Szolnok Megyei Néplap, 1975. június (26. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-29 / 151. szám

1975. Június ». SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP T llj könyvek A Kossuth Könyvkiadó új­donságai között első helyen kell említeni a Magyar Szo­cialista Munkáspárt XI. kongresszusának jegyzőköny­vét. A csaknem 700 oldalas ízléses, képmelléklettel is el­látott kötet teljes, illetve né­mileg rövidített szöveggel közli a kongresszuson el­hangzott valamennyi refe­rátumot, felszólalást. A Le­nin összes művei 2. kiadá­sának sorozatában látott napvilágot a 44. kötet, amely Leninnek az 1921 júniusa és 1922 márciusa között írt írá­sait tartalmazza. „A nemzet­közi munkásmozgalom törté­netéből” címmel, a Közpon­ti Bizottság Párttörténeti In­tézete, valamint Politikai Főiskolája közös gondozásá­ban évkönyv jelent meg, amely a nemzetközi mun­kásmozgalom több vitatott kérdésével kapcsolatos ta­nulmányokat és érdekes do­kumentációs összeállítást kö­zöl. A Gondolat Könyvkiadó az Izmusok sorozatban a ma­nierizmusról jelentetett meg antológiát; a gazdag anya­got Klaniczay Tibor válo­gatta és látta el bevezetővel, Megjelent Vlagyimir Propp: „A mese morfológiája” cí­mű tanulmánykötet, s újabb, bővített kiadásban látott napvilágot egy korábbi ki­adásban nálunk is nagy si­kert aratott könyv, „A régé­szet regénye”; szerzője C. W. Ceram. Az Akadémia Kiadónál je­lent meg a rangos Biblio­theca Hungarica Antiqua sorozat 9. kötete; a fakszi- milé kiadás az 1566-ból való „Váradi énekeskönyve”-t te­szi közkinccsé. A Modem fi­lológiai füzetek 23. kötete­ként je, ént meg a „Való­sághűség és képzelet”. Szen- czi Miklós tanulmánya a ro­mantikus esztétika kialaku­lásához járul hozzá érdekes adalékokkal. Az Európa Könyvkiadó megjelentette Marin Préda regényét „A nagy magá- nyos”-t és France Preseren válogatott verseinek kötetét. A világirodalom remekei 6. sorozatának új köteteként jelent meg a „Büszkeség és balítélet”, Jane Austen hí­res könyve. A Magyar He­likonnal közös gondozásban láttak napvilágot „Madame de Sévigne levelei”. A kö­tethez Gyergyai Albert írt bevezető tanulmányt. A bűn­ügyi regények kedvelőinek szerezhet jó szórakozást Agatha Christie most meg­jelent regénye, a „Gyilkos­ság Mezopotámiában”. A Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata — pedagógu­sok és diákok kívánságára — újból megjelenteti Az én múzeumom sorozat legfonto­sabb köteteit. Ennek kere­tében látott második kiadás­ban napvilágot a Paál, Mé­szöly, Szinyei művészetét bemutató kis kötet, Kontha Sándor kalauzolásával, vala­mint a Grünewald, Dürer, Holbein művészetét vázoló kötet Nagy Ildikótól. Két szép fotósorozat is napvilá­got látott, közös borítóban. Mind a kettő Inkey Tibor fotóművész felvételeit tar­talmazza; az egyik Budapes­tet, a másik a budai váme- gyedet mutatja be, felsza­baduláskori és mai állapo­tában. A Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó népszerű Búvár zsebkönyvek sorozatában az új kötet a bogarakkal is­mertet meg. Az Iskolai Színpad új füzete az álta­lános iskolásoknak ad szín­vonalas műsorajánlatot, Tá­borozzunk címmel. A kis kötet verseket, jeleneteket tartalmaz. Ízlés es kul&ura Megjegyzések egy tanulmánykötetről Irodalomtudományunk harminc éve Az ízlés a kultúra egyik legösszetettebb és legfonto­sabb fogalma. Nem véletlen hát, hogy évszázadok óta vi­tatkoznak róla a szakembe­rek. Különös élességgel foly­tatódnak ezek a disputák az utóbbi évtizedekben. S nem­csak külföldön, hanem ná­lunk is előtérbe került az íz­lés problémája. Mivel magyarázható ez a fokozott érdeklődés? Elsősor­ban azzal a történelmi-tár­sadalmi változással, ami az utóbbi időszakban másutt is, hazánkban is lezajlott. Na­gyon sommásan úgy