Szolnok Megyei Néplap, 1975. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-18 / 115. szám
1975. -május 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP ~r DONATH GYULA RAJZA ZENEKULTÚRÁNK HARMINC ÉVE Kibontakozás (2.) Bartók 1945 őszén bekövetkezett halála fájdalmas vesztesége volt az országnak, az emlékünnepségeket, hangversenyeket a munkáspártok szervezték. Kodály segítőtárs nélkül egyedül, ám mégis megújult energiával folytatta közös tervük való- raváítását. Elnöke lett a Művészeti Tanácsnak, majd a Magyar Tudományos Akadémiának is, amely 1945 előtt tagjai sorába sem volt hajlandó felvenni. A Zeneművészeti Főiskola elnöke lesz, s részt vesz a Magyar—Szovjet Baráti Társaság megalapításában és későbbi munkájában. 1946-tól kezdődik az Operaház fellendülésének időszaka. Hazatér külföldi emigrációjából legnagyobb zenekritikusunk, Tóth Aladár, s 6 lett az Opera igazgatója. Korábban sok írásában fejtette ki, hogy virágzó operakultúra csak ott születhetik meg, ahol az operajátszás a néphez szóL Tíz éves igazgatása alatt meg is valósította a régebbi elképzeléseit, megteremtette az Öperaház két színházában a nép operáját. 1948 tavaszán jött létre a Gördülő Opera, amely vidéki városokba vitte el az opera- előadásokat. A hangversenyélet addig nem látott fejlődésnek indult. Megkezdődött a külföldi művészek látogatása, vendégszereplése — többoldalas listát töltene meg csak a nevek felsorolása. Elsőként Yehudi Menuhin érkezett Magyarországra, s azóta is gyakran látogat el hozzánk. Szvjatoszlav Richter első külföldi vendégszereplése 1954-ben Budapesten volt! A koncertélet széleskörű kibontakozását segítette a külföldi művészek látogatása mellett a magyar művészek határainkon túli siker sorozata. A világ különböző rangos zenei versenyein szerzett díjak, szereplések a nagymúítú fesztiválokon, s az itthon rendezett nemzetközi versenyek is erősítették zenekultúránk hírét a világban. Különösen az utóbbi öt évben feltűnt fiatal zongo-' rista nemzedék ért el rendkívüli sikereket, de énekeseink és egyéb hangszeres művészeink szereplése is kiemelkedő, figyelemreméltó. A különböző zenei intézmények a Filharmónia, a Nemzetközi Koncertigazgatóság, a Hanglemezgyár és nem utolsó sorban a Rádió játszik igen fontos közvetítő szerepet e sikerek elérésében. Az Országos Filharmónia a zene- akadémiai koncertek mellett nagy figyelmet szentel a vidéken rendezett hangversenysorozatnak, amelyeknek száma és színvonala évről évre emelkedik. A Hanglemezgyártó Vállalat az elmúlt nyolc év alatt csaknem harminc felvételével nyert nagydíjat neves nemzetközi fórumokon. De a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat közvetítésével azok a lemezek is megtalálhatók a világ valamennyi országának üzleteiben, amelyek nem szerepelnek a díjnyertesek között. A Magyar Rádió, amely a kortárs zene fóruma, megrendelésekkel segíti elő a zeneszerzők alkotó munkájának kibontakozását. A műsorok nemzetközi cseréje lehetővé teszi, hogy ezek a művek ne csak itthon hangozzanak el, hanem lehetőleg eljussanak a világ valamennyi rádióállomásához. A Bartók és Kodály útmutatása nyomán felnőtt fiatal zeneszerző generáció tagja Balassa Sándor aratta az utóbbi évek legnagyobb nemzetközi elismerését, a külföldi rádiótársaságok által évente rendezett „Tri- bune”-ön Kassák requiemjé- vel, a fesztivál történetében egyedülállóan magas pontszámmal került az első helyre. Korda Agnés Csörsz István : JÖVÖK Odabent a bukszusok között az utat gereblyézte valaki. Pengették