Szolnok Megyei Néplap, 1975. február (26. évfolyam, 26-50. szám)
1975-02-02 / 27. szám
1975. február 2. SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP i Furcsa volt 1968-ban a keszthelyi Balatoni Múzeum — országos sikerű, évekig igen látogatott — A longobárdok Magyarországon című kiállításának egyik diorámájában meglátni az ékszerekkel felcicomázott csontváz új* jain az ékköves gyűrűk, karperecek, elporladt ruhájának megfelelő helyeinél a csatok, övdíszek, arany- és ezüstkarikák, s mellette a fegyverzet díszei — pajzsdudorok, lándzsaékek. A jászdózsai ásatások egyik legérdekesebb leletét állították ki így; longobárd fejedelem — vagy legalábbis magasrangú vezér, nemzetségfő — sírját mutatták be „in situ”, vagyis az ásatáskor elfoglalt helyzetben, természetesen kiállításra alkalmassá restaurálva. Nos, ez a keszthelyi kísérlet volt az egyik első, hogy a múzeumok falai közé élet költözzék — azáz a holt tárgyak közé érdekesség, mozgalmasság. Mindezt korántsem azért mondjuk, hogy a hazai múzeológia addigi módszereit lebecsüljük. Annak jelzéseként csupán, hogy a hatvanas években kezdték érezni a múzeumok, a kiállításrendező intézmények, hogy maga a tárgy, bármily fontos, sőt szenzációs is. nem elég, A tárgyat — az egész tárgykört — úgy kell szemléltetni, hogy a néző előtt kibontakozzék a rendeltetése, a használatának módja, a környezete. S a sok tárgyból, leletből, a bemutatott anyag együtteséből a kor amelyből származik. j Nem volt könnyű eljutni ehhez a felismeréshez- s a megvalósításhoz. Az újtól való idegenkedésnek, a régi szokásoknak, beidegzettségeknek mindig nagy erejük v van. A kiállítások rendezői — a hatáskeltő megoldások helyett — szívesen alkalmazták azokat a módszereket, amelyeket mestereiktől tanultak. A népművelés társadalmi programjának azonban ezek a régen alkalmazott módszerek már az ötvenes évek közepétől nem igen felelnek meg. Amióta a múzeumokba ezrével járnak munkások, parasztok, egyszerű emberek, akiknek .a kulturális nevelése, ízlésének fejlesztése társadalmi ügy: jogossá vált az igény, hogy változtatni kell a módszereken, vonzóbbá, szemléltetőbbé, érdekesebbé kell tenni a tárlatokat. w Újszerű form ík, megoldások Nem a keszthelyi kiállítás volt az „időhatár”, s az első bevált kísérlet. Budapesti múzeumokban — elsősorban a Nemzeti Múzeumban — is igyekeztek olyan tárlatokat rendezni — gondoljunk a nagyszabású magyar őstörténeti kiállításra, vagy A magyar. nép története a honfoglalástól napjainkig címűre — amelyben alkalmaztak érdekes megoldásokat,, újszerű formákat. Mindenekelőtt a terjedelmesebb, mégis lehetőleg tömören összegező feliratokat. (A korábbi >,cédula” módszer helyett.) Egy-egy korszakot „ megfelelő terem vagy teremrész jól látható helyén külön tablón is tárgyalták. Kiváló néprajzi és régészeti tárlatokat rendezett az elmúlt évtizedben a vidéki múzeumok közül a székesfehérvári (például István király jubileuma alkalmából), a /veszprémi, a pápai, a szegedi, a dunaújvárosi. De .említhetnénk a múzeumok egész sorát, amelyek igyekeztek a közönségüket jobban megnyerni, a kiállításaikat korszerű múzeológiaí eszközökkel „feldúsítani”, érdekessé tenni. A közművelődési párthatározat nagy lendületet adott a magyarországi múzeológiai tevékenységnek. Ebben a munkában ma már ott tartunk, hogy nemcsak kísérletekről és kezdeti eredményekről, hanem kiforrott megoldásokról, tömegeket megmozgató múzeumi élményekről is beszélhetünk. Példaként említsük meg a Magyar Nemzeti Múzeumnak a közelmúltban megnyílt A századforduló Magyarországon című nagyszabású kiállítását. A látvány, a szemléltetés Ez a bemutató mintegy jsszegezi az eddigi eredményeket. Az előtérben — váratlan látvány — a Csonkaféle autómodell áll. a következő teremben a pesti korzó „élő” részlete a múlt század végéről. Sétáló polgárasszony, teljes öltözetben, babakocsit toló munkásnő. városatya, cukrászmester, arisztokrata dáma. Egy gombnyomásra megszólal Kossuth hangja, az ismeretes fonográf-felvétel, amelyet Torinóban készítettek. Teljes berendezéssel egy salgótarjáni bányászcsalád nyomorúságos szobája és egy gazdag polgárcsalád porcelánokkal szecessziós dísztárgyakkal agyonzsúfolt ebédlője. Aki alaposan körülnéz itt. annak képzete lesz arról, hogy külsőségeiben és szellemi tartalmában milyen volt a magyar századforduló világa. A kiállítás rendezői minden eszközt bevetettek: betűt, hangot, képet, tárgyat, csakhogy minél teljesebb és színesebb legyen a történelmi panoráma. A szemünk előtt kezd megszületni tehát az >,élő múzeum”. Látnivalóin maguknak a tudósoknak is kedvükre való tevékenység az, amit csinálnak. Céljuk egybeesik a közművelődés legfontosabb céljaival: minél több embert megnyerni a kultúrának; esetükben: minél több látogatót a múzeumoknak. Tegyük nyomban hozzá — ami eddigi tapasztalataink egyik tanulsága —, hogy ezek az éi-dekes, színes bemutatók nem csorbítják a tudomány, tekintélyét. Sőt! Bebizonyosodott. hogy a tudomány és az érdekesség nagyon is megfér egymással. Tulajdonképpen nagyon egyszerű dologra jöttek rá a múzeumi szakemberek, a kiállítások rendezői. Arra, hogy ezer szónál is ékesebben beszél a látvány — a vonzó látvány — a szemléltetés. A legtöbb helyen már a kiállítások tervezésekor gondolnak arra, hogy lehetőleg „több dimenziójú’’ legyen a bemutató. Ezért szerepel ma már mind több kiállításon a hang. a film, a kiegészítő tárgyiak, képek, ábrák egész sora. Élményt adni Nemcsak bemutatót akarnak rendezni, hanem élményt adni. Olyan élményt, amelynek nyomában felkeltődik az érdeklődés a szóbanforgó személyek, korok, stílusok, művészeti jelenségek, tudományos eredmények iránt. Hatáskeltő kiállítások nyílnak szerte az országban —, e ez a hatás jótékony és nagyon-nagyon hasznos, mert a látogatókat újabb ismeretiek megszerzésére ösztönzi. Gondolatokat ébreszt és a néző tovább akarja gondplni á látottakat. Ez a haszna az ,„élő múzeum”-nak. Tamás István KampÍ8 Péter Hárman voltak: a gátőr, azelőmunkás és a nyaralóvendég. A gátőr negyvenhét éves, tudálékos ember, hatósági személy, kék tekintettel és kis, barna svejcisapkával, ami lesimította vékonyszálú, gyér haját, s szabaddá tette két nagyranőtt fülét. Az előmunkás rafinált, kerekképű ember, nagynevetős, hirtelenkezű, de amúgy dolgos és igen barátságos. Harmincnyolc esztendejével tapasztalt személyiségnek számított és tulajdonképpen az is volt. A nyaralóvendég volt a legfiatalabb, egy nagyorrú, harmincnégy éves grafikus, aki semmihez sem értett, de sejtelmes megjegyzéseivel a sokat tudó ember benyomását keltette maga körül. Tisztelték, mert nem tudták errefelé pontosan, mit is jelent: grafikus? Kedden este a tanyahajón kártyáztak. — Női ám a laskagomba — mondta egyszercsak a gátőr. Ezen elgondolkoztak. — Elmehetünk reggel — tűnődött az előmunkás. — Kilenckor? — kérdezte a grafikus. Lecsapták a lapot, úgy nevettek azok ketten. — Kilencre már rég itthon leszünk — világosította meg a gátőr a dolgokat — háromkor kell indulni. Beharangozták az asszonyoknak: laskagomba lesz másnap ebédre. A gátőr felesége hümmögött. — Mint a múltkor? A gátőr fojtott hangon válaszolt. — Ugyan, fiam. A vendég akar menni... Az előmunkásék hamar megegyeztek. — Nékem gombát ne hozz, de ha iszol, hát haza se gyere. A grafikusné kétségbeesett. — Tudod, hogy tízkor tejért kell menned a faluba... S amikor megtudta, hogy a grafikus éjjel háromkor indul gombát szedni, bevett két szem belloidot. Szépen pirkadt. Madár csergett valahol, odalenn, a folyón nagy csobbanással rabolt egy balin. Gombóc, a tejeskávé színű korcs, izgatottan loholt a dűlőúton három bicikli után. Füle mint két szárny, lebegett. A biciklik csomagtartóján garabókosarak. Csöndben taposták a pedált, csak a kutya vakkantott időnként. Három őrá előtt néhány perccel indultak a gátőrháztól. 'Mielőtt felszálltak volna a biciklire, a gátőr megszólalt : — Tán hörpintenénk egyet. És hörpintettek egyet, a törkölyből. CSIBÉSZEK A falu szélén az előmunkás füttyentett Megálltak. — Meg kellene kérdezni az öreg Sodót — javasolta — mondták, hogy tegnap volt az erdőn és sok gombát lelt... — Hű, az ám — mondta a gátőr — a hetedik ház innen. A grafikus csak annyit kérdezett : — Ébren van már? Csak úgy zengett a hajnali falusi utca a kettőjük nevetésétől. Hogy az öreg fent van-e? Talán már haza is jött a határból. Megálltak a ház előtt. Az előmunkás gyakorlott kézzel nyitotta a right. A bicikliket a kerítésnek támasztották — a grafikusé kétszer feldőlt — aztán bementek az udvarra. Az öreg disznót etetett. Vederrel a kezében várta őket, hátul, az ólaknál. Konyuló bajusza, mozgékony apró szeme volt, és roppant készséges. — A Gerendásnál menjetek be a lénián — magyarázta reszketős, öreg-hangon — s a magaslesnél át a patakon. .. A grafikus is bólogatott, mintha értett volna valamit is az egészből. — Egy hörpentést — hozta elő Sodó a pálinkásüveget a tornácról — törköly, tavalyi. .. Hörpentettek egyet hát, útravalónak. A falu közepén a gátőr megállt. — A Brunyics Is tudja — mondta tömören. Mentek a Brunyicshoz. Éppen pálinkát ivott. — A Gerendásnál? — csóválta a fejét hát csak menjetek, ha békarokkát akartok szedni. De ha gombát, akkor a juhhodálytól kanyarodjanak az urak balra, ott az irtáson... A Brunyicsnál hármat hörpentettek. Alig kaptak fel a biciklire, amikor két másik karikázott velük szemben. — Aggyisten. — Ggyist — mondta a gátőr. — Hova? — Gombázni. — A Mitrovics most Jött haza az erdőről, hozott is szép vargányát. — Megnézzük? — fordult hátra a gátőr. — Meg. A gomba szép volt. Fiatal, hűsostönkű, keménykalapú. Hörpentettek hát egyet a megérkezésre, egyet a gombára, egyet a jó gombás helyre, ami, igaz nem a Gerendásnál, de nem is a juhhodáiynál, hanem a Lapos után a negyedik hídnál volt, dehát az már igazán mindegy. Aztán hörpentettek egyet a a Mitrovics boldogságára, mert a felesége két napja szökött el valakivel, aztán elbúcsúztak. Búcsúzónak is hörpentettek. Törkölyt, a tavalyiból. Hej, de komoly, férfias zsivaj hallik a kocsmából! Ki tud egykedvűen elkerekezni a nyitott ajtó mellett? Először a grafikus állt meg, odapenderítette gépét a falhoz és kérdőn nézett a másik kettőre. A gátőr meg az előmunkás bólintott. — Aggyisten. — Ggyisten. A grafikus idegenül állt a sok gumicsizmás, svejcisapkás ember közt. De valahogy a társalgásba kapcsolódott. Valaki a kezébe nyomott egy féldeci törkölyt, hörpentés végett. — A Gerendáson nincs gomba — szögezte le keményen egy kancsal ember — a Mitrovocsnak van igaza. —- A Mitrovics? — szólt közbe egy másik — az még akkor se árulná el, hogy hol szedte a vargányát, ha kimiskárolnák. A Gerendáson én is szedtem a múltkor... — Az a múltkor volt — intette le a beszélőt egy feltolt kalapos ember — de most? — Az öreg Sodó — mondta a grafikus és csend lett. De a grafikus csak nyelt egyet és újból csak annyit mondott: — Az öreg Sodó.. És homályosan mindössze annyit érzett, hogy a több pártra szakadt emberiség közül neki most ki kell mennie. Magasan járt a nap, nyolc óra is elmúlt. Hárman dülöngéltek elő a kocsmából: a gátőr, az előmunkás és a nyaralóvendég. Az utóbbi csuklott. Szótlanul bámultak falhoz támasztott kerékpárjaikra. az üres kosarakra. ■*— Gomba. — mondta a grafikus, egyszercsak. Csakugyan. Az úton egy kocsin, vesszőkosárnyi gomba állt. — Hé — mondta a gátőr és odament — kié a gomba? Borostás paraszt jött elő a kocsmából. — Laska ez — tapogatta a gátőr — mennyi? És egy ötvenesért megvásárolták az egészet. Bámultak a gombára, zavarodottan. — Nagy csibészek vagyunk — ismerte be a gátőr örömmel. Aztán a grafikus szólalt meg. — Tán hörpentenénk egyet. Vidor Miklós Könnycsepp kisasszony Késő délután történt a villamoson, abban az órában, mikor az utcai lámpák sora föllobban, végig a folyóparton. Néhány utas lézengett a kocsiban. János kényelmesen leülhetett volna, de szívesebben maradt a szellős peronon. Társaságból jött, most hazafelé vitette magát, nem sürgette az idő. Kifelé bámult a jólismert városképre; a hidak, az idényenként színt váltó gesztenyesor, itt volt diák, itt nőtt fel. Ahogy arca egy pillanatra befelé fordult, a szembeeső, szimpla ülésen vette észre a rokonszenves, fiatal nőt. Fiúsra vágott frizura, metszett arc, intellektuális alkat, nem túlságosan uralkodnak el rajta a női jegyek. Le nem vette szemét az ablakról, fejtartása merev, minden vonása feszült egyensúlyban, a szeme párás csupán. Először azt hitte, visszafojtott ásítástól. Agyondolgozta magát a könyvtárban, laboratóriumban vagy az inspekción. Mulatnia kellett rajta, hogy rögtön hátteret kerekít, mindennapokat álmodik egy véletlenül előkerülő archoz. A nő kezét elrejtve a retikül, felső ujjpercei bújtak csak ki fölötte. Kíváncsi lett volna, visel-e karikagyűrűt, aztán a következő pillanatban már el is röstellte magát a felszínes férfitájékozódásért. * Akkor pillantotta meg, hogy a nő egyenes orrán legördül egy páros könnycsepp. Szabályos orra volt — ez az arc úgy viszonylott a nő eleven önmagához, mint egy pontos, de jellegtelen fénykép. Akár szép is lehet, ha egy pillanatra fölragyogtatja. De most küszködve őrzi az unatkozó utas látszatát Ajka összepréselve alig-alig fezdül az erőfeszítéstől, szeme alatt fényes ösvényt vájtak a könnyek. Mozdulatlan arccal kifelé fordul, mintha roppantul érdekelné az utca — és mintha szüntelen esőben bámulna, az egész összefolyik előtte. Könnyek esője mossa ezeket a házakat, egy-egy alakot, amint elvillan a kis tér bejáratában, vagy a part menti sétány rácsa mellett. Néz és nem lát. Odakinn történik valami, amiből ő végképp kimarad. Föl sem tűnik neki, hogy valaki figyeli. Töprengett, ki lehet ez a nő. Évei szerint valahol a huszonöt és harminckettő közötti laza skálán bárhol; egy nőnek nincsen kora, csak biológiai állapota. És most épp rajtakapta életének szabályszegő epizódján. Illetéktelenül belesett egy kulcslyukon. János beharapta ajkát, mintha egy bonyolult számításon kellene eligazodnia, s rájönne, hogy hiányzik belőle a rátermettség. Vitatkozott önmagával. Nem, ez nem az a fajta, áld vadidegenek előtt sírva fakad. Égy megállóval a férfié előtt lépett ki 1 a kocsi belsejéből, természetellenesen elfordított arccal, kesztyűs balkeze átfutott szemén, mintha beleröpült volna valami. És most sem törődik a körülötte lévő világgal. Nem figyeli, s azt hiszi, ezzel elbújhatik előle. De meg kell bűnhődnie: alighogy a villamos lefékezett, már lép is le, sietősen, mint aki túl akar esni a céltalan utazáson — s cipősarka beléakad a rácsos lépcsőbe. Ha nem veszi észre a kinn ácsorgó nyúlánk férfi, menthetetlenül előrevágódik. Jánosnak még éppen sikerült utánakapnia. Megfogta könyökét. mig egyensúlyát vissza nem szerzi. aztán ő is leszállt vele.-— Köszönöm — suttogta a nő. Szaporán piEogott, hogy elrejtse zavaros szemét. A férfi csaknem szigorúan rámeredt: — Szedje össze magát, semmi értelme... Ott álltak a megálló járdacsíkján, mindketten kissé röstellkedőn és tanácstalanul, hiszen egyikük sem tervezte el, ami történt. — Ne haragudjon... — szólalt meg végre a nő, s már nem bírt hová nézni. — De igenis haragszom. Haragszom, ha felnőtt ember sír. Pláne nyilvánosan. — Megint beharapta alsó ajkát, aztán folytatta: — Senkinek semmi köze hozzá, hogy maga szerencsételn, vagy becsapták, vagy mit tudom én... Titkolja el. Magánügy. Mire számít? Részvétre? ■— Megingatta fejét s gúnyosan elmosolyodott: — Az embereket legföljebb a szenzáció érdekli, és velük született tapintatlansággal turkálni kezdenek a könnyei között. No. jöjjön, kiszellőzik az alsó rakparton, míg rendbe nem jön, így nem állíthat be sehol Csak bámult az idegenre, aztán ellenkezés nélkül elindult mellette, ijedtében a sírásról is megfeledkezett. Nyugodt sétalépésekkel indultak el a lefelé vezető lép-, esősoron, János meg föllélegezve, hogy végre olyasvalaki előtt mondhatja el a magáét, akihez nem köti semmi, tágasan, otthonosan fordult felé: — A sírás a gyerekkor előjoga, mikor még elérhetünk vele valamit: új mackót a szétnyúzott helyett, engedélyt a cirkuszba menésre. Akkor még csupa olyasmiért szokás sírni, ami emberi erővel nagyjából jóvátehető. De később... — sóhajtott legyintve: — Rossz beidegzés, ostoba motorizmus. És kínos helyzetet teremt. Lelkifurdalást próbál kelteni ott, ahol esetleg nincs is lelkiismeret. Vagy éppen túlteng. akkor meg... Eh! Sírni magányosan kell, elbújva, bezárkózva — állítólag megkönnyebbít. De villamoson! — Hirtelen meghitt hangra váltott. — A női könynyek a terror szaloneszközei... ne nyúljon ilyen nemtelen eszközökhöz, úgysem hiszik el magáról, hogy védtelen ... A fiatal nő megállt egy tömzsi kikötőcölöpnél, s végre magára ébredőn, meglepetten rábámult: — De hát... kicsoda maga egyáltalán ... és... ? — Oly mindegy. Én sem kérdeztem, hogy maga kicsoda. Nem is érdekel. — Hátrasímította haját, fújt egyet. — No, jobban van. Könnycsepp kisasszony? Afölpuhult arc álmélkodó volt, de a szeme már teljesen száraz. Egy ideje komolyan fürkészte a férfi keményen kirajzolt vonásait. Aztán végre megszólalt: — Azért magát sem vetheti föl a boldogság. János furcsán, torokból nevetett: — De nem is sírok. — Sebesen kezet nyújtott. — No, minden jót! — Köszönöm. És magának is. Egyszerre fordultak meg. Vitték a mái sík előtt ismeretien sorsukat Az élő múzeum
