Szolnok Megyei Néplap, 1975. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-13 / 163. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. július 13. i VÉLEMÉNYCSERE Otthon, magunk között a felelősségről Beszélgetés Berényi Ferenc Munkácsy-díjas festőművésszel Nemzet és történelem NEMZETI LÉTÜNK sajátosságai, lényegi vonásai — bár alakulnak, módosulnak egészükben mégis múltunkban gyökereznek. Feltehetjük a kérdést: mindig nemzeti keretek között játszódott-e le az emberiség, vagy legalábbis Európa történelme, avagy a nemzetek önmagukban véve is történeti képződmények, tehát „megszülettek” a fejlődés során? Nemzetünk születésének hajnalán, a múlt század elején rengetegen fordultak e kérdésekkel a múlt írásos és hagyománybeli tanúságtételeihez, és vallatni kezdték a forrásokat. A korabeli elképzelések szerint a nemzet azonos volt a múlttal. Kölcsey Ferenc volt az, aki elsőként ismerte fel, hogy a nemzetet nem a múlt határozza meg. A nemzet konkrét történeti képződmény: nem a múlt írja elő, hanem adott feltételek és lehetőségek alakítják. Mondanunk sem kell, az elméleti viták hátterében politikai megfontolások rejlettek: azokat az elveket keresték, amelyek iránytűként szolgálnak az ország sorsát vezérlők kezében. Ezt a jövőre irányultságot elsőként Széchenyi foglalta össze híres aforizmájában: „Sokan azt gondolják: Magyarország — volt. Én azt szeretem hinni — lesz.” Igaza volt és igaza lett, de ez az út annyi kanyargót és buktatót rejtett magában, hogy minden történelmi fordulatnál újra és újra fel kellett tenni a kérdést t a nemzet és a történelem kapcsolatáról, hiszen a történelem sohasem lezárt, a változásával átalakul a nemzet is. S micsoda változások mentek végbe történelmünkben csak az utóbbi száz-százötven évben is! 1848-ban forradalmi úton megindult, majd felülről, kompromisszum útján 1867-ben lezárult az ország polgári < átalakulása. Megszületett a kapitalista Magyarország, amely a polgári nemzet kifejlődésének elengedhetetlen feltétele. A nemzeti fejlődés mégsem lehetett zavartalan, mert a régi Magyarország soknemzetiségű ország volt, s az egymást keresztező nemzeti törekvések lehetetlenné tették egyes valós nemzeti igények kielégítését. A „kárpótlást” a nemzeti tudat nagyranö- vesztése, a nacionalizmus jelentette. Mondanunk sem kell, egyik nacionalizmusnak Í sem volt „igaza”. Ma már a történeti kutatások fényében világosan leszögezhetjük: nem lehetett igazságos megoldás a polgári nemzetek érdekeinek szembesítése és egyeztetése alapján. Nem igazságos, hanem igazságtalan rendezés volt a trianoni békerendezés is, ? amely megszüntette ugyan a soknemzetiségű, a nemzetiségi elnyomás rendszerére épülő történelmi Magyarországot, de heÍ lyette nemzeti kisebbségeket magukba foglaló utódállamokat hozott létre. Az új igazságtalansággal a Horthy Magyarország hivatalos propagandája a régit állította szembe, mint ideális megoldást. Hivatalos ideológia lett a nacionalizmus, a revíziós sovinizmus. Korántsem véletlen, hogy abban a korszakban különös élességgel vetődött fel a kérdés: mi is a nemzet? Amit az uralkodó propaganda állít — s ekkor a haladás hívei nem számolhatnának többé a nemzettel — vagy létezik egy más, igazabb magyarság is? A korszak vezető