Szolnok Megyei Néplap, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-04 / 2. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. január 4. A Nap rön if 0 Az 1976. július 27-én a Szovjetunióban földkörüli pályára bocsátott „Interkoz­mosz—16” mesterséges hold fő feladata a Nap ultraibo­lya- és röntgensugárzásának vizsgálata, továbbá az álta­luk a Föld légkörének felső rétegstruktúrájára kifejtett hatás tanulmányozása. A szputnyik tudományos be­rendezéseit Csehszlovákia, az NDK, Svédország és a Szovjetunió szakemberei dol­gozták ki. A program irányítását Szergej Mandelstamm pro­fesszor végzi. Irina Luna- csarszkaja, az APN tudomá­nyos megfigyelője felkérte Leonyid Vainstein profesz- szort. a Szovjet Tudományos Akadémia Fizikai Intézeté­nek részlegvezetőjét, hogy ismertesse a röntgencsillagá­szat céljait, módszereit és eredményeit. — A Nap, pontosabban szólva napkorona — a Nap atmoszférájának külső réte­ge — röntgensugárzása fon­tos információkat tartalmaz a koronában és a Nap fel­színén lejátszódó folyama­tokról. Az így észlelhető adatok alapján lényegesen többet tudhatunk meg a Nap felépítéséről. struktúrájáról és vegyi összetételéről, mint a Föld felszínén működő op­tikai teleszkópok segítsé­gével. A röntgentartományba tar­tozó sugárzások vizsgálata azóta lehetséges, amióta mód van a teleszkópoknak a Föld légköre fölé való jut­tatására, mivel az atmoszfé­ra elnyeli ezeket a sugara­kat. Első ízben 1948-ban síké. rült észlelni ezt a sugárzást egy rakétával a magasba emelt berendezés segítségé­vel. Az állandó megfigyelés azonban csak huzamosabb időn át az űrben tartózkodó mesterséges holdak színre lépése után kezdődhetett meg. Az utóbbi években már aktívan működik a „Nap szolgálat”, amely központi égitestünk röntgenaktivitásá­nak változásait követi. Jelentős szerepet játszot­tak a Nap és a napkorona tanulmányozásában és az ott zajló folyamatok vizsgálatá­ban a szovjet „Kozmosz”, „Prognoz” és a nemzetközi „Interkozmosz” szputnyikok. A résztvevő országok úgy ál­lapodtak meg. hogy csaknem minden negyedik „Interkoz­mosz” mesterséges hold a napkorona röntgensugárzá­sának regisztrálására alkal­mas berendezéseket visz ma­gával. A Nap közepes méretű és aktivitású, a „sárga törpék” osztályába tartozó csillag. Ezért, mindaz, amit a Napról tudunk, nagy mértékben vo­natkoztatható más, hasonló típusú csillagok struktúrájá­ra és az ott zajló folyama­tokra.-Reméljük, hogy az ál­talunk kapott' eredmények részét alkothatják egy olyan átfogó elméletnek, amely megmagyarázná a csillagko­rona viselkedését, hatását magára a csillagra, aktivitá­sa ingadozását a ko­rona aktivitásának rövid ideig tartó, hirtelen fel­erősödései, azaz a kitöré­sek kialakulása körülményei­nek változását. A napkorona igen jelentős szerepet játszik a Nap—Föld kölcsönhatás­ban. Viselkedése meghatáro­zó a földi légkör állapota szempontjából. A Nap felületi hőmérsék­lete mintegy 5700 Celsius- fok, a koronáé 300-szor ek­kora : körülbelül másfélmil­lió fok. A korona aktív te­rületein még ennél is maga­sabb, elérheti az 5—15 mil­lió fokot is. Mindez azzal magyarázható, hogy a koro­nában roppant alacsony a gázsfirűség — mintegy száz­millió atom jut egy köbcen­timéterre. Kis sűrűség esetén a hőveszteség is igen kicsi, ezért érhet el a korona hő­mérséklete ilyen kolosszális értéket. A korona által ki­sugárzott energia túlnyomó része a spektrumok röntgen- tartományába esik. Más csillagok koronáiban is hasonló folyamatok zajla­nak. Ezért végzett megfigye­léseket röntgenteleszkóp se­gítségével többek között a „Szaljut—4” legénysége, Pjotr Klimuk és Vitalij