Szolnok Megyei Néplap, 1976. december (27. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-12 / 294. szám
u SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. december 12. BERÉNYI FERENC RAJZA Fazekas Lajos Néném A teste törpe lett, kicsiny és véges, ölemben birnám, mint a gyermeket. Maggyűrődött, mint munkában köténye; az üvegnél is már törékenyebb. A karja, mellyel földobálta testem, tárgyakért nyúl, de semmit el nem ér, hozzá viszem megőrzött emlékeit, s bezáródik a mélyülő tenyér. Életemé nem lehet egészen. — ébredéseit félve figyelem, ezerszer jobban, mint ő óvta régen árvaságom, ifjan, szerelmesen. Lázár Tibor Meditáció az őszbe lopott nyárból Ajándék ragyogás a kristálytiszta égen ez a novemberbe érő nyárba-virradás, késő sírás elmúlt szegénységen min nem segít már átok, lázadás; pedia felkelnék a nyári dölyfök ellen, s összetörném romlott titkukat, mik ott égnek a ködös őszi csendben a lassan porló levél-lom alatt. Mezei András Rácsok Kapualjból a kapualjba futottam háztól házig. Csak az árkádok állanak, a boltozat hiányzik. Szobá sarok! Szoba sarok! Valaha benned álltam, Mint leakasztott kép helye világit üres hátam. Székely Dezső Szakadék Menekülő szívemre szállt, halálom forrását keresve, s mint lövedék a csonton át. bevágódott az életembe. Sörénye lobog — így tombol a szél parázna szeszélye az őszben. A szakadékból fölnyújtom kezem, hogy a szökevényt megelőzzem. Magasból néz rám. mint egy piramis. Azt mondják: asszony, tüzes, gyöngéd... Kannibálokra hagyta szívemet, hogy fölnyársalják vagy kitömjék. TAMÁS ISTVÁN A tanár koía ifjúságától kezdve kalapot viselt. Széles karimájút. Télen fekete velúrt, tavasztól őszig világosszürke, puha nemezkalapot. Már nem emlékezett rá, milyen volt az élet fedetlen fővel. Egyáltalán elképzelhetetlennek tartotta, hogy fedetlen fővel járjon. Mindig elegáns volt. A karján meghatározott helyen lógott az összecsukható esernyő, és a zakóját a legnagyobb melegben sem gombolta ki. A kalap karimája alól szigorúan összevont szemmel vizsgálta az embereket, mint a rendetlen diákokat, akiknek már régen igazgatói rovó járna. Senki sem látta mosolyogni. A szája keskeny vonal, mértani alapossággal odahúzva. A kalap karimája alól zártnak és biztonságosnak látszott minden. Pontosnak és körülhatároltnak, akár az élete. Soha semmi slampos- ság, szabálytalanság. A földtől a kalapkarimáig 170 cm volt a távolság, ami azon felül létezett, körvonalazottnak, elmosódottnak tűnt, mint sűrű ködben a házak. A földtől a karimáig és vissza, egy zárt egység! Mintha állandóan egy szobában járna, és ami a plafon fölött van, teljesen elhanyagolható. Egy szeles tavaszi napon aj iskolából tartott hazafelé. És bár a kalap jól a fejére volt igazítva, egy erős szélroham lesodorta és kaján játékossággal gurította egyre messzebb tőle. A tanár meghökkent. Nem emlékezett rá. mikor történt vele ilyesmi, és hirtelen az is képtelenségnek tűnt, hogy_ szaladjon utána, akár egy diák a labdáért. Tóth-Máté Miklós KALAP Előbb csak hosszabbakat lépkedett, mint akinek nem olyan sürgős a dolog, de aztán mégis kénytelen volt szaladni, mert a kalap egyre messzebb került. És ráadásul egy hirtelen perdüléssel felugrott egy gesztenyefára. Nem nagyon magasra, de a tanár így sem tudta elérni. Most mit csináljon? Mász- szon fel a fára, akár egy gyerek? Vagy várja meg, amíg a kalap magától visszaesik a földre? Mindenképpen dilemma. Állni és nézni a kalapot legalább olyan nevetséges, mint felmászni