Szolnok Megyei Néplap, 1974. szeptember (25. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-01 / 204. szám
I SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1974. szeptember 1. pásztor — eléggé öreg ember volt már, talán hatvan—hatvanöt esztendős - — fát vágott egv széles, magas tüskén. Mellette egy nyolc-kilenc év körüli t fiú szedte össze a fadarabokat. Mindketten hallották a lovak dobbanásait, aztán azt is, hogy megállnak a hátuk mögött, aztán a gyufa ser- cenését, ahogyan rágyújtanak a hátuk mögött, de nem fordultak meg, vágták tovább á fát. mintha semmit sem hallottak volna. A két fegyveres a fenyvesből lépett elő, előzőleg hosz- szú ideig álltak a fák rej- tekében. és nézték a pásztorokat. a nyájat, az apró kunyhót, a szaladgáló s fel- felcsaholó kutyát. Aztán keresztül jöttek a legelőn, és a két ember mögött megállították a lovaikat. Ott álltak mögöttük, fújták a füstöt, és hallgattak. A derekukon pisztoly, a hátukon keresztben átvetve a puska, a lábaikat meg kilógatták a kengyelből. i Telt az idő, csend vőlt —; mintha nem is négy ember állna ott egymás közelében. Pedig hát embernek szülték őket: a fegyvereseket is. a pásztort is, meg a gyermeket is. Amikor végigszívták a cigarettát. akkor az egyik fegyveres a nyeregből leakasztott egy nagy gumibotot, és rászólt az öregemberre: — Te, öreg! mondta. A pásztor éppen ütésre emelte a fejszéiét, de nem sújtott le vele, hanem gyorsan letette maga elé a földre. lekapta a fejéről a kalapját. megfordult. % s úgy, födetlen fővel, meghajolt egészen mélyen, amennyire csak tudott, nem szólt, nem tu emelte fel a tekintetét, csak állt ott a ló előtt, meghajolva. a kalapja a kezében. könnvű, fehér haját meg azonnal meglebbentette a szellő. A gyerek, mintha egy szót sem hallott volna, szedte tovább a fát. és rakta kupacba, a többi mellé. Telt az idő tovább, a fegyveresek nem szóltak. az öreg meg ott hajolt előttük, meg sem moccant. Később aztán megszólalt a fegyveres, de soká, a lovak már dobbantgattak, csavargatták a fejüket. — Láttál valakit? — kérdezte. Az öreg azonnal válaszolt, olyan gyorsan, mint ahogyan a fejszéjét is letette maga elé, a földre: — Nem láttam senkit! A másik fegyveres közelebb léptetett: — Azt kérdeztük: láttál-e embert errefelé! — Nem láttam embert errefelé! — mondta az öregember. A tekintete a földön nyugodott. a bakancsát látta, füvet, meg a ló patáját. — Gyere közelebb! — mondta a gumibotos. Odament egészen közel a lóhoz. — Még közelebb! Odaállt a ló lábához. — Még! Odament egészen a fegyveres csizmája elé. A csizma hegyét látta, a kengyelt, ét a ló hasából egy darabot, meg a füvet. A fegyveres lenyúlt a gu- mibottaí az öreg álla alá, és a magasba emelte az arcát. Az öregnek a dereka előrehajolt. a feje meg hátra a tarkójára. a szemét nem emelte fel. nézte a lovas térdén a nadrágot meg a kengyelszíjat. Nyelni szeretett volna, de nem tudott a gumibottól. A fegyveres nézte az arcát. A csuklóját ráfeszítette a térdére, úgy tartotta a gumibotot az öreg állához, és tartotta egyre magasra a fejét, és nézett bélé az arcába. Aztán elvette a botot, és ráütött a pásztor vállára. Csend volt. — Mehetsz! Az öreg megfordult, de gyorsan visszament a tuskóhoz, a fejére tette a kalapját, aztán vette á fejszét, magasba emelte, és vágta tovább a fát. Amikor a negyedik vagy ötödik darabot törte széjjel, a fegyveres rászólt: — öreg! Megfordult, lekapta a kalapját, meghajolt, a szeme földön — mindent pontosan úgy, mint az előbb. — Hány éves a fiú? — Nyolcéves a fiú ... — Te neveled? — Én nevelem! Sánta Ferenc: Csend lett. Dobbantak a lovak patái, az öregnek csattogott a fejszéje. — Fordulj meg! — mondta a fegyveres, és leengedte a csizmáját. A gyerek megfordult. — Nézz előre! A gyerek felemelte a fejét. — Mit látsz? — Látok: arrább hegyeket, eget, fákat, eztán látok kunyhót, előtte karókat, rajta edényt, kecskét, tűzhelyet látok... — Na indulj előre! Utána léptettek ők is, hagyták, menjen egészen a kunyhó elé. Ott aztán megállították. Alacsony pásztorkunyhó volt, előtte karóra tűzött néN* a s acik A másik megszólalt: — Mióta neveled? — Egy éve nevelem! — Hány' éves a fiú? — Nyolcéves a fiú! — Te neveled? — Én nevelem! Közelebb léptetett:, — Láttál erre embert? — Nem láttam erre embert 1 — Mehetsz:! — mondta a másik. Hallgattak. —*Te fiú! — mondta a gumibotos. A gyermek karja tele volt fával, indult a kupac felé, hogy odarakia a többi mellé. Megállt, ledobta a fát a lába elé, gyorsan levette fejéről a sapkáját, meghajolt, és úgy meghajtott derékkal megfordult. Megkapta a szél azonnal az ő haját is. Látta ő is a lábát, meg a füvet a földön, _ — Hány éves vagy? Azonnal — úgy, ahogyan ledobta maga elé a karjaiból a fát — válaszolt: — Nyolcéves vagyok! — Ez az öreg nevel? — Ez az öreg nevel! — Mióta nevel? — Egy éve nevel! — Ez az öreg? — kérdezte a másik. — Ez az öreg! —- Nagyapád? — Nagyapám! — Gyere ide! — mondta a gumibotos. Odament — akár az öreg — a ló elé. — Közelebb! Odament pontosan a csizma elé, de annyira alacsony - volt, hogy meghajlított derékkal nem érte el a feje a csizmát, ott volt majdnem a ló hasa alatt. Nem is látott egyebet, csak a füvet meg a cipőit. A fegyveres megmozdította a lábát, a csizmának az orrát bedugta a gyerek feje alá, megkereste az_.állát és megemelte a fejét. — Feljebb! — mondta. A gyerek magasba emelte a fejét, hátraszorította egészen a tarkójára. Még sohasem látta a fegyveresek arcát, és nagy kíváncsiságot érzett, hogy felemelje a szemhéjait. Aztán lehunyta a • szemeit. — Nyisd ki! Nézte tovább a meggyűrött bőrt a csizmán. — Láttál erre embert? — Nem láttam erre embert! Tele lett az ő szája is nyállal. — Azt mondtad, hogy az öreg nevel! — Azt mondtam, hogy az öreg nevel! hány edény, "jobbra kikötött kecske, fehér, mint a hó, közelebb, kövek között, ham- vadt,'reggeli tűz. A gumibotos beállt a gyerek mellé, és a lábával elfordította a kecske felé. — Ez mi? — Ez kecske! S,; — Nézd meg jól! — Megnézem jól! A másik megszólalt: — Mi ez? — Kecske! — mondta a fiú. A fegyveres odatámasztotta a csizmáját a gyerek oldalához : — Fordulj! Ott volt arrább a nyáj, ko- lomp nélkül, egyetlen ko- lomp nélkül legeltek, egyetlen kolomp nem volt egynek sem a nyakában. — Hívd ide á kutyát! A fiú odahívta a kutyát. Jött lassan, oldalogva, aztán odasompolygott, és leült a gyermek lába elé. — Figyelj rám! — mondta a fegyveres. — Ez. ami itt fekszik a lábad előtt: ez micsoda? — Kutya — mondta a gyermek. — Nem.:: Ez. ami itt fekszik a lábad előtt, kecske, nagy, fehér kecske! Értesz engem ? A fiú hallgatott. A fegyveres a gumibotot rátette a fiú fedetlen koponyájára. Végigfektette rajta, pontosan középen szelve át a koponya domborulatát úgy, hogy a vége messze előremeredt a fiú szemei előtt. A másik fegyveres közelebb jött, és megállt a lovával mellette, egészen közel, any- nyira, hoev csizmájának szára hozzáfeszült a gyerek vállához. — Tehát? A gyerek nézte a kutyát. A fegyveres, amelyik most jött oda a fiú mellé, elővette a gumibotját és könnyedén ráfektette a vállára. — Mondjatj szépen ... — Tehát!... Mi ez itt, a lábad előtt? A gyerek nézte a kutyáját. — Kecske... — mondta. — Nagy, fehér kecske! — Nagy, fehér kecske! A fegyveres elrugtatott mellőle, a másik levette a fejéről a botot, és a lábával a kecske felé fordította a fiút. — Ez pedig.;. ez itt kutya! Értesz engem? Ráfekteíte a botot a fiú fejére. — Igen! — Olyan közepes nagyságú, sem kicsi, sem nagy, sötétbarna kutya! — Igen! — mondta a gyermek. — Hogy hívják? A gyerek hallgatott. — Hogy hívják ezt a kutyát? — Cézár.:; — Menj! — szólt a másik —■, és simogasd meg szépen úgy, ahogy szoktad, és mondd közben a nevét is... A másik megint felemelte a lábát, és a talpát a fiú hátába vetve, óvatosan előre tolta. — Cézár! — mondta a gyermek, amikor a kecskéhez érkezve rátette tenyerét a fejére, a szarvai közé. — Cézár! — És mit szoktál még mondani neki? A fiú ott hajolt a kecske nyaka mellett, a sapka a kezében, a szeme a földön. — Kiskutyám ... — mondta. Csend lett. — Gyere ide! Otthagyta a kecskét, és odament a fegyvereshez, de most már nem állt meg a ló előtt, hanem elment esészen a csizmáig. A fegyveres felemelte az állát. Ismét nyelni szeretett volna, de nem tudott, a torkára feszülő csizma miatt, szerette volna felemelni a tekintetét, de nézte mozdulatlanul a csizmát az arca alatt. — Mehetsz! „ Amikor félúton volt a fiú az öreg felé. a fegyveres utánaszólt. Megfordult, és meghajtotta a derekát. — Láttál erre embereket? — Nem láttam erre embereket ! — mondta. Még állt ott egy darabig. A fegyveresek Rágyújtottak, szélnek eresztették az első füstöt, és beálltak egymás mgllé a lovaikkal. — Mehetsz! — mondták aztán. Az öreg egész idő alatt vágta a fát, meg sem fordult, dolgozott, mintha senki sem lenne a közelében. Ez a kettő meg ott állt a hátuk mögött — a gyerek szedte a fát — amíg elszív- ,;i}j ták a cigarettájukat. Hallgattak, fújták a füstöt, és nézték a pásztorokat. Aztán eldobták a cigarettát, az egyik megemelte a gyeplőt, utána a másik is, és lépésben, míg kiegyenesedve a nyeregben megdobták a hátukon a puskát, mentek tovább. Elrejtezem a fustkodszurkesegóe. Igaz, köhögtet. De mögötte senki sem követheti A távozó lépéseit. Köhögve és bicegve vonszolódik: Az élet lopja magát. Nem először. Hányszor bújt régen is Ködökbe, mocsármagányba Hatalmasabb ellenség elől Erőt gyűjteni és kivárni Az első alkalmat, első, Ködön átnyílalló Rőt sugarát a győzelemnek! Mindig volt kiút. Csak türelem kell A figyeléshez, a némasághoz, A névtelen, az észrevétlen Léptekhez, léthez. Mindig volt kiút. Mindig volt felszabadító szövetség. Most nagyobb ellenség, hátrányosabb Feltételek között. Nagyobb a köd, szűköl, szorongatott A türelem, sajogva sántikál. De a ködön túl micsoda új szövetség Vonul föl mentesítő Villámhajóhadával! Köhögve, vonszolódva Odáig éllopózni, x A füstködszürkeséget Névtelenül kibírni, Türelemmel a tenger Felé a mi titkos észak- Nyugati átjárónkat Füstködben megtalálni Előre, pionírok! Bajor Nagy Ernő: ESTI SARKAM H ra azt a szót hallom, pályatévesztett — máié is Szollárra gondolok. Pedig a péklegények elejéhez tartozott: pontos volt. rendszerető; a kenyérnek és zsemlének, amihez ő dagasztotta a tésztát, olyan íze. illata volt. hogy máig érzem. Szollárt azért tartom ma is pályatévesztettnek, mert ötvenéves. magányos szíve csak két dolgot szeretett igazában: bennünket, a környék vásott gyermekeit és egy ácslegényt ábrázoló szobrot, aminek képét albérleti ágya fölött őrizte s a szájhagyomány szerint az eredeti mű egy szicíliai kisváros piacán állt. Tulajdonságai közé tartozott, hogy ügyes szobrocskákat formált kenyértésztából. Magam is sokat játszottam sakkjával, amit kenyérbélből gyúrt, és előttem van arcának keserűsége, amikor egyszer megjegyezte: „Most már börtönképes úriember vagyok, mert társaimat jól ellátom majd sakkal, lovasszoborral, reliffel, meg mindennel, amire csak egy rabnak szüksége lehet.” Egyik nyáron Szollár munka nélkül maradt. Hiába járta sorra a liszttel behavazott pékműhelyeket, a félmeztelen főnökök maguk is arról panaszkodtak, hogy maholnap végleg kihűl a kemencéjük. „Mert már alig esznek kenyeret az emberek, alighanem datolyám élnek” — fakadt ki az egyik, horpadt köcsöghöz hasonló pékmester. Egy pék volt, akit még nem rázott meg a válság förgetege, bizonyos Jamricska Lajos. De az meg olyan rossz ember volt, hogy minden maszkírozás nélkül fölvállalhatta volna a Lucifer szerepét. Ez a Jamricska végigmérte a jelentkező Szollárt, és csak ennyit mondott: „Azt mondják, maga akkora elme, hogy az ész még szétveti a fejét. Okosnak itt vagyok én.” 1 Szollár csendesen megfelelt* neki: „Akkor isten óvja meg tűztől, víztől, kártól, jó szerencsétől meg a szeme világától.” És behúzta maga mögött az ajtót becsületesen. lamricska csak köpött J utána egyet, ami dicséretes önuralmat jelent, mert a mester az erejétől olyan pofont adhatott volna a nyelves segédnek, hogy annak egyik szeme a másikhoz koccan. Szollár Mátyás így békességben hazament. Attól kezdve állás után nézendő, näponta begyalogolt Pestre, Utána visszaballagott, és favágással, kerti munkával, vízhordással, keritésrepará- lással megkeresett olykor egy-egy tányér főzeléket. Napról napra fogyott. Szinte már átderengett rajta a napfény, mint a sárga boros- tánytálakon, s bizonyos rossznyelvű asszonyszemélyek azt hírelték róla, hogy már árnyéka sincs, mert nincs rajta semmi, amiben fönnakadna a napsugár. w f ikor Szollár ilyenné vált, és már nem merte vállalni, hogy felfűrészeli Bogács állomásfőnök úr téli tüzelőjét, mert keveslette hozzá az erejét, megszólított engem: „Szólj a gyerekeknek, hogy jöjjenek ki a Katonarétre. Látnak majd valamit, ha már besötétedett”, Persze, hogy ott voltunk, előbb még, mint a vacsoracsillag. Szollár szótlanul babrált egy olyan hatalmas papírsárkánnyal, amilyenről még nem is hallottunk. Bár nem tudtuk, mit csinálhatnánk, pillanatonként felajánlottuk segítségünket. Ö komor sietséggel rázta a fejét, még csak nem is válaszolt. Csak a föleresztésnél engedte, hogy megfogjuk a hatalmas szerkezetet, mert egymaga nem bírt volna vele. Amikor a sárkány fölfutott az augusztusi égre, mindnyájan megrettentünk. Jó magam szólni sem mertem, csak szótlanul oldalbabök- tem padszomszédomat, Focit, az pedig némán bólintott, PAPI LAJOS: SZAKÁLLAS FEJ Vas István: Mindig előre
