Szolnok Megyei Néplap, 1975. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-06 / 157. szám
e SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. július S; 1 & rfX m Lázár Tibor: Nyári zivatar A délutáni nap csókolja a szemem, s perzselő aranya szétfolyik testemen, kaszák hegyén táncol, kévébe hull a fény, két marokkal szedem, s mezőket gyújtok én. Emésztő tűz lobog, kocsi nyoma fordul, lehunyt szemű pipacs szél-szerelmet koldul, mire észreveszem villant az ég1 alja, aki fel sem néz, az csak a dörgést hallja. Sistereg a felhő, forr a föld alattam, olyan most a mező, mint a forró katlan. Aztán nem esik már, nem hajol a szél sem, szivárványkor gurul azúrkék keréken, s az ég óceánján felhő tarajokon foszló eső-hajból a nap glóriát fon. Mátyás Ferenc: Földalatti majális Minap a temetőben jártam, fölkerestem halottaimat, szomorú dalaikat mondták, magot vetett a néma, a vak, földarcú szüzek voltak, napszámos legények, árnnyá vált tanyasi szegények, kaszáltak, tengerit törtek, gyúrták magukat sárrá, — koporsón úsztak a földben, asszonyok eveztek felém, juhászok csillag szeme volt a sötétben a fény, — Majálist tartottak a lányok, fűzfák alatt daloltak, hozzá csontjukkal doboltak, s beleöregedtek a dalban, — katonazubbony csüngött hatszáz derék legényen, ők tűzvonalból jöttek, glóriájuk a „szégyen”, bolyongtak, igazolnák: vétlen tettük parancsra cselekedték, sebükkel feküdtek ravatalra, — fehér ingben az őrült örzse várja az urát, negyven éve, kizöldült sírja fölött már a vád, — a toronyőr harangoz, egy csapat summás nyakig — elmerül a munkában, temetnek megint valakit. Könnyeim mérik, mit tett e temető-ország fönt, s az utolsó kaszáig hány zsákot teli döngölt, — a tiszttartó is ott áll, s apám, ki mindig első volt a munkában, így szólt: jól csinálod kisfiam... s másnap esett az eső. SZILVÁSI NÁNDOR RAJZA jói főorvos úr, tessék ■ engem kiírni, ...tessék engem elengedni... ne is tessék kérdezni, miért, elég volt nekem öt hét az idegosztályon, nekem most már vissza kell mennem a családomhoz, a gyerekeimhez, és a gyárban is várnak, már kétszer kérdezték az uramtól, mikortól számíthatnak rám, ...hát tetszik látni, hogy nem heverészhetek én itt tovább nyugodtan..., semmit se jelent, hogy most sírok, nem tehetek róla, azt mondják, nagy szerencse, ha valaki sírni tud,' mert az könnyebben megszabadul bú- jától-bajától... Mit meséljek én róla, hogy mi volt otthon, tetszik képzelni, mennyire megörült a két gyerek, amikor szombat délután csak beállítottam és öt hét után újra láthattak, mind a kettő egyszerre futott hozzám, a nyakamba csimpaszkodtak, körülcsókolgattak, majd összeroskadtam alattuk, mert olyan nagyok már, de én mégis olyan boldog voltam, hogy újra láthattam őket, megint érezhettem, hogy az enyémek, és a szívem majd kiszakadt az örömtől, talán ha már előbb is ki tetszett volna engem engedni hétvégi látogatóba, mert nem voltam én olyan súlyos beteg, haza bírtam volna menni már előbb, hogy legalább a gyerekeket lássam, de hogy még csak hatéves a Pirk, Bandi meg nyolc, nem szabad őket behozni látogatóba. .. igaz, az uram felhozhatta volna őket vasárnap délutánonként, hogy legalább a kerítésnél találkozhassunk, de ki is sétálhattam volna, ahogy lá- togátási időben mások megteszik, és odakint az utcán megszeretgethettem volna őket, dehát az én uram nem gondol ilyenre