Szolnok Megyei Néplap, 1975. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1975-01-01 / 1. szám

1975. január 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Móricz Zsigmond ajándéka A helytörténeti gyűjtemények szellemi ereje Antiit or országszerte hozzákezd­tek a helytörténeti gyűjtemények létreho­zásához, nem voltak még vele távolabbi tervek. Mindössze az volt a cél, hogy egv­­egy község értékes múltbéli leletanyagát megőrizzék. így kerültek a helytörténeti gyűjteményekbe a falvakban régebben folytatott ásatások emlékei. Több helyütt ezek ma már valóságos kis múzeumok, mint megyénkben például Jászapátiban, Jászjákóhalmán. Kunszentmártonban stb. Szobrok, épületdíszek, népművészeti tár­gyak; a múlt írásos dokumentumai, bir­toklevelek, adományozási okmányok, nem­zetségtáblázatok, nagy értékek, ritka tár­gyak vannak közöttük. A falusiak — rendszerint egy-egy, a múlt emlékei iránt fogékony — közéleti ember, pedagógus, orvos — vezetésével nagy igyekezettel gyűjtötték össze ezeket a tárgyakat és dokumentumokat. Maguk is érezték azonban, hogy az összegyűjtött „holt anyagnak” valamiképpen életre kell kelnie, mert a bemutatás még nem min­den. Igv értünk el a mához, az elmúlt esz­tendőkhöz, amikor ezek a gyűjtemények a közművelődésben fontos funkciót nyertek. A múlt emlékei a mához szóló tanulsá­got és intelmeket tartalmaznak. — ez mindenki által tudott közhely. De a „múlt neszeit” felfogni — mint Mikszáth mond­ta — okosság és érzékenység kell. kivált­képpen akkor, ha az a cél, hogy értel­mes következtetéseket vonjunk le a lá­tottakból. Egy-egy tárgy, amelyet a hely­béliek ezerszer is láthattak, új ismeretek forrása lehet, ha szakszerűen, helyesen használjuk a közösség tudatának nemesí­tésére, gyarapítására. Lássunk azonban néhány példát. Több helytörténeti múzeumban össze­gyűjtötték a község — vagy a környék — településének középkori emléke nvagát. Vannak falvak, ahol az eddig kiásott tel­jes leletegyüttes a helytörténeti gyűjte­ményben van, szakszerűen konzerválva, rekonstruálva. Az elmúlt egy-másfél év­tizedben az anyag összegyűjtésen fára­doztak. Segítettek a megyei vagy a közeli városi múzeumok régész-munkatársai. Most jött el az ideje annak, hogy szellemileg kiaknázzák a nagyjelentőségű és gazdag tanulságokat hordozó anyagot. A korábbi esztendőkben előfordult, hogy előadásokkal — mondhatni ..előregyártott” programokkal — kerestek fel a TIT-elő­­adók egy-egy községet, amelyek iránt mi­nimális volt az érdeklődés. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat több megyei szer vezete azóta felismerte, hogy programjá­nak alakításában meghatározó szerepük van a helytörténeti gyűjteményeknek. így történt, hogy azokon a helyeken, ahol je­lentősebb középkori, kuruc-kori. 1848-as vagy egyéb emlékanyag van: azzal kezd­tek foglalkozni. A helybeliek ismerik ezt az anyagot, csak éppen arra nem volt eddig mód. hogy teljes összefüggésükben szakszerű ismereteket kapjanak róluk. „Pontosítva” a példát: miért vannak ékes középkori fegyverek egy kis Vas megyei falu helytörténeti gyűjteményében? Ho­gyan kerültek oda? A megyei múzeum és a levéltár munkatársai — egyéb okmá­nyok, történelmi dokumentumok tanulsá­gait is belefoglalva előadásaikba — meg­magyarázták, hogy milyen helyzet volt a környéken akkor, amikor ezeket a fegy­vereket használták, milyenek voltak a tár­sadalmi. történeti, gazdasági viszonyok, milyen kimenetelük volt egyes népmozgal­maknak, és így tovább. Veszprém megyében, néhány községben — kiváltképpen a Balaton északi part­ján a Balaton-feividéken —, nagy szám­ban őriznek a Tanácsköztársaság idejéből való katonai iratokat, direktóriumi okmá­nyokat, valamint a második világháború éveiből származó tárgyi emlékeket. Hely­beli tanárok — de a megyeszékhelyről kiutazó történészek, TIT-előadók — érde­kes előadásokat tartottak ezeknek a tár­gyaknak. emlékeknek, iratoknak történe­téről, egykori rendeltetéséről, megeleve­nítvén a kort és a környezetet. A falu ma­gára ismert: nevek hangzottak el, ame­lyeknek viselői — a leszármazottak — ma is ott élnek. Amint halad előre az idő, — úgy válik történelemmé az a jelen, amit a ma java­korabeli, vagy annál még fiatalabb em­berek mint résztvevők átéltek. Igen sok községben (az illetékes levéltár felülvizs­gálata után) átadták a helytörténeti gyűj­teménynek a tsz-szervezés, a tanácsok lét­rejöttének több irat-csomagját. Ezekből az iratokból feltárul a felszabadulás utáni magyar történelem sok-sok emlékezetes és széles körű ismertetésre érdemes moz­zanata. Milyenek voltak a munka- és gaz­dasági körülmények a szövetkezet meg­szervezése előtt a falvakban? Hogyan tör­tént a szervezés? Kik vettek részt benne? Mi volt az első eredmény? Milyen nehéz­ségekbe ütköztek a szervezésben részt­vevő parasztok, pártmunkások? Hogyan kezdtek működni a tanácsok? Mik voltak az első intézkedések? Hogyan kezdett vég­leges formát ölteni a közigazgatási ap­parátus? Akármelyik kérdéscsoportot érintik, — a mélyén számtalan tanulság, intelem, ér­dekesség. Ez már a mai történelem. A té­mák gazdagsága itt felsorolhatatlan. Hi­szen valamennyi múltbéli emlék — szak­szerű előadás, ismertetés kíséretében — alkalmas arra, hogy értékes tanulságokat nyújtson a jelennek. i Örvendetes, hogy mind több he­lyen felismerik ennek a jelentőségét, és élnek vele. A közösségi művelődés jó forrása valamennyi, mert olyan ismere­teket ad, amelyek a legjobb értelemben vett patrióta-tudatot szolgálják. A saját falu, az ismert környék, táj múltja érzel­mileg közel áll a hallgatósághoz. A kis­községek helytörténete iránt ezért olyan élénk az érdeklődés és nagy a tudás­szomj. Hasznos lesz figyelni rá mindenütt, mert ezrek és ezrek számára jelent szel­lemi gyarapodást. T. L Akkor már én is évek óta dolgoztam, és ma­gam is szaladgáltam minden elsején fele fizeté­semmel a takarékba, így az­tán, mire Gábor lediplomá­zott, nekem is volt félretéve huszonegyem; vagyis ket­tőnknek összesen harminc­ezrünk. Ezzel már lehetett egyet-mást kezdeni, s nem látszott teljesen reményte­lennek valami lakás után nézni. No, nem az élettör­ténetem akorom mesélni, elég itt annyi, hogy a dip­loma után szépen megesküd­tünk. Gábor a kórházban kapott egy szobácskát, én laktam tovább is az anyá­­méknél. és a szabad napjain éltük a házaséletünket... Milyen volt? Fogóddz meg: életem legszebb esztendeje! Az a ful­­lasztó izgalom mindig, a ta­lálkozások előtt! A felsurra­­nások, hol hozzánk, ha a szüléimét sikerült leráznom hol hozzá, a kis kórházi szo­bájába ... Férj és feleség voltunk, szívem, és olyan túlfűtötten éltünk, mint egy jegyespár... Hiszed vagy nem: én el sem tudtam kép­zelni azelőtt, hogy ilyen bol­dogság egyáltalán van a vi­lágon! No, aztán elkészült laká­sunk — szövetkezeti, igen —, és valahára beköltözhet­tünk. Lakás tehát már volt, két és fél szoba, vagyis ti­zenkét csupasz fal. öt ajtó, öt ablak. És tükörsima, üres parketta. Mert bútorunk, az persze nem volt. Meséljem, ami most jött? Az első év: az egyik szo­ba és a rádió. A második év: a másik szoba berendezése. Harmadik év: a gyerekszoba és a függönyök. A negye­dik év: porszívó, televízió, jégszekrény. Ötödik év And­riskánk. A gyerekkocsi. A Mózes-kosár, a babakelen­gye. hatodik év: egy-egy sző­nyeg a két szobába, és a készülődés a másik gyerek­re. De ember tervez. Gábor épp akkoriban kez­dett egy kissé jobban ke­resni: új helyre került, és alakulgatott a magánpra­xisa. Én a két pici miatt ter­mészetesen nem tudtam visz­­szamenni dolgozni, anyám­mal felváltva kínlódtunk ve­lük, s szerettem volna va­laki állandó segítséget, egy megbízható bejárónőt, hogy amint Krisztinkétől tehetem, menjek vissza az intézetbe. De Gábor hallani sem akart erről. Kiszámolta, mennyibe kerülne a bejárónő, s csak fejét rázta, makacson. „Anyád olcsóbb! — mondta, ellentmondást nem tűrőn. — És nekem most minden fil­lérre szükségem van, a ko­csi rniaU.” Igen, szívem. A nyolcadik és a kilencedik év ezzel ment el: kocsira gyűjtött a drágám. S a tizedik év meg­hozta a kocsit. És hozott még' valamit, mert a baj mindig együtt jár: hozta szegény anyám súlyos beteg­ségét. Én újra bejártam már az intézetbe, amikor ő ki­dőlt mellőlem, nem volt hát más, mint az, hogy a gyere­keket óvodába adjam. Mi az intézetben hétkor kezdünk, Gábor nyolckor a rendelőben. Én tehát ötkor kelek, elkészülök, keltem a gyerekeket, reggelit adok, sietve, mert hatkor ki kell lépnem a kapun, hisz ha nem érek velük fél hétig az óvodába, elkésem az intézet­ből. Tehát kelek ötkor, mon­dom, rohanás, mosakodás, öltözés, öltöztetés, reggeliké­szítés és reggeliztetés, aztán rohanás a tömött buszhoz, átszállással rohanás az ovi­ba. megható búcsú, és ro­hanás a villamoshoz, ki, az intézetbe. Amikor ott be­esem az ajtón Gábor nagy­jából akkor kelhet. Minek is kelne előbb; hiszen csak nyolckor kezd, és dolgozik éppen eleget! Igen, szívem, ez így fest elméletben. Az elején még lábujjhegyen jár­tam, és a kicsiket suttogva költügeltem, fel ne verjük Először csak a tárgyak gyűltek körénk ... A puha, finom anyagból készült pongyola, melyet Kisanya minden karácsony­kor ott talált a feldíszített fa alatt; a gyönyörű sárközi parasztruha, Lili ajándé­ka... Nem tudom, mikor tűnt elő az arc, a huncutul mo­solygó, amint félrehúzódva szemlélte az ajándékozottak örömét, az ő szerény, szép ajándékát... Móricz Lilivel, Móricz Zsigmond legkisebb leányá­val beszélgetek a régi ka­rácsonyokról, pontosabban az ünnepekről, meghitt pil­lanatok csendjében rejtőző emlékekről. — Apunak különleges ér­zéke volt az ajándékozás­hoz — kezdi az emlékezést. — Nagyon szeretett mások­nak örömet okozni, alkal­manként hatalmas méretű csomagokkal leoett meg mindannyiunkat, azt azon­ban soha nem láttuk, mi­kor csempészte be a lakásba ezeket a csomagokat. Gon­dosan vásárolt, soha nem kellett az ajándékait visz­­szavinni, cserélni... A fát mindig közösen díszítettük mi, a család, abban nem vett részt. Amikor elkészül­tünk, félrevonultunk, ő pe­dig valóságos . kirakodóvá­sárt rendezett a fa alatt. Mi­kor végzett a csomagok el­rendezésével, csengetett és kiosont a szobából... Még felnőtt korunkban is, egy kisgyermek ámuló izgalmá­val jött velünk vissza a ka­rácsonyfához. Sikoltoztunk, táncoltunk, ő csak állt és fi­gyelt bennünket. — Hogy szerette-e az ün­nepeket? — Ügy fogalmaz­nék inkább, nem zavarták őt az ünnepeli. Ha gondo­latban valami gyötörte, egy regényen vagy bármilyen íráson töprengett — néhány órára abbahagyta a munkát, de azután ugyanúgy dolgo­zott karácsony éjjelén is, amint más hétköznapokon, lógott szájában a cigaretta, földre hullott hamu- és pa­pírhalom körülötte... Az ő igazi ünnepei, úgy hiszem, azok az órák voltak, amikor befejezte egy-egy munkáját, ha valamiről úgy érezte, hogy sikerült. Ilyenkor, egy­szerű hétköznapokon is, ün­nepelt az egész család. A belőle lassan oldódó derű az apjukat. Pihenjen csak szegény, dolgozik eleget! Ja­ja. de ez csak az elmélet, szívem, és hidd el, más a gyakorlat! A gyakorlat úgy fest, hogy én a fogvacogtató hidegben elindulok a két gyerekkel a hajnali sötétben, felvergődöm velük valahogy a degeszre tömött buszra, tipródunk, reszketünk, hogy le ne rúgjanak róla, aztán ugyanezt másodszor is, és amikor az óvoda kapujában elbúcsúzom tőlük, akkorát sóhajtok, hogy néha már lelkifurdalásom támad: nem bántam én meg valójában ezt a két gyönyörű gyere­ket? Eleintén csak átsuhant bennem, meg-megkísértett. később már követelődzőén dörömbölt agyamon a gon­ddá'.: az apjuk most fordul a másik oldalára ... De még ez is csak elmé­let volt, szívem. A gyakor­lati próba most jön. Egyszer csúnya baleset történt, gá­zolás ilyesmi, és a forgalom elakadt az utcánkban, a vil­lamosok, buszok megtorlód­tak, csupán a gyalogosok mehettek tovább, s a fürge, mozgékony kiskocsik kerü­lővel. a mellékutcákon. Hát ott állunk, szívem, a percek múlnak, negyedórákká, majd félórákká állnak össze, s még mindig semmi. Hatkor indu­lunk, mondtam már, de fél mindannyiunkra átsugárzott, úgy érfeztük, könnyű lesz élni... — Milyen ember volt Mó­ricz Zsigmond? — Nagymama egyszer azt kérdezte tőle: „Hol szorult benned a vadság?” — Az írásaiból sistergő indulatot, akik jól ismerték, nem ér­tették, akik nem ismerték, túlértékelték. Hányszor hal­lottam visszaemlékezni em­bereket arról, hogy milyen jót mulattak Móricz Zsig­­monddal. A valóságban nem ivott, nem dohányzott (ez utóbbit csak munka közben, akkor azonban nagyon so­kat), soha nem káromkodott. Hogy az Űri muri írója egyetlen pohár bor mellett „mulatta” át az éjszakákat — ezt el sem hitték volna. — Valójában, másként nem figyelhette, nem is írhatta volna meg olyan jól a kü­lönböző jellemeket — ám a közvetlen környezete úgy látta, hogy jókedvű, szeme csillog, előtte félig töltött pohár... mit is hihettek vol­na mást, minthogy duhaj ember? — Inni, igazán a pezsgőt szerette, de abból sem sokat... — Jellemző szokása, szen­vedélye, hobbyja? — Mindig éjjel olvasott. Amikor lefeküdt, körbe vet­te magát könyvekkel, ki­rakta őket, mint bástyafo­kokat ... — Nagyon szerette a te­hetséges embereket. Kapott egyszer egy kéziratot. Koc­kás papírra, kézzel írott, te­hetséget sejtető írás volt. Válaszolt a feladónak, kérte keresse fel a szerkesztőség­ben, újabb írásokat is kért. És mert hosszú időn át nem kapott feleletet, felkereke­dett, személyesen elutazott hozzá. Amint utólag meg­tudtuk, a tehetséges kézirat szerzőjének nem volt annyi pénze, hogy felutazzon Pest­re, Móricz Zsigmondhoz. Ezt megírni 'pedig — szégyellte. nyolc: és még mindig nem mozdulunk. A gyerekek fáz­nak, nyöszörögnek, türelmet­lenkednek, sírni kezdenek; én meg, gondolhatod, az őrü­lésig vagyok már: ennyit még összesen nem késtem az életben, mint amennyit ma reggel fogok!... Végre jó hír fut végig a hosszú-hosszú, rosto­koló kocsisoron: talán most már majd indulunk. Fél nyolc is elmúlt már: ki­nézek az ablakon, és kép­zeld, a kocsinkra hull a pil­lantásom! Ördög tudja, hogy is van ez: Moszkvics. Moszk­vics — de én ezer közül is nyomban megismerem a miénket. A gyerekek sírnak itt mellettem a hidegtől, ne­kem merő jégdsap a lábam, és Gábor zakóban ül a fű­tött kocsiban, és épp most gyújt rá lassú, ráérős moz­dulattal az első cigarettájá­ra. Aztán körülnéz, hogy a hosszú torlódást elkerülen­dő, merre vehetne egérutat. Te. ha az ember nagyon akar valamit, sikerül! Irtóz­­tató erővel szuggerálom és képzeld. Gábor felnéz, rám­pillant. Kétségbeesve intek a két gyerek felé. s mutatom, hog'- leszállunk, várjon s vigyen tovább bennünket. Derűs arcán egy pillanatnyi felhő, órájára pillant, majd udvariasan fejet ráz. és már kanyarodik is be az első — Jól gazdálkodunk-e Mó­ricz Zsigmond hagyatéká­val? — Köszönöm, hogy meg­kérdezte. Ebben az évben lenne 95 esztendős. A nyá­ron, születésnapján. Leány­falun kis ünnepséget ren­deztek. Sok szép emlékező mondatot hallottam, mégis, ugyanolyan hiánvérzet tá­madt bennem, mint minden alkalommal, ha róla esik szó. Hogy mi az, amit hiá­nyolok? — Az őszinte sza­vakat arról, személy szerint ki. mit köszönhet Móricz Zsigmondnak? Egy szép jel­zőt. Egy igaz mondatot. Akik a csodálatosan szép „olcsó” könyveket vásárol­ják, vajon tudják-e, hogy egész életében arról álmo­dott, hogyan lehetne megva­lósítani, hogy nemes iroda­lom váltsa fel a ponyvát? Szövetkezetekről, tanult pa­rasztokról álmodott... Vá­gyaival, küzdelmeivel itt él ma is, közöttünk... ezért nem érzem méltónak hozzá, a klasszikusoknak kijáró ódon tiszteletet csak. Igaz, írói hagyatékát megőrzik a könyvek. Én az ember em­lékéért aggódom. Az embe­rért, aki nem ismerte a rosszindulatot, aki bizalmá­val megajándékozott min­den ismeretlent, aki egy hír hallatára kész volt akármi­lyen fáradtan vonatra száll­ni és elutazni az ország má­sik végére... — Emlékszem egy kará­csonyra. Már beteg volt, sú­lyos anyagi gondokkal küz­ködött. Este, a csengőszó után, amikor bementünk a szobába, a fa alatt egy kis zsák földimogyorót talál­tunk. Nem volt pénze, és mégis, olyan ajándékkal tu­dott meglepni, melynek mindannyian örülünk, mely­ből mindannyiunknak jut... Móricz Zsigmond arca, amely az időben lassan tá­volodik — nem mosolyog. Csendesen figyel, félrehaj­­tolt fejjel. Bennünket, em­bereket. Örülünk-e ajándé­kainak? László Hona mellékutcába. Én meg ma­gamhoz húzom a két resz­kető csöppséget, és átkozom, átkozom, átkozom magam­ban azt a gazembert. Kilenc­re értem be aztán az inté­zetbe. csontig fagyva. Aznap határoztam el, hogy elválok tőle. Nem rögtön persze, hiszen az ilyesmi iga­zán nem könnyű dolog; mil­lió szálat kell az embernek eltépnie. S nekem különö­sen sokat kellett, hisz mesél­tem róla. mennvire szeret­tem. Eltartott vagy másfél évig, amíg végképp elszán­tam magam. Most lesz nem­sokára a második tárgyalá­sunk. Hidd el, nem tehettem másképpen. A házas­ság végül is közös vál­lalkozás, nem ? Én legalább is ezt tanultam a szüleim házában. Ha nyomorgunk: együtt nyomorgunk. Ha jól megy sorunk: együtt él­vezzük. De hogy az egyik filléreskedik. gondok közt él, a munkában megszakad, vál­­lá' két kisgyerek és egy négytagú háztartás minden t-rhe. a másik meg ezalatt vrgan éli világát. kénv°,''m­­ben, fűtött kocsiban s gond nélkül urizál — ez tartha­tatlan! Mondd, szívem, nincs iga­zam?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom