Szolnok Megyei Néplap, 1975. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-19 / 246. szám
a SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. október 19. ( Hagyomány és művészétpol iti ka Gondolatok a szolnoki művészek találkozója után Bz első gondolat így fogalmazódott meg a legtöbb résztvevőben, amikor átlépte a szolnoki MTESZ- klub küszöbét mennyien vagyunk! Pedig nem is volt ott mindenki, aki ott lehetett volna. Hiányoztak például a Szolnokon kívül élő alkotók — képzőművészek, népművészek — akik ehhez a megyéhez, ehhez a tájhoz kötődnek. Régi nóta, hogy Szolnoknak — a képzőművészetet kivéve — nincsenek művészeti hagyományai, s áld ezen siránkozik, — akarva, akaratlan — a jelen és a jöi vő értékesebb törekvéseit temeti. A hagyomány azonban nemcsak kamatozik — születnie is kell valamikor, s a maga idejében a legrégibb hagyomány is napi aktualitás volt „Teremtsünk hát hagyományt!" — mondhatnánk. Azzal, hogy ma és holnap megkíséreljük létrehozni a tőlünk telhető legértékesebb alkotásokat. A névsorolvasás túl sokáig tartana, de annyit azért nem árt elmondani, hogy a képzőművészek népes csapata mellett ott voltak a színházművészet országosan ismert, legjobb képviselői, ének-, zenekultúránk, valamint most bontakozó irodalmi életünk alkotói, és ott volt néhány (kevés) kritikus is. A találkozó vendégei, Kőháti Zsolt, Agárdi Péter és Bereczki Lóránt, mindhárman az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának munkatársai, rövid bevezető után kötetlen eszmecserét folytattak a művészekkel. A felvetődött kérdések többsége összefüggött a XI kongresszus művészetpolitikai koncepciójával, e koncepció gyakorlati megvalósításával. A párt művészetpolitikája folyamatos, alapvető célkitűzései 1957 óta változatlanul érvényesek. Ezek között is legfontosabb a művészet és a nép, a nép és a művészet közeledése. Rövidebben úgy lehet megfogalmazni, hogy a feladat: a népről a népnek — érthetően. Ez azonban nem egyszerűen jelszó. Nem a munkás- és parasztábrázolás tematikai követelménye a döntő. Természetesen jó lenne, ha művészetünkben több munkás- és paraszthős jelenne meg értékes alkotásokban, de az egyoldalú statisztikai szemlélet tévútra vezet ebben a kérdésben is. A dolgozó osztályok igazi képviselete a művészetben a szocialista világnézet. A művészi alkotások befogadásáért a művészeken kívül igen sokat tehet a közoktatás és a népművelés, hiszen a művészekkel szemben megfogalmazott igények elválaszthatatlanok a művelődés általános színvonalától. A sokat vitatott közérthetőség például másként merül fel különböző műveltségű emberek vagy rétegek részéről. A közérthetőség igényét elvetni éppen olyan hiba lenne, mint merev dogmaként megfogalmazni. Ez utóbbi azért is veszélyes, mert szükségszerűen egyetlen réteg művészeti igényeit tükrözi, azt avatja kánonná, s nem vet számot azzal, hogy a művészi alkotások érthetősége nem abszolutum, vagyis ami X számára már érthetetlen, az Y-nak még jóval az érthetőség határain belül van, sőt ami valaki számára ma érthetetlen, holnap vagy holnapután érthetővé válhat. Az érthető — érthetetlen ellentéte nem azonos például a képzőművészetben a figuratív — nonfiguratív ellentétével. A kettő azonosítása kétségtelenül kényelmes megoldás, de általában a vizuális kultúra hiányosságaiból fakad és előbb-utóbb zavarokhoz vezet. Egy alkotás közérthetőségét mindig csak konkrét elemzéssel lehet megállapítani. A merev dogmák elutasítása természetesen nem jelenthet kapunyitást a kö- közönség minden számottevő rétegétől elszigetelt, ezotenti- kus „művészeti” alkotások