Szolnok Megyei Néplap, 1975. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-27 / 98. szám
6 SZOLNOK MLGTEI NÉPLAP 1973. április 27. BOKROS LÁSZLÓ RAJZA NAGT ISTVÁN: DELF1NES KISLÁNY ■ H Ö tödik gimnazista koromban / orvosolhatatlan elvetemültségem miatt internátusba adtak. A kolozsvári református kollégium internátusába. Anyám kijelentette, hogy nem bír velem, apám hivatalos elfoglaltsága miatt nem igen ért rá nevelésemmel ve- ' sződni. Mindketten azt remélték, hogy az internátus rendje majd megtör, megfegyelmez. Ez a számítás ugyan nem vált valóra, mert ha lehet még jobban elromlottam ez év alatt. De azért nem mondhatnám, hogy haszontalanul telt az idő. Egész nyáron hallottam a fenyegetést, hogy ősszel bentlakó leszek, de annyi mindenfélével fenyegettek nap- nap után, hogy egykönnyen semmi sem rémített meg. Miért ijedtem volna meg a bentlakástól, amikor minden félelem nélkül fogadtam a fenyítést, hogy utcaseprőnek adnak, kutyapecérnek, vagy odaajándékoznak a vándorcigányoknak. Sem, ezt sem azt nem tették meg, így abban sem hittem, hogy el kell költöznöm hazulról. Csak akkor ijedtem meg, amikor egy derűs szeptemberi napon anyám csomagolni kezdte a holmimat. Egyetlen szót sem szólt, ha véletlenül be nem megyek a szobába, meg sem tudtam volna, hogy mi készül ellenem. Anyám a szekrény előtt tett-vett. Egy széken nyitott bőrönd feküdt, abba rakosgatta fehérneműmet. Az ajtófélfához támaszkodtam s nem szóltam én sem, holott nagyon furdalt a kíváncsiság. Anyám vészt- jóslóan nyugodt Volt. Lassan- kint megértettem, hogy ennek fele sem tréfa. A torkom összeszorult, kis híján sírva fakadtam. De végül erőt vettem magamon s úgy tettem, mintha a dolog a legkevésbé sem érdekelne. Meghúzódtam a kocsi sarkában s meg sem szólaltam az egész hosszú úton, hazulról a kollégiumig. Azelőtt sohasem fordultam meg in- ternátusi szobában. Nem éppen barátságos kép fogadott, amikor beléptünk a régimódi tölgyfa ajtón. Egy ütött- kopott, szegényes szobát láttam négy magas vasággyal, amelyeknek alsó részét ki lehetett húzni, ott aludtak az alsósok, egy X lábú asztalt, kétoldalt két hosszú padot. Szemben a két ablak között egy apró asztal mellett, nyitott könyv előtt a szobafőnök üldögélt. Parajdi úr. öt már ismertem, legalábbis látásból. Hosszú, nyurga fiú volt, a kollégium legjobb magasugrója. Most felállott s bemutatkozott anyámnak. Aztán segített kihúzni az ágy fiókját. Anyám berakta holmimat, megcsókolt s elment. Parajdi úr, mintha ott sem volnék, tovább olvasta könyvét. Nein tudtam, mihez fogjak. Leültem a padra s magam elé bámultam. Vacsora után nem volt szabad elhagynunk szobánkat. Ez volt az esti szilencium ideje. A délutáni szilencium alatt ugyancsak a szobában kellett tartózkodni. Ennek a rendszernek az lett volna a hivatása, hogy rákényszerítse a bentlakókat a tanulásra. De tunulni az internátusi szobákban, akkor is bajosan lehetett, ha valaki elszántan akart. Belőlem az elszántság tökéletesen hiányzott. Nem akartam tanulni és nem is tanultam. Valamivel azonban el kellett pusztítani az időt. Parajdi úrtól nem volt mit tartanom, őt a magasugráson kívül egyedül a detektív regények érdekelték, ezeket bújta naphosszat. A tanulásról, az iskoláról szakasztott úgy gondolkodott, mint mi. Ha valamelyikünket tanuláson érte, rosszallólag csóválta a fejét. — Idáig süllyedtünk? — mondogatta. Eleinte kimondhatatlanul nehezen telt az idő. Éreztem, hogy ha nem találok ki valamit, előbb-utóbb belebolondulok a szilenciumi végeérhetetlen üres órákba. Aztán rájöttem, hogy az internátusi életnek is megvannak a maga jőoldalai. A szórakozásnak olyan lehetőségeit rejtegeti, amelyekre az otthon szabadságában még gondolni sem lehet. A diákcsínyek voltak ezek a lehetőségek. A kollégium lépcsői tölgyfából voltak, a sok diák jár- kálása öblösre koptatta őket. Nagyon kellett vigyázni lefele menet, mert könnyűszerrel kicsúsztak az fember lába alól. Akár a többi diák, én is megtanultam rohanni ezeken a lépcsőkön, ez a nyaktörő mulatság volt egyik legkedvesebb szórakozásunk. Egy délután az a szégyen történt velem, hogy hanyattvágódtam a lépcsőn s alaposan megütöttem magam. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen futás közben pontosan kiszámítottam, hogy hova lépek s tévedni nem szoktam. Megvizsgáltam tehát a baleset helyét s némi keresgélés után észrevettem, hogy egy darabka szappan okozta vesztemet. S alighogy megláttam a szappant, máris felmerült bennem a nagyszerű eszme. A gyönyörűségtől majd elállóit a lélegzetem. Még össze-vissza ütött tagjaim sajgásáról is megfeledkeztem. Azzal az űrüggyel, hogy a mellékhelyiségre megyek, délután szilencium idején a lépcsőházba surrantam s nedves szappannal bőségesen bekentem a lépcső néhány fokát. Aznap délután Parajdi úr kis híján megpofozott. Szobánk ugyanis közel feküdt a lépcsőházhoz s valahányszor valaki megcsúszott a szappanos lépcsőfokok egyikén vagy másikán, tisztán lehetett hallani a zuhanást. S valahányszor valaki lezuhant, én majd megfulladtam a kacagástól. — Mit röhög? — kérdezte Parajdi úr az első kacagási rohamom utón. Azt hazudtam, hogy eszembe jutott valami. De néhány perc múlva ismét egy zuhanó test tompa huppanását hallottam a lépcsőház felől. Ökölbeszorítottam a kezem, összeharaptam a szám, oly erősen, hogy a szemem szikrázott. De mindez nem használt, nevetésemet nem bírtam visszafojtani. — Ne röhögjön! — szólt rám, ezúttal fenyegetően a szobafőnök, aki röhögésem miatt nem tudott figyelni a bűnügyi históriára, amit olvasott. Végül is annyira elmérgesedett a helyzet közöttünk, hogy beavattam a titkomba. Máskülönben rosz- szul jártam volna. Mikor megtudta, min mulatok oly kitűnően, egyszerre megenyhült. Ettől kezdve együtt füleltünk és együtt kacagtunk. Egészen addig, amíg egy óriási huppanás nem rengette meg a kollégium öreg falait. Ezúttal nem diák vágódott hanyatt a lépcsőn, hanem tanár. — Ez Duci volt, — mondta Parajdi vérvörösen a nevetéstől. Aztán hirtelen elkomolyodott. Ducinak az egyik in- ternátusi tanárt becéztük. Parajdi úr szúrós szemmel nézett rám, fürkészően, mint egy detektív. Megijedtem a nézésétől. — El kell tüntetni a nyomokat, — mondta jelentősen s még hozzá tette azt is, hogy nincs veszteni való időnk. Ebben igaza is volt. Alig tüntettük el a nyomokat, máris nyílt az ajtó s bejött Duci, vörösen a dühtől, sántikálva s úgy nézett végig rajtunk, mint valami gonosztevőkön. — Mindenki mutassa meg a kezét, — parancsolta és megkezdte a vizsgálatot. Ezután a szappanokat vizsgálta meg. De sem a kezünkön, sem szappanunkon semmi gyanúsat nem észlelt. Parajdi úr ugyanis kezet mosatott velem, majd betintázta a jobb kezem ujjait, mert különben gyanúsan tiszta lettem volna. A szappanal ne- dig addig mostuk a kezünket, felváltva én és a szobafőnököm, amíg a dörzsölés minden nyoma eltűnt róla. — Látja, kérem — mondta Parajdi úr diadalmasan, miután Duci elhagyta a szobát, s máshol nyomozza a tettest —, nem hiába olvasom én ezeket a könyveket. S miközben ezt mondta, a detektív regényre mutatott az asztalán. — Ezek a könyvek az életre nevelnek. Ha én is latint, meg fizikát tanulnék, mint a többi magoló, most nem sikerült volna tévútra vezetnem a nyomozó hatóságokat. Őszinte csodálattal bámultam Parajdi urra. Rövid idővel a szappan- trükk után, a szórakozásnak egy újabb pompás módját fedeztem föl. A nagy felfedezések részben mindig véletlen művei. Ez is az volt. Kamaszkorában mindenki sokat eszik. Két ember napi adagját is vígan bevágtam volna. Valahányszor tehát hazamentem, mindig hoztam hazulról ennivalót. Egy alkalommal szilvaízet egy vászonnal lekötött cserépfazékban. Mivel a szilvaíz színültig megtöltötte a fazekat, a vászon, amivel anyám bekötötte, vastagon megrakodott ízzel. Mikor a fazekat kinyitottam s falatozni kezdtem, a vászondarabka ott feküdt mellettem az asztalon. Nagyon lelkesen fogyasztottam a szilvaízet, se láttam, se hallottam közben. Egyik velem lakó diák — különben jámbor fiú —, észrevette önfeledtségemet s hol a hajam cibálta meg, hol a széket próbálta kihúzni alólam, hol valami mással bosszantott. Figyelmeztettem, fenyegetőztem, nem használt. Éhségem miatt nem gondoltam megtorlásra. Ez felháborította. Egy pohár vizet öntött a nyakamba. Akaratlanul is felugrottam, s amint valami fegyver után néztem a szilvaízes rongy került a kezembe. Hirtelen elhatározással bosszantom arcára nyomtam a rongyot, mégpedig ízes felével. A látvány, ami elém tárult, végzetévé vált a hazulról hozott szilvaíznek. Sőt anyám egész szilvaízkész- letének, amelyet apránként mind elhordtám. Este nem is igen foglalkoztam mással, minthogy egy rongydarabot vastagon megkentem szilvaízzel, tiszta felével a tenyerembe fektettem s ilyenmódon felfegyverkezve kilo- póztam a kollégium vaksötét folyosójára. Ott aztán lesbe állottam valamelyik oszlop mellett. Nem kellett sokáig várni. Jobbról vagy balról lépések kopogása közeledett... Lélegzetvisszafojtva figyeltem leshelyemen, feszülten, mint egy ugrásra készülő fenevad. Mikor az áldozat mellém ért, villámgyor mozdulattal arcára nyomtam a szilvaízes rongyot. Mintha mi sem történt volna, a következő pillanatban már bent ültem a szobában, fizika vagy történelem könyvem előtt, arcomon a szorgalmas tanuló elmerengő kifejezésével. Odakünt az áldozat halál- rarémülten vakargatta arcáról a szilvaízet. S a hányás környékezte, mert az arcára tapadó anyag mivoltát illetőleg szörnyű gyanú kínozta. Az volt a szerencsém, hogy a pórul jártak erősen szégy élték a balesetet s a világért sem szóltak róla. Máskülönben kegyetlenül ellátták volna a bajomat, mert sokan voltak. Szegények kétségbeesve mosakodtak, va- kargatták magukról a lekvárt. Egy-két szerencsétlennek még harmadnap is csimbókos volt a haja a beleragadt szilvaíztől. T alán még ma is folytatnám ezt a szívderítő szórakozást, ha egy este véletlenül nem az egyik tanár arcába nyomom a szilvalekváros rongyot. Az áldozat Duci volt. De úgy is mondhatnám, hogy én. Mert kisebb-nagyobb büntetések mellett még két hét szobafogságot is kaptam, s ezálatt annyira magamba szállottam, hogy azóta se szilvaízzel nem kenem be felebarátaim ábrázatát, se szappannal nem mázolom be a lépcsőfokokat. Kolozsvári Grandpierre Emil: Szappan és szilvaíz FAZEKAS MAGDA RAJZA DONATH GYULA RAJZA
