Szolnok Megyei Néplap, 1974. április (25. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-14 / 87. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1974. április 14. THURZÓ GÁBOR: APÁM HÁZAI A pám szenvedélyesen . vásárolta a házakat. Az egyiket még ki sem fizette, el sem adta, máris megvette az újat. őrá alig emlékszem, de emlékszem a házaira. Fent a Farkasréten, a Kamaraerdőben, a Vincellér utcában... És emlékszem a legcsúfabbra, a Páva utcában. Végeredményben a sok-sok ház körül egy sem volt igazán a miénk, még le sem itatták nevüket a telekkönyvben, már át is írták. Egyetlen ház volt a miénk, a nagymamáé. Ott élek most is, ha felnézek a második emelet fölött a tetőre, rajta látom a házakat: a farkasréti vityillót, a kamaraerdei tornyos-pókhálós kastélyt, a Páva utcai földszintest. .. Húsvétkor nagy volt a készülődés minálunk. Négy gyerek, négy fiú — hétfőn a lo- csolkodas. Anyám szépen kimosta az orvosságos üvegeket —- mennyi iszonyatos emlék: ipekakuána, csukamájolaj 1 —, megtöltötte kölnivel kevert vízzel, lekötötte egy-egy vászondarabkával, és kilyuggatta. Egy, kettő, három, négy — négy gyerek, négy üveg. Nem tudom, aludtam-e akkoriban vasárnapról húsvéthétfőre, de szinte hajnalban még lopóztunk, hosszú hálóingben, alvó anyánkhoz. „Frisch und g’sund!” — kiál toztuk, mert nálunk ez volt a szokás, és felébresztettük. „Frisseséget, egészséget!" És anyám, nedvesre locsoltam már emelte is a paplant, és mi bújtunk be mellé a kettős ágyba, melynek másik felében akkoriban már olyan ritkán aludt az apánk. Kicsit melegedtünk, talán el is aludtunk a kölniszagban, anyánk melegében, aztán ugrottunk, szaladtunk. Végig a lakáson, a házon. Anna néni, a szakácsnő! a kis Böskeí TTgrasztottuk ki őket az ágyból felvertük a bajszos, sze- mölcsös házmestemét; kacér, vörös hajú unokája már várt. Fel a második emeletre! Négyen, mezítláb, lobogó, hosz- szú ingben. En voltam a legidősebb, épp hogy tízéves, a legkisebb még öt is alig, ci- peltük-húztuk fel magunkkal. Fel a második emeletre, a hátsó lépcső szemeteskosarai mellett, az eszmélő, hajnali szürkeségben. Az udvar szelíden, egyenletesen drümmö- gött, dolgoztak a pékek — majd jönnek locsolkodni anyámhoz ők is! —, oszlott a szürkeség, húsvéthétfő volt, kék eget, napfényt, meleget ígért. Négy fiú hálóingben, öntöttük belőle az ajándékot: hímestojást, csokoládét, nyu- lat, fényes pengősöket. Anyánk már pongyolában, újra töltötte az orvosságos üvegeket —• Na öltözni — mondta. — Apátok meg ne lásson! Egy kis keserűség a hangjában, nem sok. Megszokta. Húsvéti ünnepek! Hol ihat, kivel lehet a nagyszombati családi sonka óta? És mi négyen — kiöltözve, megfésülködve, szépen egyforma barna bársonyruhában, fehér Mozart-gallérral, fehér kesztyűben, lakkéipő- sen. Uzsgyi, lefelé most a lépcsőkön — anyánk alig tudott követni, — mert a hintó már a ház előtt várt. — Jánosik — figyelmeztette anyánk a kocsist, amíg mi négyen megszálltuk a kék bélésű hintót —, aztán vigyázzon rájuk. — Vigyázok én, nagysága. — És csak a rokonokhoz. Aztán haza. Már indultunk, de anyánk még beszólt a hintóba: — El ne felejtsetek nagymamának, Irma néninek kezet csókolni. Mert ezt az egyet nem szerettük. Négyen — négy emberféle már akkor is — csak egyben egyeztünk akkor is, azóta is: nem szerettünk kezet csókolni, nem szerettük a családi csókolózást, egyet a jobb orcán, egyet a balon, aztán újra, másodszor is, kezét csókolni. Anyánk ritkán csókolt meg minket, és ha igen, annak oka volt. Vagy családi ünnep, vagy ha nagyon egyedül érezte magát. Az este, mielőtt meghalt, akkor csókolt meg hosszú hónapok után. Az a hintó! Már elfoszlott a Bélváros fölött. Üsztunk, tött, de nem melegített a nap aBelváros fölött. Üsztunk, lebegtünk szinte, üres az utca, üres még mindegyik Kocogott — visszhangzott a két ló patája, a kocsis — fekete keménykalapban — szelíden ösztökélte a lovakat. Nem volt sietős az út, elringatott, a kicsi el is aludt. Lebegtünk át a Lánc-hídon, át Budára, az Erőd utcába. A Tabán, a Víziváros — későn volt húsvét, virágoztak a fák. Hol vannak azóta az utcák, házak? Csak a fák virágoznak még most is. Az Erőd utca — vágtattunk fel, négy bársony- ruhás kisfiú. Zseni néni, a két kamasz lánya, micsoda más világ! Se kezet csókolni, se jobbra balra cuppantani nem kellett. Csak lockolkod- tunk, és bejglit, császárkörtét kaptunk, pengőt, csokoládét. Aztán újra át a Dunán, a Margit-hídon, kicsit spiccesen, az apai rokonokhoz. Erkélyes, büszke ház a Dob utcában, sehogy se illett oda. A kézcsókok, csókok, a locsolkodás, a süteményeit, piros tojások, csokoládényu- lak. És a fényes pengők. Irma néni maga fényesítette, Irma néni a keresztanyám. Minden családban van egy áldozat, a miénkben ő volt. Elsírta magát, régi húsvétra gondolt, amikor még Ernőt várta, a vőlegényét, akit aztán elivtt a mellbetegség, s most fekszik valahol, régen fekszik, és a keresztanyám gyászolja. Mert az a nő volt, aid csak egyet tudott szeretni, ahogy valaki csak egyetlen imádságot tanult, de arra hallgat a jóisten. Az örömben, csókolózásban még nem értettük a könnyeket, még egszer rálocsoltunk Irma nénire, s akkor már nevetett. M ég nyolc óra se lehetett. lángolt, ragyogott már az a húsvéthétfő. A c^űf Dob utcai házak ki virágoztak, a Nagykörút fáin a reggeli csöndben szinte hallhatóan pattant a tavasz, a levélkék. — Most aztán haza — mondta a keménykalapos kocsis. • Teli a hintő. Mennyi esokoládényúl, festett tojás, hogy zörögtek a pengők! És bennünk, négyünkben, mennyi császárkörte likőr. Ahogy keresztanyám volt a hivatalos áldozat a családban, az egyik öcsém a vagyoniszerző, vagyont-elkótyavetyé- lő. „Apád fia” — mondta az anyánk. De ilyen is kell, ilyen is van minden családban. — Jánosik bácsi'— szólt fel a bakra —, most a Páva utcába. A kocsis hátranézett, le a hintó sötétkék öblébe, ránk. — Oda nem szabad. — Mégis odamegyünk. — Ne lessék erőszakoskodni. Duci úr. — Azonnal odahajt. Mi, többi hárman is,' vágyódni kezdtünk a Páva utcába. Ez volt akkoriban apánk legfrissebb háza. Valamennyibe bemehettünk, szaladgálhattunk kedvünk szerint, volt, amelyikben nyaraltunk is. Csak a Páva utca maradt tiltott terület, azt csak a hintóból láthattuk. Földszintes, ronda épület az is. Ablakaiban egy-egy nő. — Ducika, oda nem szabad. — Ott rengeteg néni van. A keménykalapos kocsis engedelmeskedett. Duci úr mindig elérte, amit akart. És hajtottunk. És újra úszott, lebegett a napfényes Körúton, ebben a villamos-csi- lingelő varázsvilágban a hintó. És befordult a Páva utcába. Rút és omladozó volt itt minden, akárcsak most, egyik ház, mint a másik, faluszéle. De a fácskák, didergő, zöld levelekkel, már ta- vaszodtak errefelé is, és kék, sugárzó felettünk a húsvéthétfői ég. És a mi házunk, csúf volt az is. A zöldkeretes ablakok bezsaluzva, befüggönyözve. A nagy, barna fakapu nyílt. Hatalmas udvar, az udvaron kerekes kút, ecetfák. Rengetem ajtó, ablak, egy ablak hosszan, végig az udvar másik oldalán. Itt lakik tehát az a rengeteg néni, akiket a hintóból kitekintve láttunk. Kicsit megilletődve álltunk meg a téglával kikövezett utacskán, a kerekes kútnál, a mélán összefogózó ecetfák mellett. Hát ez a tiltott terület! Ilyen a titkok mesevilága, hová belépnünk nem szabad, ahová most orvul betörtünk ! Az egyik zöldre festett ajtón bajuszos, kurta sárga felöl tős ember lépett ki. Az ajtót nyitva hagyta. — Frisch und g’sund! — zúdultunk be. Kövérkés, nagy hajú, álmos nő állt rövid hálóingben egy lavór víz előtt a szobában. A lavórban lilás, tükröző felületű víz. És