Szolnok Megyei Néplap, 1975. február (26. évfolyam, 26-50. szám)
1975-02-16 / 40. szám
/ / 1975. február 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP "7 Hja Varsavszkij: A „Cgnami”-t elhalasztják MAR.ru MUTSUs FIATAL LA NY Uiktor K>ol8aracki|: nfonifo Az összekötő törzsnél befejezték az utolsó előkészületeket. Az adjutáns belépett a szobába, és jelentette, hogy a csapatok átcsoportosítása megtörtént. A tábornok tekintete végigfutott a jelenlevőkön. — Emlékeztetem önöket, uraim, a „Cunami” hadgyakorlat körülményeire: hadosztályszinten folyik, a lövészalegységeket a tank- és ejtőernyős egységek, valamint a tüzérség támogatják. Ezenkívül minden oldalon rakéta-atomütegeket vetünk be. E manőverek megkülönböztető sajátossága az, hogy a „jaguárok”-at elektronikus gép vezényli. A manőverek célja a „medvék” által megszállt névtelen magaslat bevétele. Kérem, uraim, betáplálhatják gépükbe a csapatok eredeti helyzetének adatait — Oké — bólintott a professzor. Jelt adott az asszisztensnek, és az hozzálátott, hogy a lyukkártyára szeszélyesen váltakozó nyílásokat üssön. Egy idő múlva, miután a szükséges adatokat betáplálták, a gép műszertábláján különböző színű kis lámpák villantak fel. Majd a nagy táblán vörös kereszt gyulladt ki. — Kész? — kérdezte a tábornok. — A gép nem ért egyet a javasolt felállítással, és átcsoportosítást követel — közölte a professzor. — Mit akar? — Mindjárt megnézzük. fék, amiké? akárcsak egy<^ megpillantott közülük. Még azt is rájuk fogták, hogy emberhúson élnek. Az új hatalom valóban békén hagyott bennünket, semmi bántódásunk nem esett a katonamúltunk miatt, és teljesen jól éreztük magunkat az új rezsim alatt. A franciák azonban nem hagytak békét nekünk, és mi is jelentkeztünk a hadseregbe. így lettünk újra katonák, de most már a mi hadseregünkben. Amint megszervezték az alakulatunkat, délre mentünk, harcolni a franciák ellen, A mi ezredünknek Thu Son volt akkor a parancsnoka, és Ninh Thuan tartományban hajtottuk végre a hadműveleteket. Nehéz dolgunk volt, mert az ellenség erősebb volt, mint mi, de azért megoldottuk a feladatainkat. Ami a mi, vagyis hármunk tevékenységét illeti, nem találok benne semmi említésre méltót.. Ugyanazt csináltuk, amit a többiek, és semmiféle hőstettel sem tüntettük ki magunkat. Mint mondottam, fejenként két puskagolyót örököltünk, s azzal sáfárkodtunk, elég jó eredménnyel. Ha hű akarok maradni az igazsághoz, akkor meg kell mondanom, hogy eredményeinket Chucnak köszönhetjük, aki ránk hagyta a puskagolyókat. A puskagolyó akkor kitüntetés volt, éppen olyan, mint egy érdemrend. Érdemrendeket akkor még nem adtak, nem volt érdemrendünk. A puskagolyót adták úgy, mint az érdemrendeket. Egyébként puskagolyóink sem voltak. Kicsit zavarosnak hallatszik talán, megpróbálom megmagyarázni. A mi ezredünk, az akkori körülmények között egészen jól felfegyverzett alakulatnak számított. Minden húsz harcosra jutott egy puska. Ma persze másképp fest a hadsereg ezredéinek fegyverzete, de akkor ez a húsz emberre jutó egy puska, nagyon jó arány volt, mert egy csorpó ezrednél századonként egy-két puska jutott csak, vagy annyi sem. A harcosok mindennel harcoltak, amit fegyverként lehetett . használni Mi hárman szerencsések voltunk. A professzor megnyomta a műszertábla zöld gombját és a gépből nullákkal és egyesekkel tarkított papírszalag kúszott elő. — Érdekes! — jegyezte meg az ezredes, a „jaguárok” összekötője. Az asszisztens összeszámolta a jeleket a szalagon, és valamit felírt jegyzetfüzetébe. — A tartalékok felszámolását követeli a szárnyakon. A nyolc lövészalegységnek a frontvonal mentén kell elfoglalnia állásait. — Nem valami sikerült kezdet — állapította meg a tábornok. — Nos, a gép a „jaguárok”-at teljesen fedezet nélkül akarja hagyni a szárnyon? — Ragaszkodik ahhoz, hogy az áttörés tankjainak két csoportját átdobjuk a szárnyakra, foglalják el a lövészalegységek mögötti állásokat. — Zseniális! — mondta az ezredes.— És mi van még? ■ ■ kérdezte a tábornok. — A hadosztály zászlóját a középen kell elhelyezni, a rakéta-atomütegek mellé, a lövészalegységek mögé. — Pompás! ■— kiáltott fel az ezredes. — Még a zászlóról sem feledkezett meg. A tábornok összeráncolta a homlokát, de semmit sem szólt. — Jobbról és balról két könnyű üteget kell elhelyezni — folytatta az asszisztens. —■ Az ütegek mellett akarja felsorakoztatni az Ugyanabban a században szolgáltunk mindhárman, és mindegyikünknek volt puskája, méghozzá nem amolyan - otthon csinált fegyver, hanem francia gyártmányú Lebel-puska, amilyent a légionáriusok használnak. Magunk vásároltuk őket, amikor jelentkeztünk a hadseregbe. Mindhárom családnak ráment a fél vagyona, de megvettük, úgyhogy puskánk volt. Puskagolyónk azonban egy darab sem. De nemcsak nekünk nem volt, hanem az ezrednek is csupán annyi állt rendelkezésére, hogy minden negyedik puskához tudtak adni egy golyót, azt oda is adták. Mi az első három puskához tartoztunk. A fegyver, illetve az ehhez járuló lőszerprobléma örökösen visszatérő gondot jelentett. .Szabályos körforgásban Ismétlődött újra meg újra: fegyver és lőszer kellett ahhoz, hogy harcoljunk a fegyverért és lőszerért, s “közben meg kellett oldanunk az ezred előtt álló egyéb feladatokat. Chuc nem a mi tartományunkban született. Hegyi ember volt, talán táj nemzetiségű, mint az ezredparancsnokunk. Ebbén azonban nem vagyok biztos, lehet, hogy más nemzetiségből származott. Mindenesetre nem kinh volt, és az ezredparancsnok értette Chuc anyanyelvét, csupán ebből következtetek arra, hogy táj lehetett. Chuc apja, úgy tudom, tekintélyes ember volt a falujában, értett a betegségek gyógyításához, és mágiával meg varázslással is foglalkozott. Chuc tőle kapott valami szert, amire nagyon vigyázott. Szürke színű por volt, és bőrzacskóban őrizte. Gyakran megkérdeztük mi ez a szer, és mire való, de Chuc sohasem árulta el sem azt, hogy miből van, sem azt, hogy mire jó. Azt, hogy miből volt ez a por, ma sem tudom. Érdeklődtem pedig a mágusoktól, meg öregektől, akik ismerik a dzsungel növényeinek erejét, szerettem volna megkérni őket, készítsenek nekem abból a szerből, de ejtőernyős deszantcsapatokat. — Remélem, hogy ez minden. — Nem. Azt követeli, hogy vigyék el a tábori kórházat — Hová vigyék el? — Egyáltalán ne vegyen részt a hadgyakorlaton. A professzor a szívéhez kapptt -és felnyögött. — Mi van önnel? — kérdezte a tábornok. — Szívroham — mormolta -a professzor, és a székre rogyott. — Kérem, halasszák a hadgyakorlatot holnapra! Nagyon kérem önt! Már látszottak a város fényei, amikor a kocsiban ülő professzor teljesen egészséges, bár kissé elégedetlen hangon megkérdezte az aszszisztenst: — ön tegnap újra sakkozott vele? — És a i programot kicserélte? ' — N-n-nem emlékszem — felelte az asszisztens zavartan. —■ Nonol „N-n-nem emlékszem!” Nem vette észre, hogy az alegységeket úgy állította fel, mint a sakkfigurákat? A hirtelen támadt csöndet az asszisztens törte meg elsőnek: — Kár, hogy nem hagyta, hadd próbálja ki! Tegnap csodálatosan dolgozott. Majdnem elvesztettem a játszmát! akikkel beszéltem, nem tudták a titkát. Így én is csupán annyit mondhatok, amit magam tapasztaltam, hogy mire volt jó a készítmény. Odalenn, Ninh Thúan tartományban volt egy poszt, .amit a franciák nagyon jól megerősítettek, s körülvették erődökkel. Nem emlékszem a falu nevére. Annyi helyen harcoltunk, hogy ha minden falu nevét megjegyeztük volna, ma már semmi más nem lenne a fejünkben, csak a falvak nevei. Ä^indegy is, hogy hívták a falut, nem a neve a fontos. Fegyvert és lőszert kellett szereznünk. A poszt azonban egyszerűen megközelíthetetlen volt, meg sem kísérelhettük, hogy támadást intézzünk ellene. Chuc nem szólt senkinek arról, hogy mit szándékozik tenni. Egy alkalommal, amikor csendes szellő fújdogált a poszt irányában, elindult az úton, s ahogy az egyik erőd szomszédságába ért, letelepedett az út szélén. Tüzet rakott, mintha ételt akarna főzni, és a tűzbe szórta a titkos szert/ Sűrű füst szállt föl a kis máglyából, a szellő besodorta az erődbe. Chuc újra meg újra hintett a tűzbe a porból, aztán később odaszóit az erődbe a katonáknak, de szavaira nem kapott választ. Akkor otthagyta a tüzet, és beszaladt az erődbe. Négy darab Bren típusú géppuskát hozott el, az erőd teljes fegyverzetét, és hatezer darab lőszert a géppuskákhoz. Mi csak akkor szereztünk tudomást az egészről, amikor Chuc viszszatért és szólt, hogy segítsünk cipekedni. Addigra ő kihordozta a géppuskákat meg a lőszert az erdő szegélyéig, onnan vittük az ezredparancsnokhoz, Thu Sonhoz. Útközben megkérdeztem, hogyan szerezte ezt a hatalmas zsákmányt. ■— Kifüstöltem az erődből — felelte magától értetődő hangon. A lélegzetem is elakadt az ámulattól, ő pedig megjegyezte. — Erre való a szer. Aki szippant a füstjéből, menten elalszik. Talán azóta ébredeznek az erődben a katonák, de lehet, hogy csak később térnek magukhoz. Koleszováékhoz csomag érkezett messziről, kis kosárban szárított áfonya. Ott, ahonnan Dimitrij Vaszilje- Vica Koleszov Moszkvába jött, ez a gyümölcs bőséges mennyiségben terem. .. .Amikor a csomagot kibontotta és a felesége hozzálátott, hogy valami üvegbe átrakja, hirtelen szokatlan élességgel tűnt eléje egy régi nyár emléke. Amikor Thu Sor elé leraktuk a géppuskákat mega lőszert, és Chuc jelentette, hogy zsákmányolta őket, ezredparancsnokunk azonnal két darab puskagolyóval tüntette ki Chucot,- s napiparancsba foglalta Chuc hőstettét és kitüntetését. így történt, hogy Chuc négy puskagolyó birtokosa lett, ugyanis korábban Thu Son egyszer már kitüntette két darab puskagolyóval, akkor is valami kimagasló hőstettet vitt véghez, de már nem emlékezem rá, hogy mit csinált. Mindenesetre az bizonyos, hogy igazi hőstettet, mert a két puskagolyót nem lehetett akármivel kiérdemelni az ezredparancsnoktól. Chuc megcsinálta harmadszor is. Akkor Da Lat falu környékén működött az alakulat. Da Lat nevére emlékszem, mert ott sokáig harcoltunk és nagyon ádáz küzdelmet vívtunk. Persze fegyver és lőszer hiányában szenvedtünk, mint mindvégig az ellenállási háború első szakaszában. Da Lat faluban volt egy asszony, aki a poszton dolgozott a franciáknak. A franciák megbíztak benne és ő szabadon járkált a poszt egész területén. Chuc megismerkedett ezzel áz asszonynyal, aki egyebek között elmondta neki, hol fekszik a poszt fegyverraktára. Chuc nagy munkába kezdett. A poszt körül jő ötven méteres körzetben az ellenség minden fát kivágott, mindent letarolt. Chuc az irtás szélétől föld alatti folyósót ásott a fegyverraktárként használt épület alá. Bejutott az épületbe, és négy puskát meg egy láda puskagolyót hozott ki, aztán visszament, s újra négy puskát és egy láda puskagolyót zsákmányolt. Ekkor azonban a raktár előtt álló őr felfigyelt a zajra, s kiáltozni kezdett. Chuc szerencsésen kibújt az üregből a zsákmánnyal, amikor a franciák elkezdtek belövöldözni a folyosóba. Ezért a tettéért, az ezredparancsnok megint két puskagolyóval tüntette ki Chucot . lométemyire levő fűrésztelepen dolgozott. A hét elején utazott ki, és csak a hét végén haza. Az egyik szombaton már odahaza, ingét ledobva mosakodott az udvaron, amikor a szomszéd ház lépcsőjén Olgát pillantotta meg. Nyeszterovék lányát, aki vele egyidős volt, technikumba járt és tavaly nyár óta nem volt itthon. Könnyű nyári ruha volt rajta, sötét táj a fiúsán rövidre vágva. — Szevasz Mitya! — köszöntötte a lány. Mosolygott és a kerítéshez lépett. —- A sétakertbe készülsz? — Oda. — Menjünk együtt? A sétakert jóformáéi tea egyetlen szórakozóhely volt a kisvárosban, ahol szombat- és vasárnaponként fúvószenekar