érte. Óvatosan körülnézett. Az utcában nem sokan járjak. Megvárta, amíg egy fiatal pár. lassan elandalog mellette, aztán az esernyőjét a fatörzshöz támasztva felka- kapaszkodott a kalapért. Megragadta, és akkor látta mellette a gesztenyevirágot. Felnézett, és egyre több gesztenyevirágot látott, fel egészen a csúcsig, majd két gesztenyevirág között megpillantotta az eget. A gyorsan úszó pamacsfelhőkkel. Sokáig kuporgott a vastag faágon, és nézett felfelé. Ügy érezte, minden kitágult, megnőtt, és valami nagyon szép, végtelenül egyszerű titok került a birtokába. Mint egy gyereknek, aki most ismerkedik a világgal. És hosszú percekig nem látott mást, csak virágot és eget. Aztán lemászott a földre. A kalapját a kezében tartva sétált tovább, hagyva, hogy a haját rendetlenre zilálja a szél. Nézegette a házak- felső homlokzatát, a ci- rádás erkélyeket, a falak vá- jataiban megbújó szobrokat, amiket azelőtt sohasem vett észre. És aztán újra és újra az eget a gyorsan rohanó felhőkkel. És akkor megszédült. Védtelennek és tehetetlennek érezte magát, mint akit egy kötélen kilógattak a világűrbe. És bármerre kap, sehol sincs fogódzó. A fák koronája, a házak homlokzata, az ég kékje egyszerre félelmetesnek tetszett, mint a mindenség titkát verdeső gondolat. Sietve tette fel a kalapot. Erősen a homlokába húzva, hogy a szél újabb tréfáját elkerülje. Megnyugodott. A kalap karimája alól újra zártnak és biztonságosnak látszott minden. A lemezjátszón ősi héber gyászdalflam pereg. Zokogó férfiének, a szavát nem értem, csak a feneketlenül mélységes bánatát. A lemezt egyszer régén Prágában vettem, megtetszett a borítóján a hét- ágú gyertyaitairtó. Néhányszor meghallgattam, elbúsí- tott. Most, Olga és Anna halála után értelmet kaptak, noha nem értem őket. a különös szavak, a rabbi — kántor? — et-elasuikló sírása. Ri. mánkodik, fenyegétődzák., perel. Fájdalmában feűXivölt, megnyugszik: gyalázza, ostromolja, imádja az Urat. Kérdőre vonja, megijed a saját merészségétől, földhöz veri magát, szaggatja a ruháját, fáradtan elpihen, újra feljajong, őrjöng, lecsillapodik és élőiről kezdi az egészet. Elmondom, amennyire tudom Olga és Ammia történetét. Élt D. városkában két boldog fiatalasszony a harmincas években, Olga és Anna. Huszonöt—harmincévesek voltak, férjezettek, anyák. Közelről ismerték egymást — D. kisváros —, találkoztak társaságban, templomban, utcán, piacom, ahogy szokás. Múltak az éívek, addig múltak, addig múltaik, amíg Olga és Anna férjét el nem vitték Ukrajnába, munkaszolgálatosnak. s el nem pusztították őket. Még tovább múltak az évek. elvitték Olgát és Annát is a kisgyermekeikkel, akkor tízéves-formákkal, Auschwitzba Dachauba, Mauthausen- be; pontosan nem is tudom, hogy hová. Nagy volt a választék. A kisgyermekeiket elégették. ők ketten megmaradtak. Nem örültek az életnek ezek után, de az élet parancsa: élni. Egyik így. a másik úgy, mindenféle utakon, gyalog, vonaton, lapátnyélre támaszkodva, jóemberek segítségével, katonák támogatásával,- akik eünémül- tek a látványon, amelyet a többiekkel együtt nyújtottak, hazamentek. Ugyan hová máshová mentek Volna? Mondom, nem sok kedvük volt élni, de tudták, mert jól nevelték őket a szüleik, hogy nem élni. ha élhet az ember, erkölcstélen, dolog. Melyikük mondta először. Olga vagy Anna, inegwenhaitban vagy negyvenhétben, nem tudom, akkor még nem ismertem őket. hogy minek éljünk külön, amikor együtt is lehet, s talán jobb lesz, Olga. meglehet, 5 volt a praktikusabb. Összeköltöztek egyikük maradék családi házában dolgoztak, ettek, aludtak. beszélgettek. Egyszeresek férjhezment az egyikük egy jó emberhez, férjhezment a (másikuk is e,sy — amint hallöttam másoktól 5 sohasem beszélt róla — nem jó emberhez, el is vált hamar, néhány hét vagy nap múlva, de közben is, azután is együtt maradtak. mert igazából csak egymáshoz tartoztak. Aki a jó emberhez ment férjhez, annak a férje — Gyula (bácsi, így hívták, őt sem ismertem, csak annyit tudok róla. hogy tartott egy lovat, szeretett vasárnap délután kártyázni, jó süteményeket enni. és neki is elpusztult a családja —meg. halt a hatvanas évek közepén, Olga és Anna megint egyedül maradt. Eladták a házat, beköltöztek egy két és félszobás lakásba, éltek tovább. Nem nélkülöztek. Olga dolgozott, Annának volt valami szőlője, egymás javára végrendelkeztek. Ismét éltek, mert mint mondtam, azt tanulták okos és erkölcsös szüleiktől, hogy élni muszáj. Ekkortájt ismertem meg őket Áradt belőlük a derű és a szomorúság. Ismeretségünk elején egyszer, karácsony előestéjén voltam náluk, csokoládé, dió, gyümölcs volt az asztalon, gesztenyepüré a tányérokban, Zoli — közös barátunk — füléig habos lett és szánakozott magán, menynyit fog hízni.'Valamennyien kapatosak voltunk kedélytől és fájdalomtól, ami Olgából és Annából áradt. Puha hóesésben mentem hazáig, boldog gyermekkorom karácsonyaira és Olga és Anna ismeretilen kisgyerekeire gondoltam, a nemilétezők, de létezők karácsonyára, a kis zsidógyerekekre, akiket elégettek, az anyjuk szeme előtt jóformán. Az ablaktörlő ütemesen törölte a havat a szélvédőről. Mentem a karácsony esti hóesésben a lányommal, aki élt és ott ült mellettem egészségesen, nem égették el. Gyönyörű, szomorú út volt, 1965-ben, vágy 1966-ban, nem tudom pontosan. Olga és Anna ottmarad- tak kettesben, néztek egymást a gesztenyepürés tálak romhalmazai fölött. Nem hiszem, hogy sírtak volna. Nem bántották bánattal egymást. Valószínűleg csendben eltakarították az edényeket és lefeküdtek aludni. Talán váltottak még egy két szót rólunk, akik egyáltalában nem érdekeltük őket azon az estén, gesz- temiyepüréstől, vendégestül. Lefeküdtek és aludtak, ahogy tudtak. Így múltak dl a karácsonyaik. Ketten voltak egyedül. E gyedül voltak a gazdag pehelypaplan alatt az elégetett kisfiúkkal. kislányokkal — lám, ezt sem tudom pontosan, hogy lányok is voltak-e az elégetettek között, rendszerint Anna beszélt, s fiúkról —. és Olga álmában néha felkiáltott. Egyszer együtt mentünk fel a szőlőhegyre, Olga. mellettem ült. Anna hátul. Nevetgéltünk az úton, fényes szeptember volt, a hegytetőn gyalogosan sétáltunk tovább. Minden utat ismertek. Olga lakott is arrafelé sokáig, az ura ott gazdálkodott. Furcsa tünemények, kát elegáns idős dáma a fiataMorma férfi két karján, két könnyező öreg hölgy, mert mint mondtam, szeptember volt és egy tízéves fiúcska iskolatáskával a kezében elfutott mellettünk majd kissé feljebb megállt pörgetni kezdte a táskáját a teste körül, kinyújtott kar- rali, örvendezve a táskának, az iskolának, a világnak, saját kis életének. A szűk úton bolondos mozdulataival megmegérintette a szőlőkarókat, azok meginogtak, lerepült néhány levéL Forgott a kisfiú, Olga és Anna álltak dü- lőúitan. hazájuk földjén, ősz hajukkal az aranyos őszi fényben,, szemükön párás szemüveggel, egyetlen szót se szóltak, mert megtanulták, hogy súlyos pillanatokban szavakat mondani nem lehet. Aztán még mindenféléről beszélgettünk, de tudtuk, how