történésze, Szekfű Gyula a második viálgháború küszöbén már kiábrándult a hivatalos nacionalista ideológiából, amelynek pedig egyik megteremtője is volt, s személyes felelősségét felismerve törekedett a korrekcióra. „Mi a magyar?” kérdőcímmel adott ki vaskos tanulmánykötetet, amelybe rajta kívül a korszak szellemi életének kiválóságai, így Kodály Zoltán, Babits Mihály is írtak tanulmányokat. Az újabb, legnagyobb jelentőségű történelmi sorsforduló, a felszabadulás a nemzet számára is új történelmi távlatot nyitott. Napirendre került a nemzeti fejlődés kiteljesedését jelentő szocialista nemzetnek a megteremtése, olyan közösség létrehozása, amelyben már nincsenek kibékíthetetlen ellentétű társadalmi csoportok. Történelmi szemléletünk — mint erre az 1966-ban elhunyt kiváló történész, Molnár Erik rámutatott — számos nacionalista maradványt őriz. Véleménye a társadalomtudományban és a közvéleményben, a publicisztikában egyaránt nagy vitát váltott ki. A polémia több évig húzódott, s megnyugtató módon a mai napig sem zárult le. Éppen e sokágú eszmecsere hozta napvilágra, hogy alapvető feltáró munkák hiányzanak még ahhoz, hogy valamelyest is megnyugtató módon le lehessen zárni egyes vitás történeti kérdéseket. Egy mintaszerű „mélyfúrás” azonban már itt van előttünk: Szűcs Jenő könyve, a Nemzet és történelem. A kötet tanulmányai nem az olyan sokat vitatott 16—18. századi korszakokkal foglalkoznak, hanem a nemzeti kérdés előzményeit tárják fel a X—XIV. századi magyar történelemben. Az Árpádok korában a nyugati kereszténység, majd a kifejlődő rendiség ideológiáját alkalmazták — persze a hazai viszonyokhoz igazított változtatásokkal — az első „hungarus” (nemesi értelemben vett „magyar”) koncepció kialakításakor. A jobbágyok persze, még ha magyar nyelvűek is, nem tartoztak a „nemesi nemzet” kötelékébe — amelyet kiváltságok mellett éppen a latinnyelvűség kapcsolt egybe. Későbbi — és a nemzet kialakulása szempontjából döntő — fejlemény, amikor megfogalmazódik a nemesekre és jobbágyokra egyaránt kiterjedő nemzetiségi tudat. De még a XVI. században is döntőnek a származást, a nemesi, polgári vagy jobbágyi rendhez tartozást tekintik, másodsorban a kereszténység, tehát a vallás közössége az összetartó tényező, s csak ezután jön a közös nyelv vagy a ((képzelt) közös származás. NEMZET ÉS TÖRTÉNELEM napjainkban, a mostani történésekben nem ellentétesek többé — a múltbeli ellentmondások kibogozásásaval és megértetésével remélhetőleg nem lesz már sokáig adós a nemzeti tudat ébrentartásában oly jelentős szerepet játszó történettudomány sem. G. A. Népszerű itt mindenki Egyedül válogatok a mezőtúri ÁFÉSZ 30. számú könyvesboltjában. Az üzletvezetőnő számlákba, kimutatásokba temetkezik, csak néha emeli rám a szemét. Ilyenkor ellenőrzi nem kell-e segítenie. Ajtónyitás, új vendég érkezik — vége a nyugalomnak. A magas, negyven év körüli férfi Robert Merle könyvét, az Üvegtörést keresi. — Nincs, már rég elfogyott — hangzik a felevilá- gosítás. — De ajánlhatnék egy másik Merle könyvet? A „Maleville” most, a napokban jelent meg. Higgye el, nem bánja meg... A férfi megfogadja a tanácsot, fizet, s távozik. — Az első „fizető” vendég? — Ó, nem. Már a negyedik, pedig csak félórája nyitottam. — Ezek szerint