Sze- vasztyjanov, akik három kü­lönböző típusú csillag rönt­gensugárzását regisztrálták. A nemzetközi „Interkoz­mosz” program keretében fellőtt mesterséges holdak segítségével igen meglepő eredményeket kaptak a ku­tatók: első ízben sikerült észlelni a színkép bonyolult struktúráját, amely a szatel­lit-struktúra nevet kapta. A megfigyelések óriási jelentő­ségűek voltak, mivel igazol­ták az előzetes elméleti szá­mítások helyességét. Az „Interkozmosz—16”-on röntgen-spektroszkópiai be­rendezéseket helyeztek el, s remélhetőleg olyan pontos röntgenszínképeket fogunk kapni a koronáról, hogy újabb adatokkal gazdagíthat­juk majd eddigi ismeretein­ket. Bár a röntgenkitörések szoros kapcsolatban vannak az optikaiakkal, úgy tűnik, a térben nem esnek egybe. A röntgensugárzás különösen a kitörés hőmérsékletére érzé­keny, az optikai tartomány­ban leadott intenzitás vi­szont csak a plazmasűrűség­től függ. A korábbi mérések során sikerült meghatározni a röntgenkitörések keletkezési magasságát, s a kitörés struktúrájának inhomogeni­tását. Kiderült, hogy vannak különösen nagy sűrűségű képződmények a kitörésben, az úgynevezett „magvak” Ez igen fontos információ a kitörések létrejöttének elmé­letén munkálkodó tudósok számára. Az „Interkozmosz—16” fe­délzetén elhelyezett műsze­rekkel a színképtartomány lényegesen nagyobb részét fogják tanulmányozni, mint korábban. A mérések célja: további ismeretek szerzése a Napot alkotó plazma és a korona vegyi összetételéről. A korábbi megfigyelések pontosították a plazma vas­tartalmát: kiderült, hogy ott, ahol az optikai és a rönt­gentartományban elvégzett mérések ellentmondóak vol­tak, a röntgensugárzás alap­ján kapott adatok a helye­sek. Azonban még most sem világos, van-e eltérés a Nap és a korona vegyi összetétele között. Nagy jelentősége van a már korábban említett sza­tellit-spektrumok további ta­nulmányozásának. Az utóbbi években nemcsak a termé­szetes körülmények között létrejött — azaz szoláris ere­detű — szatellit-színképeket vizsgálják a kutatók, hanem a laboratóriumban reprodu- káltakat is. A Lenin- és No- bel-díjjal kitüntetett Nyiko- laj Baszov akadémikus mun­katársai olyan, több tízmil­lió fokos Dlazmáf állítottak elő kísérleteik során, amely lóval forróbb a Nap plazmá­jánál. APN Geodéziai műhold A szovjet és amerikai szak­emberek ma már a legkülönfé­lébb célú űreszközöket bocsát­ják fel a világűrbe, s ezek kö­zött nagyon sok olyan mestersé­ges hold van, amely közvetlenül is nagymértékben segíti a földi kutatók munkáját. Ezek sorába tartozik az a LAGEOS nevű amerikai geodéziai műhold, ame­lyet ez év áprilisában küldtek fel több ezer kilométer magas Föld körüli pályára (a LAGEOS elnevezés a Laser Geodynamic Satellite kifejezés rövidítéséből ered). A csupán 60 centiméter átmérőjű hold felületét 426 da­rab — lézersugarat visszaverő — tükröcske borítja. Ezek se­gítségével 5 centiméternyi pon­tossággal határozhatják meg a földi lézerek a műhold helyze­tét. Mivel a hold tömege vi­szonylag igen nagy — több mint 400 kilogramm —, mozgását a légellenállás és a sugárnyomás csak elhanyagolható mértékben befolyásolja. A centiméteres pon­tossággal meghatározott holdtá­volságból Földünk kéregmozgá­sára és a Föld egyéb geodina- mikai jelenségei okozta lassú el­mozdulásokra kívánnak követ­keztetni a tudósok. Remélik, hogy az ilyen típusú holdak na­gyobb számban való felbocsátá­sa és Jelzéseik gyors, pontos ér­tékelése révén fontos informá­ciókat kapnak majd a földren­gések, vulkáni kitörések vár­ható helyének és időpontjának meghatározásához. R száguldó parányok nyomában A Pamir-hegység egyik legmagasabb