előtt. Azzal azonban számot kell vetni, hogy a művészet fejlődésében szükségszerűen jelentkező új irányzatok, a csak később kiteljesedő törekvések kezdetben kevés ember számára érthetőek. A biztos elvi és esztétikai alapokon álló kritikának óriási felelőssége van abban, hogy a sznobok álművészetétől elválassza az igazi művészet új jelenségeit. A művészek azonban maguk is sokat teltetnek, hogy alkotásaik a közönség minél szélesebb rétegéhez jussanak el, minél több ember számára váljanak mély nyomokat hagyó személyes élménnyé. A művész nem csupán műveivel, de közvetlen találkozásokon is alakíthatja közönségét, s közben maga is változik. Erre sok példát lehetne említeni, elsősorban a képzőművészek és színház művészei köréből. Igen sok szó esett a művészetpolitika feladatairól. A szocialista művészetpolitika a művészet és a valóság mindig meglevő kapcsolatából, a tudatos mozzanat. Akkor tölti be feladatát, ha a művészet és a valóság meglevő kapcsolatait teljesíti ki, élve mindazokkal a tapasztalatokkal, amelyek a mozgalomban felhalmozódtak, s nem a fejlődéstől idegen összefüggéseket erőszakol a művészetre. A XI. kongresszus alapvető gondolata volt a munkásosztály, a párt vezető szerepének erősítése. Ez természetesen a művészetre is érvényes, és közvetlenül összefügg a kritika szerepével, illetve a kulturális életben zajló vitákkal. A kongresz- szus úgy értékelte az utóbbi években kibontakozott művészeti törekvéseket, hogy az összességében megállapítható fejlődés mellett élnek bizo-; nyos — művészeti és politikai szempontból vitatható — tendenciák. Ezek ellen a kongresszus éles, de tárgyilagos hangon foglalt állást. Felmerült az igény, hogy legyen következetesebb, elv- szerűbb a vita a nem marxista művekkel, jelenségekkel. Erősítse a művészetben érvényesülő szövetségi politikát, hiszen a politikai szövetség és az ideológiai vita egymást szükségszerűen föltételezi. Ha lazul a szövetség, erősödnek az adminisztratív intézkedések, akkor gyengül a vita — veszít őszinteségéből és csökken a színvonala. A művészetpolitika általános elvei a gyakorlatban kisebb-nagyobb feladatok megoldásában érvényesülnek. Rendkívül fontos, hogy a helyi szervek nagyobb önállósága mellett se keletkezzék eltérés az általános művészetpolitika és helyi megvalósítása között. Ilyen ösz- szefüggésben növekszik a művészeti szövetségek vidéki csoportjainak szerepe. Ma< gyarország történelmi fejlődéséből következik, hogy Budapest a művészeti életnek szinte kizárólagos központja lett. Ez a helyzet a jövőben sem fog alapvetően megváltozni, bár mutatkozik bizonyos, a kiegyenlítődés irányába ható tendencia. A képzőművészet mellett a színházművészetben vagyunk ennek tanúi, de van egy-két biztató jelenség, amely a vi-i déki folyóiratok erősödését bizonyítja, A helyi művelődési szervek céltudatos munkával sokat tehetnek e folyamat gyorsítása érdekében: többek között olyan művészek letelepítésével, akik alkotásaikkal már bizonyítottak, s valamilyen módon kötődnek egy-egy tájegységhez. Ez természetesen gondokkal is jár (például lakás, műterem biztosítása), de a hosszabb távon várható eredmény — a helyi művészeti- kulturális élet felfrissülése, fejlődése megéri az ilyenfajta áldozatot is. Teremtsünk hát hagyományt, ahol nincs, s folytassuk alkotó módon megújítva a „készen” kapott hagyományokat. Ebből azonban korántsem következik, hogy a képzőművészet és a népművészet egy-két ága kivételével mindent elölről kellene kezdeni. Vannak biztató kezdeményezések a kórusmozgalomban, tíz éve működik a szimfonikus zenekar, s hatásukra — és a javuló színvonalú