szeretik Mezőtúron a könyvet, az irodalmat. ., — Huszonkét évvel ezelőtt nyolcezer forint volt a negyedéves forgalmam, most háromszázba tvannyolcezer. , — Szép. De miért éppen az 1953-as évhez viszonyítja a mostanit? — Hogy miért? Akkor kezdtem a könyves szakmát. Éppen ma huszonkét éve. Gratulálnék, de megzavarnak. Egy kislány mesekönyvet, két gépkocsivezető autóatlaszt kér. — Milyen könyvet, melyik író munkáját keresik a leggyakrabban? — Népszerű itt mindenki. A mai magyar irodalom képviselői ugyanúgy, mint a szovjet, francia, amerikai szerzők. Nem lehet panaszom az ismeretterjesztő könyvek forgalmára sem. Tavaly októberben,, a műszaki könyvhónap során országos versenyt hirdettek a szövetkezeti könyvesboltok között, s mi a második helyet szereztük meg. — „Mi”? — Igen, a lányommal ketten dolgozunk, csak ő most szabadságon van. Egy kicsit szakmabeli a másik gyermekem is — Kőrösladányban művelődési ház igazgató. — Nehéz a boldogságtól búcsút venni — ezt nem én állítom ilyen határozottan, hanem az a szakállas fiatalember, aki az Apostol együttes kislemeze után érdeklődik. — Sajnos nem szolgálhatok vele — „forrázza le” az üzletvezető, majd magyará- zólag újra hozzám fordul: — Tudja, hanglemezeket is árulunk, csak hát nagyon szegényes a választék. — Es könyvből? — Hétszázharmíncezer forint értékű az állomány, s szinte naponta friss termést kapunk. — Szeret olvasni? — Hát persze! Most éppen Thomas Hardy Erdőlakók című könyvét olvasom meg Bródy Sándor életregényét. És azt a nagyszerű Malamud könyvet, az Űj életet. Ez utóbbira percek alatt rábeszél engem is, aztán villámgyors kézzel számlát ír, csomagol. Elköszönök. Az utcán óvatosan visszalopakodom a kirakatig, s egy kis tábláról kiböngészem — üzletvezető: Lakatos Gyuláné. H. D. Nehéz interjúalany, mert szellemiekben tenger gazdag. Mit adjak vissza abból, amit kaptam? Minden kérdés újabb gondolatzuhatagot szabadít el, logikai horizontján nincs egyetlen félfokos; üreskörcikk sem. Az összefüggések keresése az életeleme. A helyhatározó nem pontos a főcímben. A beszélgetést a szolnoki Művésztelep kollektív műtermében folytattuk, mert a Derkovits és Munkácsy-díjas művésznek úgyszólván nincs otthona. A műterem a négyhónapos Zsuzsán- na palettás gyermekparadicsoma, a civilélet lakószobája pedig egy hét négyzetméteres csupakönyv lyuk, ahol mozdulni sem lehet. — Ilyen szerény a pesti műterme is? De legalább ott van lakása? — Csak udvariasságból válaszolok a kérdésére, mert szerintem nem tartozik a nyilvánosságra, hogy hol, milyen műtermem és lakásom van. Persze ebben is van egy érdekesség: valakik valamiért felröppentették a kacsát, hogy lám, Berényinek milyen jól megy! Pesti műterem, szolnoki műterem, pesti lakás stb... Nem akarok ezeknek a „jóindulatú” Embereknek örömet szerezni, inkább nem beszélek a pesti műtermemről és az állítólagos pesti lakásomról. De miért is fontos ez? — Elnézést, „nyúlugrató” kérdésnek szántam. Szeretném tudni, mit jelent önnek e város. Szolnok. Egyébként teljesen természetesnek tarta, nám, ha az olyan nevű művésznek mint ön, több műterme lenne az Országban. — A kérdésre talán a festészetem a felelet. Szavakban legfeljebb azt tudom elmondani, hogy milyen érzelmi szálak kötnek ide. Az aoám