Szolnok Megyei Néplap, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-20 / 16. szám
1977. január 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A „zánkai gyermeLgaleHa''’ Jó rendezés, nagy siker Karcag után Tiszafüreden is nagy sikerrel zárult a zán* kai gyermekalkotások galé) riájának anyagából rendezett kiállítás, amelyet a művelő-“ dési központban és a Magyar Hajó- és Darugyár irodaház zának előcsarnokában mm tattak be. A művelődési központban rendezett kiállítást az érdeklődő felnőtteken ki* vül megnézték — csoportom san — a település iskolásai» sőt óvodásai is. A gyári kiáb lításnak a munkások körében volt nagy sikere — ,,máskor is szívesen látnánk itt ilyen kiállításokat” — ez volt az általános vélemény. flz egri várban Helyreállítónak a setétkapíit Tovább élénkült a forga-i lom a Heves megyei múzeuj mokban. A Heves megyei múzeumi szervezet most eb készült összegezése szerint 1976-ban a különböző kiállí» tó helyeket mintegy hatszázj ezer érdeklődő kereste fel* Az egri vár nevezetességeit egy év alatt négyszázezren tekintették meg. Szános új látnivalóval is gazdagodott az egri vár. Bej fejezték a „setétkapu” helyreállítását, a várnak ezt a részét tavasszal nyitják meg a közönség előtt. Az egyik várfolyosót középkori tárgyakkal berendezve kiállító teremmé alakították át. Magyar kérésre Ú Hacsaturján-mű Zenei életünkben a felszabadulás óta először fordul élő, hogy szovjet zeneszerző magyar kérésre komponált művet, s ennek ősbemutatója is hazánkban lesz. A Magyar Néphadsereg Művész- együttesének énekkara és szimfonikus zenekara január 26-án a Zeneakadémián díszelőadáson mutatja be Aram Hacsaturján „Hősök emlékezete” című kantátáját, amelyet a 72 éves szovjet zeneszerző katonaművészeink kérésére komponált A mű szövegkönyve Garai Gábor alkotása. Szobrokkal gany ellen Nagyon szeretem örsi Imrét, az embert is, a szobrászt is. És csodálom őt, mivel a bibliabeli Istent megirigyelve teremt, életet lehel kőbe, fába szakadatlanul. Hogy ne légyen olyan árva. Mert nincs családja, családot farag magának. Dehát fából, kőből épült szobortársai is elhagyják, ki múzeumba, ki a Népművelési Intézetbe, ki magángyűjteménybe vándorol. így került el a karcagi kis házból az öreg, élete első kiállításának díjnyertes darabja; a Leszegett Fejű, Ádám és Éva, a Felfrecs- csent Vérű, az öreg Portás, és sorolhatnánk még. Szobrai is oly magányosak, akárcsak alkotójuk. S örsi Imre sajnálja ezért drága kő- és fagyermekeit. Emlegeti is: Éva Debrecenben, Ádám Szolnokon. Hát élet ez? És az öreg Portás is a karcagi Györffy István Nagykun Múzeum raktárában árválkodik, pedig teremtett mellé egy asz- szonyt is, gyönyörű fából való lényt, akivel — mivel oda a párja — a szobrász kénytelen „táncolni.” Mert szörnyű a magány, hát örsi Imre szobrokkal hadakozik a magány ellen. Nincs igazi húsból-vérből lévő szolid, egyszerű asszony, akivel a naiv szobrász a fényképezőgép lencséje elé állhatna boldog-gyanakvó esküvői képet csináltatni; tehát megfaragja mását, s annak öleli vállát, annak szorítja kezét. Ha csak játékból is, mégis halálosan komolyan, mert örsi Imre a szobrait valóban élőként kezeli, élőknek tekinti, s ő valóban családtagokat farag, szobrai seregét családnak nevezi. Ennyire összetartozik alkotó és alkotás, ilyen kibogozhatatlanul szoros a kapcsolat. Újabbnál újabb Pesten készült (ahol éjjeliőr az alkotó) szobrait úgy cipeli haza a vonaton mint más a csecsemőjét, beteg gyermekét: Karcagig óvja