Szolnok Megyei Néplap, 1975. február (26. évfolyam, 26-50. szám)
1975-02-16 / 40. szám
© l SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. február 16. A gyerek megállt a rakparton, és még egyszer szemügyre vette az alsó lépcsőkön üldögélő öregembert. Már egy félórája figyeli: szétvetett lábakkal, mozdulatlanul ül a kövön, arcát a Duna izzó tükre fölé hajtva. Ha felhő szalad el fölötte, a hibátlan, illatos májusi égen, egy kissé összébbhúzza vállát, mintha fáznék. Erős, üde vízszag kavarog a lépcsők fölött, olykor egy kis kátrányszag is bele-belenyomkodja vastagabb testét. Mi baja ennek, gondolta a gyerek. Nadrágzsebébe sülylyesztette mind a két kezét, lelépegetett a lépcsőkön, s az öreg mellé telepedett. — Mit néz, bácsi? — kérdezte hangosan. Az öreg nem felelt. — Mit néz, bácsi? — ismételte a gyerek. — A lakásomat — morogta az öreg. A gyerek elnevette magát. — A Dunába akar ugrani, bácsi? — kérdezte. Az öreg megint nem felelt. A nadrágja lila volt, a kabátja zöld, a foltok bánatosabb színűek. Félrövid, őszes szakállt viselt, de már rég nem%ereblyézte ki, egy szalmaszál is villogott benne. Testes, jól megtermett öregembernek látszott, kár lett volna érte. A gyerek a szeme sarkából figyelte. — Hol a lakása, bácsi? — kérdezte egy idő múlva. Az öreg szótlanul kinyújtotta karját, s a túlsó part felé irányította, ahol épp szemben egy szétmorzsolt, tetőtlen romház mutogatta beleit a budai napnak. — Príma! — mondta a gyerek elismerően. — Fürdőszoba is van hozzá? — Volt fiam, — felelte az öreg. — S most is ott tetszik lakni? — Most is, te vénasszony — morogta az öreg. A gyerek elgondolkozva piszkálgatta apró, napsütötte lábujjait. — Igaz, hogy Budán kevesebb a poloska? —■ kérdezte. — Mert akkor esetleg átköltöznék a bácsihoz. — Hát te hol fészkelsz? —■ morogta az öreg, bozontos arcát rövidlátón hunyorgó kék szemével a fiú felé fordítva. A szagukról felismerték egymást: mindketten árvák voltak, mint a csordából kimart farkasok. — Jelenleg egy fatelepen, a Bulcsú utcában — mondta a gyerek. — De minden reggel hatkor el kell mennem, ha az őr leadja a kontrol-órát.. összeállhatnánk a bácsival — tette hozzá tűnődve. Az öreg még egyszer szemügyre vette a gyereket. Egy ideig némán elnézte, aztán a hasa hirtelen rázkódni kezdett, félig nyitott szájából, nagy sárga fogai közül, nyikorgó hang hallattszott. Olyan lelkesen rázta a hasát, hogy egy idő múlva még a szemét is meg kellett törölnie — Sír a bácsi vagy nevet? — kérdezte a gyerek sértődötten. — Mert el is mehetek ! — Mutasd csak a sapkádat! — dörmögte az öreg, s egy hirtelen mozdulattal lekapta a fiú fejéről a paradicsom színű svájcisapkát. — Nincs benne tetű? — Nézze meg távcsővel! —* tanácsolta a gyerek. Egy felhő szállt föléjük, az öregember újra összehúzta fázós vállait. Mindketten hallgattak. Egy motoros húzott el mellettük, s apró hullámokat kavart a partra. A gyerek sóhajtva utánabámult. — Beleülnél, mi? — kérdezte az öreg. — Aztán hogy állnánk össze? A gyerek megráncolta a homlokát. — A bácsi elmehetne vak koldusnak, én meg vezetném — mondta. — Egy fehér botot kéne szerezni, meg egy fekete szemüveget. — Hány éves vagy te? — kérdezte az öreg.*" — Az nem érdekes — mondta a gyerek. — Tizennégy, de ha akarom, akkor tízévesnek látszom. — Hirtelen fellelkesült. — A bácsi sem olyan öreg — vélte, miközben összecsípett szemével lassan felmérte szomszédja gondszántotta, kövér ábrázatát. — Ha levágná a szakállát, elmehetne hadirokkantnak is, vagy orosz hadifogolynak. Akkor csak egy zubbonyt kéne szerezni. — S azt honnét? — kérdezte az öreg, s a hasa újra rázkódni kezdett. — Tessék csak rám bízni! — kiáltotta a gyerek, s vékony arcocskája kitüzesedett a buzgalomtól. — Udvarokra járhatnánk énekelni, vagy villamoson gyűjteni, de még vonaton is lehetne dolgozni. Érdig vagy Aszódig és vissza úgy, mint a cigányok. Vagy be lehetne szerezni egy kutyát, egy egész aprót, azzal jól lehet főzni a nőket. — Tán meg akarsz házasodni? — kérdezte az öreg. — Arra még ráérek — felelte a gyerek — elgondolkodva, s lassan, férfiasán megvakarta a feje búbját. Az az öreg egyszer-kétszer elsírta magát, a fehér foltos kutya pedig fülét hegyezve több ízben megugatta a mennyezetet. A gyerek s az öreg a földre terített szalmazsákon vacsorázott, a kutya szemben, egy piros szalmagyékényen. Az üres ablakrámákon át édes akácillatot hordott be egy-egy buzgó budai szellőcske. — Az igaz, hogy a bácsi azelőtt is itt lakott? — kérdezte a gyerek. Az öregember mutatóujját a mennyezet felé emelte. — A negyediken — mondta. —■ A feleségemmel s a fiammal. — Érdekes — vélte a gyerek. — S mi volt azelőtt a bácsi? — Az régen volt — morogta az öreg. — Mégis? — Tanár — vallotta be a másik. — Az én öregem szövőmester volt a Kispesti Textilben — közölte a fiú. Az arca hirtelen elsötétedett. — Déry Tibor: A Dunánál öreg ember ismét megtörölte a szemét, mintha egy porszem szállt volna belé. — Nagy lókötő vágy te —■ mondta csendesen, mialatt feltápászkodott, s egy zsineggel a hasa fölött lekötötte a nadrágját. — Akasztófán fogod te végezni! — Megfordult, felballagött a lépcsőn, s lassan elindult az új híd felé. A gyerek csak most látta, hogy sánta; egy ideig elgondolkodott, hogy utána förmedjen-e, de aztán csak megvetően beleköpött a Dunába, és gyorsan fütyülni kezdett, mint egy felbosszantott rigó. Másnap az öregember mar korán reggel lebandukolt a vízhez. De dél is elmúlt — s már szinte letett minden reményről —, amikor végül is felfedezte a kis paradicsomszín svájcisapkát, amely már messziről úgy hányta magából az életkedv minden édes szemtelenségét, hogy az öregnek egy pillanatra elszorult a szíve. A gyerek zsebre tett kezekkel állt meg fölötte a rakparton. — Hol fogom végezni, bácsi? — kérdezte gúnyosan. — Akasztófán? — Elhoztad a szemüveget? — morogta az öreg. Délután már elkezdtek dolgozni, egyelőre felszerelés nélkül. Másnapra az is került; a gyerek egy apró, fehér foltos öreg kutyát szerzett, az öregember pedig egy vastag, göbös botot, amelynek segédletével szemrevalóbban lehetett sántítani. A kutya, a két hátsó lábán ülve, elég jól festett, s csak akkor kezdett el gonoszkodni, ha rendőr vagy postás haladt tí előttük; ilyenkor felborzolt szőrrel olyan éktelen vonításba fogott, hogy a fél utca megfordult utána. De nagyobb hiba nem történt, s estére a gyerek beköltözött az öreg romos lakásába, a háznak egy szűk, udvari üzlethelyiségébe, amelynek nemcsak az ajtaja, de az egyik fal mentén még a polcai is megmaradtak. — Klassz! — mondta a gyerek, és tisztelete jeléül megemelte a sapkáját. — Holnap szerzek egy seprűt, és kitakarítom. Mibe kerül itt a panzió? A keresetből vacsora is telt, egy hosszú szál pirosán verejtékező kolbász, amelyet két tégla között rakott tűzön egy német katonasisakban főztek meg. Az étkezéshez az öreg meggyújtotta az újonnan vásárolt gyertyát is; a sárgán megvilágított sarok a vízben zümmögő, ficánkoló kolbásszal s alatta a pillogó, piros parázzsal úgy kifényesítette a jelenlevők szívét, hogy a gyerek csámcsogás közben dudorászni kezdett, Ma még gyengén ment a bolt — mondta szórakozottan —, de ne tessék félni, aratás után több pénzük lesz az embereknek. Az a fontos, hogy le ne bukjunk, mert akkor toloncba teszik az embert vagy javítóba. Tud a bácsi futni? — ^íi elől, fiam? — kérdezte az öreg. Egy pokróc tartozott a szalmazsákhoz, de elég széles volt, mindketten belegyúrhatták magukat. Az öreg kutya a parázs mellett szuszogott, két lába közé bújtatva vakarcsos orrát. A Duha felől olykor behallatszott egy hajókürt mély búgása. Kellemes, békés este volt. — Holnap kirázzuk a szalmazsákot — közölte a gyerek elalvás előtt, — s beverünk két szeget, hogy legyen mire felakasztani a kabátot és a sapkát. Ne tessék félni, olyan rend lesz itt! A Telekin majd veszünk egy vödröt, amiben tiszta vizet lehet tartani, az az első! Jövő héten pedig egy fésűt kell beszerezni a bácsi szakállának, mert mindig tele van szalmával. Reggel a felkelő nap egyenesen a szalmazsákra sütött. Az öreg kutya a hátsó lábán ült a gyerek fejénél, s nyelvét lógatva, mozdulatlanul nézte az alvókat. A nap egyébként is jól kezdődptt: a gyerek az udvaron, a törmelék közt egy szép darab tükörcserepet s egy kis zöld kancsöt talált, amelynek épp csak a füle hiányzott. Alighogy a polcra állította a két dísztárgyat, a szoba megfordult tengelye körül, és féktelenül ragyogni kezdett. Estefelé a standjukon, a Pozsonyi út sarkán, ahol már előttevaló nap is dolgoztak, a járókelők közül egy idősebb sovány arcú fejkendős asszony lépett eléjük. Az Öregember úgy látta, hogy az asszony arca láttukra hirtelen elváltozik, halovány ráncos homloka elborul, szája kinyílik, és kezével olyasféle mozdulatot tesz, mintha egy legyet akarna elhessegetni. Néhány másodpercig szótlanul nézte a gyereket, majd szatyrából kiszedett egy tárcát, a tárcából egy kétforintost, s miközben alaposan szemügyre vette az öregembert is, a pénzt belehullatta á paradicsomszín sapkába. Alighogy elment, a gyerek halkan elkáromkodta magát. — Mi bajod? — kédezte az öreg. — Miért nem felelsz? — Semmi — morogta a gyerek. ( — De hiszen egészen kivörösödött az arcod — súgta az öreg. — Azt maga nem láthatja, mert maga vak — kiabált a gyerek dühösen. —■ Még mindig nem tudja, hogy vak? — Ki volt ez az asszony? — kérdezte az öreg egy idő múlva. — Ismered? — Már hogyne ismerném, amikor az anyám — mondta a gyerek. Néhány perc múlva hazaindultak. Az úton egyikük sem szólalt meg, de alighogy hazaértek, a gyerek rögtön a földhöz vágta a sipkáját. — Inkább adott volna egy jó nagy pofont — kiáltotta magából kikelve —, akkor tudom, hogy mit feleltem volna neki. Nem maradok én otthon, mégha meggebednek sem. Én már lőttem géppisztolyból is, nekem senki se parancsolgasson! — Hol dolgozik az anyád? — kérdezte az öregember csendesen. A fiú elrándította a vállát. — Mi köze hozzá? — morogta. — A kezére .akar adni? — Nem akarlak a kezére adni — mondta az öreg, s a hasa újra rázkódni kezdett; megint nem lehetett tudni, sír-e, nevet-e. — Ügyis viszszamész hozzá! Másnüp reggel már egyedül ébredt. A kutya ugyan otthonmaradt, de nem örült neki. Egy darab kolbászt vetett oda neki az esti maradékból, ő maga csak egy kis száraz kenyeret morzsölgatott. Az asszony arcát igyekezett felidézni: sovány, agyondolgozott arca volt, csak a szeme hasonlított a fiáéra. Ezen eltűnődött egy kissé, aztán újra végigfeküdt a szakmazsákon. Amikor a közeli templomban harangozni kezdtek, felkászálódott, s a fehér foltos öreg kutyával a nyomában lebandukolt a rakparthoz, az alsó lépcsőkre. 1946. Szergej Szmii'nov: Hozzád szólok, Lunahod-1 Miért, miért nem, úgy rémük nekem, hogy nem vagy gép. Hogy éppúgy élsz, miként tini. Hogy teleo-szemedben értelem ragyog, s ezzel kívánsz mindent felérni. Reggel munkába állsz, erőd feszül, agyad világos, konkrét célt akar. Vigyázz, a napviharban meg r>e hűlj! Ügy hírlik, ez veszélyes egy vihar. Sötétség? Ür hidegje? Bátran álld! Akármit üzenünk, precízen fogd föl! S nyolc kereked egyenletes zaját halljuk megint a véghetetlen csöndből. Ne hőkölj vissza, ha titokra lelsz. A Hold — Szeléné — sok titkot rejt, és ez, értsd meg, hogy kell! Kell , az, mit megfigyelsz. Kell új utakhoz s — megtelepüléshez. Vigyázz, ne hullj a mélybe! Még ami munkád van, elvégezd, s helyedre áll más. Ti fogtok minket \ kigyógyítani a kórból, mit úgy hívnak: visszavágyás. Radó György fordítása Zalka Miklós; Aszószóló eibeszéiföe (RÉSZLET.) Nagyjából egyforma sorsú emberek vagyunk mi hárman. Itt születtünk Ninh Binh tartományban, ugyanabban a faluban. Szomszédok voltunk, és nagyon jó barátságban élünk ma is. Amíg dolgoztunk, egy helyen tevékenykedtünk. Most már nyugdíjasok vagyunk, -. éldegélünk csendesen, igyekszünk, hogy valami hasznunk legyen. Segítünk a ház körül, megcsinálunk ezt-azt, ahogy az öregek szokták. Csinálnánk többet, de az izmaink már petyhüdtek, kénytelenek vagyunk beérni annyival, amennyit megengednek elvégezni. Persze segítünk a légvédelmi úgyú körül is, hogyne segítenénk. Ránk ugyan azt mondták, hogy túl korosak, meg túl gyengék vagyunk a milicia öreg szakaszában, azért nem vettek be, nem is vagyunk a tagjai. Mi azonban úgy gondoltuk, hogy a harc nem tagság kérdése, hanem életkérdés, hát elballagtunk az ágyúhoz, és csináltuk, amit 1 kellett. Az első alkalommal összekülönböztünk a kezelőszemélyzettel, mert nagyon udvariasan ugyan, de mégiscsak el akartak küldeni bennünket. Nem hagytuk magunkat. Amikor aztán két katona megsebesült egy bombától, jól jött, hogy kéznél voltunk. Azt meg kell mondénom, hogy közvetlenül nekünk nincs semmi közünk a repülőgép lelövéséhez. Mi csak a gránátokat cipeltük, hogy a katonák lőni tudjanak. A lelövés az ő dolguk volt, és úgy illik, hogy a dicsőség is az övék legyen. A barátaim ugyanígy vélekednek. Mint említettem, mi úgyszólván mindent egyformán csináltunk E.gy időben kötöttünk házasságot, és ugyanabban az esztendőbed született mindegyikünk első gyereke. Együtt katonáskodtunk a Linh Dong kötelékében a franciákkal, később pedig a mi hadseregünkben a franciák ellen. Mindhárman megsebesültünk. Én teljesen kigyógyultam a bajból — egy francia a combomat lőtte át —, de a két barátom ma sem egészséges. Őket légnyomás érte, amikor a franciák bombáztak bennünket. Ming barátomnak azóta reszket a feje, Huynh barátom pedig megsik^tült. Ennyi a különbség közöttünk, és azért is kértek meg, hogy legyek a szószólójuk. Szívesen vállaltam, annál is inkább, mert magunkról nincs mit elmondanunk. Nem csináltunk semmi említésre méltót. Kérem, higygye el. Mi yégigsáfárkodtuk a franciák elleni háborút — fejenként két puskogolyót örököltünk, azzal kezdtük, s a győzelem évére száz fölött számláltuk őket —, azon fölül semmi érdemünk. Ezt viszont mindenki megcsinálta, aki a hadseregben szolgált, tehát semmi különös nincs benne, s úgy gondoljuk, fölösleges beszélni róla. Kinh nemzetiségűek vagyunk mindhárman. Szüléink parasztok voltak, de kevés földjük volt. így hát kiskereskedéssel is foglalkoztak. Árultak a piacon, adtak, vettek, és mj, fiúk, segítettünk nekik. Ami a franciáknak való katonáskodásunkat illeti, bennünket nem kényszerítettek a szolgálatra, mi magunk jelentkeztünk, hogy be akarunk lépni a Linh Dong kötelékébe. A Linh Dong egységeit általában a falvak, illetve a falubeli posztok őrzésére használták. Évenként körülbelül egy hónapot kellett fegyverben szolgálnunk, viszont ennek fejében nem végeztettek velünk kényszermunkát. Mindhárman gyűlöltük a kényszermunkát, és inkább a Linh Dongot választottuk. A szolgálatnak az vetett véget, hogy negyvenöt júliusában a mieink már szervezték az új hatalmat a környékünkön, bennünket viszont arra akart kényszeríteni a parancsnokunk, hogy harcoljunk az új hatalom ellen. Ügy gondoltuk, akármilyen rossz lenne is az új hatalom, biztos,. hogy Csák jobb lehet, mint a régi. Ezt becsületesen megmondtuk az őrmesternek, aki erre pisztolyt rántott, s a pisztolylyal orrunk előtt hadonászva fenyegetőzött, hogy kivégeztet bennünket. Nem adtunk módot rá, hogy beváltsa ígéretét. Miközben fenyegetőzött, az egyik katona, aki kitűnően tudott célba dobni, kést hajított rá, s pontosan átvágta a torkát. Ezután otthagytuk a posztot és elmentünk az erdőbe. A posztról azért jöttünk el, mert féltünk, hogy a franciák bosszút -állnak rajtunk az őrmester el\ pusztításáért, a faluba pedig azért nem mertünk bemenni, mert féltünk az új hatalomtól, elvégre mi az ellenség katonái voltunk. Az erdőben töltöttük az éjszakát, és arra ébredtünk, hogy gerillák táboroznak mellettünk, s a fegyverünk eltűnt a kezünk ügyéből. Nagyon megijedtünk. A gerillák azonban nem bántottak bennünket, hanem meghívtak a tűzhöz, hogy velük együtt fogyaszszuk el az ételt, amit főztek. Étkezés után megkérdezték, mit akarunk tenni — beállunk-e hozzájuk, vagy hazamegyünk. Megnyugtattak affelől, hogy az új hatalom nem fog bántani, amiért az ellenségnek katonáskodtunk. Mi azt mondtuk, hazamegyünk. A fegyvereinket nem adták vissza, de bennünket elbocsátottak. Jóval később rájöttünk, hogy ott kellett volna maradnunk a gerillákkal, de hát az igazat megvallva, akkor féltünk tőlük-. A franciák annyi mindent összebeszéltek a vörösökről, hogyha az ember csak egy tizedét elhitte annak, amit mondtak, az is elegendő volt hozzá, hogy kiverje a veri-
