Szolnok Megyei Néplap, 1975. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-04 / 103. szám

19T5. május 4.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

T

Művészet és közönség

Mióta művészetet produkál az ember, az volt a célja, hogy másokhoz szóljon általa. A többiekhez: a közönséghez. A két fogalom tehát elválaszthatatlan egység, — ezt, úgy gondolom, felesleges bizonyítani. Lényegesebb annak vizsgálata, hogy ma és nálunk mit kell — mit lehet — tenni, hogy a művészet és a közönség kapcsolata erősödjék.

Imponáló statisztikai adatok szólnak arról, hogy a legutóbbi esztendőkben

mennyivel növekedett a könyvvásárlók és a könyvtári tagok, a koncertlátogatók, a kiállítások látogatóinak száma. Dehát adatok nélkül is tudjuk, hogy ez így van, ha figyelmesen körülpillantunk a környezetünkben, valamennyien tapasztalhatjuk. Mégsem mondhatjuk el, hogy a társadalom számára hasznos művészet és a közönség kapcsolata kielégítő, hogy a művek sima úton jutnak el azokhoz, akikhez szólnak. Bizonyos mértékig ez az „akadályozottság” természetes is, hiszen aligha volt arra példa a művészetek történetében, hogy egy-egy mű, megszületése után azonnal belekerült a köztudatba, hatást váltott ki, alakította az emberek gondolkodását.

Folyamat ez, — s bármely oldalról közelítjük meg erre mindig gondolnunk kell.

Hogy csak a legegyszerűbb példát említsük: a televíziós adaptációk sorsát. Gondolhatunk A fekete vá- ros-ra, a Forsyte Saga-ra, vagy akár a Felelet-re, amely napjainkban milliók élménye. Megszületésekor szű- kebb körben hatott mindegyik, s csak lassan-lassan jutott el odáig, hogy a legszélesebb fórum elé került. Nem mintha egy klasszikus mű számára a képernyő volna a karrier-csúcs; erről szó sincs. Éppen ezért került oda, mert könyvként, vagyis eredeti formájában kiállta az idők próbáját, nem tűnt el a múló idővel, — megmaradt szellemi kincsnek. A televízió révén milliók ismerkednek vele, — de lényegében irodalmi alkotásként él majd ezután is.

Maradjunk még a televíziónál, amely hatalmas erejű fórum, tevékenységével ízlést emelhet, gondolkodást befolyásolhat. Véletlen-e, hogy a televízió elterjedésével egybeesik a művelődési, tanulási kedv növekedése? Nyilván nem véletlen: a világgal nagyobb felületen találkozik a néző — s nagyobb

felületen az ismeretlennel, miáltal rádöbben ismereteinek korlátáira, ha jól gondolkodik, — s felébred ben- " ne a természetes ambíció: jobban megismerni, jobban megértem embert, környezetet, társadalmat, múltat és jelent.

Mű és közönség kapcsolata ez is, — mit sem jelent, hogy a „mű” ebben az értelemben nem mindig művészeti alkotás, hanem egy-egy tudományos vívmány, technikai siker, újdonság, stb. A közművelődés irányítóinak e kapcsolat szilárdításán kell munkálkodniok. S nemcsak a televízió segítségével, természetesen.

Művészet és közönségkapcsolatának sok-sok új formáját láthatjuk manapság. Hogy — társadalmunkban — a „legősibb formát említsük: író és olvasó találkozók. Mennyit kárhoztatták — kiváltképp a hatvanas évek derekán — ezt a kapcsolatformát, s mégis él. Sőt, napjainkban mintha reneszánsza kezdődne: gyárakba, vállalatokhoz, szövetkezetekbe mind gyakrabban hívnak meg írókat, művészeket, hogy elbeszélgessenek az összegyűltek- kel, egy-egy könyvről, sikeres műsorról, színészi alakításról.

Ezeket a találkozókat azok szervezik, akiket időszerű, — vagy örökérvényű, tehát mindig időszerű — művészeti problémák érdekelnek, a részvételt nem írja elő senki. Sokszor kevesebben — jóval kevesebben — vannak, mint amikor a találkozó még „rendezvény” volt. amelyre „illett” elmenni. De akik ott vannak, azok nem azért ülnek a széksorokban, hogy őket lássák, hanem azért, mert kérdéseik vannak, kérdéseikre választ várnak, érdeklődnek.

Ök: a közönség.

S így van ez más művészeti ágaknál is. Elsősorban akkor, ha a környezetben olyan közművelődési aktivisták vannak, akik felfigyelnek az embereknek erre az igényére és a lehetőség szerint igyekeznek kedvükre tenni.

A közönség és a művészek kapcsolatának erősítésére a művek érdekében van szükség, pontosabban: a művek hatásának érdekében. Minden, amit az emberek egy- egy mű keletkezésének körülményeiről, egykori és mai fogadtatásáról, utóéletéről, kritikai visszhangjáról tudnak, közrejátszik abban,

hogy nagyobb érdeklődéssel fogadjak.

S abban is, hogy eljusson azokhoz, akiknek „több közük van hozzá”.

Mit jelent ez a kifejezés?

Nagyon egyszerű dolgot: nyilvánvaló, hogy a közönség, érdeklődés tekintetében is rétegzett; ízlésvilágában, iskolázottságban sem azonos, tehát a művek, művészek ismertetésével mindenkihez fordulni nem lehet. Sokan emlékeznek még, milyen vadhajtásai nőttek egykor az erőszakoskodó, műveltségterjesztésnek : előadássorozatokon, előadóesteken ültek olyanok, akiket más dolog jobban érdekelt volna, csak azért, hogy illetékesek „kipipálhassák” a részvételi százalékokat. Erre semmi szükség nincs, mert látszat, öncsalás. Inkább rontja, mint javítja a kapcsolatot. Szóljon egy-egy mű kevesebb emberhez, de azok értsék meg jobban, éljék mélyebben át, — ez az igazi hatás.

Hajlékony, szervezőkész közművelődési munkások erre mindenkor tekintettel vannak. S nem toboroznak közönséget a létszám kedvéért.

Terjedőben vannak az úgynevezett „kis-körök”. Egy- egy művelődési központban összehívják azokat, akikről biztosan tudják, hogy valamely, a közeljövőben sorra kerülő előadó-est, megjelenő könyv, koncert, színházi előadás érdekli őket. Meghívják a produkció valamennyi részvevőjét, adott esetben az írót, s elbeszélgetnek vele. A beszélgetésen elhangzottak tovább gyűrűznek. Van olyan klub, ahol a filmekről megjelent kritikákat tárgyalják meg rendszeresen. Egyetértőleg, vagy elmarasz- talólag, — dehát nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy foglalkoznak vele, s elemzés során közelebb kerülnek az alkotáshoz.

Számos más, új; sarjadozó formát említhetnénk, amely mind segíti a művészet és a közönség kapcsolatának erősödését. Nem véletlen, hogy ez a napirendre került —, mert nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy milyen szellemi közeg fogadja a műalkotásokat Amelyeknek nem jár „eleve tisztelet” kritikátlan elismerés — szó sincs erről, — de az igen, hogy értékeinket, vagy hibáinkat tájékozott közönség fogadja.

Ezért fontos a kapcsolat erősítése.

I, l

Jubileumi

kipzömliueszefti Bciüllitűs

ca Mlicsornokban

Csohány Kálmán: Egy költő emlékére (rézkarc)

Honnan indult harminc évvel ezelőtt, s hová érkezett a magyar képzőművészet ? Mit tettek le harminc év alatt festőink, szobrászaink;, grafikusaink a képzőművészet asztalára? Ilyen gondolatoktól indíttatva néztük meg a Műcsarnok termeiben a Jubileumi képzőművészeti kiállítást.