a szoborporontyot. S a szobrok kontaktust teremtenek a gyanakvó naiv szobrász és a világ között. Kellemes perceket, órákat, estéket szereznek örsi Imrének. Az öreg Portásról készített fényképet például megmutatta egy karcagi ismerősének: mit gondol, ki lehet ez az idős bácsi ? Az atyafi gondolkodott, törte a fejét, ismerős, mondogatta. A szobrász pedig jót mulatott az ártatlan csínytevésen, hogy íme, élőnek nézték a Az Öreg Portással A megfaragott hiány fából faragott szobrot. Vagy milyen kitűnő mulatság a szomszédasszony rémisztése a valódi parókát viselő szoborral! Vagy a tyúkok becsapása gondosan kivitelezett műanyag bogarakkal: odalöki nekik, s azok őrült izgalommal kapkodják, veszekszenek érte. Az oktondi jószágok! A pulykának viszont nem lehet odalökni, mert az le is tudja nyelni a bő torkával. S ezek a bogarak asszonyoknak is kellő riadalmat okoznak. De csak akkorát, amiből nem harag, hanem nevetés fakad. És a szobrokkal való bajlódás krimibe illő izgalmakat is magában rejt. A fényképésznél például a felvételek elkészültével a földre terített pokrócra fektette a a Rózsás ruhájú asszonyt Örsi Imre, hozzákészülvén a csomagolás műveletéhez. Az éppen belépő idegen azonban azt gondolta, valaki rosszul van. S az út izgalmai! A kerékpár tetején cipelt szobor ugyan nem látszott a pokróctól, de a cipője kilógott. A járókelők odakapták tekintetüket: hullát hurcol ez az ember? S a szorongás: még a végén a nyakára küldik a rendőrséget!... Szobrokkal a magány ellen, írtam riportom fölé, s ez a tény megrendítően igaz. Isteni teremtést emlegettem, azonban a bálvány-erejű szobrok alkotója nagyon is emberi kínokat szenved közben. Kihez szóljon? A rádió beszél, beszél, de nem hallgatja meg. S a magányos ember a hosszú téli estéken minek, kinek vesse hátát? Miféle társnak támaszkodhatna? Ismét egy szorongató hiány, egy ásító űr a csinos kis karcagi házban, s ezt az űrt is szoborral lehet kitölteni. Jobb híján. Örsi Imre tehát faragott egy csodálatos széket, mely elölről nézve egyszerű széket mutat, oldalról nézve egy térdelő női alakot látunk, hátúira állva pedig remek szobrot találunk, örsi Imre a hosszú estéken ennek a székasszonynak, pontosabban hátára omló hajának veti hátát. Ez a nem mindennapi alkotás kivételes darab. Ezt megmagyarázandó, engedtessék meg rövidke, vázlatos esztétikai eszmefuttatás. A népművészeti tárgyaknak használati értéke, praktikus szerepe van; míg a naiv művész minden alkotásával a profi művészet igényeivel lép fel, azaz termékét műalkotásnak tekinti, örsi Imre szék-asszonyában e két érték tökéletesen ötvöződik, mindkét funkcióját betölti, mivel a széken kényelmes ülés esik, a támlát alkotó szobor-alak pedig gyönyörű. Nos, így néz ki örsi Imre furcsa családja: kiváló, barbár erővel bíró szobrok alkotják. Pedig a naiv szobrász mindössze a magány ellen akart védekezni. E mélységesen emberi gyötrelem termékeit már megcsodálták Debrecenben, Karcagon, Drezdában, Veszprémben, Lengyelországban, hamarosan Kecskeméten gyönyörködhetnek bennük. Szolnokon nem kíváncsiak rájuk? Körmendi Lajos O occintunk reggel, délben, este, éjszaka, névnapkor, születésnapkor, esküvőn, temetésen, amikor csak tudunk. Szólásmondás, hogy a magyar ember három alkalomkor iszik: örömében, bánatában és amikor ihatnékja van. A statisztikai adatok szerint hazánkban az alkohol tartalmú italok fogyasztása az elmúlt évek alatt rendkívüli mértékben növekedett. Ráadásul a leggyorsabban a sok alkoholt