Szolnok Megyei Néplap, 1975. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-04 / 103. szám

1975. május 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP n HÁBORÚ VÉGNAPJAI K önyvtárnyi irodalma van a má­sodik világháborúnak. Doku­mentumkötetek, regények, ri­portok örökítik meg az eseményeket, a háború nagy csatáit. Kiemelkedő po­litikai és katonai vezetők, írók, újság­írók hagyták az utókorra a Szovjetunió és a szövetségesek hadseregeinek hadműveleteiről, a győzelemig folyta­tott példa nélkül álló erőfeszítéseiről szóló visszaemlékezéseket. Megemlé­kezéseiket azokról a hősökről, akiknek köszönhetően megszabadult a fasiz­mustól az emberiség és immár egy emberöltő óta viszonylagos békében élhet. A győzelem 30. évfordulójához közeledve rájuk emlékezik e néhány dokumentum értékű részlet. RALPH INGERSOLL: SZIGORÚAN TITKOS G. K. ZSUKOY: EMLÉKEK, GONDOLATOK A landsbergi táborban semmit sem titkol­tak vagy lepleztek; mindeki, aki Landsbergben lakott, természetesen nem­csak tudott a létezéséről, ha­nem naponta elment mellet­te és ha érdekelte, megállt és megnézte, mint dolgoznak a tábor lakói kint a város­ban. A koncentrációs tábor la­kói fakó kékeslila, hosszanti csíkozásé, durva pamutpi­zsamát hordtak. Ez volt az egyetlen ruházatuk, és még ennek is szűkében voltak, mert a ruhák nagy része sza­kadt volt és szinte cafatok­ban lógott, úgy, hogy aki vi­selte, inkább meztelen volt, mint felöltözött. Azon a má­jusi reggelen, amikor odaér­keztünk, havazott. Abban a táborban, ame­lyet először meglátogattunk, sok hulla hevert szanaszét — volt, amelyiknek be volt verve a feje, voltak, akiknek a torkuk késsel volt elvágva •es olyan is volt, aki szabá­lyos, golyó által okozott seb­től halt meg. De a hullák legnagyobb részén nem lát­szottak fizikai erőszak nyo­mai. Összesen két- vagy három­száz hulla feküdt a tábor­ban. A halottak legnagyobb részét aznap reggel össze­szedték a helybeli német la­kosok, akiket a katonák te­reltek össze és a holttesteket sorba rakták a dróton belül, a drót mögött a németek tö­megsírt kezdtek ásni. Bár a levegő felfrissült a reggeli hóeséstől, és a közelben fe­nyőfák álltak, a tábor felett a lakóhelyek nehéz bűze ter­jengett. A holttesteknek nem volt szaguk. Ezek a holttestek nem hasonlítottak az elesett katonákhoz a csa­tatéren. Nem volt rajtuk semmi, ami oszlásnak in­dulhatott volna. A koncentrációs táborok­ból a legmaradandóbb emlé­kem nem az. hogy milyen szörnyű életkörülmények kö­zött éltek ott az emberek, sem a krematóriumok — Landsbergnek is megvoltak a maga égetőkemencéi —, sem az olyan hátborzongató dol­gok, mint például az a helyi­ség, ahol a halottaknak szét­feszítették az állkapcsát és kitörték a fogait, hogy ki­vegyék az arany töméseket. Ezek a dolgok olyan ször­nyűségesek, hogy már szinte bizarrnak hatnak. Az emlék, ami megmaradt bennem, a meztelen hullák emléke — azoknak a hullák­nak az emléke, amelyek már csak csontok, amin egy kis vékony bőr feszül, és a fér­fiak és a nők legintimebb testrészei szabadon vannak. Ezek a holttestek olyan ször­nyű karikatúrái voltak az emberi testnek, hogy aki lát­ta őket, visszaborzad a sa­ját lábától, mert formájában emlékezteti őt azokra a lá­bakra, amelyeket ott látott. Iszonyú élmény. Aki ilyen emberi testeket látott, meg- gyülöli a húsból és vérből való embereket. Megundo-* rodik önmagától és szégyelli a saját testét. Amint ott álltunk és néz­tük a meztelen hullákat, ka­tonák jöttek arrafelé és be­néztek a drótkerítésen. A jól táplált, kerekarcú németek, akik Landsbergben laktak, nem álltak meg, ha elmentek az úton a tábor mellett. Szá­mukra nem volt újság az ilyen hulla. Ezek a szeren­csétlenek hozzátartoztak az életükhöz. Az első táborból, ahol min­denki halott volt, elmentünk egy másikba, ahol a lakosok legnagyobb része még élt. Az élők még ezerszer bor­zalmasabbak voltak, amint csepegő kelevényekkel a tes­tükön köhécseltek és nagy, csontos fejük imbolygott a vézna nyakukon. Egy fiú fe­lénk szaladt és a karjával a feje felett integetett örömé­ben. Örömében táncolt és egyre integetett. Az arcán egyetlen izom sem rándult és kék szeme olyan volt, mint az üveg. Találkoztunk egy szakács­csal, akin még volt annyi hús, hogy emberi külseje le­gyen. Jól beszélt angolul, amit — mint mondta — Prá­gában tanult a háború előtt; Amerikába akart kimenni. Elmondta nekünk, hogyan zajlottak le az utolsó napok Landsbergben. Elmondta, hogy a koncentrációs tábor­ban mindenki tudta körül­belül, hogy mi történik — nemcsak a saját táborukban, hanem egész Németország­ban. Amint az embereket egyik táborból a másikba hurcolták, úgy keringtek a hírek. Amikor elterjedt a híre, hogy az amerikaiak már közel vannak, az egész tábort befogták a halottak eltüntetésére. Naponta ren­geteg ember hullott el. A halottakat először egy vasúti mellékvágányhoz vit­ték, hogy elszállítsák őket egy másik táborba, ahol va­lószínűleg jobb lehetőségek voltak a hullák elhamvasztá­sára. Azután megtudták, hogy az amerikaiak még közelebb vannak. Akkor a táborpa­A német kapituláció most már csupán for­maságok kérdése. De ezeket még teljesíteni kell. Göring, akit Hitler esetleges utódává szemelt ki, s aki úgy hitte, hogy a kancellárra már nem hallgat senki, még a Führer halála előtt felvá­zolta egy tárgyalási kísérlet körvonalait. Ezt azonban Hitler azonnal megbélyegez­te és elvetette. Himmler, aki az utódlási sorrendben a második helyen állott, a ma­ga részéről kapcsolatba lé­pett Bernadotte gróffal, a svéd Vöröskereszt elnöké­vel, és Stockholmon keresz­tül fegyverszüneti indítványt juttatott el a nyugati kor­mányokhoz. Himmler való­színűleg arra spekulált, hogy ha a nyugati fronton meg­szűnnek a harcok, a keleti arcvonalon viszont folytatód­nak. akkor a szövetségesek táborában szakadás keletke­zik, amit a Reich a maga javára kiaknázhat. A Ges­tapo nagymesterének lépését néhány olyan gesztus kísér­te, amely gonosztetteivel méltán kiérdemelt undok hírhedtségének enyhítését cé­lozta. így például in extre­mis felhatalmazta a ‘Nemzet­rancsnokság elrendelte, hogy a táborokat fel kell gyújtani. A munkaidő kellős közepén visszahozták azokat, akik kint voltak munkán és meg- parancolták, hogy menjenek be az odúikba. Ezután a őrök megpróbálták felgyúj­tani a szalmát, úgy, hogy a bennlakók benne égjenek. Az odúkból nem lehetett máshol kijönni, mint azon az egy alacsony ajtón. A hullák, amelyek agyon vol­tak verve, vagy a nyakuk el volt metszve, vagy agyon voltak lőve, azok az emberek voltak, akikben elég életösz­tön volt ahhoz, hogy meg­próbáljanak kijönni a lán­gok közül és elmenekülni. Az odúk felégetése csak részben sikerült. A mocskos szalma olyan nedves volt a rajta fekvő testektől, hogy nemigen akart égni. De az ajtók közelében, ahol a szal­ma kicsit szárazabb volt, eléggé izzott ahhoz, hogy a legtöbb bennlevő embert megfojtsa a füst. N em tudták azonban befejezni a tábor felgyújtását, mert közben az amerikaiak elér­ték a város külvárosát. Már hallani lehetett a tankok ágyúinak lövését. A tábor­parancsnokság és — néhány kivételtől eltekintve — vala­mennyi őr gyorsan lelépett. Azok az őrök, akiket a tábor lakói agyonvertek, egy kicsit soká időztek és közben az amerikai katonák odaértek a tábor kapujához és nem en­gedték őket kijönni. A csontvázak felkeltek és ne­kik mentek. Még maradt va­lami kis düh és harag ezek­ben a csontvázakban, bár csaknem minden emberi in­dulat elsorvadt már ben­nük... közi Vöröskeresztet, hogy élelmiszereket osszon szét a deportáltak között. Mihelyt ez a szervezet értesített ben­nünket, azonnal élelmiszere­ket küldtünk Dél-Németor- szágba, az ottani koncentrá­ciós tábokroknak és azoknak a kiéhezett menetoszlopok­nak, amelyeket a németek hajtottak az utakon. A szál­lítmányokat Bernből és Zü­richből indítottuk útnak sa­ját, svájci sofőrök vezette teherautóinkon. Személy szerint hozzám Himmler egy félhivatalos memorandumot juttatott el, amelynek aggódó hangja alól előtűnt a ravaszság. „Rend­ben van! önök nyertek — ismerte el a dokumentum. — Aki tudja, honnan in­dult el ön, de Gaulle tá­bornok, annak nagyon mé­lyen meg kell emelnie a kalapját ön előtt... De most mihez fog kezdeni? Az angolszászokra bízza magát? Ök csatlósként kezelik majd, és megfosztják a becsületé­től. A szovjetekkel társul? Azok a maguk törvényének vetik alá Franciaországot, Önt pedig örökre elintézik... Valójában egyetlen út vezet­hetné el az ön népét a nagy­sághoz és a függetlenséghez, s ez az út a legyőzött Né­M ájus 8-án korán reggel Berlinbe érkezett A. J. Visinszkij. Magá­val hozta a Németország ka­pitulációjára vonatkozó ok­mányokat és közölte a szövet­séges főparancsnokságok kép­viselőinek névsorát. Aznap reggel sorban érkez­tek meg Berlinbe a világ valamennyi jelentős újságá­nak és folyóiratának tudósí­tói, fotóriporterei, hogy meg­örökíthessék azt a pillanatot, amikor jogi formát ölt a fa­siszta Németország szétzúzá­sa, amikor visszavonhatatla­nul beismerik valamennyi fa­siszta terv csődjét, valameny- nyi népellenes és gyűlöletes cél bukását. A nap közepén a Tempel- hofi repülőtérre megérkeztek a szovjet csapatok főparancs­nokságának képviselői. A szövetséges csapatok fő­parancsnokságait Arthur W. Tedder, az angol légierő mar- sallja, Spaatz tábornok, az Egyesült Államok hadászati légierejének főparancsnoka, Lattre de Tassigny tábornok, a francia hadsereg főparancs­noka képviselte. A repülőtéren megjelent fogadásukra helyettesem, V. D. Szokolovszkij hadseregtá­bornok, Berzarin vezérezre­des, Berlin katonai parancs­noka, Bokov altábornagy, a hadsereg haditanácsának tag­ja és a szovjet hadsereg több más képviselője is. A repü­lőtérről a szövetségesek Karlshorstba indultak, ahol a napirend szerint átveszik a német katonai vezetőktől a feltétel nélküli megadásról szóló okmányokat. Ugyancsak a Tempelhofl repülőtérre érkeztek meg an­gol tisztek őrizete alatt a né­met főparancsnokság képvi­selői, Keitel tábornagy, Frie­deburg tengernagy és Stumf repülő-vezérezredes, akik Dö- nitztől felhatalmazást kaptak Németország feltétel nélküli fegyverletételének aláírására. Itt, Karlshorstban, Berlin ke­leti negyedében, egy kéteme­letes épületben, a német ka­tonai-műszaki tisztiiskola volt éttermében készítették elő a jegyzék ünnepélyes alá­írását. A fáradságos űt után rövid pihenőt tartva, a szövetséges metországgal való megegye­zés ... Hirdesse meg azon­nal! Haladéktalanul lépjen kapcsolatba azokkal az em­berekkel, akik a Reichben még tényleges hatalommal rendelkeznek, és új irányba akarják vezetni