Tulajdonképpen vártuk már képzőművészetünknek ezt a bemutatkozását: az

utóbbi évek terméséből válogatott, legjobbnak ítélt képeket, szobrokat, grafikákat, gobelineket. Az itt látható művek — csaknem hatszáz alkotás — szinkronban vannak a progresszív művészeti törekvésekkel, s miközben keresik a válaszadás formai lehetőségeit, egyszersmind feleletet is adnak azokra. Ez a válasz akkor is elhangzik, ha az egyes képek, szobrok, művek nem kötődnek közvetlen társadalmi élményhez. Nem tematikus tárlat ez, s ezzel csak egyetérthetünk. A kiállított művek nagyrésze így is az építőmunka feltérképezése, a művészi látásmód sokféleségével.

A festészeti anyagra a sokféleség jellemző, mind tartalmilag, mind formailag. A névsor az idősebb, nemzetközileg is elismert mesterektől kezdve, a középgeneráción át a legfiatalabbakig ível. Ott látjuk Barcsay Jenő, Bernáth Aurél, Czóbel Béla, Domanovszky Endre, Hincz Gyula, Kurucz D. István munkáit épp úgy, mint Berki Viola, Kokas Ignác, Németh József, Szurcsik János, Udvardi Erzsébet és Vecsési Sándor műveit, a nemrég elhunyt Kondor Béla festményét, és a legfiatalabbak közül például Hézső Ferenc, Lóránt János, Sváby Lajos alkotását.

A hagyomány őrzése és továbbvitele éppen olyan fontos része a festői anyagnak ezen a tárlaton, mint a különféle művészeti irányzatok, törekvések újrafelfedezése, kipróbálása és művészi beolvasztásának igénye. Természetesen az egykori nagy iskolák küldetését teljesítő idősebbektől és az önkifejezés egyéni eszközeit, saját stílusukat kereső fiataloktól egyaránt csupán egy-két művet láthatunk. Ám az egykét kép mögött tematikus tárlatok, egyéni kiállítások egész sora van.

A szobrászati anyag némiképp karakterisztikusabb képet mutat. Ez a tárlat lényegében a Köztulajdonban cimű kiállítás seregszemléjének a folytatása. Már ott megállapíthattuk: zavarbaejtően sok értékes alkotás készült, s kapott helyet köztereinken a felszabadulás óta. Mégsem elsősorban a mennyiség a lényeg, hanem az a művészi erő, amely igen sok nyilvánosságot kapott alkotást jellemez.

Borsos Miklós remek vörös márvány portréi Déry Tiborról,. Németh Lászlóról; Somogyi József új utakat kereső lírai kisplasztikái — mint például a Pannon álom, a Falusi emlék —, drámai erejű Dózsája. Kiss István műveinek ugyancsak lírai szépsége és szakmai precizitása — Búza, Galambok; Segesdy György erőteljes, az eszmét és az embert egyaránt felmutató, krómacélból hegesztett Marx—Engels emlékműve; Pátzay Pál kifejező, szuggesztív erejű Ko- pernikusza, Varga Imre életnagyságúnál nagyobb ihletett Kodály-szobra.

Ifjabb Szabó István ae Orlay Petrich Soma festményeiről ismert karosszékben ábrázolja Petőfit. A forradalmár költő bal kezében könyv, jobbjával indulásra készen a szék karfáját markolja. Tűnődés és indulat közötti állapotában. Kerényi Jenő szobrai, Vígh Tamás életnagyságúnál nagyobb, monumentális erejű Lenin- emlékműve, vagy A felszabaduló című munkája, kifejező erejű. A fiatalabbak közül Kő Pál, Borbás Tibor, Gyúr esek Ferenc munkája szintén a kifejező erő bizonysága.

A felsoroltak között talán kettő sincs, aki hasonló művészi módszerrel alkotna,

4

mégis, végeredményében, * kész műben megnyilatkozó alapállás azonos; a művész hivatásául elfogadják, s ehhez tartják magukat: felmutatni az embert, annak munkáját, küldetését, arculatát és magára találását. A kisplasztikák témagazdagsága, legtöbbjük szobrászi megoldásának ötletessége csak erősíti a kedvező benyomást.