tartalmazó italok kategóriájában. Tiszta alkoholra számítva az egy emberre eső szeszesital-fogyasztás évi tíz liter, és ehhez még hozzá kell számítani a zugfőzések nem, csekély italmennyiségét. Az ivásban a szocialista országok között az első helyen állunk, a világlistán pedig a tizenegyedikre soroltunk be. Egyáltalán nem hízelgő, hogy magas szeszfogyasztásról nevezetes országokat előztünk meg, mint Kanadát, Angliát, Finnországot, Svédországot. Valósággal megdöbbentő, de legalábbis alaposan meghökkentő számadat, hogy Magyarországon — a csecsemőket is beleértve — az egy lakosra jutó évi italkiadás 1975-ben meghaladta a 2500 forintot! A szapora koccintások alkalmával kedélyesen harsogjuk a szokványos köszöntőt: „Egészségünkre!” Egészségünkre? Az alkoholfogyasztás káros következményei között az első helyen a súlyos betegségek állanak. Rendkívüli mértékben növekszik az idült alkoholisták, az alkoholos eredetű pszichotikusok száma. Gyakoriak az iszákosságból eredő szövődményes betegségek. A munkahelyi ivászat üzemi balesetekhez vezet. A részeg gépkocsivezetők súlyos sérüléseket okoznak. Életeket pusztítanak. Az öngyilkosok jelentős száma kerül ki az alkoholisták közül. És így tovább. Tekintettel az alig mérhető egészségügyi, gazdasági, társadalmi és erkölcsi kárra, folyamatosan megoldandó társadalmi problémáink körébe tartozik az alkoholizmus visszaszorítása, mindenekelőtt a megelőzése. Ezért tűzte kedden közös tanácskozás napirendjére a problémakört az országgyűlés Szociális és egészségügyi, valamint kereskedelmi bizottsága. A képviselők meghallgatták az alkoholizmus elleni országos bizottság titkárának jelentését, amely leplezetlenül tárta fel a helyzetet és áttekintette a meghozott, sokoldalú intézkedések mérhető hatását, végrehajtását. A vita rendkívül szenvedélyes volt. Bírálta az intézkedések következetlen végrehajtását, de bírálta a közvélemény elfogadhatatlan ítéleteit is, amelyek nehezítik a morális, az egészségügyi gyógyítást, különösen a megelőzést. Az egyébként nagyon árnyalatos közvélemény két sarkított ponton különösen kifogásolható. Az egyik a kedélyes liberalizmus, amelyik jópofáskodva intézi el az ügyet, a másik az álszent szigor, amelyik minden alkoholizáló emberben veszélyes, megvetendő bűnözőt lát. A bizottsági vita azt a szemléletet pártolta, amely szerint az alkoholizmus olyan szenvedélybetegséggel fenyegető folyamat, amelynek kezelése/ annál eredményesebb, minél korábbi stádiumban történik. A gyógyítás nem egyenlő az elvonókúrával, miután a testi- leg-lelkileg és szociálisan károsodott ember absztinenciájának a beállítása csak a kezelés kezdetét jelenti: a gyógykezelés igazi célja az egészségi állapot feljavítása, a családi, munkahelyi viszonyok rendezése, a visszailleszkedés elérése, a beteg életszemléletének áthangolása. O osszú folyamatról van szó, a segítségnek sokoldalúan összehangoltnak kell lennie. Vagyis valóban társadalmi ügyről van szó. Társadalmi jelentőségű veszélyről, amelyet csak társadalmi méretű sajátos mentőszolgálat háríthat el. S. I. S lelegszíuíí borátok közt A tornyok csendben pipálnak Amikor azzal álltak elő a vendéglátók, hogy most pedig megtekintjük a bobovdoli hőerőművet, nem lúdbőröz- tem az izgalomtól. Aztán kiderült. hogy a Balkán-félsziget legnagyobb centráléja — amely KGST-összefogás- sal épült és jelenleg is épül — egy laikus számára is tartogathat érdekességet. A három — 90 méter magas — hűtőtorony, amely csendben pipálgat