pontján, a 7134 méter magas Lenin-csúcson a világűrből érkező elemi részecskék felfogására alkal­mas különleges berendezést helyeztek el szovjet kutatók, amely 17 hónapon át fogadta be az űrből érkező „jövevé­nyeket". Ez volt az első eset a világon, hogy ilyen nagy magasságban kozmikus su­gárzás vizsgálására alkalmas műszert helyeztek el. A tu­dósok szerint a berendezés ugyanolyan, vagy gazdaságo­sabb információt nyújthat a részecskék természetéről, mint a mai ismert legna­gyobb szinkrofazotronok. Fél évszázaddal ezelőtt Kohlhörster osztrák fizikus felfedezéséből ismerte meg a tudomány: a Földet a világ- egyetemmel sokkal több szál köti össze, mint azelőtt gon­dolták. A kozmoszból érke­ző sugárzás állandó záporá­ban élünk. A kozmikus atomtörmelékek és atomi „alkatrészek” néha csaknem fénysebességgel érkeznek a légkör sűrűbb rétegeinek ha­tárára. Ez az elsődleges — primer — sugárzás, amely­nek energiája elérheti a száztrillió elektronvoltot, szerencsére átalakul, s a Föl­det már csak másodlaqos- harmadlagos sugárzás éri. Ez egyben magyarázatot nyújt arra, hogy miért kell minél magasabbra és minél zavar­talanabb környezetbe emel­kedni a száguldó parányok tanulmányozásához. A kozmikus sugárzás át­lagon felüli fontosságát a fi­zikában egyetlen tény is jól jellemzi. A ma ismert több tucat elemi részecskéből ed­dig mindössze hármat fedez­tek fel földi laboratóriu­mokban, a többit a kozmi­kus sugárzás törmelékeiben találták meg. A kozmikus sugárzás egyik komponensét a Nap korpuszkuláris, anyagi sugárzásaként tartják nyil­ván. Ez közvetlenül és ész­revehető módon befolyásol­hatja az űrhajózás biztonsá­gát, a földi hírközlés feltéte­leit, és másodlagosan bele­szól az időjárás változásaiba. Sokáig azt hdttitíéftD, hogy a Marson nincsenek komoly felszíni kiemelkedések, mert, a földi optikai megfigyelé­sek során nem (tapasztaltak árnyékot, márpedig az ezer méternél magasabb hegy ár­nyékát okvetlenül észre kel­lett volna venni. Ezt vallot­ta a csillagászat tudománya ezelőtt még 12 évvel is. Idő­közben, a hatvanas évek kö­zepén, a Mars közélébe kül­dött Martiner-szomdák fény- képfeltvétéléket küldtek "a földre, amelyek közül töb­bet csak nemrégiben hoz­tak nyilvánosságra. A M ariner-szomdáik meg­állapították, hogy a Mars felszíne korántsem olyan sík, minit eddig gondolták. A Hold felszínéhez hasonlóan igén sok jellegzetes, külön­böző átmérőjű kráter talál­ható a Marson. Óriások is vannak közöttük, a képen látható kráter átmérője pl. 450 km. A tudósok azóta sokat vi­tatkoztak a kráterek koráról és eredétéről. Egyesiek azt feltételezték, hogy a Mars­ra csapódó kisbolygók, illet­ve óriás meteorok okozták ezeket a sebhelyeket a boly­gó felszínén. Ez azért is el­képzelhető. mert a Mars kö­zel kering a kisbolygók öve­zetéhez. Más tudósok a vul- kámikiusi eredet. méllMtt áll­tak ki. Az elmúlt 55 évben ugyanis 13 alkalommal hir­telen felitűnő szürke felüle­tet, illetve fónyfelvdlllanást észlelitek a Marson. Ezit vul­kánikitörésnek vélik, és a krátereket a belső erők ered­ményének tartják. A uilagegyetem „szörnyszülöttének” titka Vitalij Giniburg akadémikus, szovjet fizikus és Leonyid Ozernoj, a fizikai-matematikai tudományok doktora új gon­dolatot vetett fel, megbízható értelmezést adott a világmin­denség legtitokzatosabb objektumai, a kvazárok fizikai lé­nyegéről. A világegyetem igen inaigy rejtélyének számítanak a kvazárak. A csillagászok. 