sírja, a nagyszüleim sírja, a gyermekkorom emlékei. Dé- vaványán születtem ugyan, de Szolnokon voltam kisdiák, majd bujkáló katonaszökevény, takarítottam a város romjait, temettem bombáktól széttépett halottakat, idekötnek legelső piktor studimaim is, amelyeket volt rajztanáraimtól Baranyó Sándortól és Benedek Jenőtől kaptam. Amikor festővé értem idejöttem vissza. — És közben mi történt? Mert ez így túl egyszerűnek tűnik. Fogta a vándortarisz- nyát, beletett két ecsetet, besétált a főiskolára, onnan kijövet a nyakába akasztották a Derkovits-díjat, majd a SZOT-díjat, a Munkácsy-dí- jat... — Közben mi történt? Nehéz éveket értem meg. De semmit sem akarok hánytor- gatni. Világéletemben utáltam hazudni, de akkor, egy bizonyos ponton mégis az igazság áldozata lettem. Beírtam az önéletrajzomba: „Tízéves koromban meghalt apám. aki' kocsmáros volt, ahogy Petőfié és Verdié...” — És? — Lapátoltam, havat, szenet, ami jött. Napközben pedig Lukács Györgyöt és Eckhard Sándort hallgattam, Sző- nyi, Berény, Bernáth, Doma- novszky és Barcsay művészete varázsában égtem, mozdulataikat lestem, gondolataikat igyekeztem kitalálni. A főiskolán hiába voltam — enyhén szólva — előnytelen helyzetben, mégis szeretettel gondolok vissza ezekre az évekre és köszönni tudom a tanulás lehetőségét. — - „Civilnek” nem tenném így fel a kérdést: ártottak önnek a megélhetés erőfeszítései a talponmaradás harca, vagy ebből is felhalmozott valamit? — Igen, nem is keveset. Kicsi ösztöndíjat kaptam, de nagy biztatást. Az emberismeret nagyszerűségét a küzdés nemesítő szépségét. Azóta is vallom: a műterem nem lehet steril lombik, gyökerek nélkül, pártos elkötelezettség nélkül nem lehet maradandót alkotni. Aki elszigeteltségben él, csak önmaga árnyékát látja. A művészet társasjáték, együttélés a néppel. A művészet szerelem. Van aki a szerelemért él, ha megtalálja, vállalja annak minden buktatóját, esetleges katasztrófáját is, míg akadnák akik a szerelemből élnek, — Akadnak akik... „.. .-bői”. De kufárnak talán nem kiáltották ki! Egyáltalán hol lehet Berényi-képet vásárolni? A Képcsarnok Vállalat boltjaiban sosem találkoztam a vásznaival. — Nem, csak kiállításokon vásárolhatók meg a festményeim. A Képcsarnok Vállalattal igen rossz volt a startom. Egy műcsarnokbéli állami kiállításon Szőnyi festménye mellé tették az egyik tempera képemet. Kiállítás után bizományba eladta a Képcsarnok. Sajnos, a vállalat egyik ügynöke be akarta- bizonyítani a vevőnek, hogy milyen időtálló kép ez: vízzel mosta le. Tönkre ment. Az előleget visszafizettették velem. Régen volt. Azóta sem... — De a mecénás szerepet talán elismeri? — A szocialista művészetpolitikában nem szabadna ezt a szót használni. A mecénás mindig kegyeskedett, amikor támogatást adott a művészeknek. Ne kegyeskedjék velem senki! A szocialista művészet- politikában nem mecénálni hanem foglalkoztatni és mozgósítani kell a művészeket a társadalom ügyszerető szolgálatára. — Mi a véleménye közelmúltban lezajlott, a szolnoki művésztelepet elsirató vitáról? — Mindennek két oldala van: a művész társadalmi felelőssége és kötelessége, az irányítás állami felelőssége és kötelessége. A művészek iránti bizalom fontos tényező, A „volt” szócskát á teleppel kapcsolatban tagadom: a Szolnoki Galériában bemutatott triennálán három szolnoki művésztelepi festő is nyert díjat. — Evekkel ezelőtt a területi szervezet titkára volt. Tevékeny szerepet töltött be Szolnokon. Mintha visszavonult volna? — Vezetőségi tagja vagyok, a szabadfoglalkozású képzőművészek pártszervezetének, tagja vagyok a Magyar Képzőművészek Szövetsége Választmányának, a festő szakosztály vezetőségnek, a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége Központi Vezetőségének. a szakszervezet szakmai elnökségének, a Művészet című folyóirat szerkesztő bizottságának. . . és az 1972 óta működő kommunista művészek aktívájának. Ha ez visz- szavonulás? Tízszer annyit is elbírok, ha van értelme. Van, tehát csinálom. Minden előnyhelyzet nélkül. — Tudja ugye. hogy nehéz embernek tartják? — A futballistával még soha sem próbáltak vízipóló meccset játszani, az asztali-. teniszezőt nem akarták beállítani a kosárlabda palánk alá. Miért nem? Labdajáték ez is az is. . . — Értem.. . És falábra sem használ a vizes borogatás. Nem válaszolna egyértelműbben a kérdésre? — Ha a „nehéz” jelzőt a társadalmi fejlődés, a szocialista művészet iránti ragaszkodásom és harcom alapján ragasztották rám, büszkén vállalom. Meg kell mondjam: egész tisztes névsort tudnék összeállítani azokról, akiknek zavarna a szeretete, akiket nem is vállalnék. Az elkötelezett művészek élete mindenkor küzdelem a társadalmi haladásért. — Olyan ez mint g. gépkocsivezetés: ha kátyúba ment az ember és kijött, túl van rajta. Megy tovább. De hogyan? Az utat kell nézni, és ha előre akarok menni, mindig magam előtt, mert ha azt nézem, hogy hány kátyút hagytam már el nekirohanok e9V fának, a betonoszlopnak, — De akkor mindenki előre nézzen! És ne a másik hátát sandítsa! Különben a művészetben óriási a talpig becsületben elkövetett tévedés lehetősége. Ezért is mondom: senkinek se terítsük ki a bőrét a kerítésre száradni. Mindehhez becsületesség kell, de cs^k az — általában — semmihez sem elég! Akkor vagyok a legnehezebb ember, amikor látom, hogy ebben vagy abban fontos társadalmi kérdésben nem használjuk ki kellőképpen a társadalmi lehetőséget. — Konkrétan? — Nézzük a közművelődést. A munkásosztály műveltsége kikerülhetetlenül pól i ti kai kérdés. Ebben talán lassan haladunk előre. Korunk és a jövendő munkásosztályának tagjai, a hatalom birtokosai, fejlett szocialista tudatú művelt emberek kell hogy legyenek. Csák így építhető fel a fejlett szocialista társadalom. Ha tehetném és engedné az ország gazdasági helyzete én nem „rendezném” a pedagógusok fizetését, hanem jó fizetést adnék nekik. Hogy még gondtalanabbá, de még gondosabban nevelhessenek. A pedagógusok magvetők, — jórészt tőlük függ, milyen lesz az aratás. — A napokban tért haza a Szovjetunióból, ahol a Magyar Képzőművészek Szövetsége delegációja tagjaként nemzetközi tárlat menyitásán vett részt. Milyen inspirációkat kapott? Mit vár a nyártól? — A Moszkvában látottakról néhány sorban nem tudok beszélni. A szocialista országok képzőművészetét Kubától Mongóliáig egy helyen és egy időben látni nagy élmény volt. Tanulsága most érlelődik bnenem. A nyár? Remélem nagyon hasznos szolnoki nyaram lesz. Nem a személyes sikerem a cél. hanem társadalmi hasznosságom. Tiszai Lajos