ének-(zeneoktatás hatására — szinte évről évre kimutathatóan fejlődik a zenekultúra. Színházunk egy-egy produkciójára méltán figyel oda az országos közvélemény. II hagyománvteremtés ilyen értelemben a „minőség” javításával összefüggésben a folyamatosságot, a túlságosan személyekhez kötődés, és az ebből következő véletlenszerűségek kiküszöbölését jelenti. Bistey András Gyulai Liviusz Ismeretlen latin költő: Vénusz ünnepe Új könyvek A Kossuth Könyvkiadó újdonságai között első helyen említsük meg a Marx és Engels Művei sorozatának 33. kötetét, amely a két nagy teoretikusnak, a nemzetközi munkásmozgalom vezetőinek az 1870. és 1874. közötti leveleit tartalmazza. Napvilágot látott — a magyar—csehszlovák közös könyvkiadás keretében, a pozsonyi Pravdával közös gondozásban — Vadász Ferenc dokumentumregénye; A védő Cábor Mózesnek, a szlovákiai munkás- mozgalom kitűnő harcosának életútját vázolja fel. Az Akadémiai Kiadó megjelentette a Világirodalmi lexikon harmadik kötetét; a Király István főszerkesztésével készülő, hézagpótló nagy munka új kötete a F-Groc kezdetű címszavakat tartalmazza. Kapuy Ede és Török Ferenc közös munkája Az atomok és molekulák kvantumelmélete. Több szép könyvvel örvendeztette meg a könyv barátait a Magyar Helikon. Megjelentette Arisztophanész két komédiáját (A béke-Lysist- rate). Arany János klasszikus átültetésében, Kövendi Dénes utószavával. Háromféle kiadásban (vászon és nylonkötésben, valamint népművészeti szőttes borítóval is) jelentette meg a kiadó a finnek népszerű eposzát, a Kalevalát, Nagy Kálmán fordításában, Baász Imre modern és mégis stílszerű illusztrációival. Üj kiadásban látott napvilágot Firdauszi világhírű alkotása, a Királyok könyve, a Sáhnáme, Devecseri Gábor művészi fordításában. A Shakespeare-sorozat is új kötettel gazdagodott: ez alkalommal A vihar című színmű látott napvilágot, Babits átültetésében, Szántó Piroska illusztrációival. Hatvani Dániel: VÁSHÉZBEN Vasmézben fekete szivárványban milyen fullánk sebzi meg szájam ütközik dús herevirágaimnak vízroncsra hulló dongó-csillag Dunatáj lepedékes csendje rakódik küllőre kerekekre salak-csipkézte tornyokon túl imhol jövök a nádasokból Kasok kohók füzeseimnek szerelemszagú nedvét szedik meg fondorlat s vakbuzgárok hatalma zöld lángot vető farkasalma Uszály fordul megcsapolt égre szikrát pattintó táncba vérbe s hordalékból jövök csirátlan vasmézben fekete szivárványban ízes Mihály: BALLADÁCSKA A MADÁRRÓL / Kiáltott a madár: Nem találta anyját. Kiáltott a madár: Apját nem találta. Hallgatott a madár: Társát népi kereste — (Hallgatag határban Hócsillag temette.) Zám Tibor: AZ ÁTMENETI TANYA A tanyavilág jelenéről szólva nem kerülhető meg dr. Romány Pál könyve „A tanyarendszer ma” (Kossuth Könyvkiadó 1973.), amelynek egyik fejezete az agrártársadalomban végbement változások nyomán leírja a különböző tanyatípusokat. Az alábbiakban az úgynevezett átmeneti tanyát mutatom be szocio- gráfikus közelségből úgy, ahogyan azt Kecskeméttől 12 kilométerre a Matkó-felsői dűlőben láttam. Ezt a dűlőt nem kevés idős ember lakja, akik a fent idézett mű szerint „csak a legszükségesebb termelőtevékenységet folytatják, vagy kizárólag támogatásból élnek”. Ha a házaspár egyik tagja, vagy mindkettő „lerobban” — mondja a szak- szövetkezet vezetője — a gazdaságukat nagyon gyorsan leszűkítik vagy felszámolják... Karácsonyra az öregek ,.?zeretetcsomagot” kapnak „kalóriapótlékul”. zárszámadáskor meg öt-hatzáz forintot a szakszövetkezeti kasszából. Tehát: e szakszövetkezeti és nem szakszövetkezeti tagok kihalásos alapon elnéptelenedő