mond­hatnánk, hogy a felszabadu­lást követő kulturális forra­dalom első szakaszát már túlhaladtuk. Egy ideig főként csak arra figyeltünk: hányán olvasnak; élnek-e a művelő­dési lehetőségekkel a töme­gek. Jelenlegi fejlettségünk mellett viszont már egyre perdöntőbbé válik, mit néz­nek meg, mit olvasnak — mi­lyen ízlésűek az emberek. A Budapesti Pártbizottság és a párt Kulturális Elméleti Munkaközösségének kezde­ményezésére indult meg az alaposabb kutatás a hatvanas évek közepén. Ezek hatására bontakozott ki egy tartalmas véleménycsere az Alföld és a Valóság hasábjain, ám a kér­déshez más-más fórumokon is hozzászóltak. A legjelentő­sebb megnyilatkozásokat gyűjti egybe ez a kötet. Hogy az ízlésről érdemes és kell is vitatkozni, azt már Szerdahelyi István bevezető tanulmánya is bizonyítja. Pedig mindössze az ízlés tudományosabb szintű meg­közelítésére vállalkozik itt a kötet szerkesztője. írásából kiderül, hogy még a fogalom meghatározásában sem va­gyunk egységes állásponton. Mert mi is valójában az íz­lés? Magatartás? Képesség? Lelki készenlét? Az alapos elemzésből kiderül, hogy: „az ízlés az ember készsége, amely intuitív műveletekkel olyan érzelmi ítéleteket alkot, melyeknek mértékei az egyén eszményei...” Mik határozzák meg eze­ket az eszményeket? Milyen összefüggés van az ízlés és a többi tudati jelenség között? Hogyan éljük át a tetszik — nem tetszik élményét? Mi­lyen változások észlelhetők az emberek ízlésvilágában? S a kérdéseket tovább is so­rolhatnánk, hiszen egyebek mellett éppen az teszi izgal­massá ezt a kötetet, hogy a szerzők más-más nézőpontból vizsgálódnak. Hiszen a kötet szerzői gárdájában éppúgy szerepelnek esztéták és pszic­hológusok, mint művészet- történészek és szociológusok. Olvashatunk tehát teoretikus tanulmányokat, de szép számmal vannak itt empiri­kus írások is. S noha a kötet elsősorban a magyar ízlésvi­szonyokkal foglalkozik, azért a nemzetközi ízléselmélet két legjelentősebb ágának fejlő­déséről — az esztétikai — és a kultúraelméleti ízlésfelfo­gásról — is képet alkotha­tunk egy-egy összefoglaló vázlat glapján. A különböző nézőpontok ellenére is sajátos folytonos­ságot, egységet mutat ez a kötet. Mert ami az egyik írásban elméleti konklúzió­nak mutatkozik, az már más helyeken mint tapasztalati tény bukkan fel. Ezek a kü­lönös összecsengések teszik szervessé, de közel se kerek­re sulykolttá a kötet gondo­lati anyagát. A szerzők több­sége ugyanis ellentmondáso­kon keresztül közeledik a le­hetséges változtatások felé. Itt van mindjárt napjaink egyik alapvető gondja. Az emberek fejlettebb társadal­mi viszonyok között élnek, mint amilyen a többség ízlés­szintje. Hermann István ép­pen azt elemzi, hogy történe­tileg nézve hogyan alakult ki ez az ellentmondás. Kimu­tatja, hogy a XIX. századig tulajdonképpen nem jelentett igazi problémát ez a kérdés. Mégpedig azért nem, mert a világkép viszonylag egyértel­műen meghatározta az embe­rek ízlését. Akkor követke­zett be a szakadás, amikor ez a viszony megbomlott. Mai körülményeink között úgy tűnik, magasabb szinten tud­juk visszaállítani ezt az egy­séget. Csakhogy a tömeg­kommunikációs eszközök ál­tal diktált ízlésszint nem szünteti meg ezt az ellent­mondást. Hiszen a divatele­mekből és a többnyire felszí­nes jelenségekből összeépülő világszemléletből éppen a legfontosabb hiányzik. A bel­ső mag, az egyéni tartalom. Gazdasági, anyagi szempont­ból elemzi ezt a problémát Niklai Ádám írása. Pontosab­ban szólva azt keresi, milyen fokozatokon halad az ízlés alakulása. Véleménye sze­rint a divatban maradunk el legkevésbé a korszerűségtől, s csak ez után jönnek olyan területek, mint a lakáskultú­ra, a munkahely és az iskola követelményei. Nem eshet itt sző termé­szetesen a kötet valamennyi tanulmányáról. Csupán Ge­reben Ferenc felmérésére utalnék még, aki egyebek kö­zött az olvasói ízlésszint és az életfelfogások közötti össze­függéseket is vizsgálta. Ta­pasztalata szerint a magasabb ízlésszintű emberek köze­lebb állnak a közösségi ar­culatú életfelfogáshoz, mint a felszínes vagy elmaradot­tabb ízlésűek. Itt kap értel­met egy gyakran emlegetett állítás: ízlést nevelni annyi, mint emberibb embert nevel­ni. Azokhoz szól tehát első­sorban ez a gazdag és to­vábbgondolásra ingerlő kö­tet, akik érdekeltek ebben a munkában. Szúrom! Pál A felszabadulás előtt a magyar irodalomtudományt kimagasló egyénisé­gek művelték, akik a maguk ízlése, ér­deklődése, rokon- és ellenszenve alapján igyekeztek kijelölni az irodalmi folyamat általuk legfontosabbnak vélt csomópont­jait. Régebbi irodalomtörténetírásunkat és irodalomtudományunkat egyfajta arisz­tokratizmus jellemezte (a század egyik legnagyobb hatású tudósa, Horváth Já­nos például heves bírálattal illette a Nyu­gatot és Adyt) másfelől azonban nagy adag jó értelemben vett költőiség is, ami­nek részben az a magyarázata, hogy mű­velői között jónéhány gyakorló irodalmár is volt (hogy csak a legnagyobb és leg­jellemzőbb példát említsük: Arany János néhány fontos tanulmányt írt.) A felszabadulás után alapvetően meg­változott az irodalomtudomány kutatási arculata. Sőtér István írja „A haladó ha­gyománytól a marxista szintézisig” című cikkében: „A marxizmus behatolása a magyar irodalomtudományba megifjította ezt a stúdiumot, és vele együtt egész iro­dalmi múltunk szemléletmódját”. A marxista irodalomszemlélet eszményeit e kezdeti korszakban elsősorban Lukács György és Révai József alkotásai közvetí­tették. Az ő kutatásaik irányították a fi­gyelmet a hagyományok helyes értékelé­sének fontos voltára. Az irodalomban —. és vele párhuzamosan az irodalomtörté­netírásban — ekkortól beszélünk haladó hagyományokról, és a történeti materializ­mus alapján alkotó irodalomtudomány elsősorban épp e hagyományok megfelelő feltárását és értékelését érezte és érzi azóta is legjelentősebb feladatának. E feladat maradéktalan megoldását rendkí­vül megnehezítette az a tény, hogy a ko­rábbi irodalomtörténetírás meglehetősen kevés gondot fordított a régi művek, szö­vegek, levelek és dokumentumok megisme­résére és megismertetésére. Míg a fej­lett kultúrájú országok ezt a múlt szá­zad végére többé-kevésbé végérvényesen megoldották, nálunk a felszabadulás után kellett megteremteni az úgynevezet filoló­giai alapjait, amelyekre támaszkodva a későbbiek során megszülethetnek majd a nagy összefoglaló és értékelő irodalmi munkák. Megkezdődtek a tudományos szövegkiadások, s ma már rendszeresen jelennek meg Mikes Kelemen, Batsányi János, Vörösmarthy Mihály, Petőfi Sán­dor, Arany János, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Ady Endre, Juhász Gyula, Tóth Árpád és József Attila összes műveinek kritikai kiadásai. A felszabadulás után hosszú évekig az egyetemek voítak az irodalomtudományi kutatás központjai. Ezekben a tudományos műhelyekben olyan alapvető összefoglalá­sok születtek, mint Waldapfel József A magyar irodalom a felvilágosodás i korá­ban című összefoglalása. Klaniczay Ti­bor Zrínyi Miklósról írt monográfiája, Sőtér István Eötvös-könyve, Pándi Pál Petőfije és Király István Mikszáthról írott pályaképe, napjaikban pedig. — hogy csak a két legkarakterisztikusabb, legnagyobb hatását keltett kötetről emlékezzünk meg — Király István Adyról írott monográfiá­jának két vaskos kötete és Pándi Pál „Kí- sértetjárás” Magyarországon című műve. Az egyetemek mellett azonban később kialakult a másik nagy tudományos köz­pont, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti (majd Irodalomtudomá­nyi) Intézete, az irodalomtörténeti kuta­tásoknak napjainkban legnagyobb, s ta­lán legjelentősebb műhelye. Ennek kere­tében egyforma lendülettel kezdődött meg az úgynevezett régi magyar irodalom és századunk irodalmának kutatása. E kuta­tások szinte teljes mértékben újraírták azt a képet, melyet eddig — részben az isko­lai oktatás eredményeképp — magunkban hordoztunk irodalmunk fejlődéséről és ér­tékeiről. Régebben például az élet a köz­tudatban — de a tankönyvekben is ez állt —, hogy irodalmunk eleinte latin nyelvű volt, s csak jóval később tört be az anyanyelv használata erre a területre. Ma már nyilvánvaló, hogy a hivatalos latiir nyelvű irodalom mellett tekintélyes súlyú, komoly értékeket hozó szóbeli és írásbeli magyar nyelvű irodalom is léte­zett. A régi magyar irodalom kutatása során vált nyilvánvalóvá, hogy a magyar reneszánsz hosszú történeti folyamat volt, melynek két csúcspontját lehet kijelölni — a második a 16. század vége felé. A reformáció irodalmát ma már úgy tekint­jük, mint az egyik legértékesebb haladó hagyományt Sikerült megrajzolni a 17. század első harmadának összehasonlító és árnyalt képét is. De ugyanígy szinte tel­jesen új képet alakított ki az irodalomtu­domány például olyan befejezettnek hitt életműveikről is, mint Arany Jánosé, ar­ról nem is szólva, hogy az Irodalomtudo­mányi Intézet keretében folyik a Petőfi- életmű nyitott kérdéseit végre megnyug­tatóan lazáró kritikai kiadás és életrajz megírásának munkálata is. Bármilyen sok felfedezést kínál Is a régi magyar irodalom, tagadhatatlan, hogy az utóbbi években hihetetlenül megnőtt a 20. századi magyar irodalom népszerűsé­ge. Része van ebben a jelenségben a könyvkiadásainak is, de bizonyára az iro­dalomtörténeti kutatásnak is, mely több jelentős eredményeivel segíttete az ízlés ilyen alakulását. Király István már emlí­tett Ady-monográfiája mellett ugyanis több olyan alapvető irodalomtudományi mű született az utolsó harminc évben, mely életközeibe hozza századunk legna­gyobb alkotóit, s érthetővé teszi legjelen­tékenyebb irányzatait. A teljesség igénye nélkül, csak jelzésszerűen hadd idézzünk. Sőtér István Tisztuló tükrök és Az em­ber és a műve című köteteit, melyek az irodalmi folyamatrajz kitűnő példái, a je­len cikk szerzőjének tanulmányköteteit és József Attila pályaképének Fiatal életek indulója címmel írt első kötetét. Nagy Péter Móricz Zsigmondról írt könyvét és Czine Mihálynak, valamint Vargha Kál­mánnak ugyané tárgykörben mozgó műveit, Kardos László Tóth Árpádról írott könyvét, Se szeri, se száma azoknak az össze­foglaló nagy műveknek, portréknak, és kismonográfiáknak, melyeik végül lehetővé tették a marxista szellemű magyar iroda­lomtudomány eddigi lagnagyobb eredmé­nyének, A magyar irodalom története hat súlyos kötetének megírását. Az iroda­lomtudományban természetesen semmi sem befejezett — hisz, hogy csak egyetlen példát mondjunk: éppen napjainkban le­hetünk tanúi az elméleti jellegű kutatás szinte elképesztő térhódításának, amely a módszerek finomodását, a kutatás szem­pontjainak kiszélesedését és megújulását eredményezi és nyilván jelentős új fel­ismeréseket hoz majd: . E szerény keretek között termé­szetesen nem törekedhetünk teljességre. Nem szólhattunk az összehasonlító kuta­tások fontos eredményeiről, nem említet­tük a stíluselemzések jelentőségét, s csak jelzésszerűen utalhattunk néhány nagyon fontos irodalomtörténeti témára, jelenség­re. De tán épp e zavarba ejtő bőség bi­zonyítja igazán, milyen gazdag termést hozott megújuló irodalomtudományunk a felszabadulás óta eltelt harminc esztendő­ben. Szabolcsi Miklós akadémikus ♦ Nagy István szobrai SZOLNOKI SZFINX JUHÁSZBOJTÁR

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom