Szolnok Megyei Néplap, 1975. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-20 / 169. szám
u SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. július 20. Az Észt SZSZK nemzeti ünnepén A főváros új lakónegyede Július 21-e a testvéri Észt Szovjet Szocialista Köztársaság nagy nemzeti ünnepe. Harmincöt évvel ezelőtt, ezen a napon alakult meg az Észt Szovjet Köztársaság. Nem sokkal később, még ugyanabban az évben, 1940. augusztus 6-án Észtország kérte felvételét a Szovjet Szocialista Köztársaságok tagállamai sorába, a szovjet nép nagy családjába. Az eltelt 35 év alatt a minden területen elmaradott ország fejlett iparral, mező- gazdasággal rendelkező állama lett a Szovjetuniónak. Az igaz barátság, az együttműködés számtalan eredményt hozott a gazdasági és kulturális életben egyaránt. A tények, az eredmények bebizonyították, hogy a fejlődés egyetlen záloga továbbra is a Szovjetunió testvéri államaival való szövetség, a széleskörű együttműködés, az őszinte barátság. Szolnok megyét évek óta testvéri kapcsolatok fűzik az Észt Szovjet Szocialista Köztársasághoz. Nemzeti ünnepük alkalmából a megye pártküldöttsége elvitte üdvözletünket észt barátainknak. Történelmi évfordulójukra emlékezünk lapunkban is képösszeállításunkkal. A türavorai obszervatórium Munkában a Világítótorony nevű kolhoz dolgozói. A Szovjetunió halászatából származó jövedelmének 4 százalékát az Észt SZSZK adja. Ezen kívül jelentős az egyéb mezőgazdasági termékek aránya is. Az össztermelésben gabonafélékből 0.3, tejből 1,2, burgonyából 1,3, tojásból pedig 0,8 százalék származik az észt mezőgazdaságból. Az utóbbi években az országban a szarvasmarha-, valamint a sertéstenyésztés a legvirágzóbb. 1940 előtt Észtország Iparilag fejletlen orzságnak számított. Egy 1938-as adat szerint. az akkori termelés az 1913-as évinek a 87 százaléka volt. Az ipar megteremtése a baráti államok segítségével, összefogásával történt. Az eltelt 35 év alatt az ipari termelés a harminchat- szorosára nőtt. Jelenleg a Szovjetunió elektromos energiájának 1,8, papírjának 2,1, a pamutféléknek 3,9 százalékát termelik az Észt SZSZK-ban. Legjelentősebb ásványi kincsük az olajpala, ebből az össztermelés 81 százalékát adják. Képünkön is egy olajpalafeldolgozó kombinát látható VÉLEMÉNYCSERE Otthon, magunk között, a küzdésről Beszélgetés Gallovich 3enő mérnökkel, a MÁV Beruházási Kirendeltség vezetőjével Szembe kell nézni a tényekkel. Gallovich Jenő életútja is erre tanít. Kimondjuk vagy nem: a hatvanhárom éves mérnökembernek a szolnoki pályaudvar az életműve ! A szimfóniák szép lírája nyelvén szólva joggal titulálták karmesternek. A kétmilliárdos építkezés beruházását vezényelte. A cölöpverók voltak atim- pánok, a karcsú ezüst daruk a fúvósok, a sínek szalaga a hegedűk húrja, a falsok a kudarcok, a rosszkezűek melléfogásai ... Múló neheztelését veszem magamra ezekért a sorokért. A mottót kéri tőlem számon : „Csak megvalósítottam, amit rám bíztak.” — Engedje meg, hogy „belekössek a mottójábaIgaza van, „csak megvalósította”, — de egy évtizedet hagyott maga mögött, ezért az egyetlen mondatért. Hogyan is kezdte...? — Ahogy ez történni szokott ... Ülök az íróasztalom mellett és hívattak ... 1964 őszén. Vállalja? — kérdezték. Innen már csak az előtanulmányokra, a tervtárgyalásokra, a tervezőkkel, hatóságokkal, kivitelezőkkel való tárgyalásokra emlékszem. — Hálátlan feladat, ugye — menetközben — beruházónak lenni? — Amikor minden rendben van, a beruházóról senki se szól egy szót sem. De ha baj van! Akkor jön a bibliai idézet: „Feszítsd meg őt!” Akkor hirtelen mindenki tudni véli, hogy a beruházó az . .. ne is mondjam. Voltak nekem is meleg pillanataim. Négy-öt generál- kivitelező és több tucat alvállalkozó tevékenységét, munkáját kellett koordinálnom. Hányszor, de hányszor ki kellett bújnom a rended letek szövevénye alól, hogy ne álljon le az építkezés. Nem mondom el, mert hajmeresztő, és utólag fegyelmit kapok... — Makacs ember hírében áll. De pontos ez így? Hol az ésszerű cselekvéstudat és a makacsság határa? Mit vállal ebből? — A küzdelmet — mindenesetre —, amely mögöttem van. De nem heroizá- lom. Megszoktam a kis kenyeret, a nagy buktatókat. Valaha olyan szegény voltam, hogy Rákospalotáról gyalog jártam a Műegyetemre. Mérnök lettem, havi 80 pengővel kezdtem az életet. Vágy mondjam tovább? ötvenéves múltam, amikor főbérleti lakáshoz jutottam. A szolnoki pályaudvar építésében ez is benne van ám! — Én is így gondolom. Akaraterő és kipróbáltság nélkül nem tudta volna ilyen következetesen megvalósítani az elképzeléseit. Csakhát, akik új úton mennek, olykor ütköznek is. Ez alatt a tíz év alatt minden „sínen” volt és mindig szabad volt a pálya? Talán furcsa a kérdés: mérnök ön, vagy pszichológus? A vezetés tudományhoz nem elég a szűkén vett szakmai ismeret. — Egy-egy ilyen hatalmas létesítmény megvalósulása mert az emberek érdekeit szolgálja, politikai kérdés. Igyekeztem jól szolgálni a politikát... — Párttag? — Nincs tagsági könyv a zsebemben. Politikusnak sem vallom magamat, de a jó ügyet hittel szolgálom. Hogy mérnök vagyok-e, vagy pszichológus? Mindkettőnek kellett lennem, hogy megfeleljek a követelményeknek. A szakmai ismeret tényleg kevés a vezetéshez. Mindenkihez úgy kellett viszonyulnom, mindenkivel úgy J<ellett beszélnem, hogy az én szekeremet tolja. Pedig, dehogy is az enyém volt az ... Az ügyé, hogy mielőbb és jól elkészüljön a pályaudvar. Kétmilliárdból „gazdálkodtam”, tehát közgazdásznak is kellett lennem, — sőt olykor védenem kellett a jó ügyet: ilyenkor próbáltam ügyvéd is lenni. — Nagy vitái voltak? Egyáltalán, hogy nem fáradt bele? Amikor idejött, romos épületeket, lehangoló, még a bombák nyomát is őrző „terepet” talált... Végiggondolta: hány haja szálát festi meg az ősz, amíg elkészül az „álompályaudvar”? — Sokat vitatkoztam életemben ... De azt hiszem, nem úgy, mint a szamár. Csak olyankor váltam csökönyössé, amikor nagyon biztos voltam a magam bizonyított és ellenőrzött igazában. Ilyenkor nem tiszteltem a tekintély elvét, a hatalom súlyát De hagyjuk. A múlté. — Valami azért még mintha most is bosszantaná. Ha nem is konkrétan... — Mi dühít? Általában? A látszatintézkedések, a felelősség hiánya, a lelkiismeretlen munka, a pontatlanság. Nincs károsabb, mint amikor képzetlen emberek, akik nincsenek tisztában a valódi helyzettel, de intézkednek. Ettől ments meg uram... A fűt, fát összeke- verők csinálják a rossz munkahelyi légkört, tönkre teszik az emberek idegrendszerét. — ők meg meghíznak. Óvakodom tőlük, mert kapkodva, idegesen nem lehet jó hatásfokkal dolgozni. Nagyon haragszom az „álarcos” emberekre — persze értelemmel, jó szóval igyekszem őket nevelni —, akik mindig más és más képet mutatnak, ahogy az érdekük kívánja. — De Gallovich elvtárs, akik nem tudnak élvezettel dolgozni, nem ismerik a munka szépségét. A színvaknak Csontváry is szürke! Persze hihetünk ám a társadalom „mérőműszereiben”, ön kapta a Munka Érdemrend arany fokozatát, nem a füt. fát összekeverök. — így