Szolnok Megyei Néplap, 1975. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-04 / 79. szám
e SZOLNOK MTOTTT NÉPLAP 1TO áprfüs 4. HARMINC ÉV - HARMINCÉVESEK Diploma nélkül Két íróba összkomfort, nagy lotel. A tévé második csatornája a párizsi Olympia műsorát sugározza. — Gondolkodnom kell, — cigarettára gyújt, végigsimítja rövidre vágott barna haját. — Harminc esztendő, az alap, amelyre az életünket építettük és ebből a legfontosabbat, a békét készen kaptuk, — kezdte megfontoltan Ludvigh Lászlóné. — Nem éltem át a világégés borzalmait, de a legelső játékaim — igen, azok a háborús emlékeim. A Zagyvát átszelő fahíd Szolnokon, amelyen áradáskor, mikor magával sodorta a víz, tu- tajost játszottunk. A bunker az állomáson, — felette ma az új pályaudvar épülete húzódik — akkor ott büjócskáztunk. A tank a r/.ovjet laktanya udvarán. Tetején torkunk szakadtából kiabáltuk: enyém a vár! És Szása százados, a „barátom”. A sok csokira, harmonikaszóra és a kislánya fényképére emlékszem. De Szásának engem már csak a szigorú atyai pofonoktól kellett megvédenie. A felszabadulás után élmunkás lakásban laktunk, de tíz év múlva már futotta egy kis családi házra, persze tudja, hogyan? Gürcölés, szigorú takarékosság, az egészség, a normális élet rovására. Téglahordás, malterkeverés, tanulás. Jeles érettségi után segédmunkás lettem a bútorgyárban. Ma niár műszáki rajzoló vagyok, és a Műszaki Egyetem kapuját döngetem. Diploma nélkül ma ebben a szakmában egy lépéssel sem juthatok előbbre. Helyes is. Még tíz—tizenöt éve felhúztak négy falat és kész volt a juhhodály. Ma a tervezéshez szakember, mérnök kell. Szeretném, ha nemcsak rajzolhatnám, hanem én is álmodhatnám meg a vonalait. Gyerekkorának meghatározó élménye volt a háború (a darab is összefügg ezzel). Szülei naponta beszéltek róla. Számára, akkor a szörnyűséget, a borzalmat és a félelmet jelentette. Az „Emberi sors” után apját látta mindig tarkójához nyomott géppisztollyal. Most szerepel az Állítsátok meg Arturo Uit című Brecht darabban. — Jó, hogy most ezt játszijuk. Ügy gondolom, szükséges beszélnünk erről, nem hasztalanok azok az alkotások, amelyek felidézik életünk, gyermekemlékeink iszonyatát. Mert nem lehet eléggé elrettenteni az embert .. Az ecetfák felnőnek a romok közt is, mint ahogy felnőttek a mai harmincévesek, a szabadság gyermekei. — Én azért nagyon őszintén hiszem azt, hogy a mai fiatalok — és most már fogalmazzunk úgy: a béke gyermekei — ha nem is álmodják, hogy az apjukat kivégezni viszik, felmérik és megbecsülik azt a csodálatosan szép, igazán emberi fogalmat: BÉKE. Tartsák is meg! Nekik szurkolok. Rajtam múlik. A munkahelyem, az AGROBER vezetői egyetértenek velem. — „Kiverekedtük” magunknak, hogy figyeljenek egy kicsit ránk Is az idősebbek, a vezetők, hogy 'a KISZ-titkár ne csak formálisan képviselje a fiatalokat. Nemcsak szöveg, így is van: mérföldkő volt az ifjúsági törvény. Le sem tagadhatná, hogy közösségi ember. Űttörőmoz- galom, Ifjú Gárda, KISZ- szervezet, most alapszervezeti titkár. Elismerik a szakmában, a mozgalomban. Felajánlások teljesítése, társadalmi munka — otthon, éjjeli műszakban. A szüléink harcoltak, romot takarítottak, a létminimumért vállalták az erőfeszítéseket. Mi már — a még jobbért. És megint csak a szüleimmel példálózhatom. Ha anyámnak azt mondják, mikor konyhaíány volt egy maszek vendéglőjében, hogy tenyérnyi telke lesz a Balaton mellett, amelyre három gyerekével víkendházat épít, ahol pihenhet és lesz egy kis kocsi is*amivel utazhat, hogy osztályvezető lesz egy árban, — a szíve szakad meg, hogy csúfolódnak vele. S ez ma már valóság. S nekünk ez a természetes. Nincsenek buktatók Áz ecetfák felnőnek — Harminc év! Mit mondjak erről? Papp Zoltán színészi mozdulatokkal karját széttárva hátradőlt a fotelben." — Rengeteg dolog történt, hol kezdjem? Sztorikat meséljek? Annyi volt, hogy hirtelenjében egy sem jut eszembe. Dehát, már csak az újság számára is mozgassuk meg a memóriaegységeket. — Ecetfák nőttek együtt velünk a romok között. A lebombázott várkertben kihajtott ecetfákat gyermekkoromból őriztem meg, azóta is hurcolom emléküket. Ott játszottunk, budai lurkók, ahol most az ifjúsági park van. Fel nem robbant lőszerekkel, löveghüvelyekkel. A gyermekkor zsíroske- nyér-paprikáskrumplis éveit a Szigligeti Színház irodájának stílbútorai közt idéztük fel. Papp Zoltán a színház művésze harmincéves. Most kap szövetkezeti lakást, s — Egyszer apám Jutalmat kapott. Ebből 20 forintot adott, hogy kiätsem el a cukrászdában. Nem szolgáltak ki, azt hitték, loptam a pénzt. Azóta talán volt nagyobb (biztos volt) megaláztatásban is részem, de nekem ma is ez a legfájóbb közülük. Emlékszem, a cipőm dróttal volt összevarrva. A kislánya hűsvfflkor éj babát kap (ez már a tizenegyedik). Szobája játékhalmaz. Amiért kinyújtja a kezét — nem okoz gondot • — megkapja. Papp Zoltán hat éve a Szigligeti Színház tagja. Sokat tanult, az autodidakták rendszertelenségével ugyan, de okult. A filozófusok már nem izgalmat, megnyugvást adnak. Azelőtt & Déryné Színház országjáró színésze, még előbb segédmunkás volt — Egyre kevesebb Időm van tanulni. Ezt igazán sajnálom. Sokat dolgozom. Ez így nem jó. Tudom. Csakhogy szájonvágott minket az utóbbi évek „civilizációja”. Bele is kábultunk. "Valóban, az életforma any- nyit változott, hogy mindenkinek megvan a lehetősége mindenre. A kultúra — így mondta: — rendkívül olcsó és elérhető. \ — Mégis: a színház hatszáz nézőt tud befogadni. Az egyik előadásra négyszáz bérletet váltottak. A bérletesek közül ötvenen nézték meg a darabot, a fennmaradó kétszáz helyiből kilenc Fehér köpeny, fekete keretes szemüveg, komoly arc- kifejezés. Lendvai Ferencet akár körzeti orvosnak is nézhetné az ember, ha nem látná előtte az asztalon a rajzceruzát váró pauszpapír tekercseket, a fénymásolt tervrajzokat, a ceruza-, vonalzó-, tuskihúzótárlat legkülönbözőbb darabjait a Szolnok megyei Tervező Vállalat munkatermében. Megfontolt beszélgetőpartnernek bizonyult — A mi korosztályunk életében nincsenek buktatók, nagy események, nagy kitérők. Az általános iskola középiskola, szakma, katonaság, munka, aztán — kinek hogy van kedve és lehetősége — még egy kis tanulás. A sorrend a szokásos, mint például az én esetemben is. Ezt nem azért mondom, mintha unalmas lenne — inkább nyugodt, biztonságos. Az ember fiatalon, diákként is jól látja az életcélját a lehetőségeit s ha ma egy kis srác azt mondja, én tervező leszek, nem neveti ki senki. — Na de ezen nem akaÄ rok sokat elmélkedni. Ne- > kém így sikerült: nyolcadik után Budapest, építőipari technikum, munka, hét hónap kivételével tizenegy év lit a cégnél, s közben az építőipari főiskola levelezőn, sőt mióta diplomás vagyok, még katona is lettem — a nyolcdioptriás szemüvegem- * mel együtt! Számomra, mint már mondtam, ez normális, ^menetrendszerű” fejlődés, amivel a fe&zabadulás óta eltelt időszakot nem lemérni, elemezni, legfeljebb csak regisztrálni lehet Édesapám viszont erre jobb példa. — Régen rendkívül vallásos volt, papokkal, kántorokkal barátkozott, ö ment a misére, én pedig, mint irodalmi szakkörös Majakovszkijt szavalni a politikai nagygyűlésekre. Nála a változás első jele volt, hogy hagyta. A következő: alapító tag lett az abonyi Kossuth Tsz-ben. ötvenhatban „falazott” a hőbörgők elől menekülőknek. Amikor beadott technikumba, sziwel-lélekkel támogatott, biztatott, végezzem el, legyek „tanult ember”. S, ahogy én tanultam, fejlődtem, visszahatottam őrá. Érdeklődőbb — hadd mondjam így — nyüzsgőbb, köz- életibb ember lett. Most komoly társadalmi megbízatása van az abonyi tanácsban. A templomban évek óta nem volt... — Nem tudom, mondjam-e még? Említettem az elején, hogy nem a történelmet akarom felmondani — csak egy nagyon pici darabját... Kórház a libalegelőn — Az elmúlt harminc év? — kérdez vissza Kisari Im- réné, a karcagi ÁFÉSZ áruház eladónője. — A mai harmincévesek ennek csak egy darabját ismerik, mondhatnám azt is: a jobbik felét. Ha csak itt magam körül, a szülővárosomban, Karcagon körülnézek, összeáll a krónika. Induljunk ki innen, ahol most vagyunk. Szép, modern emeletes nagyáruház. Ennek a helyén kis piszkos, sötét bolt volt. Ide jártunk cipőt venni — de — A városszéli libalegelőn, ahol annyit játszottunk, gyönyörű kórház. A másik legelő helyén kenyérgyár, ahol az állatvásár volt, ott meg városi strandfürdő épült, vagy gondoljak csak a főtéri ócska épületekre, amelyek helyén ma toronyház álL Ezt is a harminc év javára írhatom... . — De nemcsak ezt. Né zem a televíziót, sorra mutatják, hogy a „jómódú”ka- pitalista országokban a munkások százait bocsátják el, s növekszik a munkanélküliség. Nekünk ez meg sem fordul a fejünkben. Itt természetes, hogy nincs, mint ahogy az is természetes, hogy ez a társadalom biztos alapot ad a gyerekeim- felneveléséhez, a családi otthon megteremtéséhez. — Ezt most szó szerint is lehet érteni, ugyanis most építünk házat. Két és fél szobás, összkomfortos lesz külön gyerekszobával. Gyerek — erről jut eszembe, két hónapja jöttem vissza — másodszor — gyermekgondosegélyt — anyagilag !s megéri, nem beszélve arról, hogy a kicsivel lehettem. Az én gyerekeimnek a nyugodt élethez mindenük megvan és meg is lesz. Csak a tehetségükön múlik, mi lesz belőlük. Nekem nincsenek „kikötéseim”, hogy orvosi vagy mérnöki diplomát szerezzenek. Örülök, ha jó szakmunkás lesz belőlük. — Ebből a szempontból a családunkban is megvannak a fokozatok. A férjem a háború alatt született, hatan voltak testverek, neki ha„Dolgos kezű, becsületes emberekké nevellek benneteket. Édesapátokat elvesztettétek, ne féljetek, nem maradunk magunkra.” — Anyám szavai voltak ezek, akkor mondta, amikor édesapánk meghalt, alig múltam ötéves. Nem felejtettem el édesanyám szavait, de értelmüket, hogy ebben a világban amiben élünk, számít az ember — csak évek múltán fogtam fel. Csákó Gyula esztergályos, a Kossuth Tsz gépjavító műhelyének dolgozója. Jászberényben született és vált felnőtté. — Gyermekkoromból legélénkebben apánk halála utáni esztendők emléke él bennem. Négyen voltunk testvérek. Nem lehetett köny- nyű anyámnak, mégsem panaszkodott. Azon volt tanuljunk, szakmánk legyen. Lánytestvéreim kereskedők lettek. Én esztergályos. így is képzeltem. Amikor megkaptam a szakmunkásbizonyítványt, együt örült velem a műhely. Igaza volt anyámnak, a mi társadalmunkban senki sem marad magára. — A MEZŐGÉP jászberényi üzemében kezdtem, ott tanultam meg, mit jelent egy jó munkáskollektíva tagjának lenni. Befogadtak, segítettek, bevezettek