naphoszat, a több emelet magasságban duruzsoló óriás turbinák, az olajjal kevert szénport izzító kemencék tulajdonképpeni létjogosultságát akkor sértettem meg, amikor feltettem a kísérő főmémöknőnek a mindenképp szakszerű kérdést: — És hány százas égőt tudna fényre gyújtani ez a cent- rálé? Rövid töprengés után született meg a válasz. — No nézzük csak, blokkonként 200 megawatt kétmilliót, az annyi, mint hatmillió. De ha felépül a negyedik blokk is, akkor újabb kétmilliót költhetnek rá. Az erőműnek egyébként 740 dolgozója van és a termelt áramot Bulgária energiahálózatának rendszerébe juttatják, amely mind Jugoszlávia, mind pedig Görögország felé kígyózik. — Az atomkorban érdemes egyáltalán lignittel, szénnel és más egyébbel működő erőművet építeni? A mérnöknő elnéző mosoly után türelmesen magyarázni kezdett. — Az atomerőmű termelése egyenletes és állandó. A fogyasztás viszont ingadozó, így még sokáig szükség lesz a miénkhez hasonló, szabályozható teljesítményű erőműre. — Még egy kérdés és biz’ isten nem szólok többet: az atomerőmű energiáját nem lehet elraktározni a csúcsfogyasztás időszakára? — De igen, megpróbálkoztak vele nálunk is: az energiával vizet juttattak egy magasan lévő tározóba, aztán a lezúduló folyam energiájával akkor forgattatták a turbinát, amikor szükség volt rá. Sajnos az energiaveszteség miatt ez nem jó üzlet. Bobovdolból ismerősebb területre vitt utunk: Bobose- vot, mint Kjusztendil megye Tokaját konferálták be. Mielőtt azonban a borkomhiná- tot megtekintettük volna, körbenéztünk a 65 sportolónak szállást adó internátusbán, ahol 15 gyerek tornával, 50 pedig a kosárlabdával foglalkozik. Hogy kinek nevelik a tehetséget a kisközségben? Természetesen Kjusztendil- nek és Sztanke Dimitrovnak. A pompás tornatermen már nem is csodálkoztam, két évvel ezelőtt a termelőszövetkezet építtette és nemcsak a 70 ezer levát adta hozzá a közös gazdaság, hanem tagjainak munkakészségét is. A bolgár emberek vendégszeretetét talán egy jelentéktelen, ám annál jellemzőbb epizóddal lehet a legérzékletesebben jellemezni. Gépkocsink tolatás közben az egyik ház kapujának küszöbén fennakadt. Lélekdsza- kadva rohantak elő a háziak, ám mielőtt a jármű kiemeléséhez láttak volna, a váratlan vendégek örömére több kancsó borral kínálták végig a bajba jutottakat. Bobosevó bora? Aligha emelkedik világhírre e réven a község, viszont ezt a vendéglátók szemébe mondani minden bizonnyal a létező legnagyobb sértés lenne. Hiszen a falu borszeretetéről legendák keringenek. A túlzott fogyasztás miatt — mesélte a községi pártbizottság titkára — egy híres szakembert hívtak le Szófiából, hogy tartana előadást az alkohol káros hatásáról. A művelődési otthonban lezajlott, nagy érdeklődéssel kísért, absztinenciára buzdító eladás után imigy kapacitálták a professzort a helybéliek. — Hogyan harcolhatunk olyan ellenség ellen, amelyet nem is láttunk? Tekintenénk tán meg a „bűnöst”, a cser- venka vinot. Megtekintették, meghányták, vetették a dolgot a pincében annyira, hogy a professzort segítőkész kezek támogatták végül a gépkocsijához. Amilyen változatos, szeszélyes a táj, ugyanolyan volt az időjárás is. Az első napon ködös arcát mutatta, másnap nyári melegben» kis kabátban napozhattunk, aztán kerekedett olyan felhőszakadás, hogy a Sztruma kilépett medréből és valóságos tóvá terebélyesedett. Aztán száraz, igazi téli hideg zúdult alá a havas csúcsokról, végül szapora hóesés szakadt ránk. (Folytatjuk) Palágyi Béla
