Szolnok Megyei Néplap, 1975. február (26. évfolyam, 26-50. szám)
1975-02-02 / 27. szám
6 SZOLNOK HEGYEI NÉPLAP 1975. február 2. H ! őség és verőfény. Alacsony, halványzöld tamav riszkuszok tűz- I lelik alá a szemhatárt. Mozdulatlan díszlet a tenger. A nagy étterem nyitott teraszán kicsiny, leterített asztalok hosszú sora fehérük. Lázár maga ül az egyiknél. A szemközti asztalnál fiatal pár. A férfi arccal van feléje, a nő. aki közelebb ül, háttal. A férfi választékosán öltözött, szőke, hosszú hajú, arca széles és ápolt A nő egészen könnyű, világos színű. piros csíkos, bő ruhában ván. Elfedi Lázár elöl a férfit, s csak ritkán, egy-egy pillanatra láthatja, amikor jobbra vagy balra mozdul el. A nőt jól látja, igaz, csak a hátát. Dús, élénk haj, erőteljes, karcsú nyak, egyenes hát. A megtestesült fiatalság. Amikor tekintete lejjebb siklott a szék fatámláján, a parketten megpillantotta a nő harisnyátlan lábát. Alacsony papucscipő volt rajta. Bokája finom és karcsú. A szék és a széles szoknya árnyékában bőre üde és sötét. Minden egyszerű és hétköznapi, csak a láb élénk mozgása vonta magára a figyelmet. A nő szüntelen le-levetette cipőjét. Hol az egyik lábát húzta ki a papucscipőből, hol a másikat, hol mindkettőt egyszerre, néhány pillanattal később pedig vidáman újból puha, piros lábbelijébe rejtette. A nő teste úgyszólván mozdulatlan .volt. Nem ingatta a fejét, vállát sem rándította, beszédét nem kísérte taglejtésekkeL Ügy tetszett, nem is beszél, vagy legalábbis keveset, s azt is igen halkan. De arányos Iá* ba, valamiképp elkülönülve rejtekhelyén, pillanatig sem pihent, s lábbelijét sem hagyta nyugton. A csupasz lábpár és a piros papucscipó mint négy bábú mozgott egy olyan bábszínházban, melyet valami ügyes és merész, láthatatlan rendező irányít, láthatatlan zsinegeken, valami ismeretlen szöveg értelme, valami néma zene ritmusa s valami fantasztikus elképzelés szellemében. A parkett s a szék négy lába, melyet három oldalról a széles szoknya selyme takart, ez volt a színpad, melyen a négy bábú lejtette rejtett s csak Lázár ülőhelyéről megfigyelhető játékát. Onnan úgy látszott, hogy a nőnek nincs kedve sem a beszélgetéshez, sem a szerelemhez, sem a sétához; a legfőbb és egyedül fontos a számára: a játék. A nő egész mozdulatlan testének élete, úgy látszik, a két lábban jutott kifejezésre; pontosabban a lábfejekben. Egy-egy pillanatra a lábbelibe bújtak, s rögtön ki is szabadultak a cipőből, sorjában, először az egyik, majd a másik, vagy mindkettő egyszerre. A lábífejekkel a nő furcsa némajátékot adott elő. Lázár azonban hiábavalóan erőlködött, hogy átlássa vagy felfogja a játék értelmét. A nő harisnyátlan lábai külön-külön úgy köröztek, mintha rajzolnának, de mindjárt törölték is az érthetetlen és furcsa jeleket, amit rögzítettek, majd összesímultak, átölelték, cirógatták egymást, gyengéden, szemérmesen, játékosan. Ez nem tartott azonban soká, mert utána máris összetörleszkedtek, pajzánul és mérgesen összekoccantak fis őszszefonódtak, s ágy viselkedtek, mint két neveletlen gyermek. Üjból szétváltak, s szépen formált, szinte szoborszerűen vájt talpaik fogtak újabb játékba. Frissen és pihenten, mert nem hordoznak súlyos terhet. Minden ízükben hajladoztak. Egyik a másikra meredt, röhögtek és fintorogtak, haragos grimaszokban vonaglottak és öszszeráncosodtak. Hirtelen változással lábfejei elvesztették addigi szépségüket és frissességüket, s váratlanul öreg- és elcsigázottnak, ráncosnak, sőt kissé maszatosnak is látszották, s valami állatit, majomszerűt hordoztak magukban. Rögtön ezután a lábfejek további változásokon mentek át, s szüntelen mozgásukban végigkövették az egész természetes fejlődést, a legalsóbbrendűektől az emberig. IVÓ AMtltH ; J r Ä T É K Majd hirtelen leállt Lányos lábain, melyek most békésen pihentek egymás mellett, a talpak kisimultak, és mozdulatlanná merevedték, erőteljesen és simán, mintha kőből faragták volnak őket. Majd újból eleven lábbá alakulva, ismét élni kezdték változásaikat. Ujjaik érőteljesen a padiónok feszültele, a lábak megrövidültek, és alakjukat vesztették, vérrel telítődtek, a test legalsó, szolgai tartórészévé lettek, melyen az egész súly nyugszik, s melyet arra ítéltek, hogy ezt a terhet örökké vonszolja, s nem szakadhat el a földtől, legfeljebb egy-egy szökelléskor, akkor is csak egy pillanatra, hogy még súlyosabban és fájdalmasabban hulljon vissza. A játék azonban ezzel nem ért véget. A változások további sorában a lábak könnyedén és élénken szakadtak el a talajtól, melynek egyébként rabjai, karcsúsodtak, változtatták a színüket, majd elsápadtak, s egy ideig úgy ragyogtak, mint a szárnyak, amelyek — míg élnek — nem tudják, mit jelent, földet érni. S felélénkültek, ru4 galmasak, kifejezőek lettek, mint a kéz, hol gyógyítóan és adakozóan jók, hol buján gyengédek és szűziesen tiszták. S meg lehetett állapítani (nem tudja, hogyan, sazt sem, minek az alapján), hogy az a meghatározatlan, üde, illet nélküli illet árad belő- 3 üli, melyet csak az asszony! test nyújt olykor a vágyakozó embernek. Mindez azonban, akar minden egyéb is, csupán rövid ideig tartott, mint elkerülhetetlen átmenet egyik játékból és változásból a másikba. Csakhamar újabb nyugtalanság szállta meg a lábakat. Amúgy csupaszon söpörni kezdték a parkettot, s eközben valami józan, gondterhelt, háziasszonyi kifejezést öltöttek magukra. S rögtön utána a nő idegesen keresgélni kezdte a cipőjét, ráakadt, megkísérelte, hogy a bal cipőt a jobb lábára húzza, és fordítva, majd letett a kísérletről, csak az egyiket emelte a levegőbe nagyújja hegyén, s egy ideig egyensúlyozott vele. Majd a másik lábával szeszélyesen megbontotta az egyensúlyt, messze hajította a papucscipőt nagyujjáról, s rögtön utána ugyanazzal a lábával kezdte vakon és izgatottan keresni és maga felé húzni. így folytatódott a játék, s nem lehetett előre látni, meddig és merre tart, mivé lehet és válhat a két kicsiny láb ebben a játékban, melyet egymással folytat öncélúan, védett és rejtett színpadán, melynek egyetlen nézője Lázár. s Lázár kelletlenül és figyelmetlenül evett. S miközben étkezett, észrevétlenül szüntelenül figyelemmel kísérte a lábak játékát, melyet rajta kívül senki sem vehetett észre, s annak alapján igyekezett kitalálni, milyen lehet a fiatal nő arca, s milyen természetű lehet a beszélgetés, amely közte és asztaltársa között folyt. (Amikor csak feltekintett, és egy villanásnyira megláthatta a férfi arcát, az mindig nyugodt volt, vidám és elégedett mosolyra húzódott!) Vajon lábának játéka követi-e szavai értelmét? Vagy a férfi szavait kíséri fegyelemmel? Vagy sem az egyik, sem a másik, hanem kimondatlan gondolatait tükrözi és rejtett érzéseit? Valamit, amiről ő maga sem tud, és amit nem is sejt? Vagy, végül, ezek a lábak csak önmaguk kedvtelésére és öncélúan járják saját táncukat, függetlenül mindattól, amit egyébként mondanak, kivannak és gondolnak? Nem talált feleletet. Egy pillanatra elvonta tekintetét a szék alatti látványtól, az órájára pillantott — és felrezzent. Látta, hogy elkési a hajót, ha rögtön nem indul. Sietve befejezte az ebédet, s be sem várva nincs is vége, melynek talán nincs is vége, felkelt, és a part felé ment. Mikor elhaladt a fiatal pár mellett, nem nézett hátra, s í|y nem láthatta a nyugtalan lábú nő arcát, akit soha többé nem láthat már sem hátulról, sem élőiről. De a játékot nem felejtette el. Vnjicslcs D. Sztoján fordítása * • • Tvo Andric jugoszláv elbeszélő és regényíró, 1892- ben született Travnikban, Boszniában. Diplomáciai szolgálatba lépett, s többnyire hazájától távol, Rómában, Bukarestben, Madridban, Genfben élt. A háborús éveket Belgrádban német megszállás alatt vészelte át. Ekkor (1942—1944) születtek meg nagy regényei: a „Travinki krónika”, a „Híd a Drinán” és „A kisasszony”. A háború után szinte kizárólag elbeszélésekkel jelentkezett. 1954-ben jelent meg „Elátkozott udvar” című kisregénye, 1960- ban pedig „Lica” című elbeszéléskötete. Itt közölt novellája is ebből a kötetből való, eredeti címe: Igra. 1961- ben Nobel-díjat kapott. STEFANOVITS PÉTBE BAJZA Könyvjelző Ketten ugyanarról Két könyv a háborúról — pontosabban csak egy, amelyben két kisregényt kötöttek össze egymással. Nehéz letenni, mert a Kozmosz sorozat új kötetének nemcsak formája új, új oldalát mutatja bennük a háború is. Az ellenséggel nem találkozunk, csak úgy, ahogy a tizenkilenc éves Richard Mast őrvezető képzeli el: „... mintha szüntelenül ugyanazt a rövid filmrészletet vetítenék előtte újra meg újra, nevezetesen a megmenekülésének ellenfilmjét: ugyanaz a japán őrnagy rohan rá, ugyanazzal a drágakövekkel díszített, csillogó, gyönyörű szamurájkarddal, ugyanabban a dzsungelben, ugyanazon az ismeretlen szigeten, és Mast ugyanúgy fekszik egymagában, ugyanazzal a sebbel, puska nélkül, csakhogy ezúttal nincs nála pisztoly ... A Megpróbáltatás pisztoly nélkül című filmecske szünet nélkül pergett az agyában, s Mást tehetetlenül állt, és figyelte önmagát, ahogy a kard újra meg újra kettéhasítja.” (James Jones: A pisztoly.) Arthur Miller hőse, Tony Calabrese már nem fiatal, nem is hős: első osztályú hajólakatos a New York-i kikötőben, ahol „__a lakatossegédek, az egyengetők, a forgácsolók, a hegesztők meg a mázolok, ácsolok, állványozók, fúrók és viUanyszerelók százai néha minden műszak első óráját azzal töltötték, hogy a szembejövőket fag-« gatták, nem tudják-e, hol kell munkára jelentkezni, melyik szárazdokkban van a romboló vagy az anyahajó, amelyen az előző éjszaka dolgoztak; sőt nem is egyszer teljes tizenkét órás műszakok elmentek azzal, hogy valaki a munkacsoportját kereste. A bizalom mégsem ingott meg. Valaki bizonyára tudta, mi a teendő... Olyan volt ez, mint egy baseballemeccs: ötszáz játékos rohan a magasan ívelő labda után, amelyet a nagy kavarodásban elkap valaki a pályán, hogy kicsoda, azt nem is lehet látni, csak azt, hogy a játszma lassan eldől, mielőtt észrevennék.” (Arthur Miller: Éjjeli műszak.) 1 Ni no Nikolov: Ködben ) * t Van sivár, halott idő, ha sorban rádköszönnek a halott napok — fagyos terhüket én is kihordtam, tehetetlen súlyuk megnyomott! Ködbeborult napok. Néha évek múlnak szürke szemfedő alatt. Tavasz lenne, de az ordas télnek tűfoga még utánad harap. f Csak topogsz a köznapok sarában, elveszetten vánszorogsz haza, feleded a tegnapot a mában s mégis rádzuhan romhalmaza, * szívedben sem lüktet régi áram. Kis hazugságok mögött lapulsz, s mint fuldokló, kolonccal nyakában, meddő tehetetlenségbe hullsz. Ez a köd beborít és lihegtet, eltakarja fényes útjaid, ahol pávajárással tipegtek napsugaras virradataid, míg a derűs utcán, mint a hírlap, hamar elfogyott a hóvirág s korhadt kerítés fölött kinyíltak lila felhőként az orgonák. A szerelmet viszontszerelemmel együtt vitték el a holt napok, keserűen-kedves türelemmel könnyű lányok bókját hallgatod, s átkoznod kell homályát e ködnek.;: Vagy — talán megbékülnöd vele?.. J Halott napja születik a földnek — élő napokat küldj ellene! Király Zoltán fordítása ft Nino Nikolov (1934—•) bolgár költő. A Literaturen Front munkatársa. \ Első verseskötete 1959-ben jelent meg Megosztott percek címmel. Számos magyar költő verseit fordította, köztük József Attila költeményeit is. ! Csipetnyi bors CHARLIE CHAPLIN fia, Sidney a minap meglátogatta apját Svájcban: — Nagyon gondterheltnek láttam apámat, s azonnal megkérdeztem tőle, mi bántja. — Nagyon jól vagyok — válaszolta a 85 éves világhírű művész. — Csak a hajam aggaszt. Az utóbbi időben kihullott néhány szálig JERRY LEWIS, a népszerű amerikai komikus mesélte: Felesége bement a konyhába, és odaszólt neki: — Kedvesem, nem tűrhetem, hogy edénvmosással tönkretedd a kezed! Erre Lewis azonnal abba akarta hagyni az edénymosást, mire a felesége: — Veszek neked gumikesztyűt!... ft FRANCOISE SAGAN, a neves francia írónő kijelentette: — Néha azt teszem, ami éppen az eszembe jut, nem is gondolva az esetleges következményekre. Például felszállók a párizsi metróra, és meg sem nézem, hova tart. Ilyenkor boldognak és szabadnak érzem magam. Az ilyen hóbortos személy számára. mint amilyen én vagyok. az állandó kapcsolatok nem vezetnek jóra. Tudok hódítani, de senkinek sem engedem meg, hogy tartósan hozzám kapcsolódjon... CLARK GABLE híres volt arról, hogy a pincéreknek nagy borravalókat adott. Eny hosszabb párizsi tartózkodása idején mindig bizonyos Gaston nevezetű pincér szolgálta ki — természetesen a busás borravaló reményében. Az egyik napon azonban más pincér lépett asztalához. — Hol van Gaston? — kérdezte a színész, aki már megszokta a pincért. — Elnézést, uram — szabadkozott a másik —, de tegnap elnyertem önt tőle kockán... ft ALFRED HITCHCOCK, a világhírű filmrendező sohasem jár moziba. Ha véletlenül meg is néz egy filmet, előbb megérdeklődi miről szól, van-e benne lélegzetelállító jelenet, mert ő — a borzalomkeltő filmek alkotója — egyszerűen nem tudja elviselni az ezzel járó izgalmakat. — Számomra elviselhetetlen a szorongás és félelem — vallotta be nemrégiben. — Ezért sohasem hajtok gépkocsit, noha 1949 óta van vezetői jogosítványom. Ha arra gondolok, hogy ülök a kormánykerék mellett, valami hibát vétek és odajön egy rendőr... Brrr! Nem tudnám elviselni azt a félelmet, amit abban a pillanatban éreznék,.. Egy újságíró megkérdezte NADJA T1LLERT német színésznőt: véleménye szerint mikor kell egy nőnek férjhez mennie? Íme, a választ — Mindig, féltévé, ha szabad, és alkalma adódik rá!... ft JERRY COLLINS érdekes előadást tartott a liverpooli rádióban. Már műsora elején felszólította a hallgatóságot hogy szóljanak ^hozzá a témához, hívják fel a stúdiót telefonon. Egy árva lélek nem sok,' annyi sem jelentkezett. A műsor címe egyébként ei volt: i „Közöny”.;: ☆ FRANK MCGHEET, a londoni Daily Mirror rovatvezetőjét megkérdezték, hogy manapság a profifutball szenvedélyes korszakában mi a különbség a sportriporterek és a haditudósítók között. A válasz: — Egyiküknek szép, nya-, godt, békés életük van... t \ ft Egy újságíró a napokban megkérdezte AGATHA CHRISTIE világhírű bűnügyi-regényfrónőt. melyik a legsikerültebb alkotása. — Az utolsó adóvallomáJ gom! — válaszolta az ír&3 nő.;; 3
