Szolnok Megyei Néplap, 1975. június (26. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-01 / 127. szám

1975. június í. SZOLNOK MFGVn NflrLAP T VÉLEMÉNYCSERE Otthon, magunk között, az iskolában Egy óra Hajnal Rozália tiszaigari tanárnővel Van egy szolgálati szobám, így kezdi a beszélgetést, el­hívhatnám, hogy szó szerint is igaz legyen az írás címe, — de itt is itthon vagyok, az iskolában ... Milyen elégedetten mond­ta: van egy szolgálati szo­bám, — gondolok vissza ... Süt a nap, szaladgálnak a gyerekek, kiabálnak. Nyuga­lom ez. Azt hiszem boldog ember, megtalálta önmagát. Az a boldogság, ha öröm­mel gondolunk vissza a teg­napokra? Ha szeretjük a mát, és biztosak vagyunk a holnapban ... — Harmonikusan él? — Bocsánat, senkit sem akarok megsérteni: a festő, a színész; az író . .. soroljam még, ki... ? ... lehet őrült — a szó átvitt értelmében — talán kell is, hogy égjen, megégjen ahhoz, amit csinál. Nálunk pedagógusoknál ez másképpen van: mi nem le­hetünk idegesek, egzaltáltak, mi nem mondhatunk ki fe­lelőtlenül egyetlen szót sem, rajtunk mindig tiszta, elegáns ruhának kell lenni, ha egy van, akkor is, — dehát nem egy van, szerencsére — szó­val mi is másképpen égünk. — A parázs is világít. S ott kell a meleg, ahol hideg van. — Nem szeretem a jelképe­ket. Azokat így is, meg úgy is lehet érteni. Sokkal egysze­rűbb az én életem. Nekem mindig egyértelműen kell beszélnem. Nálam a jó az jó, a rossz az rossz. Hogy a szak­tárgyaimra hivatkozzam — földrajz-biológia szakos va­gyok — ha jó az idő, szép gyümölcs terem. A határban nemsokára érik a búza, sár­gák lesznek á földek. Tudom, melyik magból mi nő! Isme­rem a gazt, az aszatot, a gyo­mot. Tudom, mi hasznos, mi káros. Nem a nagy szál nö­vényt vágom ki, hanem a sar­ját. Ezek a Tisza menti fa­lucskák ilyen egyszerűen lát­ják az életet. Én meg itt szü­lettem, innen pár kilométer­re. Ma is a dűlőúton járok haza anyámhoz. A dűlőút legfeljebb göröngyös vagy sáros, de ezen nem lehet el­tévedni. — Miért jár az ember sár­ban, ha jó úton is mehetne? Eger gyönyörű város, miért jordult rá ezekre az utakra? — Már mondtam: az egri főiskoláról, ezeken tudtam ‘ hazajönni. Ide még ilyen utak vezetnek. De megint belerán­gatott a jelkép rendszerébe. Azért jöttem haza, mert hív­tak. Ott kellettem. Az ember mindig oda menjen, ahol szükség van rá. Három évig tanyán tanítottam. — Ériem. De mondja csak: huszonévekkel ezelőtt, az ak­kori Hajnal Rozika, a copfos kislány — jó, akkor maslis — miért döntött úgy, hogy tanár lest? — Ez is egyszerű: volt egy csodálatos tanító nénim, aki odaképzeltetett engem — ak­kor — a katedrákra, Vannak az embernek olyan illúziói, amelyektől sohasem tud sza­badulni ... — Nem is szabad. Illúziók nélkül csak létezik az ember. Jól mondom? Ezzel kivétele­sen egyetért... ? — Persze, mert így van. Csak éppen nem mondta vé­gig: az igaz illúzió hitté, va­lósággá válik az emberben. Én ezért érzem magamat sze­rencsésnek, boldognak. Be­teljesedett, amit felépítettem magamnak. — És a szakmai ambíciói? Teljes értékű mindaz, amit tud, — itt, ebben a kis isko­lában? I — Most készül a termé­szettudományi előadóterem. Minden lehetséges szakköny­vem, szemléltető eszközöm megvan. — Tehát az igari gyerekek, akik itt körülöttünk szalad­gálnak, ugyanannyit és ugyanúgy megkapnak min­dent, mint Szolnokon vagy Pesten? — Magának is — nem tu­dom szebben mondani — „át kellene értékelni” a falusi is­kola fogalmát, mint sok más városi embernek, akik „le­jönnek” ide, s majdhogynem lapockán veregetnek bennün­ket, mint a Pejkót, hogy ni- csak, ti, itt falun milyen oko­sak vagytok, nem is gondol­tuk volna. No, ezt már nem mondják, csak éreztetik. De miért? Mi nem Ugyanattól a főiskolától kaptuk a diplo­mánkat? Mi nem azonos tan­terv szerint tanítunk talán? Városban talán nem lehetnek rossz pedagógusok? — Nem én hoztam szobai De ha már megemlítette: fa­lun nem lehetnek? — Az iskolától jó kilomé­terre lakom. Ha kétszer egy­más után nem azon a járdán ballagok haza, másnap már kérdezik: tegnap nem láttuk tanár néni, nincs talán vala­mi haja? Igaron mindenki is­mer mindenkit. Egyetlen szépiát , sem tudunk letagad­ni. Érti, mire gondolok? Ha itt egyszer nagyot hibázik a tanító, vége van, már nem ta­nító! Nem mindenkinek sike­rül legjobban . .. Más pályán talán nem így van? — Tizenegyedik éve tanít Igaron. Érzi az értelmét? — Hogy lehet ilyet kérdez­ni? Persze, hogy látom: az életformaváltozás vetületi­ben. Mert nekem az is nagy dolog, kimondhatatlanul jól esik, ha a tanítványaim — már felnőttként — örömmel találkoznak velem, de a mun­kám mutatója mégsem ez! A pedagógus mindig a jövőnek dolgozik: a munkám értékét az méri, hogy milyen embe­rek lettek a tanítványaim. — Tavaly egy végzős osz­tály „főnöke” volt. A tizenhét nyolcadikosból hatan mentek középiskolába, tizen szak­munkásképzőbe, — egy jött vissza a faluba. Ézzel szem­ben kétszáz nyugdíjas él Igo­ron. Nem félti a község jövő­jét? / — A szövetkezet isteniga- itából majd most fog gépesí­teni. Biztos vagyok benne, hogy ha több szakember kell a mezőgazdaságnak, — meg­lesz. Innen, tőlünk az isko­lából ... — Nézzünk most szembe egy nehéz kérdéssel, úgy ma­gunk között,.. Senki se mondja már, hogy a tanító a nemzet napszámosa, a körül­mények változása miatt. De egy bizonyos: az orvos, az igen! az tekintély, a mérnök, az igen! a jogász pláne! a jó pénzű agrárszakember külö­nösen ... a tanító meg, — a tanító ... Azok ítéletében, akik, hogy is mondjam . .. Is­merek szülök közül olyat, aki nem rejti véka alá lebecsülő véleményét a pedagógus szellemi rangjáról. Csak ép­pen kétségbe van esve, hogy a fiának nem megy a mate­matika . .. Ilyenkor tanár úr neki a tanító ... — Nem akarom elvtelenül védeni a pedagógusokat. Két? ségtelen, a főiskoláknak, az egyetemeknek jobban riieg kell nézniük, kit vesznek fel tanári karra! De igenis, el kell jutni addig, hogy a pe­dagógust is annyi tisztelet övezze, mint a legjobb or­vost. Nem a rosszat, mert legalább annyi rossz orvos, mérnök, jogász van, — remé­lem ezt nem vonja kétségbe, amennyi gyenge pedagógus... Dehát a pedagógusról egye­seknek valahogy „sikk” le- gyinteni. Csak azt mondom ezeknek a' vélt nagy embe­reknek jöjjenek, csinálják: a meszelt falú kis házak gon­dolatvilágából vezessék el a gyerekeket addig, hogy üveg palotákat tudnak álmodni, építeni... Márpedig a jó pe­dagógus ezt csinálja. De ez is milyen felemás: azt megkér­dezik a jó szakembertől — elismerően — hol végzett. Pe­dig legalább ityen fontos: hol indították, mit, mennyit kapott az első nvolc évtől, az általános iskolától... — Lépjünk ki az iskola ka­puján. Amikor nem tanár néni... — Mindig az vagyok, mond­tam már. Mindig annak kell lerínem. — Nem teher? — A becsületesség, a segí­tőkészség, a nevelő szándék miért lenne teher? A hiá­nyuk okozna rossz életérzést! — Hogy telik egy napja? — Nyugodtan, nagyon jól... Bejövök, tanítok, beszélgetek a gyerekekkel, — csengetnek. Délután, este megint csak a falué vagyok, — ahogy dél­előtt. Igen sok a társadalmi munkám. — Micsoda? — Micsoda! Tízen vagyunk a tantestületben, majdhogy mind törzsgárda tagok. A fa­lu szellemi arculata jórészt olyan, amilyenre az értelmi­ségiek alakítják. Pénz már van a portákon, ha nem is túl sok, de a szép új bútorokon még kevés az olvasott könyv. Nem akarok nagy szavakat mondani, csak annyit: sok minden rajtunk múlik. — A jövő faluja, tehát. . . — Talán ennél is több: egy kicsit a társadalom jövő­je. A sok-sok apró iskola — a gyerekek többsége faluban él — beleszól a nagy egész-, be! Nem dicsekvésként mon­dom — egyedi példa! — az egyik miniszterhelyettesünk is a mi kis iskolánkból in­dult... Sorolhatnám... ' — Sorolja ... — Müller Jancsi, Kolláth Jóska. Szele Lidi, Nyíri Éva, Fekete Erzsi . .. tanárok let­tek, lesznek... — Az első tanítónőjére gondolok... aki az akkori Rozikát indította... — Akárhogy is teszünk, mindig hatással vagyunk egy­másra... Nem mindegy, mit váltunk ki a másikból. A pe­dagógus kertész: szép virágo­kat kell nevelnünk, igaz em­bereket. Ennyi az egész... Tiszai Lajos Javul a postai szolgáltatás Új postaépületek épülitek a megyében Kilencvenegv postahivatal és tizenhét fiókposta műkö­dik Szolnok megyében. Min­den olvan teleoülésen, ahol hatszáznál több ember él, van posta. A forgalom növekedését a közelmúltban felmérték, en­nek értelmében ar. ötödik öt­éves tervben a karcagi új hivatal mellett még Rákóczi- falván, Cibakházán, Tisza- burán, Jászfelsőszentsvör- gvön. Mesterszálláson, Kun- szentmártonban, Űjszászon és Törökszentmiklóson ter­veznek új épületet. Szolno­kon pedig az 1. számú pos­tahivatalt bővítik. Gondot fordítanak a külte­rületek és a többszintes la­kóházak levélszekrénnyel va­ló ellátására, ami a kézbe­sítők munkáját könnyíti, s egyben gyorsítja a külde­mények pontos megérkezését. Szolnokon három korszerű hírlappavilont állítanak fel a közeljövőben, de év végéig még hírlap-divatlap szaküz­letet is nyitnak. Rendkívül telítettek — 94.8 százalékosak — a távbe­szélő központok. A tervezett új Crossbar főközpont elő­készületi munkái folynak, ha elkészül, a telefonra vá­rakozók igényeit is kielégí­tik. Heti jegyzetünk Miért nem kiállunk rájuk? Azt mondják, Szolnok legszebb városrésze lesz a pá­lyaudvar környéke. A park, a jubileumi emlékművel, a színes, modern lakóházak, és az új állomás, amely­ről annyiszor elmondtuk és leírtuk, hogy a leg... leg... lesz Közép-Európában. Távolról néztem, hogy az egé­szet lássam. Álltam és bámultam. Mi tagadás,.lenyű­gözött a hatalmas üvegfelület, a fehér, finom erezésű mészkőlap borítás harmóniája. Aztán valami történt bennem. Elmúlt a kellemes, büszke érzés, közelebb mentem. Kár volt. A vidékies, elavult, koszos állomás képe tolakodott az emlékembe. Nem értettem miért ingerel, bosszant az olajos padlós, málló vakolatú régi épület képe. Hol van a fehér, finom erezett mészkő burkolat, mik ezek a kilógó drótok, malterral maszatolt téglák? Hisz ez az épületszámy már elkészül. Az építők, kőfara­gók, befejezték a munkát. Mégis mintha félkész lenne, vagy nagyon régi. De hisz ez kész, és új! Akkor miért törtek már össze, repedeztek meg, hullottak le a falá­ról itt is ott is a mészkőlapok. Körbe körbe jártam, mint egy eszelős keringtem az új épületszárny körül, már nemcsak 10—20—30 összetört mészkőlapot láttam, 100-at, 1000-et. Összefolytak, úgy éreztem mintha mind rámondana. Egy csattanás térített észre. A finom ere­zetű fehér mészkőlap darabokra törve a földre zuhant, s a postásfiú targoncájával fütyörészve továbbhajtott. Szörnyű vízióm támadt. Behunyt szemű postások, sofő­rök targoncákkal, s hatalmas megrakott kocsikkal, te­herautókkal nyüzsögtek, tülköltek, tolakodtak, forog­jak a falak tövében, törték, zúzták a lapokat. No végre. Elmúlt a szörnyű látomás. Megdöbbend ve álltam, bámultam. Már nem a harmónia csodála­ta. a tárgyilagos felismerés bénított meg. Hát vannak, akiknek mindegy? Akik szemében nincs értéke a szép­nek, az újnak, a jqnak? Hát ennyire nem érzik ma­gukénak? Ha a keservesen összespórolt kis házaik­nak falát rugdosnám, törném össze, rendőr után kiál­tanának, bíróságra rohannának, kártérítést követel­nének. Joggal. Ha az ország, a város épít nekünk, ne­kik, azt lehet büntetlenül, fütyörészve tömi, zúzni. Senki sem kiált rendőrért, de még csak rájuk sem szólnak. Emlékszem egy fórumra, ahol felállt egy kemény kötésű munkásember, és elmondta, neki úgy tűnik, mintha az emberek egyik csoportjának csak az, lenne a dolga, hogy tönkre tegye a többiek munkáját, le­gyen az útmenti lánckorlát az iskolák előtt, ráülnek, szétszaggatják, karóikat kidöntik, mint Szolnokon a Beloiannisz úti iskola előtt a mindössze néhány hó­napja felállított korláttal tették. De lehet facsemete, pázsitfű, játszótér, park, milliókat érő épület — nem vigyázzák, nem becsülik. Miért nem kiáltunk rá­juk, miért nem vonjuk felelősségre őket!? ' ' K. K. Értünk, ügyfelekért Emberek jönnek-mennek, pezseg az élet Kunmadaras központjában. A tanácsháza hangszórója felhívást közöl: pénteken este hat óráig ilyen és ilyen ügyeit helyben elin­tézzük a lakosoknak, de bár­milyen más problémájukban is elkezdjük az ügyintézést... Közhírré tétetik No, nem a régi módon, a dobot pergető kisbíróval, ha­nem hangszóróval, plakáton, és egy „tisztelt ügyfeleink” megszólítású sokszorosított tájékoztatóval, melyet el­küldték minden társadalmí- és tömegszervezetpek, az üzemeknek, szövetkezetek­nek, minden szocialista bri­gádnak... — Sok munkás panaszko­dott, hogy szabadságot kell kivennie, ha el akar intézni valami hivatalos ügyet — mondja Marek György vb.- titkár. Ennek kiküszöbölésé­re szerveztük meg a pén­teki ügyfélfogadást, s azért ezen a napon, mert sok az eljáró dolgozó. Péntek dél­után már itthon vannak, várjuk őket, a szabad szom- batuk nem megy rá a hi­vataljárásra. Április 11-e óta csináljuk ezt, de még nem­igen jöttek az ügyefelek. Sajnos. Járlatlevelek kiállítása, át­írása. A folyosón székek so­rakoznak. de a népes ügy­félsereg inkább az ajtóban tömörödik: hogyisne, csak nem hagyja, hogy elétola- kodjanak? — Sokat kell várni? — Aki vár, annak még a kevés is sok — mondja egy középkorú asszony. Bent egy fiatal asszony, Horváth Ferencné, keze úgy jár, akár a motolla. Megszá­molom: egy járlatlevélre hét­szer üti rá a bélyegzőt. ' — Most állatpiac volt, kell a járatlevél — mondja bé­lyegragasztás közben. — Tegnap száz darab járlat- levelet állítottam ki,' illetve írtam át. Például tegnap reg­gel vettem 5300 forintért il­letékbélyeget, még aznap el­fogyott belőle 4200 forint ér­tékű. Írás, pecsét, bélyeg, alá­írás, kész. Kérem a követ­kezőt. Írás, pecsét, bélyeg, aláírás. Következőt... Kiszámolom: naponta 700 pecsét. Az egyik délután, amikor a kunmadarasi tanácsnál jár­tam, egy idős néni készült bekopogni az építési előadó­hoz. — Az ajtóra az van ki­írva, hogy délelőtt van ügy- félfogadás — aggályoskod­tam. — Jöhetek én ide akár­mikor, kedves — mosolyog a néni. — Itt még délután is fogálalkoznak velem. Ismeri Kocsis Iparét?... Rz ügyintéző mint ügyfél És a néni elmeséli, hogy Kocsis Imre, az építési elő­adó is építkezik, nagyon jól tudja ő, micsoda utánajárást kíván az engedély beszerzé­se, hogy épülhessenek a szép új házak. Hát ez a fiatalem­ber mostanában érzi, milyen az ügyfél bőrében lehni. Egy járási felmérés sze­rint az ügyfélnek 27 féle dolgot kell elintéznie, besze­reznie, mire kézbeveheti az építési engedélyt. Kocsis Imrének ^.protekciója” volt: ő huszonhattal megúszta. Az • idén három munka­helyre megy ki az építési előadó, -hogy tájékoztassa a dolgozókat az építési enge-/ délyezési- és használatbavé­teli eljárásról. A Kosuth Tsz, az ÁFÉSZ és az Építő-Javító Szövetkezet munkásai meg­tudhatják az oly sok embert érintő ügyintézés módját, sorrendjét, idejét, kellékeit... A bosszúságok megelőzése miatt. Csetepaté helyett , Ösztönösen is a „fülem­mel” kerestem az adóügyek­kel foglalkozó irodát: azt vártam, hogy veszekedést, csetepatét hallok majd egy ajtó mögül kiszűrődni, s ott a keresett hivatal. Csetepaté helyett azonban udvarias hangnemű papír fogad az ajtónál, miszerint kérik, hogy a gyors ügyintézés érdeké­ben a kedves ügyfelek egyenként menjenek be. „Az esetleges várakozás alatt ta­núsított türelmükért ezúton is köszönetét mondunk.” Bent vályogvetésről beszél­nek, egy barna ■ férfi csen­desen magyaráz. Eszembe villannak a ré­gebben használatos, megle­hetősen rideg idézések, ezért Mohácsi Bálinttól, a pénz­ügyi csoport vezetőjétől né­hány ma használatos nyom­tatványt kérek. Az „Értesí­tésen” megkérik az ügyfelet, hogy szíveskedjék esedékes adóját befizetni. — A lakosság 90 százaléka már erre fizeti az adót — mondja Mohácsi Bálint. Az ügyintézés színvonala, gyorsasága, kulturáltsága azonban tagadhatatlanul jobb, mint néhány éve. Volt eset, amikor az előadó több alkalommal nem intézte el a lakosok ügyes-bajos dolgait határidőre, fegyelmit kapott érte. . Hát valahogy így. Értünk, ügyfelekért. Körmendi Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom