Szolnok Megyei Néplap, 1974. június (25. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-09 / 133. szám

>

1974. június 9.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

7

ÖRKÉNY ISTVÁN:

Vannak-e fák Velencében?

*

r

Párizsban az ember először valamelyik kávéházban lesz honos. Diákkoromban a Cafe Soufflot-ban vertem gyökeret.

☆

Délelőtt jobbadán diákok ültek a teraszon. Többnyire lányok. Csupa csúnya lány. Csúnya amerikaiak, csúnya ikrek, csúnya kanadaiak, csúnya mexikóiak. Csak egy csinos lány ült a bárpult sarkában. Átsuhant rajtam: bár nézne rám. Bár kelne föl. Bár ülne hozzám.

Egyszer csak fölkelt, és átült hozzám.

— Maga magyar? — kérdezte magyarul.

— Honnan tudja? — csodálkoztam.

— Rájöttem — mondta. — Gitta vagyok.

— Honnan jött rá? — kérdeztem. — Nem is értem.

— Megérzés — mondta. — Talán az újságból, amit olvasott.

— De ez a Paris Soir — mondtam.

— Az miért baj? — kérdezte.

, — Mert ez francia újság.

[ — Hát aztán? — kérdezte.

— Ebbői nem jöhetett rá — mondtam.

— Miért ne jöhettem vol- ha rá? — kérdezte.

— Mert ezt nemcsak magyarok olvassák — mondtam. — Sőt.

— Mondtam, hogy megérzés — mondta. — Vagy nem mondtam ?

I — De'mondta.

— Hát akkor mit akar? — mosolygott rám. — Ne legyen már olyan kis makacs.

L, > ft

A Pantheon háta mögött

laktam. Harmadnap reggeltől estig szakadt az eső.

Hanyatt feküdtem és cigarettáztam. ö félkönyökre dőlve feküdt mellettem, és mesélt.

— Utaztam is — mesélte, i— Jaj, hogy- én milyen nagyon szerettem utazni!

— És merre jártál? — kérdeztem.

— Spanyolországban turnéztam egy operettben. Rém édes emberek a spanyolok.

— Hol léptél fel? — kérdezem. — Madridban?

— Dehogy Madridban — mondta. — Brünnben.

— Brünn — mondtam — nincsen Spanyolországban.

— Te kis földrajztudós — mondta, és megcsókolta a homlokomat. — Én már 14 éves koromban a szultán előtt táncoltam.

— Amikor te 14 éves voltál, akkor már régen elkergették a szultánt — mondtam.

— Mit tudsz te! Nagy bődön méz volt előtte. Csak beledugta az ujját és lenyalta.

— Akkor az nem török v szultán volt — mondtam.

— De török — mondta, és elcsókolta ajkamról a füstöt.

— Törökország akkor már köztársaság volt — magya- . ráztam. — Kemál pasának hívták az elnököt.

— Azt hiszed, mindent tudsz? — mondta megbán- tódva. — Inkább nem is mondom tovább.

— De mondd tovább — kértem.

ür

Egyszer csak eltűnt. Két hétre nyoma veszett. Minden sötétszőkének utánafordultam, nem Gitta-e. Aztán érkezett egy képeslap Berlinből, a Brandenburger Torral. „Imád Gita” volt ráfirkálva. Azán sokáig semmi. Aztán megjött ő.

— Egy fakereskedő vitt magával — mesélte. — Meg akarta mutatni Velencét. Tényleg, nincs még egy olyan város.

— De hiszen Berlinből írtál mondtam.

Ezt kár volt mondanom. Hiszen, magyarázta, hazudhatna is. Ha én ragaszkodom ahhoz a képeslaphoz, miért ne mondhatná, hogy Berlinben volt, a nagymamájánál? De ő bevallja Velencét. A fakereskedőt is bevallja, mert nem szeret hazudni. Még a második fakereskedőt sem tagadja, az első fakeres- kédő ügyfelét. Az ő révén került össze a harmadik fakereskedővel, aki elsősorban bükkfával dolgozott. Valójában ő, aki született velencei volt, mutatta meg neki a várost. A negyedik fakereskedő fenyőfával kereskedett. Ennek saját motorcsónakja " volt, azzal járták a lagúnákat.

— Megnézted a Dózse-pa- lotát? — kérdeztem.

— Csak úgy — mondta —, mert nem nagyon érdekes.

— És a Frari-templomot?-i- Azt is csak úgy — mondta —, mert Velencében nem az az érdekes.

— Hát mi az érdekes? —

kérdeztem.

— Hogy Velencében menynyire szeretik a fákat — mondta. .

— De hisz egyetlen fa sincs. Velencében — mondtam.

— Hisz épp ez az — mosolygott eltűnődve. — Njncs még egy olyan város a világon.

■ír

Aztán jött az ősz, és háborús hírek jöttek. Egyre ritkábban láttam. Amikor utoljára járt nálam, egy kis szövetmintát vett ki a táskájából.

— Tudsz franciául? — kérdezte.

— Egy kicsit. I'

— Ezt úg$ hívják, riboul- dine. Mi lehet ez?

— Ügy is lemegyek a könyvtárba — mondtam. — Majd megnézem a nagy Sau- vageau-t.

— Mi az?

— Egy szótár.

— Nem olyan fontos — mondta. — Inkább vegyél nekem egy ruhára valót.

— Nincs pénzem — mondtam.

Ennek nem nagyon örült. A fejét törte valami megoldáson.

f— Hát miért nem küldetsz? — kérdezte aztán.

— Mert nem lehet — mondtam.

— Nincs apukádnak pénze? — kérdezte.

— De van — mondtam.

— Akkor sem küldhet? — kérdezte.

— Akkor sem — mondtam —, mert valutazárlat van.

— Egy ruháravalót sem lehet küldeni? — kérdezte.

— Nem lehet — mondtam.

— Nekünk nincsen valutánk.

y- Jaj nekünk, szegény magyaroknak — sóhajtotta.

— Már megint el fogjuk veszíteni a háborút.

Sírt egy kicsikét, aztán elment, és nem mutatkozott többé. Vártam, vártam, de Gitta csak nem jött. Pedig hiányzott. Sokszor hazudott', nem is volt különösen okos, de a háborút tényleg elvesztettük.

\

Csanádi János:

RAGYOGJ

CSAK,

ÉLET

Mert semmiség'cz: ragyogj, ragyogj, csak, élet (Hős-tetteink senki nem adja össze), lobogj a virradatba, mely kezdet is és vég is; ragyogj az alkonyatba, mely ugyanazt jelenti jura kakukszavával, amit,a kakas hangja.

Mert semmiség ez. Egy-tengelyű az élet; sejtek pusztulnak, kélnek az örök láncba öltve; örvendenek a jények fotoszintézisének, s ficánkolnak a gépek, mint mestere szavára reng groteszkül a fából kifaragott királyfi!

Mert semmiség ez: százezernyi vad évnek nyomán emberré válni naponta virradatra, mely kezdet is és vég is, és ugyanazt jelenti fura, kakasszavával, amit a kakuk, hangja.

E.ASS JANOiá RAJZA

SOBOR ANTAL:

VENDÉGLŐ

KÁNIKULÁBAN

A zongora melletti asztalnál ült; már megrendelte az újházi tyúklevest, fölemelte arcát a ventillátornak, amely vele szemben a falon disz-’’" krét zümmögéssel cserélte a levegőt. Hunyt szemmel átadta magát a lágy szellőnek, kedvét lelte az alkalmi örömben. A pincérek szokatlanul nagy porcelán tálban hozták a tyúklevest, el-' helyezték a zongora melletti tánctéren.

Fölállt, nyomban levetette a zakóját, a szék támlájára helyezte, gondosan eligazította, hogy ráncot ne vessen a finom nyári kelme. Levette a nyakkendőjét, az ingét, szépen a támlára teregette őket. Leült, megoldotta fényes cipőjének zsinórját, lehúzta a lábbelit, aztán a zoknit. A hajladozástól kissé elíáíadt, enyhén gyöngyözött homlokán, orrán a verejték. Kevés pihenő után kigombolja a nadrágját, előbb egyik, aztán a másik szárából bújt ki.

Nem nyújtott illetlen látványt, hiszen a legfinomabb márkájú bánion fürdőnadrágot viselte. Egy keveset várakozott, majd arányait meghazudtoló fürgeséggel a levesestül peremén termett, és lassan, minden sietség nélkül beleereszkedett a levesbe.

Néhányszor meghimbálta magát, le s föl rugózott. E gyakorlatok közben hol ál- lig süllyedt a levesbe, hol pedig hasig kiemelkedett belőle.! Hirtelen mozdulattal hanyatt dőlt, lebegett a felszínen, hatalmas fölfújt mellkassal. Elnézegette a levesből előkandikáló lábujjait, játékosan megmozgatta, billegtette őket. Aztán csapkodni kezdett, úszó mozdulatokat tett. Hasra fordult, lebukott, bugyborékolva tűnt fel újra meg újra. Pillangóúszásban szelte át a tálat, később csöndes mellúszásra váltott. Hörpintett a levesből, szájából szökőkútszerűen fölspricceile, majd csintalanul fröcskölt, locsi-pocsizott az újházi tyúylevesben. Végül elcsendesedett, középütt megállt, és hatalmas hörpö- lésekkel szívta magába a levest. Itta, nyelte, felszíne egyre apadt, mind sekélyebb lett, szemlátomást fogyott. Fenékig elnyelte, ügyelve a leves tizennégy karátos aranyának minden cseppjére. Ezután a tál széléhez ment, fölszökött á peremére, ügyesen elhelyezkedett rajta, úgy, hogy a ventillátor légárama testének lehető legnagyobb felületét érje.

Hamarosan megszáradt, lelépett a tálról, fölvette előbb a nadrágját, majd a zoknit és a cipőt, aztán az inget, a nyakkendőt, végül a zakót. Visszaült a székére, kényelembe helyezte magát, várta a következő fogást. Körültekintett az éttermen, elegáns mozdulattal végigsimított aranyszőke haján, két ujjúval égy csinos hullámot nyomott bele.

/

DONÁTH QYULA RAJZAI