1963-toan fedezték fel a kva- zarofcat, amelynék „össze­egyeztethetetlen” tulajdonsá­gai valósággal meghökken­tették őket. Azóta már a második évtizedben járunk, de a teoretikusok rndnri a mai napiig nem tudták e je­lenség megbízható modelljét kialakítani. Milyen „összeegyeztethetet- lenség” hökkentette meg a tudósokat? A fcvazar, amely még a legnagyobb teleszkópokkal nézve is különálló, morzsá­nyi pontnak tűnik az ég­bolton, százszorta annyi fényt sugároz ki, mint ga­laktikánk mind a 150 milli­árd csillaga együttvéve! Ugyanékfcor ez a kozmikus méretekben elenyészően ki­csi „szentjánosbogárka” az energia valóságos óceánját öműészjti ki, a rádióknsugár- zások tartományálban is ugyanannyit, mint a Hattyú- A, ez az irdatlan rádióga- lakltika. A tóvoflSógrnérósékből ki­tűnt, hoigy ezek a rejtélyes objektumok a megfigyelhe­tő világegyetem legszélén vannak (a New Scientist cfc mű lap nemrégi jelentése szerint az amerikai tudósok felfedezték egy olyan kva- zart, amely 22 milliárd fény­évnyire van! Amikor pedig a radiodnterferrometria mód­szerével megmérték a kva- zarok egyikének átmérőjét, kiderült, hogy az nem na­gyobb a mi naprendszerünk­nél. Ginzburg és Ozernoj az új hipotézis feláll ütői a SZUTA Fizikai Intézetben rendezett konferencián felszólalva, le­egyszerűsített formában], az alábbiakat fejtették ki. A galaktikák csátagmiHi- árdjai az evolúció során gázt bocsátanak ki, amely a gravitáció hatására minden­felől a galaktika központja felé törekszik. Mintegy száz­millió év folyamán ebből az építőanyagból olyan giganti­kus testnek kell kialakulnia, amelynek (tömege egymiMi- árd Nap tömegével egyenlő. Ez a naprendszer-méretű szupercsillag forog és erős mágneses tere vain. (E két tulajdonság nélkül, mint ahogy ez Jakov Zeldovics akadémikus számításaiból ki­tűnik, az ilyen masztodon a kvazarokna jellemző kisu­gárzás rendszerében mind­össze tíz érvig élne.) Ezért ne­vezték el ezt a szokatlan tes­tet magnetoidnafc vagy roltá- tomak. Hogyan konstruálta meg a természet a rotátort, amely oly hosszú ideig képes ha­talmas energia-hullámokkal elárasztani a világegyete­met? Ez a „szerkezet” ter­mészetesen bonyolultan mű­ködik, ezért csupán az álta­lános eszméjéről szólunk. A rotátor-magnetoid mágneses terének tengelye nem esik egybe forgási tengelyével. (Némi szöget alkotnak egy­mással.) A forgási labilitás következtében a test egyen­lítőjéről 'lefut a plazma), amely a szupercsillag mág­neses-dipól sugárzásának övezetébe kerülve, fényse­besség körüli sebességre, gyorsul! fel és a mágneses tériben lefékeződve fantaszti­kus erősségű elektromágne­ses hullámokat kezd kibo­csátani. A puizár fergeteges tevé­kenységének ez az időszaka körülbelül egymillió évig tart. S ezután egy sor fizi­kai folyamat következtében (e folyamatokat a Ginzburg— Ozernoj modell szabatosan leírja) a kvazar emergiafar- Pásai kimerülnek, ő maga kihuny. Testét a centrifugá­lis erők koronggá lapítják, amelyben a fizikai feltételek irdatlan erejű termonukleá­ris robbanást váltanak ki. A kvazar anyaga szétrepül a galaktikában, aztán pedig... Aztán a kvazar építésének új százmillió éves periódu­sa következik, s minden megismétlődik. A világegyetem liegbáimu- latosalbb objektumainak fel­fedezése óta lényegében el­ső ízben a szovjet asztrofi- zíkusokmak ez a modemje ad magyarázatot a kvazamok összegyeztethetetlenmek tűnő sajátosságaira. Befejezésül megjegyezzük, hogy távolról sem akadémi­kus érdeklődés szülte a tu­dósoknak azt a vágyát, hogy .megfejtsék a kozmosznak ezeket a titkait. Egyáltalán nincs kizárva hogy azt az eredeti elgondolást, amely megmagyarázza a kvazar energiafejlesztési mechaniz­musát. előbb-uitóbb — még­ha miniatűr méretekben is — a mérnökök megvalósít­ják itt a Földön. Oleg Boriszov

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom