Szolnok Megyei Néplap, 1975. február (26. évfolyam, 26-50. szám)
1975-02-13 / 37. szám
1975. február 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Harminc éve szabadult fel Budapest A főváros valamennyi Dnna-hídját lerombolták s fasiszták. Romokban hevert * Szabadság-híd (az akkori Ferencz-József-híd) Harminc évvel ezelőtt szabadította fel hazánk fővárosát a szovjet hadsereg. Történelmünkben egy múló pillanat ez a három évtized. A most élő pestieknek — idősnek, fiatalnak egyaránt — ugyanakkor egész életformájukat, szemléletüket alapvetően meghatározó korszak .ez. Amikor néhány évvel ezelőtt a Vérmezőn megkezdték a kelet—nyugati Metróvonal és a Déli pályaudvar földmunkáit a középkori Logod falu köveivel együtt — rengeteg leletre bukkantak. Emberi csontok, fegyver-törmelékek, német rohamsisakok, felszerelési tárgyak bukkantak elő a törmelék közül. Még egy majdnem ép harckocsit is kiástak az építők. E maradványok éppen harminc évesek. A Vérmező kertjét a felszabadulás után a Vár omladékáival töltötték íeL Ez volt a Budapesten rekedt német—magyar fasiszta csapatok sírja; 1945. február 11- én Pfeffer-Wildenbruch SS- tábomok tizenhatezer emberével ezen a helyen igyekezett áttörni a Várhegyet körülkerítő ostromgyűrűt. A tábornok — a Hitlerrel történő rádióbeszélgetés nyomán — azt tervezte, hogy csapatai a Hűvösvölgy felé verekszik át magukat. Egyesülnek a Dunántúlon álló német—magyar erőkkel és visszaszerzik egész Budát. A véres kaland kudarcba fúlt, a fasiszták itt is hasztalanul áldozták fel embereiket. Az ördög-árok völgyében adta meg magát az utolsó hitlerista hadseregcsoport. Magát a halálrarémült tábornokot a csatornából húzták ki a szovjet katonák. Fogságbaesése tett pontot a várost felszabadító hadművelet végére. Budapest 1945. február 13- án szabadult feL Ostroma két és fél hónapig tartott. De egy „ezredév! szenvedés” ért véget ezen a napon. Az urak fővárosa süllyedt el, hogy helyet adjon a nép Budapestjének. Budapest? Kiégett, összelyukasztott kőrerígeteg. Halottak mindenfelé. A Városháza előtt, az utcán összeszabdalt, megvakított, megcsonkított hullák halma hevert, A nyilas karhatalmi alakulat gyilkolta le őket a nyilasház pincéjében az utolsó éjszakán. Az Attila körút egyik épületének tetején lezuhant vadászgép csonkja meredt vádlón az ég felé. Hídjainkat a fasiszták megölték. Budapest újra Pest- Budára szakadt. A Dunahidak döglött ronccsá silányultak. A falakon az úri Magyarország utolsó „nemzetvezetőjének”, Szálasinak németes fogalmazású plakátjai: „felkoncoltatik”, aki nem jelentkezik a Hungária Légióba, aki elhagyja körletét, aki külföldi rádiót hallgat, akinek lisztje van a kamrában, aki szökevényt vagy zsidót rejteget, aki nem vesz részt az utcai kövezet felszedésében, tankcsapda építésben. A felszabadulás pillanatáig csupa halálra ítélt élt Budapesten. A szovjet hadsereg, a TI. és III. ukrán front alakulatai — a budapesti hadművelet parancsnoka Aíonyin tábornok, majd sebesülése után Managarov altábornagy volt, — a harcok során is kímélték a polgári lakosság életét, a házakat. Ennek köszönhető, hogy Budapest nem semmisült meg teljesen. így sem sok jelét adta az életnek. A termelés megbénult. Vonat nem járt. A villamoshuzalok a földön hevertek. A menekülő úri tisztek és a németek minden mozdíthatót magukkal vittek. Vajon feltámad-e valaha Budapest? Az élet első jelét a szovjet városparancsnok, Zamercev altábornagy 1. számú parancsa jelentette. Szovjet katonák ragasztották a falra. „A normális élet és rend fenntartása érdekében Budapest város területén elrendelem: minden polgári hatóság folytassa kötelessége teljesítését. .. az áruk, élelmiszerek árai olyanok maradjanak, amilyenek a szovjet csapatok bevonulásáig voltak. .. a helyi hatóságok és a polgári lakosság minden eszközzel segítse elő az iskolák, kórházak, orvosi segélyhelyek. .. szabályszerű működésének biztosítását.* Csődület támadt minden falragasz előtt Olvasták, elgondolkoztak a tömör mondatok értelmén. De hol van az az erő, amely életet lehel a romvárosba? És ekkor — a Tisza Kálmán — a mai Köztársaság téren valaki létrát támasztott egy ház falához, táblát szegezett ki rá: „Magyar Kommunista Párt”. Bent megkezdődött a munka. Ennek nyomán nagyott dobbant a tetszhalott Budapest szíve. Ekkor — harminc évvel ezelőtt — vált ez a város az új Magyarország új fővárosává, amelyet most újjászületésének évfordulóján szívből köszönt az egész ország. ML Gy. Felépült romjaiból, és az uralkodás szimbólumából a kulturális felemelkedés jel képévé vált a budai vár Új ff* a Magyarországot* Budapest szovjet parancsnoka beszél Az idős tábornok, J. Ty. Zamercev vezérőrnagy, Budapest felszabadulás utáni' első városporancsnoka itt volt újra Magyarországon. Frissen, vidáman, otthonosan mozgott tábornoki egyenruhájában, és szívélyes barátsággal, kipirultáh ölelt magához minden régi ismerőst. Hajdan, 30 évvel ezelőtt egy hadtest élén érkezett az országba 40 ezer ember parancsnokaként. Amikbr Üjpest körzetében elakadtak csapatai az előrenyomulásban, előrement az arcvonalba, száz méterre volt az ellenségtől. Mindenki csodálkozott, mit keres egy tábornok ott, ahol nagyon jó célpontot jelenthet a németeknek. Lőni is kezdték, és erre segédtisztje eléje vetette magát, és életét áldozta parancsnokáért. Mikor erről beszél, tekintete elhomályosul. Arcára egy pillanatra kiül az emlékezés: azokra gondolhat, akik vele együtt harcoltak ennek az országnak a felszabadításáért, s közülük sokan örökre már e földben pihennek. De aztán újra derűs lesz a tekintete, és lendületesen mesél tovább. Amikor átvette a városparancsnokságot, lerombolt város közepén állt. Nem volt közellátás, az utcák romokban hevertek, s az embereket nehéz volt előcsalogatni a pincékből. Sok gyerek maradt árván, s egyedül bolyongtak a város utcáin. Számtalan kérdés foglalkoztatta. Hogyan lehetne fedelet biztosítani az árván maradt gyerekeknek? Hogyan lehetne őket tejhez és kenyérhez juttatni? (Az árva gyerekek sorsát különösen a szívén viselte, mert ő is kilenc évesen maradt árván.) Aztán mesélt saját életéről, katonai pályafutásáról, a harcokról, az orosz emberekről és még nagyon sok mindenről. Akik vele voltunk és hallgattuk, tisztelgő tekintettel követtük minden mozdulatát és szavát. Lenyűgöző élmény a találkozás, hisz a történelem egyik hősi epizódja elevenedik meg a szemünk előtt. Ott állott előttünk a történelmi idők élő tanúja, akitől oly sok mindent szerettünk volna mégtudni. Azonban ö sietett, hisz • rengeteg dolga volt. „Szép lett ez a főváros” —• mondta búcsúzóul —, „felszabadultak és magabiztosak az emberek. Annak idején, amikor szovjet földön a magyar egységek ellen kellett harcolni, nem gondoltam, hogy majd ennyire szívemhez nő ez az ország. Ne vegyék rossz néven tőlem, de szovjet ember létemre egy kicsit magyarnak is vallom magam, testvérként szeretem a magyarokat. Én Magyarországról mindent tudok, és örülök az ország minden eredményének.” így bes’Sétt Zamercev tábornok, Budapest egykori legendás hím városparancsnoka. őszintén, mosolyogva, de mindig vissza-visszatérva a komoly témákhoz, a múlthoz azonban ritkán. Ahogy mohdta, a jelen érdekli, a legfőképp a jövő. Napokig rótta a főváros utcáit, üzemekben járt és végighajózta a Dunát. Üj élményeit ily módon összegezte a felszabadult város egykori parancsnoka: „Éreztem a szeretetet, de ez nem nekem szólt, az öreg tábornoknak, hanem a szovjet embernek, a szovjet katonának. S ebben éppen ez a nagyszerű!” T. Gy. ® Mám a Msrmezöre néz A kapuban állok, m négyemeletes. keskeny ház kapujában. A ház a Vérmezőre tekint, eredeti egyhangúságában helyreállítva. A kaputól jobbra és balra kerek ablakok, a földszinti lakások konyhái rejtőznek mögötte. A jobbra eső lakásban éltem 1944 december 24-ig, amikor egy kósza légiaknak kivitte az ablakokat s a ház leköltözött az, óvóhelyre. Ott állok, ahol Budapest felszabadulása napján — harminc éve — jóakaratú, ám igencsak elgyöngült emberek föltámogattak a napvilágra. Mögöttem hozták másfél éves fiamat, aki vaksin hunyorgott az erős napsütésben, könnyei árkot vájtak a zsenge bőrére tapadó piszokban. Olyan volt, mint egy kiásott vakonkod-kölyök. Mindnyájan szédelegtünk az éhségtől, a szomjúságtól, a gyöngeségtől és a levegőtől. A csöndtől, amely ráereszkedett a budai tájra, mint egy üvegharang. Attól tartottam, hogy valahol eldördül egy lövés, a lövedéktől szétpattan az üvegharang és kezdődik minden élőről. A szomszéd pincéből kibújt a kárpitosmester s elővette zsebéből egy tépett újságot — Pesten már újság is van, szerkesztő úr. Tessék olvasni... Jobb kezembe igazította az újságot a bal kezem tehetetlenül csüngött az oldalamon. Hat 'aknaszilánk fúrta át az izomrostokat egy a jobb tértem fölött szakított tenyérnyi sebet A kárpitos rozoga ládát hengerített oda és leültetett mert jártányi erőmet felemésztette a pincéből felvezető út Mit olvastam a pesti oldalról, ki tudja... Milyen.úton érkezett Budára az első magyar demokratikus napilap, már nem tudom. Csakhamar le is\tettem az újságot, a nyolc hetes pinceéletben elgyöngült szem nem tudott megbirkózni a feladattal. Inkább az ismerős-ismeretlen képet néztem, amelyet január utolsó napján láttam legutóbb, amikor vízért indultam a Márvány utcába, mert a fiam tüdőgyulladást kapott s már a fürdőkádba fagyott, mészporos jeget is föléltük. Ott ért az aknatalálat, két házra az ásott kúttóL „Felszabadultunk — gondoltam —•, számunkra megszűnt a háború.” Akit az örvény szélén felvet a víz s az első levegőt szívja tüdőre, csak azt érzi, hogy él. Mire gondolhattam volna a háború sötét és forró örvényeiből felmerülve, mint az élet csodálatos ízére. Szemközt még füstölgőit a Déli-vasút romhalmaza s a szél ráhajtotta a füstfelhőt a Vérmezőre, mint egy jótékony temetésrendező, aki a túlélőket meg akarja kímélni a halál szörnyű látványától. Volt mit eltakarítani, összetört autók és parasztszekérek, kiégett harckocsik és vitorlázó repülőgépek, emberi tetemek és lódögök közt elcsigázott élők matattak vontatott, fáradt mozdulatokkal, ' mint egy lassított filmen. Élelmiszert kerestek, mert a németek az utolsó éjszakákon narancsvörös és fehér ejtőernyőket dobtak le a Vérmező katlanába. De a fehér ejtőernyőket, amelyek tartályában élelmiszer volt. • az éhes SS-ek összegyűjtötték, A narancsszínű ejtőernyőkön lőszer érkezett Az első órák, az első napok egybefolytak. Tudtuk, hogy a hidakat felrobbantották s a pesti oldal, ahol már újságot írtak és nyomtattak, ahol már a villany tó íelpislogott szerencsésebb körzetekben, ahová krumplivonat érkezett, — csillagászati messzeségbe távolodott Aki föl tudott kapaszkodni a foghíjas Gránit-lépcsőn a Várba, arról beszélt hogy odafenn még teljesebb a pusztulás, de Pesten már mozog az élet. Ez a híradás, hogy „odaát már mozog valami” egyszeriben elsöpörte a bénultságot A cselekvés vágya úgy lobbant fel, mint a préritüz. Ablakokat vontak be 'rejtelmes eredetű plakátokkal, egy csikótüzhely többet ért, mint manapság egy balatoni telek, villával. Fütenivaló volt elég, a kibelezett házak ontották az éghető roncsokat. Aki furnérablakán kidugott egy szaporán füstölgő kályhacsövet, annak már otthona volt. Az Attila utcában egy pék befűtötte a kemencét és elrejtett lisztjéből kenyeret sütött. A leleményes kárpitos még mindig tudott friss lóhúst szerezni, a csontbőrre fogyott kósza állatokat vágták, megmentve őket az éhhaláltól, s azok is megmentettek egynéhány emberéletet. ‘Elbicegtem a Mikő utca sarkáig, ahol széles és mély tankcsapdát vájtak, a gödörben német hullák hevertek, egy házmester vezetésével betemetésükön fáradozott, akiben még volt maradék erő. Enyhült az időjárás, egyre fullasztóbb lett a levegő, sietni kellett az eltakarítással. A Krisztina sarkán fölfedezték, hogy a vízhálózat gernicvezetékében tetemes menynyiségü víz maradt. Kéziszivattyúyal húzták fel a kissé már áporodott folVadékot s kannákban mérték a sortállóknak. Af iszonyatos gond — hogyan éljünk tovább, ha már túléltük — csak ‘lassan oszladozott. Még az óvóhelyen laktunk, de már ki lehetett tárni a járdára nyíló vasablakot. Éjszaka bejött a levegő, amelynek már nem volt ekratizszaga. A Vérmező roncsaiból kordákat eszkábáltak ügyes emberek és megkezdődött a szállítás. Ezek a keservesen nyikorgó, embervontatta talyigák szállították el a holtakat s hoztak valamit az élőknek. Március első napjaiban lovasszekérrel értünk jött egy pestkörnyéki rokon. Mindnyájan s minden maradék holmink fölfért a kicsiny szekérre. Itt, a kapuban búcsúztunk azoktól, akikkel együtt töltöttük a nehéz napokat. Azóta mindenki elbúcsúzott a háztól, amely a Vérmezőre néz, egyetlen ismerős nevet sem olvastam a kapu alatt. Elindulok hát, átvágva a szépen gondozott Vérmező téli pagonyán a Délivasút pazar tömege felé, hogy fölszálljak a Metróra és tíz perc múlva megérkezzem a város sűrűjébe. Barőti GéiA i