országun­kat ... ök készek rá. Kérik önt... Ha ön leküzdi a bosszúállás szellemét, ha megragadja az alkalmat, amelyet a történelem ma kí­nál önnek, minden idők leg­nagyobb embere lesz.” M ájus 9-én de Lattre tábornok helyet fog­lal a szövetséges nagyhatalmak katonai meg- bízottainak oldalán, egy zászlókkal díszített fali fegy­vergyűjtemény alatt, ame­lyen a szövetségesek lobogói között a francia trikolor is látható. A német fegyverle­tétel végső aktusán Francia- ország képviselője éppúgy aláíróként szerepel, mint Oroszország, az Egyesült Ál­lamok és Nagy-Britannia megbízottjai. Keitel tábor­nagy felkiáltása; „Micsoda? A franciák is!”, szemléltető­en illusztrálja azt a hatal­mas teljesítményt, amelyet Franciaország és hadserege véghezvitt, hogy ennyire fel tudott emelkedni. főparancsnokságnak képvise- selői megjelenter nálam, hogy megbeszéljük e jelen­tős aktus lebonyolításának kérdéseit. Még arra sem volt időnk, hogy a megbeszélésre kijelölt helyiségbe belépjünk, amikor az amerikai és angol újság­írók hada körülvett bennün­ket, és azonnal ostromolni kezdtek különböző kérdések­kel. A szövetséges csapatok nevében barátság-zászlót adtak át nekem, amelyre arany betűkkel himezték rá az amerikai csapatoknak a Vörös Hadsereghez szóló üd­vözlő szavait. Miután az újságírók el­hagyták a megbeszlésére ki­jelölt termet, sok olyan kér­dés megvitatásába kezdtünk, amely összefüggött a hitleris­ták fegyverletételével. Keitel tábornagy és kísérői ezalatt egy másik épületben tartózkodtak. Tisztjeink je­lentették, hogy Keitel és a többi német küldött rendkí­vül ideges. Környezetének Keitel a következőket mon­dotta: — Berlin utcáin áthaladva mélyen megrázott a pusztu- lát látványa. Erre a mieink megkérdez­ték; — Tábornagy űr, az a lát­vány nem rendítette meg, amikor parancsára a szovjet városok és falvak ezreit tö­rölték el a föld színéről, és ezek romjai alatt a szovjet állampolgárok milliói, a gyer­mekek tízezrei lelték halálu­kat? Keitel elsápadt, idegesen vállat vont és semmit sem válaszolt. Amint már előzőleg is meg­egyeztünk, 23 óra 45 perckor a szövetséges hatalmak kato­nai vezetői Tedder, Spaatz és de Lattre de Tassigny, A. J. Visinszkij, K. F. Tyelegin, V. D. Szokolovszkij és más ve­zetők az én dolgozószobám­ban gyülekeztek, amely a fel­tétel nélküli fegyverletétel­ről szóló okmány aláírására kijelölt terem szomszédságá­ban volt Pontosan 24 órakor léptünk be a nagyterembe. Mindnyájan helyet foglal­tunk a falra erősített szovjet, amerikai, angol és francia nemzeti lobogó alatt elhelye­zett asztalnál. A teremben a zöld posztó­val borított hosszú asztalok mellett helyezkedtek el a Vörös Hadseregnek azok a tábornokai, akiknek csapatai a legrövidebb idő alatt zúz­ták szét Berlin védelmét és térdre kényszerítették a büszke fasiszta tábornagyo­kat, a fasiszta vezetés főko­lomposait és az egész fa­siszta Németországot. Jelen voltak a teremben a szovjet és külföldi újságírók, vala­mint fotóriporterek is. — Bennünket, a Szovjet Fegyveres Erők Főparancs­nokságának és a szövetséges hatalmak Főparancsnokságá­nak képviselőit — jelentet­tem ki az ülés megnyitójá­ban — felhatalmaztak aHit- ler-ellenes koalíció kormá­nyai arra, hogy átvegyük a német főparancsnokság kép­viselőitől a Németország fel­tétel nélküli fegyverletételé­ről szóló okmányt. Hívják be a terembe a német főpa­rancsnokság képviselőit. Valamennyi jelenlevő te­kintetét az ajtóra szegezte, ahol pillanatokon belül azok­nak kellett megjelenniük, akik az egész világ előtt