Szolnok Megyei Néplap, 1975. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-27 / 98. szám
1975. április 27. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 László Anna: Lépések A z évek során többször is a közelébe kerültem, talán, hogy erőt merítsek ezekből az alig-találkozásokból. ö csak a nevemet, egyszeri hangomat ismeri és egy vásárlót ismer a temérdek közül. Anélkül, hogy a nevet-han- got-elsuhanó látványt egymáshoz társítaná. Két évtizede annak, első regényemet akartam kézírásból lediktálni, s egy idősebb írót kérdeztem meg: nem ajánlhatna-e gépírónőt. Felcsillanva említette Molnár Mártát: sok író jár hozzá és kitűnően dolgozik. Hanem tudnom kell valamit... fel kell készülnöm... ha váratlanul éri az embert, megder- i med, elnémul, vagy más módon, de mindenképpen rosz- szul viselkedik... Molnár Márta igen szép fiatal lány volt, életszerető, életvágyó. Állásában kezdő, ezért kevés szabadság járt neki. Nyári szabadsága első napjában hajnalban indult a Balatonhoz. Késve ért a pályaudvarra, a vonat már mozgott Nem akart elmulasztani egyetlen órát sem, felugrott a lépcsőre. Visszaesett, a kerekek alá került Mindkét lábát amputálni kellett. Tőből. Amikor a történet Izgalma elcsitult bennem, telefonáltam Molnár Mártának. Már harmadik éve gépelt a lakásán. Vállalná-e az én regényemet is? Derűs, energikus hang felelt: máskor örömmel, most azonban képtelen időt szakítani rá, egy hét múlva lesz az esküvője, tudom bizonyára, mennyi ilyenkor a tennivalója, a jövés-menés._ Így mondta: a jövés-menés— Miután férje hozzá költözött, az aprócska garzonlakás alkalmatlannak bizonyult a diktálok fogadására. Márta felhagyott a gépírással. De a munka az ő számára még fontosabb... nélkülözhetetlen volt Társult valakivél, trafikot vezettek, felváltva. Kollégámtól hallottam ezt, a trafik címével együtt. Arra akadt dolgom egyszer, gondoltam, megnézem: hogyan boldogul Márta. A nap legforgalmasabb szakasza volt, a keskeny helyiségben sorba kellett állnom. Közben megfigyelhettem a részleteket. Pult faltől-falig. A pult mögött jólöltözött, finoman kifestett fiatalasszony, magasított, friss frizurával. Alakja csak derékig látszik. Jobb- ra-balra, hátrafordul, minden árut könnyedén elér. Hosszú ujjai feltűnően ügyesek, sebes mozgásúak. Oly hibátlan, hogy mégsem lehet Molnár Márta. Talán a váltótársa. Egyik vevő keresztnevén szólítja. ö az, Márta. A sorbanállók között egy nagydarab, sportoló külsejű férfi türelmetlenkedik, megpróbál jogtalanul előzni. A trafikosnő szigorúan rászól. Egyik törzsvendég különleges szivart kér és rögtön hozzáteszi: — Elvehetem? Ugyanis az elrendezés a polcokon a legtisztábban ésszerű, Márta közvetlen közelében vannak a gyakran keresett áruk, s minél ritkább holmi, annál távolabb tőle. Én adom! — felel és oldalt kinyúl a különleges szivarért Hangja barátságos, de igen határozott némi rendreutasítás is bujkál benne. Szó szerint és átvitt értelemben: kézben tartja a trafikját Én következem. Nem tu-' dók parancsolni a szememnek: tekintetem kissé áthaj- lik a pulton ... Semmi sem látható. Csak egy gyűrhetet- len anyagú, vidám-mintás szoknya bő redői. Ügy érzem: Márta minden lehetséges eszközzel titkolja fogyatékosságát. Bevásárolok egy hónapra való cigarettát, a jóízlésű kis dísztárgyak közül is válogatok magamnak, csakhogy húzzam az időt Szeretnék kapcsolódni Mártához. A helyzet is alkalmatlan erre, váltig sűrű a forgalom, és ő sem kívánna megnyílni. Valószínűleg éppoly kevéssé foglalkozik most sajátmagával, mint az őrtálló katona a posztján, bűvész a közönsége előtt, vagy egy vezető egyéniség jelentékeny munkája közben. Míg töprengve távolodom a trafikból, egy