ennek a délutánnak vége van. ez boldogtalan délután, a boldog kisfiúval; fekete szegélyes délután, elfüstölt kisfiúk halálos emlékével. De volt sok jó délután is, meg este. Korai téli alkonyon barna árnyékba borultak a szobák szögletei, még nem gyújtottak villanyt, (bútoraik, amelyeket a múlt században vásároltak a szüleik — öreg dunántúli kereskedők, tisztességben meghalt magyar polgárok. boltíves, hűvös pince-alagutak tulajdonosai, bécsi és londoni borkereskedőkkel alkudozó szakállas vén férfiak —, derengtek a félhomályban. A hatalmas tálalószekrényen egy-két régi-régi ezüsttál, közöttük gyertyaitartók. A gyertyákat péntek esténként Olga, aki egyébként hitetlen volt. ezt mondta legalábbis, egy félórára meggyújtotta, mert így tanították a szülei. S ő, aki magas érzelmi iskolá- zottságú ember és szuverén gondolkodó volt, ezt mindig betartotta. — Azt hiszem, nincs Isten — mondta —, és kezében a gyufával odalépett a gyertyatartókhoz. Aztán odadug- ta a mutatóujját a csendesen üldögélő Imre arra alá: — Minek vagy orvos, ha még ezt a szaggató reumás ujjamat sie tudod meggyógyítani? — kérdezte indulatosan, és nem várva választ, rágyújtott. — Az ujjadat nem tudom meggyógyítani — mondta százezredszer és szolidan Imre —, mert csak orvos vagyok, nem varázsló. Különben is: ez a legnagyobb bajod?! — Ez! Anna megigazította kabátunk gallérját meg a sapkánkat, kalapunkat, mielőtt elindultunk: — Fúj a szél, gyerekek. ö halt meg előbb. Agyvérzést kapott, fél évig feküdt bénán, szótlanul, talányosán. Amikor meglátogatták, felcsillant a szeme; kedvetlenül, ha nem kellemes vendég érkezett, sikoltozva az örömtől, ha olyan, akit szeretett. Eltemették a férje mellé. Olga egyedül maradt, élt tovább. Még szomorúbb, okosabb, kopárabb lett, mint volt. Tudta, hogy magányának héját emberi erő már nem törheti fel. Délutánjait a barátai között töltötte. Élénk volt és fontos, a jélenlléte vonzott mindenkit, erős gondolatai és erős karaktere folytán. Ilyen volt a párbeszéde egyszer egy buta. asszonnyal: — Mit" csinálsz esténként, Olga? — Nézem a falait — Nem a tévét? — Nem. — Miért nem nézed a tévét? — Mert ragaszkodom a falhoz. — Furcsa nő vagy te, Olga. — Igém Furcsa lettem. Most ősszel, egy barátságtalan, hűvös délutánon tett rosszul. Imre futott azEKG- készülékkel. — Infarktus? — kérdezte Olga. — Be kell jönnöd a kórháziba. — Ne kelljen. Hagyj meg hálni. — Bolondokat beszélsz, mindjárt bemegyünk, meg- g'őgyulsz — de még nem is tudok biztosat. Lehet, hogy estére el is múlik. A kórházban fájdalomcsillapítót kért. Megkapta és elaludt. Rövid idő múlva felébredt, s a kórteremben szorongva várakozó Imrévé; közölte: — Ne hidd ám. hogy használt, amit adtál —, majd néhány perc múlva ismét el- szenderedett és alvás közben meghalt. H ideg, ködös dételőttön volt a temetése. Festetten fekete koporsója — élt 70 évet — négy öregember vállán ringott a szülei sírhelye felé. Egy jóindulatú fiatal PaP mondott beszédet, nagy igyekezettel, de tájékozatlanul az élet és a halál dolgaiban, közben — de különösen annál a kegyes gondolatnál, hogy itt fekszik előttünk ez a szent asszony — vártam, hogy Olga kikiált ‘ a koporsóból: — Marhaság, kisfiam azonnal hagyd abba. Ámde nem kiáltott, örült, hogy meghalt. Lépdeltünk a ritkán látogatott régi zsidótemetőben tétova gyásznép. nem tudtuk pontosan, te kell-e venni. fenn kell-e hagyni a kalapot, sapkát. Nem volt kinek,. mert senkije se maradt. részvétet kifejezni. El- szétedtünk tehát.