azzal dicsekedtek, hogy vil­lámgyorsan képesek szét­zúzni Franciaországot es Angliát, és legfeljebb más­fél-két hónap alatt leti por ják Szovjet-Oroszországot. Elsőként, lassan lépte át a küszöböt Hitler jobb keze, Keitel tábornagy. A közepes­nél magsabb termetű tábor­nagy díszöltözetben, feszes tartással jelent meg. Üdvöz­lésre emelte kezében a mar- sallbotot, így köszöntötte a szovjet és szövetséges csa­patok főparancsnokságainak képviselőit. Keitelt Stumpf vezérezre­des követte. A zömök tá­bornok szemeiben gyűlölet és tehetetlen düh tükröző­dött. Vele együtt lépett be von Friedeburg tengernagy, aki az első pillantásra ko­ránál sokkal idősebbnek tűnt Felkértük a német tábor­nokokat, hogy foglaljanak helyet a számukra külön, a bejárattól nem messze el­helyezett asztalnál. A tábornagy lassan ült le és felemelve fejét, tekinte­tét reánk, az elnökségi asz­talnál ülőkre szegezte. Keitel mellé ült Stumpf és Friede­burg. A kísérő tisztek széke­ik mögött állva sorakoztak fel. A német küldöttséghez fordultam: — Rendelkeznek-e önök a feltétel nélküli fegyverleté­telről szóló okmánnyal, ta­nulmányozták-e azt, és van-e felhatalmazásuk az aláírására? Kérdésemet angol nyelven Tedder, a légierő főmarsall- ja ismételte meg. — Igen, tanulmányoztuk és készek vagyunk annak alá­írására — válaszolt fojtott hangon Keitel tábornagy, majd átnyújtotta a Dönitz admirális aláírásával ellátott iratot. Az okmány rögzítette, hogy Keitel, von Friedeburg és Stumpf felhatalmazást ka­pott a feltétel nélküli kapi­tulációról szóló okmány alá­írására. Ez már korántsem volt az a gőgös Keitel, aki a leigá- zott Fraciaországtól a félté-' tel nélküli megadást fogad­ta. Most lesújtottnak tűnt, bár megkísérelte, hogy a látszatot fenntartsa. Felállva szólítottam őket: — A német küldöttség lép­jen ide az asztalhoz. Itt ír­ják alá Németország feltétel nélküli fegyverletételéről szóló jegyzőkönyvet. Keitel gyorsan felemelke­dett. egy rosszindulatú pil­lantást vetett felénk, majd szemeit lesütötte és lassú mozdulattal felemelve az asztalról marsallbotját, bi­zonytalan léptekkel az aszta­lunkhoz indult. Monoklija le­esett a szeméről és zsinórján függve maradt. Arcán piros foltok jelentek meg. Vele együtt lépett az asz­talhoz Stumpf vezérezredes, von Friedeburg tengernagy és a kíséretükben levő többi német tiszt. Szemére illeszt­ve monokliját, Keitel az odakészített szék szélére ül­ve, minden sietség nélkül ír­ta alá az okmány öt példá­nyát, majd Stumpf és Frie­deburg is aláírásukkal lát­ták el azt. Ezután Keitel felállt az asztaltól, jobb kezére fel­húzta kesztyűjét és ismét megpróbálta a feszes katonás pózt magára ölteni, ez azon­ban nem sikerült, és csend­ben visszatért asztalához. Május 9-én 0 óra 43 perc­kor befejeződött a feltétel nélküli fegyverletételről szó­ló okmány aláírása. Felszólí­tottam a német küldöttséget, hagyja el a termet Keitel, Friedeburg és Stumpf felemelkedett széké­ről, meghajoltak, majd fejü­ket leszegve, a törzskaruk­hoz tartozó tisztek kíséreté­ben eltávoztak... A győzelemhez vezető út rendkívül nehéz volt a szovjet nép számára, sok millió ember életét követelte. És ma min­den becsületes ember köte­lessége, hogy a második vi­lágháború borzalmas napjai­ra visszatekintve, mély tisz­telettel és együttérzéssel gon­doljon azokra, akik a fasiz­mus ellen küzdöttek és éle­tüket adták, hogy az embe­riség megszabaduljon k siszta elnyomástól, CHARLES DE GAULLE: HÁBORÚS EMLÉKIRATOK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom