Szolnok Megyei Néplap, 1975. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1975-01-01 / 1. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1975. Január 1. Az üvegablaknál le kellett hajtanom fejemet, hogy arcommal a kerek >eszélőnvílá= közelébe jussak. — veretném visszaváltani a valutámat, ötszáz dinár — mondtam. — Maradt? — kérdezte csodálkozva a tisztviselőnő, s miközben rám meredt, bal kézzel matatott a blúza alatt. A világoskék műselyem erősen ráfeszült, és megizzasztotta. — El sem mentem... — Öóó... És miért? Rövid, érthető váaszt igyekeztem összeállítani, de nem ment. Tisztviselőnő közben átvette az irataimat, és munkához látott. — Baleset érte az utitársamat — mondtam. A kék blúzos hölgy kezében megállt a golyóstoll, és várt. Fel sem nézett, csak várt egy keveset. Amikor aztán megérezte, hogy nem folytatom, tette a dolgát tovább. mint mindenki más. — „így van ez rendjén” — gondoltam, és mély lélegzetet vettem. Áporodott volt a levegő, pedig az ablakok nyitva voltak, s a ventillátorok is forogtak, rutinos, egykedvű suhogással. — A kezelési költséget levonjuk — mondta aztán a '-ék blúzos hölgy, és rám pilntott. Bólintottam, de valójában még mindig arra a „miért?”re kerestem a választ, mely a hölgy ajkáról percekkel korábban felrebbent. Mindent összepakoltunk már, s a vám és egyéb szabályokat is megtanultuk. A térkép állandóan az asztalon hevert, s miközben a különös hangzású városneveket ízlelgettük, lélekben már Hercegovina útjain robogtunk a tenger felé. Aztán csengettek, a postás egy táviratot adott át: „A túra részünkről elmarad... Stop... Imi kórházban... Stop... Jutka...” Bardócz Imréhez diákköri barátság fűzött bennünket. Üj munkahelyén is gyakran meglátogattuk... A legtehetségesebb fiatal mérnökök közé számított, a vezetők is, vájárok is szerették. Amikor megvette élete első kocsiját, hamar megérlelődött a nyári terv: lemegyünk az Adriára, és horgászunk. Bardócz békaember felszerelést vásárolt magának és rugós szigonypuskát. A víz alatt akart szemlélődni, és halakat fogni. Különösen a szépia és a pettyes csikóhal izgatta. A csikóhal színes fényképe már az asztala felelt lógott és esténként órákig lanulmányozta. — Tudtad te, hogy a tenger apró lovacskái fordítva szaporodnak...? öregem, a nőstény tojócsövével a hím költőtáskájába kétszáz petét rak... A kicsinyek ott kelnek ki. és a hímcsikó szinte megszüli őket — közölte velünk március végén diadalmasan. Mi bizony gyanakvással szemléltük a tengeri csikó fényképét. Horgainkat inkább . ehető, hagvo"-'"-’ns formájú halak számára készítgettük. Nyárson suit, ízes falatokról ábrándoztunk és vörös borról. Az előkészületek kellemesen betöltötték üres óráinkat. A közelmúltban betétlapjainkat is kiváltottuk, és megbeszéltük a házfelügyelővel, hogy két hétig eteti a macskánkat. A táviratot a feleségem a térképre tette. Éppen eltakarta Bosznia és Hercegovina útjait. Az esti vonattal elutaztunk a bányavárosba. Engedélyt kaptunk barátunk meglátogatására. Szomorúan támaszkodtunk az olajzöld folyosón, és a főorvosi vizit végét vártuk. A gyógyszerek illata belénk mart és szorongással töltötte meg szívünket. — Istenem, milyen lesz majd az arca...? — sóhajtott Imre felesége, és reménykedve ránk meredt. — Az orvostudomány manapság csodákat művel... — Milyen 5 vagyunk... Éppen anyut vitte az állomásra, amin., megszólalt a Alighogy hazaért, újra telefonáltak. Láttam a, aicu hogy baj van. „Ég a bánya — mondta, aztán azonna kocsiba ült. Itt láttf m viszont a baleseti kői házban Megtehette volna, hogy nem megy be, hiszen rhár szabadságon volt... Vagy például, ha már elutaztunk akkor mit csinálnak? A folyosón megjelent egy sovány, kopott ruhájú férfi. Az ajtók számozását silabizálta, aztán tanácstalanul a fal mellé húzódott. Többször ránk sandított, aztán odalépett hozzánk: — Jó szerencsét... A bányászokhoz tetszettek...? — Igen — mondtam. — Én a szakszervezet részéről vagyok, de egyébként itt fekszik a sógorom is. Maguk kihez jöttek? — Bardócz mérnökhöz... Igazított a sapkáján, aztán felsóhajtott: — Szegény mérnök elvtárs, már szabadságon volt. Ügy hívták be... Maguk rokonai ? csontjai. De kiásta a sógoromat, és a vállán hozta elő a lejtaknán. Ha nincs ott a mérnök elvtárs, akkor ott vesznek. Beomlottak a kijáratok, teljes sötétség lett, és ugye, gáz meg füst. De a mérnök elvtárs megtalálta a lejtakna kijáratát, és minden emeberét kihozta. Egymást vonszolták. Volt, akiről azt sem tudták, él-e, de nem hagyták ott. — így lehet... Nekünk a bánya a sorsunk — szólalt meg Jutka sóhajtvp —, de olyan fiatal még szegény Imre, nem is tudom, hogyan boldogul az emberekkel. Csikóhalakon jár az esze, és búvárruhán.1.. — Odahaza, lehet — mondja a sovány bányász —, de az aknán, kérem, az más dolog. A mérnök elvtárs kemény ember, tud pa-BER7H4 HUl.CbU: • * Ötszáz visszaváltott dinár Jutka felé intettünk: — A felesége... A sovány bányász megcsóválta a fejét: — Sajnáljuk magát, mérnökné asszony... De hát látja, nekünk a bánya a sorsunk. .. A bánya elől nem lehet elmenni... Előbb vagy utóbb bosszút állnak a fekete kövek. Az öregebbek azt mondják, jobb túl lenni rajta. — Az Adriára akartunk utazni... Ma már talán Mosztárban lennénk — mondta Jutka panaszosan. A sovány bányász taszított egyet a sapkáján, megtörölte a homlokát, aztán hirtelen közelebb húzódott hozzánk: — Azon a részen a mérnök elvtárs vezette a mentést. A tüzet már elfalazták, amikor bekövetkezett a robbanás. Senki nem számított a robbanásra, összeégtek mind a hatan. Két embert maga alá temetett a leomló szén. Az én sógoromat a mérnök elvtárs ásta ki tíz körömmel. Pedig a kezéről leégett a bőr. A szén a húst is megszaggatta az ujjain, kifehérlettek a rancsolni. Azt mondják, jó parancsokat szokott adni... így is lehet, mert még ebben a pokolban is igazodtak a szava után. Nem az számít, kérem, hogy hány éves... Csak az számít, hogy jók-e a parancsok, és azokat milyen hangon adják ki. A mérnök elvtársat mindenki szerette. — Amikor beszerelték azt a szolgálati telefont, boldogok voltunk. Még anyunak is telefonoztunk Budapestre. .. Nem gondoltam, hogy azzal a telefonnal a lakásunkba is beköltözik a bánya. .. Most már örök izgalom lesz az életem... Ha megszólal, mindig összeborzadok. .. — mondta. — Tíz év is beletelhet, mire újra Imrét szólítják rajt... «— Tíz is, de lehet, hogy csak egy év. — Ilyen, kérem, a bánya. Olyan igazi, eleresztett nyugalma soha sincs tőle az embernek. Én például mindig ott érzem mögöttem. Ha meccsen vagyok, és legjobban kiabálok, megesik, hogy hirtelen elnémulok. Ilyenkor megkísért, összeszorul a ILI YÉS GYULA: A fenn lengő Holdho: Falusi gangról nézem: — kerekül óriásra december holdja oly ősi szűzen, büszkén, mintha ember nem hágta volna. Tudassam vele, hogy mi érte? A kutyák régi lázzal ugatnak. S ő száll csak mit se sejtve, hű egében alvó falunknak. Hárfát hol penget ma Dávid király? Cecilia hol hegedűlget? Isteneink egy állomással arrébb repültek. Új hadi célért, tudós adatért, hány láb fog rajta még tapodni? Velem a hála néz Rád! és szeretnék koszorút dobni. Nekem a régi vagy! Még istenibb, hogy közelebb, hogy emberibb. Sappho szerelmes holdja! Vért-köpő Vitézünk virrasztó cselédje. Börtönpriccsekhez surranó fény, Bacsányi mécse! Visz a jövőbe hajód sokakat. Engem a múltba ringat. Honnan indultál? Arról mondd el egyszer a titkainkat. S ti csillagok, 1— merre adtok irányt, ha legszélsőtökre jutva iézi szemünk majd: most hova — s hogyan — még merészebb útra? torkom. Ezért iszik a bányászság... Soha nem tudja, mit hoz a következő siht? Manapság azért már istenes. Hogy mi volt a föld alatt a a háború előtt, de még negyvenhétben is, maguk azt el sem tudják képzelni. .. Kinyílt a sebesült bányászok ajtaja, s a főorvos népes kíséretével elhaladt mellettünk, majd eltűnt a következő ajtón. Egy ápolónő intett, hogy bemehetünk. A kórteremben egyforma ágyban, teljesen egyforma gézpólyában feküdtek hozzátartozóink. A kötésből csak a szemük fénylett elő. Pillantásunk végigsiklott az ágyak felett, de Bardócz Imrét nem tudtuk megkülönböztetni sorstársaitól. Jutkához igazodtunk, aki már járt bent háromszor is... Vezetésével az ablak mellett állapodtunk meg. Köszöntünk, s zavartan néztük barátunkat. Lehunyta a szemét, majd felnyitotta. — Fáj a fülem — mondta Az ápolónő megérintette Jutka karját: — Kérem, tele vannak fájdalomcsillapítóval. Többet már nem adhatunk. A mérnök úrnak sajnos zsugorodottra égett a füle. De minden Rendben lesz... Éppen most mondta a főorvos úr, hogy a legnehezebben már túl vannak. — Köszönjük, nővérke — mondta Jutka, és a szemét törölgette. Bardócz Imre kisportolt alakú, szép arcú fiú volt. Alighanem a legjobb képű az egész évfolyamon. Jutka valószínűleg erre gondolt. Mi pedig az ápolónő többes számú szóhasználatán tűnődtünk: „...tele vannak fájdalomcsillapítóval. ..”, „.. .a legnehezebben már túl vannak..A szerencsétlenül járt bányászok fájdalma egyetlen, közös fájdalmat jelentett a számára, melyet egyszerre igyekezett enyhíteni. Külön fájdalom ebben a kórteremben nem létezett, csak a közös szenvedés és rémület. A kollektív sors leheletét a bányászok hozták magukkal az akna mélyéről. Az asszonyok közelebb léptek az ágyhoz, Bardócz Imre azonban engem nézett: — Ti azért elmehetnétek. Odaadom a kocsit, Jutka majd a papírokat... — Nem, erről szó sem lehet — ráztam a fejemet —. nélküled mi sem akarunk menni... Majd meggyógyulsz, és elmegyünk ősszel vagy jövőre. Újra lehúnyta a szemét. Szenvedett. 1 Tudtam, hogy az égés elviselhetetlen fájdalmat okoz. A többiek is szenvedtek. Nézésük elhomályosult, szemük fénye kialudt. Jutka az ágy végéhez hajolt, és megcsókolta a férje lábát. Ez volt a fiatal mérnökön az egyetlen pont, amit nem fedett kötés. — Pihenni kell nekik — mondta a nővér, és gyengéden kituszkolt bennünket a kórteremből. Az OTP üvegablaka előtt szerettem volna megfogal mazni valamit a kék blúzos hölgy számára, hogy -észe legyen a kollektív döbbenetben. Nehezen boldogultam. Csupa közhasználatú mondat szaladt a nyelvemre, s ezeket visszatartottam. Talán Jutkáról kellett volna mondanom valamit, arról, hogy sírt, s arról, hogy csak a férje lábán talált épen maradt, megcsókolható helyet. De féltem, hogy a kék blúzos elneveti magát. így hát csak ennyit mondtam: — Tudja, sokan élnek a bányából... A bánya a sorsuk. .. Felnézett. A tollat is letette. — Az útitársa bányász volt...? — Bányász. — De ugye...? — Igen, meggyógyul. — Jobbulást kívánok a barátjának. Az ilyesmi, gondolom, hosszadalmas... De télen majd elmehetnek, esetleg tavasszal. . . — mondta, és újra munkához látott. Az egykedvűen suhogó ventillátorokra bámultam. Éreztem, hogy a döbbenetből semmit sem tudtam továbbadni. ,, KÖ\YTJEL7,ß Dohai Péter: Csontmolnárok Sárközi György regénye óta (Mint oldott kéve) nem vállalkozott magyar író arra, hogy a bukás után, éppen a bukás felől fejtse meg 1848— 49 rejtélyeit. Mindenek előtt azt, hogy forradalom volt-e 1848—49, milyen forradalom, kiknek a forradalma? Éppen a bukás okainak a vizsgálata visz közel ezekhez a kérdéseknek a megfejtéséhez is. Világos óta dúl a vita arról pl., hogy „áruló volt-e Görgey?” (Nem! Válaszolja Féja Géza az említett regényében) Holott a Görgey-kérdés csupán része 1ÍJ48—49 máig ható tanulságokkal is szolgáló problématikájának. Dobai Péter könyvében a déli határok felé távozó emigráció útját kíséri nyomon, s ezeknek a száműzötteknek a későbbi sorsában mutatja ki — 1849-re is visszavetítve —, hogy tulajdonképpen kik is voltak egyáltalán forradalrhárok. Bem áll a történet tengelyében. Bem a forradalmár tábornok, azt vallja, hogy a forradalom mindenképpen tudatos cselekvés és nem retorika, vagy patetikus hősies önfeláldozás, ahogyan azt a nemesség jobbik (ám korántsem forradalmár) része gondolta volna. Az eszmét és a forradalmárt a győzelem igazolja, de ezért a győzelemért mindent és mindenkor (tehát reménytelennek tűnő helyzetben is!) meg kell tennie. Ez viszi el Bem grófot Európa forradalmi gócaiba — Erdély harctereire is — ezzel magyarázható, hogy csak csatavesztést ismer el, de nem a harc bukását, vagy éppen annak feladását. Ez a lényeges különbség közte és a csupán csak kitűnő katöna Görgey között. Halála mégis tragikus. A közvélemény keveset tud erről. Dobai — anélkül, hogy Bem nagysága egy percig is kisebbedne az olvasó 'előtt — bemutatja a forradalmár tábornok tragikus tévedését is. Bem török zsoldba áll, még a mohamedán vallást is felveszi abban a reményben, hogy egy oroszosztrák—török háborúban ismét a forradalom, tehát a magyar ügyért harcolhat. A Török Birodalom azonban menthetetlenül reakciós, elmaradott és korhadt már ebben az időben, nem is késik sokáig a széthullása. Bemékben (az emigrációban) csupán az ellenség másik ellenségét látják, de nem szövetségest. Bem minden kísérlete kudarcba fullad, amellyel a török hadsereget próbálná ütőképessé tenni, s egyáltalán ki akarna törni az emigrációt demoralizáló tétlenségből. Végül is egy arab lázadás leverése lesz utolsó haditette, amit már nem is akar túlélni. Dobai sokszínűén rajzolja meg a emigráció minden rétegét, a menekültek minden típusát. Csak két figurájának adja meg az értelmes halál „kegyelmét”, két forradalmárnak: Bottka őrnagynak és Bodilla főhadnagynak. Bottka volt Bem jobb keze, aki a végsőkig kitartott mellette, de amikor reménytelennek látta a törökökkel való együttműködést, Amerikába ment vasutat építeni, tehát dolgozni, alkotni. Bodilla az északdéli háborúban esett el, a déliek fogságában. Halála tanulság arra, hogy az igazi forradalmár megtalálja az érvényes cselekvés helyét, idejét, alkalmát. A többiek viszont, akik csupán sodródtak az eseményekkel osztályhelyzetüknek, neveltetésüknek, jellemüknek megfelelően hullanak ki az IDŐ rostáján. Nyomtalanul, kétségbeesetten és értelmetlenül. Fontos könyv Dobai Péter regénye, mert még ma is igen nagy szükségünk van arra, hogy 1849-ről, a forradalmár kötelességeiről, lehetőségeiről töprengjünk. Horpácsi Sándor !| Cll t\V nv(s: KARAMBOL zívem mi nagyon lent^ ről kezdtük. Akkori ban úgy mondtuk • csó rón. Gábornak egy szál fekete ruhája volt. abban járt vizsgázni: nekem egv szokn " n két blúzom. De szerettük egymást, a többi nem számított. Gábor másodéves volt. amikor megismerkedtünk. én végzős gimnazista. Az. az. igen. az a bizonyos, nagy. halálos diákszerelem: a miénk aztán igazán az volt! És gyönyörűvé talán épp a reménytelensége telté: hogy még csak el sem tudtuk képzelni, hogy is lesz ebből valaha házasság... Gábor szülei vidéken élnek ő valamelyik kollégiumban hányódott, én meg, a szüleimmel, a józsefvárosi szobakonyhában. Oda nem mehetünk, természetesen. Alsó- vagy Felsőbürökpusztára, az ő szüleihez, hisz azok is csak a szobakonyhában, és hozzá hol, te jóságos isten! A legközelebbi kisvárostól is vagy harminc kilométernyire... Nálunk meg szintúgy csak a konyha várhatott volna ránk; de az anyós konyhájára mégsem mehet az ember az orvosi lomá iával, no nem igaz? A kunorgatás. a hihetetlen lemondás esztendei jöttek Spóroltunk, szívem. A szálunktól vontuk meg. de szó szerint értsd! Te. mi olyan szegények voltunk ezekben az években, hogv ha nagv ritkán elvetődtünk színházba hát kettőnknek legfel iebb egy jegyre telt. Az első részt rendszerint Gábor eézte végig, a szüne*ben ideadta jegvét. s a második részre én ültem be. Előadás után aztán elmertük egymásnak. amit a másik nem látott, s csak kikerekedett bennünk az egész darab ... Mosolyogsz? Mi akkor inkább sírni szerettünk volna. És Gábor, képzeld, még ezek közt a körülmények közt is tudott takarékoskodni! Az ösztöndíjából kuoorgatta félre a száz meg kétszáz forintokat. s mire a diplomáját kézhez kapta, tizenkétezre volt a bankban ... De ötvenkilenc kilónál nem is nyomott többet szegénykém, elképzelheted! j