Valószínűleg joggal érzi a látogató úgy, hogy a jubileumi kiállításnak a plasztika a legerőteljesebb része. A grafikai anyag is a korábban megszokott, jó színvonalon jelentkezik. Elég a már egyéni tárlatokról is ismert lapokra — Raszler Károly Kondor Béla, Csohány Kálmán, Czinke Ferenc, Reich Károly, s a többiek munkáira — utalnunk. Hosz- szabban is méltathatnánk — s érdemes is lenne máskor külön foglalkozni vele — a mozgalmas éremművészettel, a gobelinekkel, Domanovszky, Szabó Zoltán, Szántó Piroska, Tury Mária, Fett Jolán és Lieber Éva munkáivaL

Természetesen egy ilyen rövid összefoglalóban csupán ízelítő adható a müvekről. Nem mérhető fel a tárlat egész anyaga, de a részletek is azt a benyomást erősítik: a magyar képzőművészet egészséges alapállású, szakmailag igényes, eredményeiben — ezt biztonsággal állíthatjuk — nem csupán a jelennek, hanem a jövőnek is alkotó. E munkák világosan, határozottan mutatják fel azt a valóságot, amelyben megszülethettek, amelyért létre jöttek.

Harangozó Márta

Csörsz István:

A fiú, aki felnő

— Nem zavar, ha kinyitom? — kérdezte a fiú. A csukott verandaajtó előtt

állt.

— Nyugodtan — mondta a férfi —, de attól nem ér ide hamarabb. Látod talán?

— Nem.

— Azért, mert én sem — mondta a férfi. — Milyen

hűvös lett.

Valóban hűvös volt, A fiú

nem látta a kikötőt, mert eltakarták a fák. De látta a lehorgonyzóit vitorlások árbocainak a csúcsát a fák felett. Friss szél fújt. északnyugatról. Tudta, hogy északnyugatról fúj, mégis megnézte a szélkakast a kerti fenyő csúcsán. Tájolókeresztet erősítettek a szélkakas alá.

— Valóban megfordult a szél — mondta.

— Húsz perccel később, mint ahogy én vártam — ismerte be a férfi. — Körülbelül akkor, amikor anyád odaért. Lehet, hogy meggondolta magát.

— Nem — mondta a fiú.

— Szerintem sem. De ezzel is át tud jönni. Nem rossz szél. Nem jó, de nem is rossz. Csak éppen a húsz perc lesz kevés. Kár, hogy annyira ragaszkodott hozzá.

— Nem ragaszkodott, csak azt mondta, húsz perc alatt ideér — mondta a fiú,

— Az ugyanaz. Majd ha felnősz, megérted, milyen fából faragták az anyádat. Nem baj, ha tudni akarod, mindig ezt szerettem benne a legjobban. Ezért is vettem el. Már akkor rengeteget fogadtunk. Egyszer Debrecenből jöttünk haza a kis Re- nault-val, amit az albumban láttál. Anyád meg akarta nézni a hortobágyi hidat. Csak szekerekkel találkoztunk és mindegyik szembe jött. Egy óra múlva azt mondja anyád, az lehetetlen, hogy mindig szembe jöjjenek a szekerek. Miért lenne lehetetlen, mondtam. Fogadtam vele, hogy még öttel találkozunk Hortobágyig és mind az öt szembe jön. Így is lett, pedig tudtam, hogy anyád arra számított. Hortobágy előtt olyan szekerekkel találkozunk, amelyek a falu felé tartanak. A logika helyes volt, de a szerencséhez nem logika kell — nevetett és hallgatta kicsit, hogy nevet.

Megnéztétek a hidat? — kérdezte a fiú.

— Persze; a kocsiból, de

anyádat már nem érdekelte annyira. Mérges volt, mert veszített.

— Látod, ezért utálom a dolgot — mondta a fiú. A férfi még mindig nevetett.

— Az a baj, hogy anyád csak nyerni szeret — mondta. — Nem lehet mindig nyerni. Tanulj belőle.

— Tanulok — mondta a fiú. Tovább nézte a vizet és a fák teteje felett mozgó ár- bóccsúcsokat. Két órája még mind a hárman együtt ültek a hallban. Az asszony kávét készített. Jó lesz, ha igyekszik a Frici, mondta a férfi. Fri- cinek hívták az asszony bátyját. Mert hamarosan megfordul a Szél. Miből gondolod? — kérdezte az asszony. Nem gondolom, hanem tudom, mondta a férfi. Mindig megfordul tizenegykor, ha északról fúj reggel. Ha most indul, még jó szélben jöhet. Ne féltsd őt, mondta az asszony. A fiú a kandalló előtt ült, halántékát a hűvös, zöld csempéhez szorította. Egy száll orrvitor- lóval is átjöhet, mondta az

asszony. Most igen, mosolygott a férfi. Később már nem. Később már csak akkor, ha te vinnéd a hajót. Frici ügyesebb, mondta az asszony. Nagy tévedés, nevetett a férfi. Te vagy az ügyesebb. Sokáig tanultad, de megtanultad, hogy kell csinálni. Húsz perc alatt egy szál orrvitorlával, mondta az asszony. Letette a kávésdobozt és a kis csontkanalat, amivel a kávét mérték, beült a Fiatba és elment. A fiú ismerte Frici hajóját: kicsit magasan feküdt a vizen. Nem látta sehol. Becsukta a veranda ajtaját és megtöltötte a kávéfőzőt.

— Na, ez jó lesz — mondta a férfi. — A kávéról teljesen elfeledkeztünk. Látod, én is anyádnak drukkolok.

— Nem neki — mondta a fiú.

— Szamárság — nevetett a férfi. — Nem kell mindent szó szerint venni. Nem mindig úgy mondja az ember, ahogy gondolja.

— Anya úgy mondja — mondta a fiú.

— Az igaz. Ezért olyan nehézkes, veled együtt. VaKszfnöleg tőle örökölted ezt a tulajdonságot. Folyton vigyáztok magatokra. Bekészítetted a kávét?

— Be — mondta a fiú. Már az előbb feltette a kávéfőzőt a rezsóra..

— Miért mondtad, hogy bekészítetted? — kérdezte a férfi.

— Hogyhogy miért mondtam? — csodálkozott a fiú.

— Mert bekészítettem. Látod, hogy feltettem.

— Nem hagyod magad ugratni — mosolygott a férfi.

— Persze, hogy látom. Tréfából kérdeztem. De ha olyan ostoba lennék, hogy nem tréfából kérdezném, akkor megérdemelném, hogy ugrass egy kicsit. Figyeljen az ember. azért van szeme. Azt hiszitek anyáddal, ha füllent valaki, akkor leesik a fene tudja mi a fejetekről!

— Nem értem, hogy mit akarsz. Mondjam azt, hogy nem tettem fel, amikor feltettem?

— Megpróbálhatod — nevetett a férfi. — Hogy lásd, nem esik le a koronád.

X fiú vállat vont

— Nem tettem fel — mondta. — Ez persze hülyeség, hiszen feltettem — elmosolyodott.

— Ugye, hogy máris lazább vagy? — nevetett a férfi. — Csak egy kicsit de mégis. Nem kell folyton őrködni. Bizonyítani! Gyakran ugratják az embert és ha te ugrasz. mindig is ugratni fognak. Életed végéig a céltáblájuk leszel. — Vidáman nézett a fiú szemébe. Rágyújtott egy cigarettára.

Csengettek.

— A postás — mondta a

fiú.

—• Végre! Megjött a Tanács levele. Jövő tavaszra nekünk is lesz csónakházunk és Frici áthozhatja a hajó- tát. Hozd be légy szíves. Te is aláírhatod, már felnőtt vagy.

A fiú kiment. Nem szólt semmit, amikor visszajött.

— Mi az? — kérdezte a férfi. — Elutasították a kérvényünket?

— Elfogadták — mondta a fiú.

A férfi látta, hogy nem levelet tart a kezében, hanem egy táviratot. Kicsit idegesen vette el tőle. „Feleségét baleset érte. Stop. Alsóörsi Állomásfőnökség. Stop.” — olvasta. Meg akarta fogni a fiú vállat, de mellé nyúlt.