Szolnok Megyei Néplap, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-20 / 16. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. január 20. A név eredendően arra szolgál, hogy az egyik - embert meg lehessen különböztetni a másiktól. A családnevek jobbára valami egyéni tulajdonság alapján alakultak ki: hová valósi az sága van, mi a mestersége. Az ilyen nevek: Szegedi, Egri, Veszprémi, Budai, s hasonlók arra utalnak, hogy melyik helységből származott a névadó ős. Az ilyen nevek: Kis, Nagy, Széles, Vastag, Hosszú, Magas, Balog — emlékeztetnek arra, akit először neveztek testi jellegzetessége alapján e néven. Kovács, Varga, Molnár, Szabó, s az ehhez hasonló neveket az ős mesterséges alapján neveztek el így. A Németh, Tóth, Oláh, Rácz eredetét is könnyű kimutatni. S azokét a nevekét is, melyek ragadvány- vagy csúfnevekből származnak. Nálunk mindenkinek többnyire egy utóneve van. így fordul elő, hogy rengeteg azonos nevű ember él az országban. Az azért nem valószínű, hogy nálunk két klubcsapat kiáll egymás ellen, akkor mind a huszonkét játékost mondjuk Szabónak hívják, bármilyen gyakori családnév is a Szabó, melyről a két évtizedes rádiós családtanfolyamot is elnevezték. De mivel leggyakoribb család- és utónévvel száz-, sőt ezerszámra találunk azonos nevű embereket az országban, a név nem teljesíti azt a feladatát, hogy megkülönböztesse az egyik embert a másiktól. Nemrégiben végigböngésztem egy hét rádió- és tévéműsorát. Az egyik nap Kovács István költőt mutatták be, a következő nap egy tévéjátékot adtak, melynek főszereplője történetesen szintén Kovács István volt. Látszólag kis ügy ez, mármint hogy a névnek a megkülönböztetésre kell szolgálnia, s ezért okvetetlenkedé- sem mintegy kritikájaként hallgattam ezután —, hogy stílusos maradjak — Kovács Kati dalát: Uram, kár a szóért. Bár nem bizonyos, hogy kár a szóért. Az eligazodás szempontjából hasznos hagyomány, hogy az oroszoknak három nevük van, középen az apai eredetre utalással. Ugyanis két embernek azonos is a család- és az utóneve, az atyai név eligazít: kiről van szó, mert az ritkán azonos. Három elemi sorrendi azonossága ritkább mint kettőé. Az angol nyelvű országokban is gyakori a két keresztnév. De nem e külföldi hagyományok utánzására gondolok. Ladó János utónév szótárában kereken kilencszáz férfi és kilencszáz női név található; ezek mind anya- könyveztethetők. Mért választanak a szülők mégis mindig a közül a néhány tucat név közül, mely egy- egy korszak múló divatja szerint a legelőkelőbbnek és legtetszetősebbnek látszik? Véleményem szerint az az ésszerű, hogy a leggyakoribb — például Kovács, Szabó, Nagy, Tóth, Molnár stb. — családnevekhez minél ritkább utónevet keressenek a szülők. (Mint a tévé Családi kör című műsorában: a két Kovács-gyereket Kornélnak és Rékának hívják.) Ha pedig a családnév ritka, egyedi, akkor az a jó, ha az utónév mindennapos. Amilyen nehéz megkülönböztetni az egyik Kovács Erzsébetet a másiktól, ugyanannyira fura, szinte nevetséges, ha valaki a ritka családnevű gyereknek nagyon ritka utónevet adományoz. A kit nálunk Semmel- brotnak hívnak, jobb, ha leánygyermekét nem Eulália, hanem mondjuk, Erzsébet néven anyakönyvezheti. És talán az se baj, ha kellő hangzási harmóniát teremtünk család- és utónév között. Ezen azt értem, hogy akinek jobbára mélyhangú magánhangzókkal teli családneve van, ne adjon mélyhangú utónevet a gyereknek, s viszont. Az Avala család gyermekét ne hívják Avala Aladárnak, jobb, ha Avala Elemérnek nevezik el. S az is nyilvánvaló, hogy Nemes Anna jobban hangzik mint Nemes Emese. S beszéljünk arról is: hogy állunk az idegen eredetű családnevekkel. A múlt század beolvadási hulláma idején mindenki igyekezett megszabadulni német, szlovák, vagy szerb családnevétől. Sokszor keletkeztek ma már idétlennek ható családnevek. Sajnos, még Petőfi is műnevet vett föl a Petro- vics helyett. Az Aranyvári, Laborfalvi, Reményi, Rózsahegyi, Rózsavölgyi, Szomory, vagy a Jókai-regényekben meg, mondjuk Szigligeti színműveiben szereplő műnevek — példának csak Kecskereyt, Kőcserepyt, Kar- csatájit, Bálvándyt, meg Li- liomfit, Szellemfit és Szerelemhegyit említem —, azt bizonyítják: milyen túlzásokra ragadtatott névmagya- rítókat és nagy képzelőerejű írókat a buzgalom. A századvég és a századelő divatossá tette a kettős családneveket. Főként a képzőművészek körében terjedt el, hogy folytonosság keletkezzék fiatalkori művük és későbbi műveik szignálása között. így íródtak be kettős névvel a művészettörténetbe olyanok, mint — csak néhány példa — Iványi Grün- wald, Rippl-Rónai, Csontvá- ry Kosztka, Körösfői-Krisch, Aba-Novák. Az volt a ritkább, ha valaki megtartotta idegen hangzású nevét, mint Kernstok Károly, vagy Glatz Oszkár, Az irodalomban és a színművészetben egyenest kötelező volt a névmagyarosítás; a köztudat el se tudta képzelni, hogy itt, a DunameSencében, hol annyi nép keveredett, valakinek, ki a nyilvánosság fényszórójába lép, ne legyen magyar neve. Ez ma már a múlté — az irodalom kivételével — minden közszereplést nyújtó pályán. Csak kapásból sorolom föl, néhány színművész nevét annak bizonyságául, hogy elmúlt a Liliomfik és Szellemfik műmagyar, külsődleges névma- gyarosítási korszaka: Sinko • vits, Latinovits, Balázsovits, Tomanek, Psota, Törőcsik, Horesnyi, Schütz,' Paudits, Marsek, Gyabronka, Safra- nek. Magyar művészt jelölnek nemzetközi hangverseny-pódiumon ilyen nevek: Ferencsik, Fischer, Schiff. A filmes világban is találkozunk ilyen nevekkel: Rei- senbüchler, Lohinszky, Rockenbauer. A tévé? Annyi idegen nevű közreműködő van, hogy fölsorolhatatlan. A sportolók idegen hangzású neve se csökkenti a szurkolók hazafiúi buzgalmát; játsszék csak jól az az Ebedli, Törőcsik, Mayer, Gujdár, győzze le a volt sakk-világbajnokokat Por- tisch, fusson jól Zemen, öklözzön kiválóan Glück, a szurkolókat nem érdekli, mért nem változtatták idejében Ebesire, Törőre, Magyarra, Gulácsira, Poórra, Zemplénire és Szerencsésre a nevüket. Magam is úgy vélem: nem a név tesz magyarrá senkit. Még azokat se, akik a művészet, a sport vagy az irodalom pástján szerzik hazánknak a babérokat. Nemes György Január 1-től a Mechanikai Művek vette át a hazai telefongyártást. 1977-ben Abony- ban^ 83 ezer darab CB—667-es típusú távbeszélő készüléket készítenek a posta igényei szerint. Ugyonakkor Törökbálinton a központi gyáregységben ugyancsak a posta részére megkezdték a pénzbedobós automata telefonkészülékek gyártását. Ezek a készülékek valamennyi városban felszerelhetek, ahol crosbar rendszerű telefonközpont van. Képünkön szerelőszalagon a pénzbedobós automata telefonkészülék. Egy-egy ilyen készülék ára mintegy 23 ezer forint. Ebben az évben ezer darabot rendelt a posta. Textilipari múzeum létesül Budapesten Most még tarka szőttes