Szolnok Megyei Néplap, 1976. október (27. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-03 / 234. szám
U SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. október 3. Nádasdi Éva Szavaid — bujkálón Szavaid — bujkálón, gazdag bányáimból felszínre hozzák létem aranyát. Rejtelmes világ. Minden szabálytalan, ami él. És gáttalan. Engedd, és a sejtek szabadon felelnek, testeden törvénykeznek. És akit szeretnek, mindenek felelnek, kezesednek dolgai, édesednek gondjai, elenyésznek hívságai. Szavaidtól édesen csurgó mézü szerelem aranyát éreztem szívemen, és nehéz lett hirtelen, mi bennem volt, érzelem. Ezzel az írással új sorozatunk kezdődik, amelyben korántsem -a teljesség igényével, de mégis az átte- kintés szándékával az utóbbi harminc esztendő magyar grafikáit mutatjuk be. Szalay Lajos méltatlanul elfelejtett művész, pedig műn. kássága, iskolát teremtő művészete nagyban hozzájárult az 1945 utáni modem magyar grafika alakulásához. Pillantsunk bele életrajzába, hogy művészetét kicsit jobban megismerjük. Hazai tevékenysége zömében a harmincas és a negyvenes évekre esik. A két világháború között alkotó művésznemzedék egyik legtehetségesebb rajzolója. 1941-ben a Nemzeti Szalonban gyűjteményes kiállítást rendeznék grafikáiból. Alkotásait még ugyanebben az évben album alakban is kiadja. Az 1946 óta külföldön élő Szalay Lajos munkásságát méltatva feltétlenül meg kell még emlékeznünk egyéni Villan és Cervantes illusztrációiról. A hazai közönség napjainkban újból találkozhat rajzaival. Genezis illusztrációi itthon is szép sikert arattak. Az idei Helikon kiadványok között pedig ott találjuk az Ómagyar Mária-siralom új kiadását, amelyhez a művész készített szuggesztív erejű rajzokat. Egyetlen alkotását vizsgálva. azt többször körüljárva igyekszünk betekintést nyújtani művészetébe. A Golgota című tusrajz 1944-ben készült. Kis remekmű, mintegy összegyűjti, magában hordozza Szalay művészetének szinte valamennyi jellegzetességét. A szemlélő első pihantá- sát, a szinte majdnem szimmetrikusan elhelyezkedő három figura köti le: a háttérben egy keresztre feszített alakot és egy lovas katonát látunk, valamivel előttük — mindezzel egyáltalán nem akarunk a rajz térbeliségére utalni — egyik kezét segélykérőén feltartó, másik kezét homlokára szorító férfit, nyakában kötéllel. A téma tragikumát, az 1944-es realitást a rajz simán futó, majd hirtelen felgyorsuló, meg-megszakadó kristálytiszta vonalvezetése rögzíti. A mű megértése kívánja, hogy felkutassuk a képzőművészet történetéiben a Golgota-ábrázolások különböző jelentését. Túl hosszadalmas lenne viszont a szimbólum tartalmának változását a koraközépkortól nyomon követ- ni a művészet vizuális eszköztárában. Tehát csák századunkban vizsgáljuk a Golgota, a keresztre feszített ember mitívumának jelentését. A háborús időszakokban, különösen a második világháború idején a téma ábrázolásának gyakorisága jelentősen megnőtt. Azt is kijelenthetjük. hogy a motívum előfordulása azért sokszoro- zódott meg, mert a művészek a háborús kataklizma hatására, a szenvedő ember egyértelmű és közérthető szimbólumát találták meg a keresztény mitológiában, A témában érdekelt művészek nagy többségétől távol 'áll a vallásos szemlélet. A megkínzott, megalázott, halálba hajszolt ember másfél évezredes jelképét vették elő és töltötték meg aktuális hábarúellenes mondanivalóval. Szalay Lajos Golgotáiba. nem egyedülálló mű. Számtalan példát hozhatnánk a háborús évekből a 'keresztre feszített, meggyötört ember jelképes ábrázolásáról. Itt csak egyre, Ámos Imre ugyancsak 1944-ben készült Keresztrefeszítés c. rajGolgota (tus) zára utalunk. Jórészt azért, mert a két lap motívumazo- nossága mellett a tartalmuk is ugyanazt a gondolatot fejezi ki. Amos grafikájának fölső sarkában csorba holdat látunk. Átlósan alul, derékban a' lap szélétől elmetszve megdőlt keresztfára feszített férfit. A rajz szinte vizuális megfelelője Ady ismert sorainak: „Csúfolódóbb sohse volt a Hold: / Sohse volt még kisebb az ember. / r J Illusztráció az Ómagyar Mária- siralomhoz Mint azon az éjszaka volt: / Különös, / Különös nyáréjszaka volt.” Próbáljunk meg ezek után a Golgota formai jellemzőire figyelni. A rajz jellege a klasszicitás és az expresszi- vitás egyéni ötvözetéből következik, ereje pedig a vonal feszítő dinamikájából. Már az első benyomás is ennek meghatározó voltát rögzíti. A kompozíció feszesen egységes annak ellenére, hogy három, szinte teljesen különálló figuráiból, formáiból épül fel. A folyamatosan húzódó kontúrok néha megszakadnak egymásba futnak, ám ennék ellenére érezzük a tiszta rajzot, mely a nagyon is zaklatott, sőt tragikus mondanivalót hordozza. Szalay Lajos az „újrealista” törekvésű művészek szellemi rokona. Erősen etikus alkat, munkáiban a nagy, átfogó szociális és társadalmi kataklizmákra keres választ. A háború borzalmaira való konkrét utalás annyira nyilvánvaló, hogy szinte fölösleges újból és újból felhívni rá a figyelmet. Mégis szükséges, mert bármerről közelítünk az alkotáshoz, mindig a végső jelentéshez, ehhez jutunk. Ez a mondanivaló teszi a rajzot tairtai- , mában tipikussá, és ezt fejezik ki az újszerű formai megoldások is. A tusrajzban ott feszülnék kora jellemző kérdései, kora valósága. Művészetében jelen volt a háború legnehezebb éveiben is a tiltakozás és az ezt kifejező expresszív és merészen egyéni formaalkotás. Szalay Lajos művészete mind mondanivalójával, mind képi kifejezőeszközeivel hozzájárult a háború utáni magyar grafika megújulásához. Lóska Lajos 7 szrevette a lányt E a másik járdán, az alkonyati forgatagban. Nem látta két vagy három éve. Rögtön ráismert, valami to- rcksaarító dabbenéssel, igen, nem is a szeme ismert rá, hanem Valami-valami, ott a lénye legbelsejében. De fogalma se volt, hogy mit tegyen. Csak ment vele párhuzamosan, jó ideig, gyorsított, amikor a lány is gyorsított, lassított, amikor úgy látta, hogy ő is lassít. Egy ut- cahossznyit mentek így, aztán a lány az átkelőhelyre- ért, s megvárva, míg végre zöldet mutat a lámpái elindult, át az úttesten, éppen őfeLéje. Pedig nem látta őt. A férfi csak várt, mozdulatlanul, mint egy szobor. S amikor a lány három lépésnyire vol’ tőle, halkan rászólt. Furcsa, idegen' hangon, mesz- sziről jött, mintha más em- ben hangja lenne. Talán egy újabb döbbenet csalta ki ezt a hangot, azon, hogy a lány keresztüítniéa: rajta, mint bármelyik járókelőn, hogy egyszerűen nem ismeri meg. A lány rápillantott, mosolygott is, szólt, valamit, mintha köszönést viszonozna:, gépiesen. Aztán el alkart menni mellette. — Várj! — mondta a férfi, nehezen lélegezve — Várj egy kicsit, kérlek! A lány félig visszafordult: — Nos? ... — Rég nem láttalak. — Én se. Mi van veled? Már lépkedtek is tovább, a négyemeletes ház felé, amelyben a lány lakik. Azóta is itt lakik, mindig itt lakott. A férfi azóta nem járt itt, hogy nem találkoztak. Ügy érezte, visszhangtalanul konganak a léptei valami vízalatti világban. Kereste a szávakát: — Semmi... Semmi különös nem történt. És veled?' Ebben az időben jársz háza? — Igen. Mint mindig. — Egyszer se találkoztunk össze. Véletlenül se.7 — Igen. Pedig tulajdonképpen közei lakiunk egymáshoz. — mondta a lány, az utca sötétjébe nézve. Aztán, mivel a ház kapuja elé értek, megállt, és várakozóan pillantott fel a férfi arcába. Sporttáska volt a kezében, a haja illatos, a ruhája más, naint akkoriban, amikor naponta találkoztak. Mosoly játszott a száján, valami ismeretlen mosoly. — Haragszol rám? — kérdezte a férfi. — Nem, nem haragszom. — Biztos? — Biztos. Tudom, hogy mindennek így kellett törté- nie. A férfi csak állt, mintha nem tudna elmozdulni. Talán nem is a lány hangja, látványa szögezte ide, hanem valami különös derengés, ami körüllengte alakját, valami visszfény, valami eltűnt csoda visszfénye. Nézte a pillantását, a mosolyát, iszonyúan ostobának, kényszeredettnek érezve magát — csodálkozott, hogy a lány nem kacag feli, nem gúnyolja ki, nem hagyja máris magára. — Gyere fel! — szólalt meg a lány. Más hangon, mint amivel azelőtt hívta. A cipője, a harisnyája, a pillantása is más volt, mint amilyenre a férfi emlékezett. A hajának is más egy kicsit a színe. És az ajka mintha duzzadtabb, mintha csillogóbb lenne. Követte hát, a lépcsőházba. Nem mellette, hanem egy-két lépcsőfokkal lemaradva. De közben is beszélgettek: — Nem zavarok? — kérdezte a férfi. — Nem. Kíváncsi vagyok, mi van veled? — Hát semmi. Dolgozom. Nagyon elfoglalt vagyok. — A házasságod sikerült? — Ezt most hagyjuk kérlek .., — Jó — mondta a lány, minden érdeklődés nélkül, és megállva a harmadik emeleti ajtó előtt, előhúzta a kulcsokat. Ahogy halk csat- tanással megfordította őket a zárban, a férfi valami különös szorongást érzett. Mintha idegen helyre, másvalaki birtokába tolakodna be. De amint belépett, nyomban eltűnj ez a szorongás, és csak tétova, bizonytalan üresség maradt a helyén. — És te? Te nem mentél férjhez? — kérdezte, miközben a lány villanyt gyújtott az udvari szobában. — De igen. — És a férjed ...? Lugossy Gyula ELMÚLÁS — Már elváltunk. Megint egyedül vagyok. De nem úgy, minti regen — felelte, kerülve a férfi pillantását, és meggyújtott egy emnyős kisűámpát is. Az ablakon összehúzta a függönyt, hogy ne lássanak be a házudvarról. Aztán leoltva a nagy- villanytt, kiment a konyhába, és ott tett-vatt. A férfi a díványra ült, a karfára támaszkodva. Szemben, az állótükörben saját életnagysá- gú tükörképe villant: hirtelen a szemébe. Egy ideig bámulta, aztán elfordította a fejét, és cigarettára gyújtott. — Feltettem egy kávét — mondta a lány, visszajőve, és simogató mozdulattal kontyba tűzte fel a haját. — Kösz. — Mit szólsz hozzá? — s egy pár új cipőt húzott fel a sporttáskáiból. Kecses, modem vonalú cipőket, aimilye. meket a férfi soha nem látott rajta. Újra kiment, egy pillanat múlva már bennük jött vissza', meztelen lábszárán megcsillant a lámpafény. 'Nyugodt, hűvös érdeklődéssel nézett a férfi szemébe: — Szépek? — Igen. Bár én nem nagyon értek a cipőkhöz ... — Tudom. Megvegyem? Égjük barátnőm adná át a vállalatnál, mert neki kicsi. Nos? — Persze, vedd taeg. Neked jói állnak a szép dolgok. A lány bekapcsolta a rádiót az asztalkán. A férfi a szőnyeget nézte, ami új volt, szokatlan mintázatú, azóta kerülhetett ide, hogy nem járt itt. A díványterítő is. Egy festményreprodukció is, a tükörrel szemközti falra. Szomjasan kutatott tovább, áruló nyomók, áruló jelek után, de hiába, nem talált semmit. — Rosszkedvűnek látszol — mondta a lány. — Nem. Csak kicsit fáradt vagyok, tudod ... A lány elment mellette, közben könnyedén megsimogatta az arcát. A férfi a keze után nyúlt, a lány nem húzta el. A rádióban megszólalt a zene. A férfi még mindig fogta, visszatartotta, hogy ne menjen tovább. A lány ekkor lehajolt, megcsókolta a halántékán és belesimított a hajába. Aztán elhúzta a kezét, és a tükör elé állva, a cipőket nézte a lábán: — Beszélj, hogy élsz? — kérdezte közben. — Elvégezted az egyetemet? — Igen. De úgy élek, mint azelőtt. Voltaképpen semmi se változott. Talán jövőre kapok a vállalattól lakást. Tudod, mégse vettem el azt a nőt. Meggondoltam az utolsó pillanatban. — Hm. Akkor te szerencsésebb voltál. — Anyád hogy van? — Kösz, jól. Sokat emlegetett azóta is. Szerette volna, ha összeházasodunk. Mi ketten! — s megfordult a sarkán, hogy hátulról vegye szemügyre a cipőket. — Szóval benned ő mindig a jövendőbeli vejét látta! — Mikor jön haza? — Tíz után, mint mindig. Három műszakban dolgozik mindig is úgy dolgozott. Ügy is fog örökké. Közben lehúzta a cipőket, visszatette őket a táskába. Mezítláb lépkedett a szőnyegen, aztán papucsba bújt. A férfi leült, lahajtott fejjel, a csikket szívta. Amikor nagysokára felpillantott, észrevette, hogy a lány őt nézi: — Mi bajod? — Semmi — felelte a férfi, és nehézkesen felállt. — Még semmit se mondtál magadról. A férfi elszántan az arcába nézett. Aztán, belépve a tükörképbe, megölelte a lányt. Az hagyta, mintha csodálkozna. De néhány pillanat után csendesen eltolta: — Hagyj. — Miért? A lány nem felelt. Megigazította a térítőt az alacsony asztalkán, tisztábbra állította a rádió hangját. Aztán cigaretta után keresgélt, feltépett egy érintetlen csomagot. Odakínálta a férfinak, de ő nem vett. A lány rágyújtott, és leült egy pár- nás székre, a dívánnyal szemben. Hallgattak. — Milyen csend van itt! — mondta egy idő után a férfi. — Igen. A főbérlők sincsenek itthon. — Elmegyek — s hirtelen felállt, — Jó, menj. Mosolygott, ki is kísérte, készségesen. A férfi úgy köszönt el tőle hogy rá se nézett. Lelépkedett a lépcsőházban. A fordulóknál, a piszkos- szürke ablakokon át látta félszemmel, hogy a lány a szoba ablakánál áll, és őt nézi, a függönyt kissé félrehúzva. A földszintre érve lassított, megfordult. De nem ment vissza. Kiment az utcára. a szemerkélő esőbe. D e az első sarkon mégis megfordult. Mintha órák teltek volna el közben', úgy látta viszont a lépcsőházat. Emeletről emeletre sietett újra azzal az izgalommal, amivel a lányt figyelte átkelni az úttesten. De most még jobban elszorult a torka, amikor, úgy, mint azelőtt mindennap, körmével megkocogtatta az üvegablakot. — Mi van? — kérdezte a lány, ajtót nyitva. — A kávéért jöttél vissza? Azért tényleg kár lenne... — Nem azért! — felelte, s csak állt, a küszöbön. — Hát? — kérdezte, nyugodtan a lány, egyenesen a szemébe nézve. — Tudod ... Meg akartam mondani, hogy te voltál az egy. az egyetlen, aki áttörted azt a falat, ami minden nőtől elválaszt. Se előtted, se utánad senki. Ezt tudnod kell, s nem akarok örökké így élni. Nem is tudnék így élni. Rettentő ostoba voltam, amikor azt képzeltem... A lány nyugodtan állta a pillantását: — Én is azt hittem, hogy nem bírom ki, amikor elhagytál. — Nem hagytalak el... — Szakítottál. Ellöktél magadtól. Mert én -nem vagyok elég tanult nő hozzád, ugyebár? Meg -is mondtad mindenkinek... — s mivel a férfi egy mozdulatot tett feléje, hátrább lépett: — Hagyj! Ne nyúlj hozzám! — Akkor megyek. — Menj, szervusz. Becsukta az ajtót. A férfi nagy lendülettel indult a lépcsőház felé. Lefelé tartva most is a lány ablaka felé nézett, szüntelen. De most nem figyelte onnét senki, a függöny meg se rezdült. S mire, végre leért a kapualjba. már úgy sietett, mint aki menekül. Győré Imre Lovunk után nézve A lovacskák, igen! Szép lovaink ellovagoltak, el, az úton. Sörényükön bogáncsfüzérek, homlokukon a holdat ganéj takarta. Távolról nézve akárki azt hihette volna, hogy ráncos szafaládék ügetnek a porban egyforma ügetéssel. Ezek voltak a mi lovaink, oldalukon vas-verte sebek rózsáival. Néztük, hogy ügetnek, s hullott álmáért hajoltunk le, a dombon. A modern magyar grafika úttörője
