Szolnok Megyei Néplap, 1975. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-18 / 115. szám
e SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. május 13. csak azok a szép tündérek meg a sok muzsika volna, s olyan nagy csoda, mintha maga lenne velük az ember az egész világon... pedig annyian voltak ott, hogy számolni sem lehetett volna. .. Mintha sok tündér és a muzsika emelgetné az embert, hogy szinte elrepül. S csak táncolt a sok szem előtt a királylány, a tündérkis- | asszony.,. S táncba fogott anyám. Mintha nem is volna a bakancs a lábán, teste súlya mind elveszett volna, a szobában pedig nagy rétnyl hely volna, forgott maga körül, a lábát emelte, egy-egy pillanattá lehunyta a szemét. Én jártam körülötte, egyre szólítottam, hogy hagyja már abba, ne csinálja tovább. Térültem s fordultam szekrény és kályha között, hogy meg ne üsse magát. Azt hittem, elhagyja az esze, nem tudja, mit csinál, hiszen felnőtt ember, s ha apám meglátná, istenem, mi lenne. Ha valaki jönne, semmi le nem mosná többet mirólunk, hogy bolond az anyám, hogy megrontották. Mert a mosást abbahagyja, emelgeti a lábát, s végigtopogja öregasszony létére a szobát, mintha bálban volna. Csak forgott, olyan sebesen. mintha ki akarna szakadni a világból. Elöntött a sírás, összefutott a szemem előtt minden, akár az egész világ egv nagy erős könny volna. Ház, teknő, anyám alakja, mind összemosódott. S csak egyre hajtogattam: Anyám, édesanyám... Csak a nagy csendességre tértem eszemhez. Anyám az ajtó fájának támaszkodott, mint akit elhagyott minden ereje. Fejét előreejtette. Nézte az ablak mögött táruló világot. Az ajkai remegtek, mintha sírás feszülne benne. Olyan is volt anyám. Válla meggörnyedt, kezét a szívére szorította, magasan, hogy ujjal egészen a torkáig értek, s felgvűrták ezer apró ráncba az ingét. Olyan lassan, mint aki most ébred, körülnézett a szobában. Nyugtatta a szemét a széken, aztán vetett egy pillantást az ágyra, a kályhára, s végül rajtam állapodott meg. Végignézett tetőtől talpig. Aztán ott maradt a szeme a szoba földjén. A bakancsa nyoma feltúrta az. egész szobát, mintha nagy erős kézzel végigvertek volna rajta. Ahogy odapillantottam, láttam, hogy minden nyomocs- kában víz gyűlt, Ügy szállta meg minden lábanyomát a teknőbcl kilocsolt víz, mint a harmat. Hol mélyre taposott, ott megcsillant mint a tükör. Nem tudtam mozdulni. Mintha mázsás súlyt raktak volna rám, csak álltam, hogy szinte belesüppedtem a földbe. Anyám elindult felém. Amíg lépett, csendesen megigazította magán a szoknyáját s a lecsúszott kendőjét. Amikor hozzám ért, megfogta az állam. — No, te... Ferike. M em válaszoltam, ő meg felsóhajtott. Levette rólam a kezét, megbontotta a kendőjét, megcsapta a levegőben, s visszaigazította újra a fejére. Engem félretolt, s visszament a teknője mellé. Alig nyúlt a vízhez, a kályhához lépett, s a nagy fazékból megöntötte forró vízzel a ruhákat. Nem nézett rám többet. Kötényét be- gvűrögette a derekához, s ráhajolt a mosatlan ruhára. Csak álltam, s nem tudtam szabadulni a nagy forróságtól, ami egész testemet égette. Elindultam ki az udvarra. Közben mind azt hittem, hogy visszaszólít anyám, De csak a mosását hallottam. Ahogy becsuktam az ajtót, még visszanéztem rá. Egy pillanatra megállott, nézett maga elé, s kavargatta kezével a vizet. Aztán markába fogta a ruhát, s elkezdte dörzsölni szaporán, ahogy szokta, hogy soha még egy folt sem maradt rajta. Kimentem a tornácra, s ledőltem a nagyapám, helyére. Mióta elment, én aludtam a helyén. Néztem az eget, s tán reggelig sem mozdultam volna, ha meg nem jönnek a testvéreim, s meg ne® hallom az édesanyám hangját, hogy kikiált utánunk, hoev menjünk vacsorázni. \ Károlyi Amy: Szökés Kétszer tízezer napja készülődöm, nem hagytam pillanatot próbálatlanul: mint aki folyton ugrani tanul. Javamra vált a rossz, ha repülhetek, ő bennem repül. Hajtóerővé változott belül. Itt az idő, a hely, átsüvitek kék gyűrűiken. ' Messziről látom piciny önmagam. Hogy visszatérek, már alig hiszem. Pákolitz István: inkópa Igazán nem csoda hogy a másoló cseribarát — szent szöveg ide szent szöveg oda - jól elkerekítette a Rézangyal-át mikor a körmére égett gyertyacsonkot odavágta és a lelkiismeretfurdaló sötétben rázendített egy zsolozsmára Demóny Ottó: Dal Bolyongva árvult réteken virágaim virágaim az unhatatlan kedvesek pitypang kék kóró kankalin nem tépi őket senki sem ilyen ildomtalan csokor — öklömnyi szekfük tülekednek velük csak kósza szél lohol rideg sors kénye-kedvire élnek az isten tenyerén röpül a millióm pihe megkapaszkodik a gyökér Hatvani Dániel: Virágozni szeretnék Barázda, fekete konokság, csiberajzon pihe-idő, dőlnek levegő-oszlopok: robajló napfény, szikrákra széteső. Köveken aranyló masszát gyúrnak medvefejü. gépek, tapossák húsomat, ínyükön csontjaim sípolva égnek. Virágozni szeretnék, de héjamra meddő jeleket rajzoltak bicskás éveim, elkótyavetyélték tüzeimet a kalmár fagyoknak. ^ Üdv, befelé növő rügyek, ha már csordul a tavasz méze: idehallik a lándzsás virágok , halál-riasztó pendülése. A pám messze járt, s mi gyerekek, egyedül maradtunk otthon édesanyámmal. A kisebbek töltötték az idejüket, ahogyan tudták, én nem mozdultam anyám oldala mellől. Magam sem tudtam, miért mert soha nem mondott mesét, mint ahogy nagyapám szokta volt, vagy édesapám néha. Járt, tettvett, s megtűrt maga mellett Egy mozdulatot sem segítettem a keze alá. Amit végzett, az mind asszonymunka volt. Csak nézelődtem körülötte, s hajtottam a magam gondolatát. Ö meg végezte a dolgát, mint ahogyan örök életében láttam. Nagy néha megállott, s rádőlt a teknő szélére, vagy megtámaszkodott ott éppen, ahol állott. Aztán megszívta a mellét levegővel és dolgozott tovább. Ha ebéd közeledett vagy vacsora ideje volt, nem sok tartott vissza, hogy reá ne szóljak. Ügy pontosan, ahogy édesapámtól hallottam: Hol van a vacsora? S csak úgy gondolatban, a lelkem legmélyén tettem hozzá: Adja, édesanyám. Ha észrevette rajtam vagy az idő múlásán, akkor megtörölte a kezét a köténye szélébe, indult be a házba az ételt készíteni. Én meg álltam, s néztem a világot. míg az asztalhoz nem hívott. Október végén történt, hogy anyám behúzódott a szobába. Én mellette ültem, ó meg mosott. Aznap nem ettünk még egy árva falatot sem. Ami ennivalónk volt. azt eltette anyám vacsorára. Az én eszem nagyapámon járt, s ha egy pillanatra behunytam a szemem, hallottam a hangját. Olyan fájdalom költözött a szívembe, hogy alig tudtam elviselni. Anyám keze járt, csobbant a víz a tekenőbe. Any- nyira megszoktam a hangját, hogy arra figyeltem fel. nem hallom többé. Felnéztem anyámra. Azt hittem, megint a derekát húzza, vagy elfogja a köhögés mindjárt és megtámaszkodik, de nem azt csinálta. Előredőlt a tekenőjére, keze csuklóig a szennyes vízben ázott. Olyan volt mintha megpihenne. De az arcától s a szeme pillantásától megdobbant a szívem. Nem tudtam, hogy az Isten játszik-e velem, vagy rosz- szul látok, de olyan volt az arca abban a szempillantásban. mint a kislányunké, akit eltemettünk, és nem látjuk többé ebben az életben. Ügy néztem anyámat, mintha csodát látnék. A szeme elmerült az ablak világába, s az ajka megnyílt, mintha mosolyogna A kendője fél— recsúszott, és a haja kihullott a homloka közepére. Érte nyúlt, hogy megigazítsa, s ahogy mozdult, éppen olyan volt, mint egy kicsi gyermek. Nem tudtam levenni róla a szemem. Olyan szép volt, amilyennek még sohasem láttam. A hangjára is alig ismertem rá, mert reám szólt: — Ferike. . . Nem fordult felém, még a szeme sem rebbent. Nézett messzire az ablakon keresztül, mert velünk szemben se ház, se kerítés nem állta az utat. és el lehetett .látni a hegyek tetejéig. *A nagy csodálkozástól, ami reám szállott, alig tudtam beszélni. Tán meg sem hallotta anyám a hangomat. — Tessék, édesanyám. Mintha elfelejtette volna, hogy szólított az előbb, csak nézett messzire. Ajkára kicsi gyönge mosoly költözött. Aztán megrebbent a hangja, s elkezdett énekelni. Szavak nélkül dúdolt valami dalt, amit soha nem hallottam. S lassan, mintha a nóta ütemét követné, felém fordult. A kezét elfelejtette megtörölni. S ahogy felemelte a melle magasságáig, csöpögni kezdett a csuklójáról a víz. Az arca csak mosolygott egyre, de a sok csepegő víztől mégis olyan volt, mintha a könnyeit hullatná. Amikor végzett a nótával, úgy maradt még mindig a szoba közepén, egy álló helyében. Szemét rám akasztotta, ahogy féloldalra hajtotta a fejét, olyan volt pontosan, mintha a maga szava után most messziről hallgatná a dallamokat. Nem tudtam, mit akar, mert éppen úgy csinált. mint akit csendesen szólítanak, de nem tudja, hogy honnan. Körülnézett a szobában, aztán megállt a tekintete a kályhatűznél. Szája szögletéből elindult a mosoly, szétterült az arcán, s olyan hangon, mintha aprócska harang muzsikálna benne, elkezdte mondani: — Aztán ahány szép tündér volt, mind félrehúzódott, de minden lépésük, mintha táncolnának, az éppen olyan volt. Tán a földet sem érte a lábuk... Kezét lesimította a szoknyája oldalára, s mintha virágok között járna, visszalépegetett a teknő oldaláig. A nagy értelmetlenségtől egy szó nem jött a torkomrogni anyám. Meg-meg- suhant a szoknyája, de nem tudott együtt mozdulni anyám testével, mert nehéz volt a sok ráloccsant víztől. De anyám csak forgott. Arca égett, mint a piros mezei virág. Dereka meg- meghajlott néha, ujjait széttárta, mintha végig akarná simítani a földet. Aztán forgott tovább, s az arcát Magasra emelte, mintha felle- geket nézne, vagy odatartaná egy percre a napnak, s énekelt közben. A sok lélegzete között alig jött a hangja, minduntalan elakadt, újra kezdte mindig. Végre megállott a kályha előtt. Kezét rászorította a mellére. Santa Ferenc: Tündérvilág ra. Pedig kavargóit bennem a sok gondolat, és nem tudtam féljek-e. vagy mi szállt a szívemre, mert olyan hangosan vert, hogy hallottam a hangját. Mintha anyám lába mozdítana engem is, felálltam. Anyám pedig, mintha örök életében azt tette vol-< na, s épp itt a tekenője mellett, elkezdett táncolni, Keze le’obent, úszott a levegőben, a lába tipegett, s toppant hogyha fordult. De egy árva hang nélkül. Csak a lélegzését hallottam, s hogy felzihál a melle. Egy apfó zajocskát sem ütött' a lába. Azt hittem, mégis csoda történt, mert minden ránc eltűnt az arcáról. Csak a mosolygás ült rajta, és pirosba öltözött a megmozdult vértől. A szekérnyig érhetett, amikor megállt. Rám , tekintett ismét. A pillantása úgy, ragyogott, mint a, csillagok fénye. De mégsem olyan veit. Inkább mint a parázs, hogy szinte égette az arcom. Soha nem láttam ilyennek. Más azt hitte volna, hogy bolonddal van dolga, s elszaladt volna a szemei elől. S akkor belépett a királykisasszony, azoknak a tündéreknek a királykisasszonya. Olyan szép volt, olyan szép, hogy szakadt meg tőle az embernek a szíve. Nem is tud soha élő ember olyan szép lenni... És a sok kisasszony között, aki mind őt nézte, s a sok ember között, aki mind csak őt nézte, elkezdett táncolni... Kezét széttárta, mintha szárnya volna, s elkezdett foOlyan szaporán emelkedett a válla, mintha le akarna szakadni a testéről. Odamentem hozzá. Mintha álmomban járnék, nem tudom, hogy vitt a lábam, s a szemeimet nem tudtam levenni anyámról. — Édesanyám, mit csinál... Azt hittem kiáltani fogok, de elrekedt a hangom. Már mozdulni is akartam, hogy megfogjam a karját, amikor rátétté a kezét a fejemre. Olyan hangon, mintha templomban volnánk, s éppen egymás mellett, vagy mint a nagyapám mondta a meséket, megszólalt. Megint nem tudtam, hogy hozzám beszél-e vagy másnak, mert elnézett a fejem fölött. Olyan messzire, mintha bútor, s fal semmi nem volna körülötte. Olyan volt, mint amikor magas hegy tetejéről néz körül az ember, s látja maga körül az egész világot. — Aztán a muzsika is megszólalt, mindenik másfajta. S a hangjuk, kicsi fiam, ahány, annyiféle. Az egyik éppúgy tudott szólni, mint amikor a kicsi gyermek sír. De nem is olyan volt... Az egyik ujját felemelte anyám, s ajka közül kiszállott a hangja. Búgott, mint a galamb vagy akár a furulya. S amikor elhallgatott, figyelt utána anyám, mintha a visszhangját várná. Aztán simogatni kezdte a fejemet, és beszélt tovább, mintha egyedül Volna. — Éppolyan volt. mint h05yha az egész világ körös körül mind leszakadna, s