a kavicsok a gereblye vaskörmeit. A fiú félrehajtott fejjel hallgatta. Nagyon meleg volt, harmincöt foknál is több lehetett, de a kerítésen áthajló platánfa kellemes árnyékot vetett a kerítésre. Vakítóan csillogott a villamos sín az út közepén. Nem érte el már az előző kocsit, pedig a soroktól futott utána. Az árnyékba húzódott, táskáját a kerítés lábazatára támasztotta. Megnyomódott egy paradicsom a csomagban, nedves folt jelezte helyét a táska vásznán. Megmozgatta lábujjait a sarujában, amit sajátmaga készített egy régi aktatáskából. Elkopott már a saru talpa. Akkor is ezt viselte, amikor megismerte Mónikát. Mögötte állt a lány a fagyialtosnál, nézte a sarut és mosolygott. Ö pedig vissza- mosolygott rá. Később bevallotta Mónikának, hogy nem az ő ötlete volt a saru, a románok használnak ilyet. Az elmúlt nyáron látta Romániában. Az egész kirándulást elmesélte Mónikának. Idős házaspár közeledett az utcán. A néni fekete kendőt viselt és bicegett egy kicsit. A férfi mégjobban bicegett: sovány karját felesége kar* jába fűzte. Gyakran hátranézett, jön-e már a villamos? Még harminc méterre voltak a villamosmegállótól. De csak a forró levegő szállt remegve a macskaövek felett. A kertben, a bukszusok mögött kitartóan gereblyézte valaki az utat. Zizegtek a kavicsok. Amikor meglátták a fiút, a néni súgott valamit a férjének. Megálltak öt lépésre és csak nézték. A fiú mozdulatlanul támaszkodott a kerítéshez. Kellemetlen érzés volt, hogy ennyire nézik. Végül belenyúlt a táskájába, kivette a paradicsomot és az úttest közepére dobta. A paradicsom azonnal szétlapult, mintha odaragadt volna a kőhöz. — Disznóság! — mondta a néni. Szemére húzta a kendőjét és köhögött egy sorozatot. A bácsi aprókat bólogatott. Le nem vette szemét a fiú sarujáról. — Gyönyörű — motyogta — ö legalábbis azt hiszi, hogy gyönyörű! A fiú fütyörészett. A bukszus mögött abbahagyta valaki a gereblyézést. A fiú várta, hogy újra kezdi, de nem kezdte újra. — Pizsamában járnak az utcán — mondta a néni. — Hálóingben — motyogta a bácsi. Végre jött a villamos: éppen a paradicsom felett állt meg. A két öreg a hátsó peronra szállt — a fiú az elsőre nézegetett, de nem nyitotta ki a vezető az ajtót. Megvárta hát, amíg elindul a kocsi és csak altkor ugrott fel a hátsó peronra. Tömve volt a kocsi. A két öreg már bement a kupéba. Valaki átadta a helyét a néninek: gyorsan leült és integetett a bácsinak, örült neki, hogy helyet kapott. A bácsinak is átadta valaki a helyét — a bácsi is örült, de mégegyszer visszanézett a fiúra. A vezető indított. A fiú látta, hogy megtántorodik a bácsi. Olyan közel állt hozzá, hogy érezte a mozdulatát, amint a kapaszkodó felé kapott. Csak egy pillanatot késett, amint kinyújtotta felé a kezét. A bácsi végig vágódott a padlón. Valaki sikoltott. Utasok ugrottak a bácsi mellé. A néni még mindig mosolygott: valamennyi utas közül ő értette meg legkésőbb, mi történt. — Imre.. í — motyogta, A vezető fékezett. A fiú sápadtan bámulta az öregasszony arcát. Valaki mentőért kiáltott. Egy mellékutcánál álltak meg; dupla telefonfülke fénylett a sarkon. A fiú leugrott a villamosról és megindult a fülke felé. Valaki elfutott mellette: nem merte megnézni, ki az. Visz- szanézni se mert. Bement a fülkébe, gondosan magára húzta az ajtaját. Egy csomó aprópénz volt a zsebében. Iszonyú hidegnek érezte az érméket. Felhívta a mentőket. — Halló! — mondta egy nő. Mónika hangjára hasonlított a hangja. A férfi, aki elfutott mellette az előbb, a szemközti fülkéből beszélt. Minden szavát hallotta, de semmit nem értett belőle. — Halló! — szólt ismét a női hang. — Jövök — motyogta a fiú és letette a kagylót. Alkotói közérzet vidéken Könnyű az írónak, költőnek — mondta a minap egy vidéki színész, — forintos bélyeg segítségével kapcsolatot tarthat bármelyik fővárosi napilappal, folyóirattal, írásai bárhol megjelenhetnek, de mit csináljon, aki a szakmája miatt helyhez van kötve, átmenetileg legalábbis, mint a színész, a képzőművész, az iparművész és a többi... A kérdésfeltevés, s általában az egész problémakör megközelítésének torz volta miatt idéztem egy személyes beszélgetésnek ezt a részletét. Példaként az olyan szemléletre, amely „igazi”-nak mégiscsak a fővárosban végzett alkotómunkát tartja. Ilyenfajta szemlélet mindig volt, ma is tapasztalható, és nem valószínű, hogy a közeljövőben megszűnjön. Olyan országban, amelynek a felszabadulásig tulajdonképpen csak Budapest volt az egyetlen nagyvárosa, természetes, hogy ennek a szemléletnek és magatartásformának a nyomai sokáig élnek. Kár volna a jelenséget szigorú szavakkal ostorozni, attól nem szűnik meg. Tényéktől, érvektől előbb. Mostanában gyakran írnak e kérdésről folyóiratok, megyei lapok. A szerzők általában nem a fővárosi és a vidéki lehetőségek között vonnak párhuzamot, hanem azt vizsgálják: .milyen az alkotói közérzet vidéken, a megyék, városok mit tesznek a kulturális légkör teremtéséért, azért, hogy az irodalmi-művészeti élet felpezsdüljön, vagy ahol korábban is élénk volt, ne veszítsen erejéből. Magyarázatot — bizonyítékot, ha tetszik — ott keressünk, ahol van: a városok, a megyék miként becsülik a maguk alkotó- művészeit, igyekeznek-e otthont — szellemi otthont is értve ezen — teremteni számukra, vagy terhes feladatnak tekintik a velük való foglalkozást? Mint az összetett kérdésekre általában, erre sem lehet kereken igen-nel vagy nem-mel felelni. Nem lehet olyanféleképpen minősíteni, hogy vidéken támogatják a művészetet vagy nem támogatják, esetleg közepesen támogatják. Ez nevetséges volna. Valamennyi írásból — még a panaszoknak hangot adókból is! — kitűnik, hogy egy- egy terület felelős párt- és állami vezető testületéit manapság mind jobban foglalkoztatja az ott folyó szellemi (szűkebbre vonva a kört: művészeti) élet, s erejükhöz mérten támogatják annak erősítését. Ez a támogatás azonban néha még túlságosan hivatalos jellegű, kötelezően „távolságot tartó” bizonyos helyeken. Rendszerint ott, ahol mostanában kezd kialakulni művészeti,' irodalmi élet, szerveződik a táj szellemi erőit összefogó helyi közlöny, folyóirat, egyéb kulturális fórum. Gyakorlatlanság, bizalmatlanság néha egyenlő arányban keveredik, — de az első sikerek és eredmények általában eloszlatják ezeket. Gyakran nagyobbak a problémák ott, ahol nagy tradíciója van a szellemi életnek, de a pillanatnyi anyagi, vagy egyéb lehetőségek gátolják a fejlesztést. Például: hány országrész van, ahová szívesen mennének Budapestről képzőművészek, iparművészek — nemcsak átmenetileg alkotni, hanem megtelepedni, de nincs megfelelő művészlakás. Nyilván ebből a felismerésből adódik, hogy a legtöbb megye és nagyváros — gyakran kisebb városok is — ebben a tervidőszakban több művészlakás építését tervezik Néhol ezek már meg is valósultak. S egyik sem áll bérlő nélkül: a tanácsók megmondhatói. hogy hányán — főleg fiatalok! — jelentkeznek. A vitát követve (amely még korántsem fejeződött be), úgy látszik, ma már városok versengéséről is szó van. Név nélkül megemlítjük annak a nagy iparvállalatnak a példáját, amely gazdaságilag ugyan szabályszerűen, sőt felettes hatósága engedélyét és támogatását megnyerve, alkotóházat létesített és két művészházaspárt hívott meg — a megyeszékhelyről. A mód, nem vitatható, kissé önkényes volt, meglehet nem is hagyják szó nélkül, de a maga „bürokráciamentes” lebonyolításában mégis jelez valamit. A kulturális szemlélet erősödését. Törekvést arra, hogy az iparvállalat alkotókat nyerjen meg, munkásai körébe művészeket telepítsen. S nem is önző célokból, nemcsak azért, hogy az ott folyó munkát ábrázolják — erre egyébként bajos parancsot adni —, hanem mert remélik, hogy a művészek részt vesznek az üzemi közművelődési munkában, fogékony emberekkel megszerettetik a művészetet, segítik az amatőr képzőművészeti körök tevékenységét. Amint a témával foglalkozó cikkekből, tanulmányokból látszik: vannak városok, amelyek tervszerűen, szívósan dolgoznak azon, hogy minél több irodalmárt, művészt vigyenek a városukba. Tudják, hogy a szellemi élet széles körben gyűrűzik, felpezsdíti a közéletet, és tudják azt is, hogy az alkotóművészeknek hagyományteremtő ereje van. Nemcsak a mára gondolnak, hanem a holnapra, sőt a holnaputánra is: a példa vonzó lehet, a következőkben töb-, ben jönnek majd, s mind szívesebben. Igaza van annak a cikkírónak, ki azt mondja, hogy tulajdonképpen nem is a befogadó megyén vagy városon múlik egy- egy vidéken élő művész sorsa, hanem a saját tehetségén. Igaza van, — de csak részben. Tény, hogy a tehetség az elsődleges, de igen sok múlik a közegen, amelyben a mű útjára indul. Mennyi mindent tehet egy város azért, hogy az ott született alkotások szélesebb körben ismertté váljanak, hogy az alkotóknak közönsége, méltányló tábora legyen! Ne csak a „hivatalos” propagandalehetőségeket említsük, hogy a mű ismertetése helyet kaphat a városról szóló könyvekben, prospektusokban stb., hanem azt is, hogy példának szolgáljon másoknak, ösztönző, követendő példának a vele való foglalkozás. (Gondoljunk a Pécsi Balett és Pécs város viszonyára: létrejöhetett volna-e ez a ma már világhírű vállalkozás anélkül, hogy a város a kezdet kezdetétől nem segíti, támogatja az együttest, jó szóval, anyagi eszközökkel, bizalommal és figyelemmel?!) Az alkotói közérzet két legfontosabb komponense, hogy miként tekinti közegének, alkotói keretének az illető művész, író a városát, — s miként tekint rá az. Utóbbi — a közönség megbecsülésén kívül — elsősorban természetesen a vezető testületek magatartásában jut kifejezésre. Figyelemmel követik-e a munkáját? Kap-e jó szót, megbecsülést, bátorítást; erkölcsi és anyagi ösztönzést? Nagyon sok múlik munkájuk elismerésén, szeretettek vagy közömbös fogadtatásán. A téma roppantul szerteágazó; a most folyó elmélkedések, viták is csak egy-egy részletkérdést ragadnak ki. Alig esett még szó a vidéki művészek munkáját követő kritikai megnyilatkozások -r- a néha érthetetlen visszhangtalanság — elemzéséről, a fiatal művészek sorsáról, a velük szemben támasztott helyi követelményekről. Később nyilván sor kerül ezek taglalására, és felmerülnek majd közös továbbgondolásra érdemes új motívumok is. E közbeszólással mindössze azt kívántuk jelezni, hogy fontos társadalmi kérdésről folyik a szó, amikor a vidéki alkotói közérzetről beszélünk. Kívánatos volna, hogy mind többen szólaljanak meg, mert az érett mérlegelés és az azt követő cselekvés csak úgy képzelhető el, ha minden valós gond terítékre kerül. Tamás István DIÓSZEGI BALÁZS FESTMÉNYE