összefoglaló mondat motoszkál a fejemben: lépése nincs, de fellépése van! M ajdnem tíz év telt el, mire megint arra jártam. Estefelé, egy nemzetközi futballmeccs közvetítésének órájában. Az utca kihalt, a trafik üres. Márta elszámolásokkal dolgozik, az adminisztrációt végzi. Éppoly ápolt, divatosan öltözött, mint azelőtt. De arca a kor-oldotta vonásokkal: érettebb. Egész lénye lá- gyabb. öngyújtót vásárolnék, oldalt hajol érte, halkan, de szisszen: belenyilallt a derekába. Mosolyog: — Csak a fáradtságtól.", J Három gyerekem van, főznöm kell rájuk ... összeszedem minden önfegyelmemet, hogy leplezzem a csodálkozást... ö folytatja, egy lélegzetre: — Hajnalban megfőztem, azóta itt vagyok. És nekem mindkét lábam hiányzik: Felkiáltok: — Bámulatost Különös pillanat. Egyfelől a tragédia, a nyomoréklét bevallása. És válaszul rá a magasra csapó lelkesedés. Márta nem is sejti, hogy nekem nem most kellett tudomásul vennem... De talán nem is baj, hogy így reagáltam ... Gyerekeiről érdeklődöm. Két fiú, egy lány. Épek, szépek, egészségesek. Űj vevő jön, búcsúznom kelL Hazamenet ismét összegezni próbálók. Mártának helye van a világban. Számos egészségesnél biztosabb helye. És szívósabb gyökerei. Vajon ekkora erő honnan származhat? A növekvő ereje! Hiszen már nem is akarja eltitkolni... A napokban újra ő, ha nem is személyesen ... Madarászék népes társaságot hívtak meg. Együtt voltunk már, csak egy Stefán Gusztáv nevű ismeretlen férfi hiányzott. A háziasszony mentegette: segít a feleségének, mielőtt eljön, befejezik az esti tennivalókat. — A feleségét nem hívtad? Madarászné elmondja, hogy Molnár Márta sza- oadsága első délelőttjén okvetlenül úszni akart a Balatonban ... Fél tíz tájban érkezik Stefán Gusztáv. Jóarcú, derék termetű, negyvenes férfi. Mérnök, a realitások embere. A háziasszonynak ajándék- csomagot ad át: Márta küldi. Majd a társaság felé fordulva megjegyzi: felesége a három kisgyerektől képtelen elszabadulni. Később, amikor már bemelegedett a beszélgetés és ittunk is egy keveset, a társaság egyik lázasszemü nőtagja nem állja tovább, megkérdezi a könnyű spiccben: — Bocsásson meg, ugye még az előtt vette el? Stefán .Gusztáv rögtön felfogja a kérdést, higgadtan válaszol: — Nem, már az után — majd a sűrű hallgatást ő töri meg, ő folytatja. — Valódi emberi nagysággal inkább csak az olvasmányaimban találkoztam eddig ... Míg meg nem ismertem Mártát... Tudom, most az jár a fejükben: a férfiak nem az emberi nagyságot szokták feleségül venni... Márta szép is, vonzó ... mondjuk így: szeksze- piles ... Megpróbáltuk, hogy ne vegyünk tudomást az ... az árnyékokról... Még vastagabb a csend, mint az imént. Azt gondolom: lépése nincs, de túllépett a sorsán... Ez a férfi segítette... E gyikünk sem képes fennhangon kifejezni az érzéseit. A megilletődött csend ellenszeréül bekapcsolja a magnót valaki. Két fiatal pár is van a társaságban — táncolni kezdenek. Stefán Gusztáv felkéri a háziasszonyt. Szemlátomást örül a banális tánclépéseknek. Nem szereti sokáig viselni a különleges ember maszkját. Maszk — hogyne. Hiszen ők egyszerűen élnek, köznapiam Baranyi Ferenc: Ballada Erdő mélyén van egy tó, van egy tó, tiszta volt és csillogó, csillogó. Lány futott a vize mellé, hogy bánatát vízbe vetné, de a bánat egy volt véle: lányt is rántva hullt a mélybe. Ott maradt a lány: a bánat, karjaiban a hínárnak, ringatták ölelő zöldek, amíg süllyedt egyre följebb, föl a mélybe, föl a mélybe, tükrözött, vízmélyi égbe. Erdő mélyén van egy tó, van egy tó, már a medre koporsó, koporsó. Weöres Sándor: Kék a hajnal Kék a hajnal, kék harmat hinti még. Éledező tarka mező tavaszi csokra szép! Kék fönn az ég! Kék fönn az ég! Tavaszi szellő fújja hátunk, ragyog a kikelet, örül a lég! Nóta, meg ne állj, szállj te, szállj te, szállj! Fütty kanyarul, arc kipirul, szapora móka vár! Zeng, zsong a táj! Zeng, zsong a táj! Viola-kedvünk, szöcske-lábunk, röpül a cinege, dalol a száj! Ma is bontanak egyet a régi házak közül. Holnapra hűlt helye lesz a telken; holnapután lerakják a sínpárt, óriási daru jár föl-le, beton-blokkokat lenget a levegőben, rendre beemeli őket a helyükre. Delet harangoznak. A munkások ebédelni mennek. Védősisakjukat az ebédlő asztalára borítják, sisak formájú tálból levest kanalaznak. A félig lebontott ház egy órára magára marad. Az oldalfalak, a belső válaszfalak csupaszon, pőrén merednek az égre. A kiszedett ablakok és ajtók az udvarban a gesztenyefának döntve sorsukra várnak. A delelő őszi napfény üvegre, rézkilincsre hullik. Egy férfi az utcáról az udvarra lép. Nézi á földön a régi cégtáblát, amely valaha a kapu fölött állt: Dénes Béla virágkertészete. A férfi régén sokat járt ide; Dénes Pali iskolatársa és barátja volt. Megindult hátra. A kertben keményre taposott, egymást keresztező keskeny ösvények. őszi avar, virágok illata. A krizantém ágyása mellett fazsindelyes szaletli, lécfalát befutja a kusza venyige, hullik róla a bíborszínű levél. A kertet alacsony törzsű, tarlott díszfák szegélyezik. Hátul a földbe süllyedt üvegház. Három éve még benne tipegett a magára maradt két öreg. Dénes bácsi kék kötényben, metszőollóval, raffia-köteggel a kezében az üvegház végében állt, az öregasszony középütt, és ki tudja hányadszor mesélte már az üvegház csodáját. A férfi most is hallja a hangját: — .. .és akkor, képzelje, lelkem, mit ad Isten! Hova is futunk mi négyen? Én. az uram meg a gyerekek, Klári és Pali. Hát futunk egyenesen az üvegházba. Alig érünk le, hullanak a bombák! Jaj, hogy hullott, zuhant a sok bomba! És mi itt az üvegházbán! Istenem, fölöttünk ez a tengersok üveg! A légnyomás is ránkzúdíthatta volna. Hogyan is jutott eszünkbe, hogy éppen az üvegházba szaladjunk? Máig sem tudom. Ha elgondolom, hogy fölöttünk ez a rengeteg üveg... És mind, mind megmaradt. Isteni csoda, hogy egy repedés nem sok, annyi sem esett. Gondolja el, épségben maradt ez a sok üveg! __ M ég most is itt van. Nézze, ennek több mint a fele még az a régi üveg! Az ember nem is hinné, ha nem vele történik mindez. .. A férfi előre jön, föllépdel a verandára. Ablakok, ajtók fölsebzett nyílásain az egykori szobákba lát. Fehér, rózsaszínű, halványkék falak, hengerelt minták. Papír- csákós, régi szobafestők füttyszava verődik, amint meszelőt lengetve csattogó létrán bearaszolják a szobát. Egy faldarabon a leszerelt villanyóra helye. Alóla hiányzik a kalitka a sárga kanárimadárral. Reggeli füttyszó. Elnyújtott, hosszú nevetés. Forralt tej illata, egy fületlen bögre, falióra, az öntöttvas kagylóba vízcseppek hullnak. Pali táskát kap a kezébe, most indul az iskolába. Féllábon ugrál le a lépcsőn. A férfi belép a házba. Egy kicsit zavartan toporog, mint aki elfelejtett kopogni, vagy a kopogásra nem kapott választ. A szoba falán, a hengerelt mintán képek helye. Egy ovális keretbe foglalt fénykép függött itt: egy lány képe. Fehér ruhafodrok fölött félrebillentett szép fej, szomorú mosoly. Ö volt Dénes Klári. Temetői kövébe is ez az ovális fénykép került. Üveg alatt mosolyog a kőről. Élt 19 évet. És a félig lebontott ház színfalai között némajáték indul. Dénes Pali a kisszo- bában detektoros rádiójával, fülhallgatóval a fején ül egy végeérhetetlen délutánon. Ideát a nagyszoba csöndjében pedig Klári áll a könyvespolcnál. Háttal áll. Fölnyújtja a kezét, mutatóujja végigsiklik a soron. Kibillent egy könyvet, de aztán mégsem veszi le. A mozdulat félben marad. Hátranéz, elmosolyodik. Egy mosoly bujkál a csupasz falak között. És a tűnődés: vajon olvasatlan maradt-e az a félig kibillentett regény? Üjra eleven kép támad. A behavazott utca. öreg kapu, elbillent kerékvető kővel, a szomszéd könyvkereskedés szöglete. Gyerekek csoportja. Néma nevetés. Valamin nevetnek, talán a sűrű hóhulláson. Oldalt valahova lépcsők vezetnek. Klári a lépcsőn áll. Éppen fölmenni készül, de megáll, fordítja a fejét, visszanéz. A háztetőről havat fúj le a szél, fehér fátyla meglebben. Klári mintha erre a fátyolra is vetne pillantást, egy kicsit csodálkozik a játékos tüneményen. A szája picit kerekre nyílik, mintha azt mondaná: — Hó... De lehet, hogy azt mondja: — Ó... Télből előfehéredő tavasz. Fehér fák, fehér bokrok az udvaron, odalent a kertben. Valahonnan előkerül egy kutya; hemperegnek vele a fűben, futtatják, labdát gurítanak neki. Aztán a nyári udvar. Klári nádszékben ül. Csipkés terítővei takart asztalkán gramofon. A védjegy rajzolatán tarka kutya, ámultán hallgatózik bele a nagy tölcsérbe. A gramofonon lemez forog. Aztán hosszú köhögés, elnyújtott zokogás. És megint a nétna hóhullás. Délutáni búcsú a kapuban. Hosszan tartó búcsúzás, szótlan álldogálás. Mintha először látnák egymást. Az egymáson elolvadó hópelyheket csodálják. A nagy fehérségben Klári hajának feketéje. Hosszan tartó végtelen kézfogás. Klári kesztyűje fölött, a csuklóján hópelyhek olvadnak el. Majd a vállára, a kabát szövetére hullongó pelyhek. Legvégül a szempilláján fönnakadók, lassan elcsillanók... A férfi kifordul a falak közül, átmegy a folyosón az öreg Dénes szobájába. Utoljára magára maradt az öregember. Néha meglátogatta őt. Mindig rámolt, rakodott, régi tárgyakkal, papírokkal vette magát körül. Mintha csomagolnia kellene, valahova készülődne a holmijával. A csupasz falak között hosszú sóhaj. Az éjjeli szekrényen gyógyszeres üvegek. Az öregember fölkel az alacsony díványról; arcán látszik a hímzett párna nyoma, egy virág. A fogasról télikabátot vesz le, magára teríti. A felesége halálát meséli a vendégnek. A szekrényből fakazettát vesz elő, papírok között matat. Aztán hirtelen abbahagyja, mint aki elfelejtette, mit is kell megkeresnie. Vagy inkább mást gondol: a ládákhoz, kosarakhoz lép, a fal mellé készített sokféle limlom közt keresgél. Csipkés térítőt emel le egy ruhásvékáról, fületlen bögre, egy regény. Kivesz egy üveget, a fal mellé állítja, oda, ahol a régi rádió áll a fülhallgatóval, mellette a tölcséres gramofon az ámuló tarka kutyával. A sovány kéz most egy bőröndben kutat, aztán kiemel egy papírt, lehanyatlik vele. Az öregember leül. Hangosan tűnődik, merre nyílt egy régi ajtó, milyen hangot adott egy'bizonyos sublót fiókja, ha nyitották.” A férfi vele szemben ül, ő is tűnődik. Dénes néni másfél éve halott; talán az ő particéduláját akarja megmutatni az öregember. Pali táviratokban maradt, mintha diákként, a fején a régi fülhallgatóval valahonnan táviratokat küldözgetne: letette utolsó szigorlatát... megnősült. .. Ausztráliába érkezett... És Klári, ö a sírkövön mosolyog. Dénes Klári élet 19 évet. A férfi kint áll az udvaron. Visszanéz a csupasz falakra. Csakugyan, merre is nyílt az az ajtó? Az az üveges, rézkilincses, amelyik most a fának támasztva áll egykedvű értelmetlenségben. A kilincshez már nem tartozik kéz, az üveg tükrében nincs többé arc: nincs mozdulat, egy megigazítandó nyakkendő, egy sebtében helyére simítandó hajtincs. Holnapra hűlt helye lesz a háznak; holnapután lerakják a sínpárt, daru jár föl- alá, beton-blokkokat lenget, rendre beemeli őket a helyükre. l Sobor Antal: Régi ház