játszott. Itt találkozott a város fiatalsága, —• Karolj belém... — ajánlotta Olga kifelé menet, pedig a karolás íratlan szabályok szerint is csak akkor volt szokás, ha a fiú és a lány között mélyek a kapcsolatok. Mitya még soha egy lánnyal se ment karonfogva. Később Olga azt kérte, hogy táncoljanak. — Nincs kedvem. Te csak táncolj... Olga táncolt, előbb Szuska Nyikityinnel, majd egy ismeretlen ínéval, s amikor visszajött, ragyogó szemmel, kifulladva mondta: — Teljesen elszédültem, Sétáljunk egyet! — Haza kell mennem ^ ■— Máris? — Korán kelek, Áfonyáért megyek. — Áfonyáért? Vigyél magaddal ! — Messze megyek, — Nem baj_., «. .Másnap hajnalban ővatosan bekopogott Nyeszterovék ablakán. Néhány perc múlva jött Olga, még álmosan, papucsban, kinőtt kötényr uhá j óban. —- Mehetünk... — mondta. Majd kérdőn tétté hozzá: — Nem tévedünk el? — Jól ismerem az erdőt! Szép út vezetett ki a városból. Olga lelkesedett. Az erdőben, ahol szinte feketéllett az érett áfonyától, letették a kosarakat és szedni kezdték a gyümölcsöt. Mitya megmutatta a lánynak, hogyan kell szedni. — Húzd végig az ágon az ujjadat, könnyedén, és az érett gyümölcs a markodba hullik.. „■ Ott guggoltak egymás mellett. Olykor ugyanazt az ágat kezdték, ilyenkor a kezük összetalálkozott. Mitya úgy érezte, mintha áramütés érné. A nap már magasan járt, az erdő sűrűjében tűlevelek gyantás illata és nyírfakéreg keserű szaga érzett. Mitya azt javasolta, hogy reggelizzenek. Letelepedtek egy fenyő alá, Mitya kenyeret, szalonnát, hagymát szedett elő. — Milyen ügyes fiú vagy! — örvendezett Olga. Reggeli után folytatták. Amikor egy sűrű bokor ágait széthúzva, virágokkal pompázó tisztást pillantottak: meg, Olga lelkesedése a tetőfokra hágott. — Gyönyörű! Gyönyörű? — kiáltotta. Letették a kosarakat, Olga leült egy momogyoróbokor alá, Mitya melléje telepedett, majd végigfeküdt a selymes füvöru Néhány percnyi csend támadt, majd hirtelen Olga f elsikoltott: — Jaj! Egy tücsök, vagy kullancs! Egyik kezével a ruháját markolta a mellén, a másikkal a fiú keze után kapott, — Segíts! De nem kellett segíteni; egy kis katicabogarat húzott elő a blúza alóL .. . — Azt hittem, hogy kullancs. ,. úgy - megijedtem! Nézd, hogy ver a szivem! . A fiú kezét a melléhez húzta. Mitya remegő ujjaival érezte a lány testének ruganyos domborulatát és hogy valóban; milyen kétségbeesetten ver a szíve! Olga hirtelen, váratlanul halk sóhaj j ál hanyatt esett, a. szemei lecsukódtak. Mitya nagyon megijedt. Érthetetlen volt számára, mi történt. Talán a nagy meleg, vagy a nehéz erdei levegő... az ijedelem...? „Talán meg is halhat!” Kétségbeesetten rohant a közeli forráshoz, sapkájába vizet merített; futott vissza és a vizet a lány arcába loccsantotta. Olga felnyitotta a szemét Lábánál ott feküdt a felborított kosár, amelyből kigurultak az áfonya szemek. —• Mi történt velem? — kérdezte bágyadtan, nedv« arcát és haját törölgetve. — Talán a nagy meleg ártott meg... — Menjünk haza.. „ — mondta szomorúan Olga és felállt. — Szedjük össze m áfonyát N — Menjünk! — mondta ismét és elindult, anélkül, hogy az áfonyát felszedték volna. Elől Olga, mögötte Mitya. Egész úton egyetlen szót sem beszéltek és Olga a kapuban sem köszönt el tőle. A hét elviselhetetlenül hosszú volt és Mitya a szokásosnál is korábban indult el haza szombat délután. Mintha nem is lenne fontos, kérdezte anyjától: — Hát Olga, hogy van? — Olga? Ő még kedden elutazott. Vissza... — Elutazott?! — Igen. Elutazott. 1 Azóta se látta., Csak annyit tudott, hogy elvégezte az iskolát, férjhez ment és nem jött vissza többé. — Mire gondoltál, kedves? — hallotta hirtelen a felesége hangját, amint az utolsó szemeket rakta már az üvegbe. — Eszembe jutott valami... Az, hogy egyszer a kosárból kiborult az áfonya és nem szedtük íeL — Karig Sára fordítása Tizenhét éves volt akkor és a szülővárosától húsz ki-