van, nagyon jól esett, higyje el... De az is igaz ám, . hogy feleannyi energiával tudtam volna vé- gigdolsozpi ezt a tíz évet is, ha csak a munkámmal kellett volna törődnöm. Egy szerencsém volt: a „hátországom”. a megye, a város párt- és állami vezetői, az igazgatóság vezetői... Sokszor kerültem nehéz helyzetbe, mindig segítettek. Hagyjuk a kis irigyeket... — Irigyek önre? Most már lehet, és könnyű... De akkor miért nem irigykedtek, amikor a tizen-év napjainak feladatai, a beruházás felelőssége volt a vállán? — Mindegy no. Csak rosz- szul esik az embernek. Valamelyik újságban megjelent egy háromsoros hír: „befolyik az aluljáró”. Ezt de sokan megjegyezték! Persze, nem érdekes. A karaván halad ... és ez a fontos. Ne is élezzük ki. Lehet, hogy rossz a modorom, azért is kerülök sokszor ütközésbe. — Igen ám, de sokan a szókimondást, a céltudatosságot összekeverik a modorral. Lehet, hogy önnek rossz a modora, de tíz év szívós munkájával „össze-karmes- terkedte” nekünk ezt a gyönyörű és biztonságos pályaudvart. Én elég szép szavú, mézes-mázos embert ismerek, aki — jelképesen szólva — sohse csinált még egy tyúkólat sem, nem egy ilyen hatalmas müvet... A társadalmi hasznosság nem a jó vagy rossz modor kérdése. Más dolog, hogy a pimasz törtetők és szemforgatók előtt jobban nyílnak olykor az ajtók, aki meg szenvedéllyel mondja az igazát, könnyen megkapja: „de izgága ember maga...!” — Sokszor megkapom .., De nem baj. Maradjunk egy közmondásnál: aki potykát akar fogni, ne féljen a hideg víztől. — Meddig marad még Szolnokon, közöttünk? — Amíg szükség van a munkámra. Pesti vagyok, de jól érzem itt magamat: feladat van. bíznak bennem. Nincs már „álarcos” ember körülöttem, mindenki önmagát és a legjobb tudását adja. Értelem és jó szó kérdése az egész, ahogy mondtam. — Ha nem csak a gyönyörű szolnoki pályaudvar építésével szólhatna bele az ország életébe... — Ne túlozza el.Irányítottam egy beruházás munkálatait, igyekeztem jól csinálni. — ...hanem felelős pulpi- tust kapna, miről beszélne? Amit nagyon fontosnak tartana... — Arról, hogy ne neveljük vattában a gyerekeinket. Ne kényeztessük őket. ne öljük meg „máj omszeretetün lekéi” — elnézést — az önállóságuk lehetőségét, ne tegyünk mindent tálcán eléjük, hagyjuk, hogy megvívják a maguk kis harcukat. Küzdőképesebb fiatalságot szeretnék e hazában. Jobban tudatosítani kellene, hogy előbb adni kell, azután követelni. Nem akarok én a saját igen nehéz gyermekkoromra hivatkozni, dehogyis kívánok én olyan életet a fiataloknak . .. Csupán értük szólok: kikerülnek a mama, a papa, az iskola védőszárnya alól, és ... Sokan kiábrándulttá válnak, mert nem várja őket a kocsi, a berendezett lakás. Még egyszer mondom, mert nagyon fontosnak tartom: küzdőképesebb fiatalságot kellene nevelnünk. A kemény munka nélkül kapott jólét nem igazi öröm. — Generációs vitái vannak-e? — Sohasem az életkor megközelítéséből indulok ki. A munka az értékmérő. Ismerek — szerencsére elég sok — nagy tudású, ambiciózus fiatalt — a tettek nélkül hangoskodók mellett — és gyengén képzett, elismert tekintélyeket. Aki fiatal, szárnyaljon, ha kudarc éri, próbálja meg újra és újra... — Igen, azt hiszem, ebben is igaza van. Talán... tényleg a szeretetünkkel ártunk olykor. Volt ideje ezen is gondolkodni a kétmilliárdos gondja mellett? — A jövő milyensége a legnagyobb beruházás. Ha eleget gondolunk arra, hogy milyenek lesznek a gazdasági javaink 20—25 év múlva, akkor még többet kell törődnünk a jövő emberéveL Tiszai Le£n