a szakma rejtelmeibe. Az első napokban megértették velem, hogy nem éveimet, hanem munkámat nézik. Két éve már a Kossuth Tsz gépjavító műhelyében dolgozik, ahol az átlagéletkor harValami marad utánunk is baj, „világot láttam”. Tanyán születtem, csak a föld Vett körül. Küszködtünk vele, aztán apám az építőkhöz szegődött. Pestre járt. Később beköltöztünk Tenyő- re. Ott már volt villany, de én még a petróleumlámpa mellett tanultam. — Hét végén mindig találkozom velük. Van köztük lakatos, vasbetonszerelő, kőműves, gázszerelő. Egyenesbe jutottak. Családjuk, lakásua: van némelyiknek még kocsija is. Magam is most akarok építeni, háromszobás összkomfortos lakást. Ügy tervezem, 180 ezerből kijövök, de nem akarok kölcsönt felvenni. össze is jön a pénz hamar, tavaly ötvenezer forintot kerestem. ötven méter magasban a lift. A felvonuló ajtó nyílásánál az épülő gabonatároló betonhengerei öblösödtek. A falán áttört nyílásokból kar- vastagságnyi acéldrótok kandikáltak elő. A' siló gömbölyű formája csak távolról impozáns, közelről ormótlan- Német Mihály a Szolnok ná teszik a hatalmas méremegyei Állami Építőipari tek. ^ Vállalat ács-állványozója, kő- _ A csűszózsaluzással zel fél élete telt így el. ^ könnyen boldogulunk. — Tizenhét éves voltam Amúgy eltartana jó néhány amikor dolgozni kezdtem. A évig, míg idáig # feljutnánk, szükség diktálta így. Debre- Azt mondják, hogy nehéz, cen, Baja, Nyíregyháza, Más mint a többi munka. Dombóvár, Szolnok, most Mindig új helyen dolgozunk, Karcag — és akkor csak a de ha befejeződik aziépítkelegnagyobb építkezésekről zés, örömöt is jelent. Nemszóltam. Sokfelé jártam. Sok- csak a napok teltek, valami A felvonó kattanva megindult. A motor zümmögő zaját, ahogy emelkedtünk, az erősödő szél zúgása nyomta el. A hely, ahol találkoztunk egyre távolodott. — Amikor idejöttünk mocsár volt a siló helyén — szólalt meg Németh Mihály a zsugorodó gépek felé mutatva. — Hamar végeznek itt is, odébbállnak. — Építő élet. mar dolgoznia kellett: 1959ban szerződött, kereskedóta- nulónak a szövetkezethez. Itt dolgozik azóta, most ő az ÁFÉSZ párttitkára. Nekem könnyebb volt. A* általános iskola után tanulhattam. A Gabor Áron Gimnáziumban érettségiztem 1964-ben, utána másfél évig voltam ipari tanuló, s azóta mint segéd dolgozom itt, ebben a szép nagy áruházban, amely számomra az elmúlt harminc év eredménye, de jelképe is ... de hisz erről már beszéltem. minckét év. Munkatársai között többen vannak akik hazánk felszabadulásának évfordulóján ünneplik 30. születésnapjukat. A kérdésre, milyennek látja a mai harmincéveseket, így válaszolt: — Itt a szövetkezetben sem az a fontos, ki mennyi idős, hanem az, hogyan dolgozik, Vannak közöttünk is — akárcsak a húsz, vagy az ötvenévesek között — nagyon szorgalmasak, és olyanok is, akik nem „tépnek szét” mindennap egy-egy istrángot. Van akit minden érdekel, akit nem hagy nyugton, hogyan alakul a világ sora. Akad olyan is, aki elvégzi munkáját, azután begubózik a maga szűk világába. Amit mégis el mernék mondani a mai harmincévesekről: a legtöbben tudják, hol a helyük, mit kaptak, és mit vár tőlük a társadalom. Tudják azt is, — ha nem is beszélnek róla — hogy jó korban születtek. azt mondja, futja meg egy túlóra is. jegy kelt el. Az Arturo Uit játszottuk. milyet! — kislány korom- >an zási szabadságról. Ügy érzem — amióta felemelték a szór voltam távol a szülőfa- amtól, Tiszatenyőtők Nem megmarad utánunk, s ahogy az. évek múlnak, egyre^fafala*» 16 korban születtünk