készül rajta, de lehet, hogy nemsokára a múzeumba kerül A múzeumi tudományok legfiatalabb ága, a műszaki, nemcsak a múlt ipari emlékeinek őrzője, hanem az ifjúság politechnikai nevelésének fontos eszköze is. Nem véletlen, hogy a Szovjetunióban "kétszáznál több szakmúzeum és műszaki kiállítóhely szolgálja az egyre növekvő érdeklődést. Hazánkban csak a felszabadulást követő években kezdtek jelentőségének megfelelően foglalkozni a témával. Az utóbbi évek gyors fejlődése következtében azonban sikerült némileg behozni a lemaradást, s ma már közel harminc műszaki múzeum és kiállítóhely működik az országban. Számuk most eggyel növekszik: a Könnyűipari Minisztérium és a Textilipari Kutató Intézet irányítása alatt Textil és Textilruházati Ipari Múzeum születik. Az új múzeum ebben az évben a Hazafi Fésűsfonó és Szövőgyár volt angyalföldi gyáregységének helyén létesül. Ez valóban méltó környezetet teremt az új műszaki-kulturális intézménynek. A hely kiválasztása azért is szerencsés, mert a jelentős munkásmozgalmi hagyományokat őrző épületet már-már a lebontás veszélye fenyegette, miután a körülötte kialakuló modern, új lakótelepen gyárként már nem működhetett. Múzeumként azonban nemcsak az épület ipari műemlék jellege érvényesülhet, hanem valóságos kultúrcentruma lehet a leendő városrésznek. A hagyományokat őrző falak között természetesen sok dolguk lesz még az építőknek, hogy az épületet korszerű múzeummá alakítsák. Tetszetős, modern kiállítótermeket kell létesíteni, raktárakat építeni az értékes gyűjtemény megőrzésére és restauráló helyiségeket kell kialakítani. S amíg az építők dolgoznak, serényen folyik a gyűjtőmunka is. Jelenleg már kétezernél több értékes tárggyal rendelkeznek.' Most a legsürgetőbb feladat, hogy azokat a gépeket és berendezéseket megmentsék az utókor és a múzeum részére, amelyek a gyáripar nagyarányú rekonstrukciója révén feleslegessé válnak. De nem késlekedhetnek azok sem, akik az országot járva öreg mesterektől régi szerszámaikat, felszerelési tárgyaikat, megsárgult irataikat gyűjtik — s azokat az elbeszéléseket jegyzik fel, amelyeket az öregek a szövés, a fonás, a ruhakeszf- tés mesterségéről, régi Módszereiről, feledésbemenő szokásairól elbeszélnek. Felkutatják azokat az egykori rajzokat és feljegyzéseket is, amelyek a divat változásairól adnak számot. De nemcsak az érdeklődő látogatókra gondolnak, hanem szakmai utánpótlásra is, mert az a szándék, hogy a múzeum a jövő szakembereinek tapasztalatokat nyújtson a múlt gazdag tárházából. S miután nemcsak a múltra, hanem a jövő felé is tekintenek, a múzeum körül olyan szakmai tanulmányi központot kívánnak kialakítani, ahol az érdeklődők választ kaphatnak a nemzetközi műszaki haladás eredményeire is. A múltból táplálkozva így válik ez a múzeum a jövőkutatás otthonává is. A gazdag program megvalósításának lehetőségei most már adottak. Egyre gyűlik az ország minden részéből napvilágra kerülő értékes anyag — remélik, hogy 1980- ban a Textil és Textilruházati Ipari Múzeumban mindezt megmutathatjuk a nagy- közönségnek is. (Kasznár) Korunk Árvácskái „Mama" - egy s«ó, amely a világ csaknem minden nyelvén ugyanazt jelenti. S akik még sohasem mondhatták senkinek: mama... A Szolnok megyei Tanács Csecsemőotthonában, Fegy- verneken jelenleg százhúsz kisgyermek él. Az otthon tizennégy szobájában szebb- nél-szebb kisgyerekek — két-három hetestől két és féléves korúakig — játszadoznak az Ica nénik, Jutka nénik felügyelete mellett. Mindenütt ragyogó tisztaság, rengeteg játék. Akár egy bölcsődében érezhetnénk magunkat, de mégsem lehet, hiszen ezeknek az apróságoknak többségéért sohasem jönnek el szüleik. Sok mamáról, papáról még az intézet vezetői sem tudnak semmit. A legutóbbi fogadó napon öt gyerekhez érkezett látogató, s általában mindig csak eny- nyien jönnek. R-né sógornőjével utazott ide megnézni másféléves ikreit, egy fiút és egy kislányt. Mint mondta most látja őket először, mivel hosszú ideig külön élt férjétől. Röviddel ezelőtt kibékültek, s úgy határoztak a tavasszal magukhoz veszik az ikreket az ötéves testvér mellé. — Egyébként csaknem minden anya fogadkozik élőszóban, vagy levélben, hogy haza viszi gyermekét. Az elmúlt évben ötvennégy kicsi távozott az otthonból; tizenegyen szüleikhez kerültek vissza, tizenegyet örökbefogadtak, a többségük viszont másik intézetben nevelkedik tovább, — olvassa a statisztikából dr. Kovács Hubáné. a Csecsemőotthon megbízott vezetője. — Jelent-e valamilyen törést a gyerekek lelkivilágában az intézetből való távozás? — Gyakorlatilag semmilyen émlékkép nem marad a gyerekekben az itt töltött időről. Azok, akik visszakerülnek szüleikhez szerencsések, hiszen talán sohasem fogják megtudni, hogy egyszer elhagyták őket. A legszomorúbb sors azokra — a többségre — vár, akik nem kellenek senkinek sem. Ök sohasem érzik meg az anyai szeretet melegét. Hiába teszünk meg mi is és a többi intézet mindent azért, hogy az egyéniségük, az érzelmi életük kibontakozhasson, a családi légkört nem tudjuk pótolni. Édesanyja mindenkinek csak egy van, még akkor is ha... — Mityen okok miatt kerülnek az otthonba a gyerekek? — A legváltozatosabb okokat sorolhatnám fel; elváltak a szülők vagy alkalmi munkából élnek, italozás miatt nem megfelelő szociális helyzetben él a család, s elég sok gondozottunkat lányanyák hozták világra. Az utóbbiak egyike a tizenöt éves M. K. Alig éri fel az ablakot, amin át szemlélheti másfél hónapos kislányát. — Én magamnál akartam tartani, de elvették tőlem — mondja dacosan. — S miből tartaná el? — Dolgozom, segédmunkás vagyok. — A szülei befogadnák a gyerekét? —ök azt mondták, hogy ne szüljem meg, én viszont ragaszkodtam hozzá. Egyszer úgyis magamhoz veszem, s felnevelem. A szomszédos szoba kis ablaknál egy negyven évesnél is fiatalabb férfi néz befelé. Kezében narancs, s egy tábla csokoládé. Aki majd mindezt kapja, a kétéves F. István. Előbb persze észre kell vennie, hogy a nagyapa ott áll az ajtóban. — Szokatlanul fiatal nagyapa. — Pistike a nevelt lányom gyereke. Hatéves volt, amikor kivettük az állami gondozásból. Rám sohasem hallgatott, hiába neveltem, s ütöttem. — Miért verte? — Mert más nem használt neki. A szép szó nem hatott rá, csak a nadrágszíj. Most összeállt valakivel, úgy tudom megint gyereket vár, pedig mégcsak 17 éves. — Gyakran látogatja az unokáját? — Elég sokszor voltam már itt, de ez az utolsó, ugyanis magunkhoz vesszük Pistikét. A napokban jövünk érte. — S, hogy fogja nevelni? öt is veréssel? — Nem. őt nem bántom. Nézzen rá, hát miért kéne ütnöm? ígéretek, dacos fogadkozások; felnevelem egyedül is, sohasem emelek rá kezet... Vajon hányán állják majd a szavukat? A kétéves szöszke Pisti megválik társaitól, családba, a nagyszülőkhöz kerül. Vajon ki jár jobban? ő vagy akik maradnak? T. G.