se. .. nem vagyok én rosszabbul, nem azért reszketek, csak úgy fölindultam, ahogy most elmesélem a főorvos úrnak az egészet... történt-e velem valami különös ? .. .nem is tudom, mit feleljek erre, történt-e olyan, ami már meg ne esett volna velem,... velünk,... PC fíáf hiába is próbálom Cd HCl l én részletesen elmondani, mi történt velem szombat délutántól, attól fogva, hogy kiléptem a kórház kapuján, vasárnap estig, visszatérésemig, hogy is tudná azt a főorvos úr megérteni, amikor... teljesen más világban tetszik élni,... már ne tessék rám haragudni, de ez az idegosztály a kis kórtermekkel és a betegekkel, akikre itt úgy vigyáznak az orvosok, nővérek, és kíméljük egymást mi is minden kellemetlenségtől, zajtól, akik azért kerültünk ide, mert a kinti világ nagyon kíméletlen volt hozzánk, úgy tiport rajtunk, mintha kőből volna a szívünk, az idegeink meg drótból,. .. és a főorvos úrnak a lakása... otthona is biztosan hasonló ehhez a szépen berendezett idegosztályhoz, ehhez a szép irodához és a kedves családja tagjai is biztosan mind olyan finoman műveltek, mint a főorvos úr, ilyenek az orvosbarátai, szóval annyira más világ, mint ami nekem jutott, a háromszor ötméteres egyetlen szobás lakásban, amihez csak egy karnyújtásnyi előtér tartozik, az a konyha, a spájz, meg a fürdőszoba, minden, abban fűteni sem lehet, mert kéménye sincs,, éppen csak egy propán-bután gáztűzhely van benne, azon főzhetek, közös árnyékszék... vécé az udvaron, és mi bodogok vagyunk, hogy fél évvel ezelőtt megkaptuk a tanácstól, mert kilenc évig egy csöpp, méregdrága albérletben sínylődtünk, és én boldog is tudnék lenni... nem, nem azért hallgattam el, mintha nem bírnék beszélni, erről a hazalátogatásról, de nem tudom, van-e értelme, nem tudom, megért- heti-e a főorvos úr, hiszen mondom, hogy én egy egészen más világból való vagyok, mint a főorvos úr, és abba a világba kell visz- szatérnem holnap vagy egy hét múlva, amikor innen kiengednek, dehát ezért is nem ér nekem sokat az egész, azért mindegy, ha holnap, vagy két hónap múlva engednek haza, nekem talán mindegy lenne, de a gyerekeknek egyáltalán nem, mert tessék csak elképzel- ' ni, hogyan élhet két gyerek anya nélkül, nem olyan ember az én uram, hogy sokat törődne velük, a maga módján szereti őket is, de gondoskodni róluk, ahogy én gondoskodtam. .. a szomszédban lakik egy asszony, vele jól összebarátkoztunk odaköltözésünk óta, ő adott eddig napjában egyszesr főtt ételt a gyerekeknek, ő próbálta rendben tartani őket,... hogy az uram?!... ó, az én uram, főorvos úr, lássa, maga is férfi, meg az uram is, dehát mintha nem egy emberfajta volnának!... a főorvos úr mindig csupa finomság, műveltség sugárzik még sok munkásember, hogy nem is tudja, mi az igazán szép az életben, hogy mi az, ami megszépítené a magunk meg a másik életét, akivel összekötöttük a sorsunkat, soknak mintha fogalma se volna erről, az életük nem igen különbözik az oktalan állatétól... az én uram is felkel hajnalban, bemegy a gyárba, ez az egyetlen, amiben minden nap rendes, mert tizenkét éve dolgozik egy helyen, de még egy napot se mulasztott, csak ha beteg volt, ha este leissza is magát, reggelre azért mindig kialussza, és föl tudom rázni, hogy munkába induljon, mert tudom én azt, hogy sehol sem szeretik az olyan embert, akire nem számíthatnak biztosan,.., engem is Gergely Mihály: az arcáról, a mozdulatairól, ahogy végig tetszik menni a folyosón, a kórteremben, ahogy odamegy a betegéhez, megfogja a csuklójukat, megméri a pulzusukat, az olyan, hogy a magamfajta ember csak a moziban látja a színészektől, orvosszerepekben,. .. a főorvos úr csupa tisztaság, mindig úgy árad magából az ápoltság, a jószag, mint egy nagyon gondozott csecsemőből,... már ne tessék haragudni, hogy ilyeneket mondok, de nem tanult ember vagyok én, ha valamikor volt is ilyen vágyam, csak egy fonónő vagyok nyolc általánossal, azt is gyengén végeztem el, mert nagy volt otthon a család, és amióta Pestre költöztem egy hajts az életem, csak a munka, pénzszerzés, és néha eszembe jut, hogy milyen jó lenne leülni nyugodtan egy szép kis lakásban, félrehúzódni egy könyvvel a kezemben és olvasni, sokat olvasni, mert érzem én, milyen keveset tudok, hogy milyen is a mi életünk!... a főorvos úr tiszta fehérség, mindig olyan makulátlan a köpenye, nadrágja, inge, biztosan naponta váltja, és hát hol van ettől az én uram, hogy tudnám én ezt megadni neki, ha még elfogadná is, de azért is mindig veszekednem kell vele, hogy legalább inget, gatyát váltson hetenként egyszer, meg hálóinget,... és hogy a munkaruháját minden szombaton hozza haza, mert nem bírom kimosni belőle a koszt olajat... hpnPC7tn az én uramlluSJudElu főorvos úr, nem mondhatnám, hogy olyan nehéz munkája volna, hogy mindig holtfáradtan jön Úaza, hogy ne segíthetne nekem, hogy ne olvasgathatna, mert rá is igen ráférne egy kis tanulás, tán még jobban kellene neki, mint nekem, dehát tetskik tudni, milyen azért várnak vissza annyira a fonodába, mert tudják, ha én egyszer odaálltam a gépek mellé, engem onnan csak a betegség dönthet le, én még sose tettem, amit ma sok »csitri megenged magának, hogy jaj, hát házibuli volt, beszívtam, hát ma nem megyek be, betelefoná- • lók, írjanak ki fizetett szabira, vagy fizetetlenre, én ilyet nem tennék... ja jnpn az uramra kíJOj váncsi a főorvos úr,... de elmondtam már, milyen ember,... ilyen, dehát az uram, a két gyerekem apja,... azért mentem hozzá, mert szerettem, mert amikor megismerkedtünk, még olyan fiatalok voltunk, mind a ketten munkásszállóban laktunk, ő volt az első fiú, akivel itt fent megismerkedtem, ő meg elárulta, hogy kinézett engem magának, kiválasztott, mert látta, hogy rendesebb lány vagyok, nem olyan fiús, és valahogy akkor kicsit udvarolni, kedveskedni is tudott... hiszen tetszik tudni, milyen az, amikor fiatal az ember és csak vasárnap találkozik, a másikkal, de ha hétköznap, akkor is a vasárnapi ruhájában, a legszebbikben, és most már azt is tudom, hogy olyankor mindenki a vasárnapi arcát veszi föl, nem a hétköznapit, ami egészen más, mert ha a hétköznapit felejtené magán, bizony sok házasság elmaradna,... kedves volt Gyuri is, amikor moziba elmentünk, olyankor mindig vett nekem cukrot, selyemcukrot, mert azt szerettem, gyerekkoromban édesanyám egyszer olyat hozott a vásárból, néha virágot is kaptam tőle, a virágnak különösen örültem... nem, ne tessék engem vigasztalni, mondom, nem azért reszketek, mert rosszul vagyok, hanem mert... mert mindig olyan eleven volt az TÖTH MENYHÉRT RAJZA én képzeletem, már kiskoromban megfigyelte édesanyám, hogy ha valamit elmeséltem magamról vagy másról, mintha át is éltem volna, még játszottam is a történethez, mondta is kedvesanyám, hallod, de jó komédiásnő lenne belőled, te Terka! és csakugyan sokat szerepeltem aztán otthon a műkedvelő előadásokon, mert a tanító úr is észrevette, hogy tudok játszani.,.. hát tegnapelőtt csak annyi történt,... csak az, ami máskor is megesett már, ha részegen jött haza az uram, mert ez az egy nagy káros szenvedélye van, hogy iszik, a cimborái mindig elcsábítják, és bizony sok százast hagy havonta az italboltokban, és ha ittasan jön haza, olyankor még durvább, mint máskor, olyankor. .. nem számított rá, hogy engem otthon talál, elég későn jött meg, amikor már megfőztem, a gyerekekkel megvacsoráztunk, mert nem győztünk rá várni, éppen le akartam fektetni őket, meg magam is, hiszen öt hétig csak heverésztem,.., megjött hát végre az «uram, és ahogy meglátott, örömében felkiáltott, hát hazajöttél, Terka?!... láttam rajta, hogy igazán megörült nekem, én megindultam feléje, hQgy ha részeg is, megöleljen, mégiscsak összetartozunk, egymásé vagyunk,... de ő szó nélkül a karjába kapott! mert olyan nagy, erős ember, talán tetszik emlékezni rá, egyszer bemutattam a főorvos úrnak, régen, amikor' megismertem, nagyon tetszett nekem, hogy olyan könnyedén a karjába tud emelni, hogyha nem részegen, csak ittasan jön haza, olyankor még kedves is, és noha tudtam, hogy minden alkalommal mi következik, de előtte mindig fölkapott, megcsókolgatott és körüljárt velem a kis szobánkban, és csak aztán fektetett le az ágyba, de most... most rögtön vitt az ágyba és tépni kezdte rólam a ruhát, már rám is feküdt,... és hát mondtam már, milyen erős, én meg még gyöngébb az öt hetes heverészés után,... és hiába mondtam néki, ne Gyuri, nem szabad, ne tedd a gyerekek előtt!. .. de talán nem is hall olyankor, nem lehet megállítani, és már rajtam is volt, én meg verni kezdtem a kis öklömmel a mellét, és kiabáltam, te állat! hát állat vagy te?... de mintha azt se hallaná, csak letepert, már bennem is volt,... én meg zokogni kezdtem, és odaszóltam a ránk meredő gyerekeknek: forduljatok el, kicsinyeim, ne nézzetek ide!...' dehát nem először láttak ők ilyet,... istenem, hogy mi járhatott a kis agyukban most is, miközben az apjuk percekig gyöntölt engem, és nagyokat mordult, mint a medve,... és milyen vagyok én is, csak asszony vagyok, huszonnyolcéves vagyok és már hat hete nem lehettem az urammal., .. aztán már nekem is kellett, és csak sírtam és öleltem, meg marcangoltam, vertem az uramat,... és amikor már elnyugodott, és fektettem le a gyerekeket, majd az uramat, mert nekem kellett levetkőztetnem őt is, egyre csak azt kiabáltam, istenem, miért élünk így! állatok módjára hogy élhet az ember?!... és aztán odafeküdtem a gyerekek közé, mert remegtek szegénykék és velem együtt sírtak, és hiába nyugtatgattak, csak sokára hagytam abba a zokogást, kiabálást, és már mind a hárman aludtak körülöttem, én még mindig ébren feküdtem, belemeredtem az éjszakába és úgy zakatolt az agyam, azt hittem szétpattan, és egyre azt hajtogatta az eszem, hogy miért ilyen állat az ember, miért nem élhet másként az ember,... iá mnot lefekszem ki- Jö, Sitiöl csit, mert valahogy igen elgyöngültem, de tessék engem azonnal kiírni főorvos úr, hogy estére már hazamehessek, mert egy nappal se hagyhatom tovább magára a családomat,... nem nem akarok tovább maradni, ne tessék engem elaltatni megint napokra,... mondom, hogy a családomnak milyen szüksége van rám!.-1 A