lélegzethez se jutott — locsoltuk, locsoltuk mind a négyen. — Jézusisten — sírta el magát nevetve —, locsolók! A kiáltásra nyíltak az ajtók — álmos, kócos nők bukkantak elő, soványkák, kövére- sek, pongyolában, hálóingben. És mi locsolkodtunk, sorra mindenkit, minden dúlt ágyú szobácskába betörve, locsolkodtunk, kilocsoltuk, ami az orvosságos üvegekben volt. Az egyik nő felkapta, pipacsvirágos kebléhez szorította Ducit. „Te drága!” — kiáltotta és sírni kezdett. Egy másik kiszaladt az udvarra, dörömbölt egy ablakon. — Mamzi! Mamzi! Ezt a csodát! És már jött Is egy vastag, szeplős öregasszony, takarosán fésülve, ropogós, fehér melleskötényben, nyakig zárt blúzán egy kámea. És megrohamoztuk: — Frisch und g’sund! A legkisebbik üvegében már nem volt semmi. De rázta, rázta, amíg kicsúszott a kezéből, és frizuráján találta a mamzit A mamzi nem haragudott, felkapta a kicsit, össze-vissza csókolta. Az udvar tele volt nénivel — jól számítottunk, micsoda aratás! De abban a Páva utcai házban nem számítottak locsolókra. — Mit adjak nektek? — mondta valamelyikük. — Egy tojást — mondta a másik. — Egy szem sincs a házban — mondta a mamzi Megettük a körmenet után a sonkához. A pipacspongyolás nő erre beszaladt a szobájába, előhúzott a vetetten ágyból, párnája alól, egy tízest. — Nesztek, srácok! Osztozzatok. Duci úgy kapta el azt a tízest, ahogy ma élkap egy százast, egyet, kettőt, hármat. És a tizes mellé kaptunk még — az egyik néni találta valahol — egy friss to-' jást. Nagyon álmosak voltunk már, indultunk, búcsúz- kodtunk. Sorra kaptak fel, öleltek meg minket. A kövérkés, nagy hajú nő — tőle ment-osont el a sárga felöl tős férfi — a kapuban még -egyszer felemelte a kicsit. — Drága — ismételgette —, drága! Négy ilyen kis hús- • véti piros tojás. Mamzi — és a kicsit betette mellénk a hintóba —, ne nézzen most rám. Én bőgök. ^ D e a mamzi is sírt, és sírt vele még vagy tizenöt nő. Ott a kapuban, hálóingben, pongyolában, papucsban, mezítláb. És mi integettünk, amíg csak láttuk őket, és láttuk a csúf Űiázat. A hintó! Üszott, lebegett újra, vissza a Belvárosba. És mi valószínűleg mind a négyen aludtunk, tele császárkörte likőrrel, csokolá- dényúllal, piros tojással, pengősökkel és egy friss tojással és egy papír tízpengőssel. Apánk húsvéthétfőn nem jött haza, kedden sem. Szerdán azzal köszönt be: — Katica! Hoztam neked egy piros tojást. — Most? — és anyánk csak nézett, szemrehányás nélkül. — Eladtam a Páva utcai házat! — És most egyelőre nem veszel újat. — Tárgyalok — mondta apánk, és mi körülvettük mint ritkán látott idegent. — Van egy villa Budafokon. Jó lesz a gyerekeknek. Mezei András „EHE A SZÉPNEK’ A költészet ünnepe számomra az a pillanat, melyben már hiányzik nekem a vers. Azaz egy vers, amiről semmit se tudok még, csupán annyit, hogy a hiányát érzem magamban mind erősebben. Érzem, hogy nincs. Holott tudom, hogy lennie kell valahol, lennie kell annak a versnek, amelynek az előképe már bennem is megvan, homályban, mélyen a tudatom alatt. Igen. Ott érezteti a hiányát, ahová soha nem szállhatok le a tudat liftjével, ahová nem hatolhat le a gondolkodás, a beszélt nyelv, sem a logika láncolata, mert az én versem hiánya mélyebben fekvő. Mélyebben keletkező: a tapasztalától:, az érzetek és az ösztönzők szavak-elötti állapotában való. Szerveim mélyáramában keringő, okosan rendszereződő valóság, amely mint értelmes jelzést küldi tudatom felé a hiányt. Úgy küldi, mintha az ismeretlen, a talán még meg se levő versnek bennem meg lenne már az előképe. Hetem homályából kikívánkozó érzetek, tapasztalatok egyféle rendszer-egysége várja a föl- szabadítót. A verset. Azt a valóságosat, amely akár a holtakat, életre kelti belőlem mindazt, ami nélküle nem lennék soha. Hiszen csak az vagyok