tanyáira az „átmeneti” jelző csak akkor pontos, ha az enyészet felé vezető utat értjük alatta. E hajlott gerincű, széltépte fedelű, töppedt tanyák együtt öregedtek meg lakóikkal és együtt pusztulnak el velük. A gazda 79 éves, az élettársa 70. Régen is szegény emberek voltak. A férfi arató, részes munkás, aki később különböző helyeken, az iparban is dolgozott, három hold rossz homokon saját gazdaságot is tartott fennt („bürgéim voltak”), de nyugdija sehonnan sincs. A tanácstól 527 forint szociális segélyt kapott, de miután összeköltözött az idős asz- szonnyal, aki 421 forint járulékot „élvez”, s miután a szobát kiadták albérlőnek — maguk a kamrába húzódtak — a Segélyből lefogott a tanács 250 forintot. Kettőjük önfenntartására 31 forint 50 fillér jut naponta, illetve annyi sem. mert a három hold homok meg a ház után az adó 890 forint. A jószágállomány: néhány tyúk. Az öregnek lova, szekere volt, de „el kellett adni, mert nem bírtam már mozogni vele.” A földjét „kínálta már le”, de senkinek sem kell. A házon fekete-avas nádtető: beázik. Nincs miből megcsináltatni. A kútban nyáron egy kumma víz sincs, a kutat is csináltani kék, de miből?... Itt valóban elkél a karácsonyi szeretetcsomag meg a zárszámadási segély, „öregek napján is gyönyörű szép pörkúttet adtak, meg 500 forintot is kaptam egy kupertába...” A szomszédban lakó házaspár (75 és 63 évesek) húsz éve bérli a tanyát. Régebben napszámosként, cselédként, tanyás kertészként vándoroltak tanyáról tanyára. Egyszer már felvergődtek odáig, hogy volt egy tehenük, de a gazda, akinél szolgáltak, eladatta velük („a fene egye ki a hurkáját”), mert azt mondja, őt kinevetik!... Kapásnak tehén?! Ez az ember 20 éve betegeskedik. Az ágyon felkönyökölve átkozza az egykori gazdákat,. „Úgy kihasználtak bennünket, hogy szörnyen, oszt’még az OTI-t-sem füzeitek utánunk, a vakság érje el őket!” Nyugdíja egyiküknek sincs. A tanácstól 546 forint szociális segélyt kapnak, ketten. A jószágállomány néhány tyúk, két kecske, egy szamár. A feleség szamárfogaton szokta a férjét orvoshoz vinni. Jellemzésükre néhány stilizálatlan mondatot a jegyzetfüzetemből: Rádiójuk nincs. Újságot nem járatnak. A világ dolgairól sehogy se tájékozódnak. Televíziót az ember a kórázban látott először. Az ágyon nincs lepedő. Tengő- dés. Szegénység. Szerencse a szerencsétlenségben: véletlenül olyan tanyára is betévedek, amelynek lakói az elszegényedésnek még az elején tartanak. Az átmenet náluk még kezdeti stádiumban szemlélhető. A 67 éves szakszövetkezeti gazdának régen nem ment nagyon rosszul: öt hold saját földjéhez tíz hold bérlete is volt. De mire négy gyermeket felnevelt (akik közül három el is ment azután), mire 67 éves lett ő is, a felesége is, a pártában maradt lányuk meg 44, rájöttek, hogy lefelé mennek. Az asz- szony betegeskedik: tizede annyit sem tud már dolgozni, mint azelőtt. Lányuk — az egyetlen potenciális munkaerő a hétholdas gazdaságban — a városba akar menni, az iparba, hogy nyugdíjjogosultságot szerezzen. A gazda sem nagyon tud már dolgozni, de azért két lovat tart. Ezeket a szomszédok olykor elkérik, s a kölcsönt napszámban adják vissza... A szomszéd házakban van villany, náluk nincs és már nem is lesz, mert a bevezetés 10—12 ezer forintos költségét az ő lefelé tendáló gazdaságukból egyre nehezebb vplna kiszorítani. Nem tudják, hogy jövőjük hogyan alakul, de félnek tőle. Most még kisüzemi, kisárutermelő tanyájuk rövidesen átmeneti tanyává lesz. A benne lakók süllyedése pedig a magánparaszti életforma csődjét példázza. * * * (Részlet * ..Maiké mozaikok" cinül monográfiából,)
