány papucsban bicegett. A bokája táján friss gézkötés fehérlett. A kezében süteményes papírtálcát tartott, a cukrászdából hozhatta. Erdős most is a vasutas egyenruháját viselte, sapka nélkül. Két karjával átölelve hatalmas papírcsoanagot cipelt, amely inkább terjedelmes volt, mint nehéz. Futólag megállapítottam, hogy Erdősből most hiányzik az a kimértség, amit a Népligetben megirigyeltem tőle. A tartása megalázott emberre emlékeztetett. Ettől megkönnyebbültem, ugyanakkor meg is szántam őt. Ügy találtam, hogy délelőtt óta alakra is kisebb lett. Elégedett voltam. Azt mondtam magamban: — Lám, beteljesedett a sorsa. Amikor meglátott, elvörösödött. A fejét is elfordította. Ki akartam kerülni őket, de Nóra elém állt. Meglepetés nélkül, nyíltan nézett rám, egy kicsit fürkészve. Halványan el is mosolyo- dott. — Miért akarsz elmenni mellettem szó nélkül ? — kérdezte. Erdős néhány lépéssel hátrább megállt, másfelé nézett. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. Egyik lábáról a másikra állt, a csomagot nem tette le. Szerettem volna mielőbb megszabadulni tőlük. Addig is minden erőmet arra összpontosítottam, hogy minél nagyobb közömbösséget mutassak. Nagy erőfeszítésembe került. Megnyugtatott, hogy különösebben nem jöttem zavarba, mégis úgy álltam a lánnyal szemben, mint amikor egy rettenetes súly nehezedik az emberre. Talán még a légzésem se volt rendben. Sápadt is lehettem. Mégis bíztam abban, hogy ideig el tudom viselni ez a nagy súlyt. Sajnos, nem sikerült. A súly megfogott, és szorított lefelé. — Délelőtt ott volt nálam az intézetben — intettem a forgalmista felé. — Megmutatta a levelet, amit tegnap írtál. neki. Nóra megzavarodott. — Megmutatta a levelet? — kérdezte révetegen, majd egy pillanat alatt felfogott mindent. Nemcsak ezt a néhány percet itt, hanem mind a négy napot, szombat óta. Fölemelte a hangját. — Megírtam neki! Igen! Olvashattad, hogy megírtam neki. És itt is megmondhatom, hatszemközt, hogy téged szeretlek, és nem őt. — Engem? — néztem rá meglepődve, majd Erdősre. — De azt is elmondta, hogy vasárnap az építők ünnepén, a nagyréten ... Ahol a madár se jár. Ha jól emlékszem, így mondta ... Nóra elsírta magát. A forgalmista1 meg én szótlanul hallgattuk a szipogását. Eltelt egy idői, nem sok. Nóra egész közel lépett hozzám, szinte érintett. Megfogta a kezemet. — Elmegyek veled — mondta hirtelen elhatározással. Sürgetően. — Velem? Hova? — Ahova akarod. Most azonnal. Most én zavarodtam meg. Vártam egy keveset, hogy időt nyerjek. Éreztem, hogy nevetséges vagyok, és mégis. Nemcsak a diadal érzése volt erős bennem. Megint boldog voltam. — Látod? — emelte föl Nóra a bekötött lábát. — Reggel fölsértetite egy szög. A körúton vettem észre, hogy a süteményes csomag a kezében van. — Ezt minek hozod? — kérdeztem. •— Majd megesszük, ha éhesek leszünk. Villamosra szálltunk. — Hová megyünk? Ez átvisz Budára. — Gyere csak! — sürgetett. A Várban megállt egy öreg, barátságtalan ház előtt. Széles kapubejárata volt, mint egy régi fogadónak. — Megérkeztünk — mondta. — Mi van itt? — nézegettem az emeleti ablakokat. — Majd meglátod — válaszolta Nóra, és a térdével benyomta a nyikorgó fakaput. A háznak kis udvara volt, összes dísze középen néhány szál dália, a hozzájuk tartozó díszgömbökkel. Az emeleti függőfolyosó korlátján szőnyegek szellőztek. A nyitott pinceablakból dohos, poshadt szag csapott meg. A méteres vastagságú falak se voltak bizalomgerjesztők. A folyosóval szemben volt a házmester lakása. Az ajtón egy madzagon zománcozott tábla lógott: „Dr. Hornyák Zoltánné házmester”. Az ajtó előtt egy szürke macska nyávogott, mert a karmai beakadtak a lábtörlő rongyba. Nóra benyitott. Lábujjhe- gyen lépett az előszobába, mégis bennfentesen, mint aki gyakran megfordul itt. Az előszobából három ajtó nyílt. A konyhaajtón egy kendős öregasszony dugta ki a fejét. Az előszobát betöltötte a pirított hagymaszag. — Te vagy az, aranyos? — tárta szót a karját, mintha át akarná ölelni 'Nórát, de nem tette. A papírcsomag után nyúlt. — Gyere, csak gyere!... Mit hoztál nekem? Mi ez, aranyoskám? Csak nem cukrászsütemény? Mielőtt én is beléphettem volna a konyhába. Nóra a szemben levő ajtóhoz tuszkolt. — Te menj csak be ide! Rögtön jövök én is, csak beszélek vele egy pár szót — súgta a fülembe, majd bement az öregasszony után a konyhába. Nyirkos levegőjű, homályos szobába nyitottam be. Nehéz volt a szag, mint ahol hosszú ideje nem szellőztettek. A lehúzott vásaanre- dőny átengedett valami kevés fényt. A falról pergett a mész, alóla kilátszott a régi festés maradványa. A sarokban öreg szekrény állt, oldalán egy szegről szakadozott malaalopó köpeny lógott. Alatta egy pár poros, fekete csizma hevert. Az ajtó mellett volt a vaskályha, mellette egy széles, öreg kanapé, a fekvőhely. Az ablak alatt spárgával átkötözött könyvcsomagok sorakoztak, mint költözés előtt, vagy utána. Az asztalon három furulyát találtam. Az egyikbe belefújtam. szállt belőle a por. Az üres virágváza mellett egy zöldes keleties fej mosolygott, valami dísztárgy. Nóra rövidesen jött, ahogy ígérte. Mögötte az öregasszony csoszogott. A bal lábát húzta kissé, mint akit szélütés ért. A lábán ócska, kereszt- csatos posztócipő volt, minden lépésnél nagyokat csusz- szantott velük. Az öregasz- szony nyöszörögve leereszkedett egy székre, a háta meggörbült. — ö a Rózsi néni — mutatta be Nóra az öregasz- szonyt, és lehuppant mellém a kanapéra. — Van cigarettád? — Van. — Akkor kínáld meg Rózsi nénit, mert neki nincs. Az egész dobozt odaadtam. Az öregasszony rágyújtott A cigarettától szemmel láthatóan jobb kedve támadt. —• A jobb időkben, kedves fiatalúr —>- mondta kán- táló hangon —, nemcsak cigarettából volt elég. A legfinomabb cigarettákból, mint a Mirjam és a Memfisz. Mindenem volt én semmiben se szenvedtem hiányt. A múlt rendszerben én voltam itt a háztulajdonos gyerekeinek a nevelője. Én temettem el a háziurat. Utána az ostrom idején az egyik fiát és a menyéit __De öreg k oromra megcsappant a pénz. A házat államosították. házmester vagyok itt, de sajnos, ez a hivatal kevés pénzzel jár. A lakók is fösvények. Elnézik, hogy hordom nekik a boltból a kenyeret a vajat a tejet, és húsz-harminc fillért adnak borravalónak. Ha egy forint visszajár, aztt már elkérik tőlem. Három nyelvet beszelek perfekt fiatalúr, és idejutottam. Régebben angol és francia nyelvleckéket is adtam. A háziúr halála után egy évig tolmács is voltam a németeknél. EÖből sejtheti, hogy milyen jól tudtam németül is. Szomorúan felsóhajtofct. — Él egy nővérem Angliában, de az is csak leveleket küld. Pénzt azt nem. Feltápászkodott, a cigarettát eloltotta a hamutartóban. — Hát, csak érezzék jól magukat — mondta barátságosan. A vaskályhához csoszogott. (kinyitotta az ajtaját. — Ha fáznak, be is gyújthatnak. Van benne egy csomó papír. Amikor az öregasszony kiment, Nóra az ölembe hajtotta a fejét. — Itt jó helyünk lesz, amíg meg nem unjuk — mondta. — Reggelig is maradhatunk, és holnap is eljöhetünk. — Ki ez a néni?' — kérdeztem. — A rokonunk. Az ő nővére, aki Angliában él, az én anyai nagyapámnak az első unokatestvére. — És az a rossz csizma kié? Meg az a köpeny a szekrény oldalán? Nóra boldog mozdulattal megszorította a karomat. — Az mind a kettő a régi háziúr unokájáé, akinek az apját, meg az anyját az ostrom alatt agyoncsapta az akna. Rózsi néni nevelte fel a fiút. Népi táncos lett, és most külföldön turnézik az együttessel. Ha jól tudom, most Lengyelországban van. Ügy gondoltam, hogy ezzel minden a maga helyére került. A legkisebb részlet is. Nóra a szefcrénylből két vastag takarót vett élő. A kanapéra terítette, majd vetkőzni kezdett. Ugyanazt éreztem, mint szombaton este az elhagyatott kertben, a bokrok alatt, amikor ott feküdt előttem kinyílva, mint egy festmény. Ugyanazt az égést. Lehunytam a szememet, hogy elraktározhassak valamit arra az időre is. amikor majd nem láthatom. — Nem fázol? — kérdeztem megborzongva. — Én? — nevetett föl Nóra mereven, mintha valóban fázott volna. Gyorsan a takaró alá bújt. Sokáig csöndben feküdtünk. A plafont bámultam, és eszembe jutott anyám és apám, ahogy mi otthon éltünk. Apám a mozdonyos táskájával, anyám az éjszakába nyúló várakozásokkal. Egyhangú életük volt. Ügy éltek, mint akik egy távoli cél érdekében csinálnak mindent. Rég elsüllyedt jelentéktelen részletek bukkantak föl a gyerekkoromból. Az olyan napok, amikor nem ment szolgálatba, és fél kilencig is ágyban maradt, én pedig a díványon ugrásra készen vártam, hogy mikor hív magához. Arra is emlékeztem, amikor az iskolában a tanítómmal beszélt. Magasabb volt a tanítónál, és amikor megszólalt, ahogy beszélt mintha apám lett volna a tanító. Az is eszembe jutott, amikor a szomszéd átjött kölcsönkérni valamennyi pénzt, de nekünk se volt apám szomorúan nézett a szomszédra, és annyira bántotta a dolog, mintha nekem. vagy a nővéremnek nem tudott volna enni adni. Aztán a temetői utakra gondoltam. ahogy anyámmal mentünk, minden vasárnap. Anyám mindig lehajolt, és megcsókolta a fejfát, és akkor is, amikor eljöttünk. Én irtóztam ettől, mégis egyik alkalommal, amikor egyedül voltam kínt kapálni a temetőben, körülnéztem, hogy meg ne lásson senki, és akkor én is megcsókoltam az apám fejfáját. C sak anyám halála után sejtettem meg, hogy mi volt a titkuk? Az ő életükben az volt a rend forrása. hogy ismerték saját magukat, és tudtak örülni annak, hogy miért élnek. Nórára gondoltam, ott a kanapén, én is ilyen életet szerettem volna magamnak. THIERY ÁRPÁD Házasság születik Nazim Hi km et ÚJ KÖNYVEK Az életről Az élettel tréfálni nem lehet,, kell, hogy komolyan élj, például mint a mókus azaz semmit se várva életen kívül és túl dolgod csak az, hogy élj. Komolyan kell venned az életet, nagyon, olyan nagyon, hogy ha hátrakötött kézzel állsz a kivégzöfalnál vagy laboratóriumban, fehér munkaköpenyben másokért is meghaljál méghozzá azokért, kiknek arcát se láttad, méghozzá amikor senki se kényszerít rá, méghozzá akkor, amikor tudod: legszebb, legigazabb feladatod, hogy élj. Komolyan kell venned az életet, hetven évesen is ültetve olajfákat nem hogy gyerekeidre vagy bárki másra ráhagyd, hanem mert féled a halált s mégsem hiszed; azért, mert élni súlyos gyönyörűség. 1948. Keresztes Ágnes fordítása Most lenne 75 éves a kiváló török kommunista köttö, aki Írói munkásságát a forradalmi mozgalom, a népi realista művészet megteremtésének szolgálatába állította. A Kossuth Könyvkiadó megjelentette a Marx és Engels Műveinek sorozatában — utánnyomásként — a harmadik kötetet, amely a szerzők 1845—46 közötti írásait tartalmazza. A napjaink kérdései sorozatban látott napvilágot Kiss Tamásné Varga Sarolta: Konformizmus és nonkon- formizmus című tanulmánya. Az Európai Könyvkiadó a Századunk mesterei sorozatban jelentette meg a nyugat- met Leonhard Frank Jézus tanítványai című regényét. A Modem Könyvtár sorozatban látott napvilágot Günter Kunért amerikai útijegyzeteinek kötete, A másik planéta. Ugyanebben a sorozatban jelent meg Pascal Lainé kisregénye, A csipkeverő lány. Bernd Ruland izgalmas dokumentumregénye, amely két lány antifasiszta küzdelméről szól, Moszkva szemei cimmel került a könyvesboltokba. Üjabb kiadásban jelentette meg az Európa Maupassant: Erős, mint a halál című regényét. Ján Smrek válogatott verseinek kötete is megjelent, Szalatnay Rezső utószavával: A századok — emberek sorozatban. a magyar—szovjet közös kiadás keretében, az ungvári Kárpáti Kiadóval közös gondozásban látott napvilágot Alekszej Tolsztoj híres történelmi regénye, az Első Péter. Németh László kitűnő fordításában. Magyar—csehszlovák közös kiadásban — a pozsonyi Madách Kiadóval együttes gondozásban — jelent meg Charlotte Bronte világhírű regénye, a Jane Eyre,