én, amit ki tudok ragadni önmagámból, a ráérző és az értő értelem számára. Igen. Ünnepi pillanat ez a hiány. S hadd vall jam itt be: még sosem egy kötet verset, még sosem egy egész antológiát, — én mindig egész életemben, csupán csak egyetlen verset kerestem mindenütt. Minden könyvtárak polcai között. Minden hivatalos és nemhivatalos napján a költészetnek. Az egyetlen verset. És az én igazi ünnepem pedig az a pillanat, melyben ráleltem arra a versre, — mely mint a* Ö magyar Mária-siralom. mely mint Balassi Búcsúja hazájától. Az Idő és hírnév, időtlen szomorúsága bennem .is Zrínyi Miklóssal, mert én mindig egyetlen egy verset keresve leltem rá olyan óriásra is. mint Csokonai Vitéz Mihály, akinek legelső verse volt bennem — A reményhez. Nem is sorolom tovább, hiszen végtelen ez a sor. Ünnepélyesnek illik lennem most a költészet napján, amelyre verseskötetek, antológiák tucatja jelent meg: azt kívánom hát ünnepélyesen mindenkinek, akiben megszületik a hiány, hogy lelje meg ezúttal is azt az egyetlen verset. Azt kívánom, hogy ne legyen, kiben e hiány nem ébred fel. Ady szavával élve: Éhe a szépnek. Könyvjelző Csehszlovákia A Panoráma Kiadó útikönyv-sorozatában már megjelent egy Csehszlovákiáról 6zóló útikalauz, csehszlovák szerzők tollából. A mostani, elődjéhez képest közel kétszeres terjedelmű, igen alapos munka a magyar turisták igényeihez igazodik: hazánkból kiinduló megközelítésekkel számol és részletesen feltárja a különösen Szlovákiában bőséges magyar vonatkozásokat. A részletes Ütikalauz az ország három nagy tájegységének megfelelően három részből áll. Szlovákián keletről nyugati irányban vezet végig. Kassától Pozso- nyig sorra véve minden nagyobb tájegységet (Sáros, a Szepesség, a Magas-Tátra, Liptó, Árva. a Zsolnai-medence, a Garam völgye, Gömör. Nógrád, Csallóköz, Nyitra, a Vág völgye). Kevésbé részletező Morvaország és Csehország leírása: elsősorban a nagvobb városoknak és környéküknek, illetve az őket összekötő útvonalaknak az ismertetésére szorítkozik. Bőséges leírást kap viszont Prága, 3 műerh- lékekben és látnivalókban oly eazdag főváros. SERFŐZŐ SIMON Vasszárnyammal Otthon még a vágyak, — mint dínom-dánom-parasztháziban lakodalmas nép a közfalat —, az oldalam majd kirúgták, lelkesedésem sziporkázó lobogójával felvonultam az ereszek alatt, magános udvarunk kacsalábon forgó istállója előtt, mikor még úgy született bennem a gond, mint káprázó-szemű kiscsikó, minek az anyja feje mellett a szalmán jó elheverészni, városokba érve lecsitultam, lestem, mint az új kapura, szégyelltem származásom, nem tudtam hátamon a vasszárnyammal merre csapjak, csak meghatódtam, apám szavai nem illettek számba. úgy hittem nincs különösebb mondandóm, mint hogy van otthonom, és búgó kakasok ülnek a fészerben, égbe mennek a hangyák az almafák lábán, és felkiáltsak elérzékemyülve: 6, merre vagytok pályamunkás nagyapáim a sínek mellől, ahol az öreg tehervonatok titeket karon fogtak, - s hová is mehettek a bajok az égből ereszkedő utakon, emlékeimben ballagtam vissza a gyerekkorba) 1 merre a gürcölések nagy vörös szérűit csillag bombázta, s libát koppasztottam, tapostam apám hátát a kiskonyhában, nyihogó lovaikról daloltam, és vénséges szegénységről, hogy valami mégis meghasson benneteket. Pilinszky János Egy szenvedély margójára A tengerpartot járó kisgyerek » mindig talál a kavicsok közt egyre, mely mindöröktől fogva az övé, és soha senki másé nem is lenne. Az elveszithetetlent markolásszal Egész szíve a tenyerében lüktet, oly egyetlen egy kezében a kő, és vele ő is olyan egyedül lett Nem szabadul már soha többé tőle. A víznek fordul, s messze elhajítja* Hangot sem ad a néma szakítás, egy egész tenger zúgja mégis vissza. Holpert Flóra rajza Pilinszky János verséhe* *♦**» I
