Szolnok Megyei Néplap, 1974. április (25. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-04 / 79. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1974. áprfflB. 4. N yolcvannyolcan voltak. Nyolcvan- hármat agyonlőttek. öt cigány maradt életben: a zenekar. A hegedűs, a nagybőgős, a klarinétos, a trombitás meg a dobos. -A zenekar* a kivégzés alatt deszkából összeácsolt dobogón állt. Játszottak. Mögöttük fiatal gestapós álldogált. A kottafüzetébe legyezte, mit játszanak a cigányok. Gondosan jegyezgetett. Ugyanazt a dalt többször is eljátszatta velük. Ellenőrizte a kottát. Bólintott. A cigányok másik dalba kezdtek. A kivégzés zökkenő nélkül folyt le Egy öregember kivételével, aki meg akart szökni, s bemászott az út alatti vízlevezető csőbe, senki sem sírt, senki sem kiabált. Miután egy szurony elhallgattatta az öregembert is, a cigányok abbahagyták a játékot. Már nem volt kinek játszani. Leültek a dobogóra. A gestapós. aki a dalokat jegyezte, cigarettával kínálta őket Maga is rágyújtott, s ráült a felfordított dobra. Közben összeszedték a halottakat, szétvetett kezüknél, lábuknál fogva az előre kiásott gödörhöz vonszolták, s behajtották őket. A gödörbe oltott meszet szórtak, s mészre egy réteg szürke homokot, a homokra pedig terpentint öntöttek. Elegyengették a földet, betakarták gyeptéglákkal, jól megtaposták, majd megöntöztek. A gestapósok leterítették köpenyüket, s ráültek. Elő- • húzták a kenyereszsákból a kolbászt és a konzervet, kihúzták a dugót a francia rummal teli kulacsból, és evéshez láttak. Mi. kispász- torok, mögöttük ültünk a füvön. Néhányan közülünk is enni kezdtek. Én vadsóskát rágcsáltam. Vasízű volt. Először a gestapósok álltak fel. Mint legfiatalabbat, engem hívtak, hogy összeszedjem a szétszórt papírdarabokat, kolbászhéjat és kenyérmaradékot. Fölemeltették az egyik gyeptéglát, és alatta ásatták el a szemetet. A gestapósok a zenészek felé indultak. A fiatal gestapós is felállt. A cigányok ülve maradtak. A tiszt mondott valamit a fiatal eestapórnak. Az szalutált, és a zenészekhez lépett. A cigányok felálltak. Hangszerüket a kezükben tartották. A gestapós felemelte a kezét A cigányok a menyasszony-búcsúztatóba kezdtek. A gestapós a közeli égerfaliget felé indult. Intett a kezével. A cigányok követték. Mentükben is a menyasszony-búcsúztatót játszották. A hegedű hangján, a bőgő búgásán át ollóval levágott hajfonatok hullottak a báránybőrből készült dobra, a réten izzó napra. Fekete var- kocsok, amelyek a nap aranyától, az égerfaliget zöldjétől hamvaszöldbe hajlottak Egyre sűrűbben, a liget előtt már záporként hullottak. Mintha a környék minden lányát itt púrtáznák a réten, az égerfák alatt. Oly temérdek sok volt a hajfonat, hogy kosarat lehetett volna fonni belőlük, harangkötelet vagy gyeplőt a lakodalmi lószerszámhoz, s az erős gyeplőszáron vezetni a lakodii^m- ra a dereseket, a makrancos pejlovakat, a föld felett suhanó méneket. Vagy kötelet sodorni belőlük, kikötni az almafák közé, s ott hintáznék rajtuk pirkadattól késő éjszakáig Már nem sok választotta el őket a ligettől. De nem is liget volt az, hanem ifjú menyecske csokorra kötött főkötőben, nem is liget, hanem mozsárban borsot törő, szőrszitán kukoricalisztet szitáló, lisztgombócot főző, napraforgóolajban lepényt sütő vénséges-vén cigányasszony. A gestapós és a zenészek a ligethez értek. A cigányok szakadatlanul a menyasz- szony-búcsúztatót húzták. Már a liget előtt álltak. A liget árnyékában. Háttal nekünk. Az arcukat nem láttuk, s nem láttuk tarkójukat sem. Alig pitymallott még A liget árnyéka levelekre szakadt. Tarkójuk sötét volt. Nem világított, ösz- szeolvadt az árnyékkal. Csak a hegedűs feje fölött bukkant ki néha a fehér lószőr- vonó. csak a nagybőgős balján villant meg néha az ugyancsak fehér, de nagyobbacska vonó, csak a dobos szétvetett kezében vöröslőitek a posztóba varrt faverők. A klarinét, a trombita, s velük együtt a klarinétos és a trombitás az árnyékba veszett. Mind összeolvadtak a ligettel. A gestapós előlépett. A fény és az árnyék határán odament a zenészekhez. Ruháján csillogtak a gombok, fénylett arcának megvil > í- tott fele, s kezében szikráicat szórt a pisztoly. Belépett az árnyékba. A dobcehoz lépett. Felemelte a kezét. A koponya mélyén visszhangjó kattanást hallottam. Láttam, amint a gestapós hátra lép. Csak azután tűntek el a vörös dobverők a dobos mindkét oldaláról. ömaga hátradő'» majd térdben meghajtott la bára zuhant. Feje a fénybe hullott. Hasán ott csillogott a dob fehér bőre. Először azt hittem, hogy a zenekar abbahagyta a játékot. De csak a dobos vörös dobverői némuitak el. A cigányok tovább játszottak. Akkor a gestapós a klarinétoshoz ment. Felemelte a kezét, hátraugrott, s szinte egy időben lőtt a trombitásra is, Mindketten hátrahanyatlot- tak. Csak most, hogy a fénybe hullották, pillantottam meg fejüket. De nem láttam meztelen lábukat. Hogy miért, nem tudom, de úgy éreztem, a két meztélábas a sötétben lakodalomba ballag, így éreztem, bár világosan láttam a fejüket, s a mellettük heverő klarinétot és trombitát. Tán a hegedű és a bőgő távolról felénk szálló gyenge hangja tette. Mert a két cigány tovább játszott. Arccal a liget felé fordulva, vagy talán nem is a lieet. hanem a levágott-fonatú menyecske. a főkötős. bőszok- . nyájú cigányasszony felé for- •dulva — szakadatlanul játszottak. , S még akkor is látszottak amikor arccal a nap felé fordulva feküdtek, s testükön ott hevert a sovány hegedű és a kövér nagybőgő És látszottak. míg temették őket az égerfaliget me’lett, látszottak, amikor a fiatal gestanós leterített kő penyére ülve olvasgatni kezdte a lakodalmas énekeket. És akkor is játszottak még, amikor már eltemették őket, homokkal és oltott mésszel befedték őket s fej- fául a sírba szúrták a nagybőgőt. A fiatal gestapósnak valami nem stimmelt a kottafüzetben, mert a sírba szúrt nagybőgőhöz lépett, s a báránybőrből sodort húrokon pej|getn.i kezdte a menyasz- szony-búcsúztatót. B. Fejér Irén fordítása ☆ Tadeusz Nowak lengyel költő és prózaíró, 1930-ban született. Költészete jóformán minden jelentős külföldi lengyel költészeti antológiában szerepel. Űjabban gyakran jelentkezik prózával, s érdeklődés fogadta Takie wieksze wesele (Csuda nagy lagzi) című kötetét (1966), amelynek laza össze- függésű epizódsorozatában -r. egy kis falu pásztorgyerekeinek szemével — különös hangulatú, költői „pásztoréi- szimfóniát” komponál a háborúról. A közölt írást e könyvből választottuk. Tadeu z Nuivak r EPIZÓD DONÁTH QYULA Nem bemutatni akarom Donáth Gyulát — hiszen ezt. pontosabban a maga megmutatást neki keli megcselekednie rajzaival, plakátjaival — inkább csak egy régi ismeretséget szeretnék feleleveníteni néhány bevezető mondattal. Donáth Gyulát, a Verseghy gimnázium és a szolnoki közgazdasági egykori diákját, a valaha volt Adria Bizosító biztosítási ügynökét ugyanis bizonyára ma is sokan ismerik Szolnokon és a megyében. Szajolban született, a vasútállomás mellett, és népes rokonsága él még ma is a megyében Ám ez a rokonság bármilyen népes is. számszerűségében véges volta kerékbe törte Donáth Gyula biztosítási karrierjét. Több „kundsaftja” nem lévén más foglalatosság után kellett néznie. És minő „véletlen”, hogy ez a másfajta „foglalatosság” egybeesett a szíve szerint választott pályával, amelyre már a középiskola padjaiban is készült S következzen itt néhány szigorú és száraz életrajzi adat Donáth Gyuláról: 1947 —49-ig az Iparművészeti, 1949—52. a Képzőművészeti Főiskolán végezte művészi tanulmányait. Tanárai: Ko- necsni György. Hincz Gyula, Koffán Károly és Kádár György. És innen kezdve nincs semmi rendhagyó pályájában : tanulmányutak, kiállítások — talán csak tartózkodóbb volt az átlagosnál. Mindig is olthatatlan vonzalom fűzte a rajzhoz, a képgrafikához. mégis ■ önálló képgrafikai kiállítással csak az elmúlt évben ielentlf“'*“**először a közönség előtt. Mindig is elsősorban reklámgrafikusnak tekintette magát, és ez a tevékenysége biztosítja anyagi egzisztenciáját is. Ennek köszönheti egyben, hogy megélhetési kényszertől mentesen hódolhat régi szerelmének, a rajznak. Mégsem játéknak, valamiféle nemes „időtöltésnek” tekinti azonban a képgrafikát, hanem egy másfajta, talán kedvesebb önkifejezési formának. A többiről beszéljenek rajzai. Rideg Gábor R tkó József: Tavasz Feszengnek a suhanc akácok, helyüket örömest odahagynák Kis, nedves újszülött levélkék 'óiVp a fényt tapogatják. röpülni akar a Dokor, •róbálgatja szárnyát a szélben De gyönge még. Hát elkapirgá' merni1 a melegedő fészken Gyaio&o az ut KOcsizmaDai jegenyefa 3 vándorbotja. Hóna alatt gubancos árok, gizgazbó’ szőtt üres tarisznya A táj szegény meg; tücsök tüsszög cincog a villanó egérke. Ezt a telet is átvészeltük. Hámlik az ég. Nap süt. Megérte. KÖNYVJELZŐ Korolenko: A PARADOXON A kötet hazánkban is népszerű klasszikus orosz író legszebb elbeszéléseit és kisregényeit tartalmazza. A válogatás címadó novellájának központi kérdése, hogy .. tulajdonképpen mi végre is vagyon alkotva, az ember ..A választ egy kar nélküli, nagyfejű, gyermektestű öregember adja meg, aki m „... tudja a múltat, a jelent és a jövőt keresztüllát az emberen... Az ember boldogságra van teremtve, mint a madár a repülésre”. Korolenko valóban keresztüllát az embereken, szereti és szánja őket. A „Makár álma” hőse, a megfagyott muzsik az égi bíró előtt lepergetve nyomorúságos életét „ .... kimondhatatlanul sajnálni kezdte önmagát. És sírva fakadt...” De sírt az öreg Gazda is, könnyeket ontottak az isten ifjú munkásai is. így hát Makár kegyelmet kapott, szenvedéseivel megváltotta bűneit. Az író is egyaránt' megbocsát az „Egy furcsa lány” gőgös forradalmárlány hősének és a lelkiis- meretfurdalástól gyötört csendőrlegénynek. Részvétet érez a „Rossz társaságban” társadalmon kívüli szereplői iránt és szinte azonosul az „Árad a folyó” részeges, lusta, de a veszélyben önmaga felé magasodó Tyulin révész- szeL A csaknem regény terjedelmű „Nyelv nélkül” hősei Amerikába kivándorolt orosz muzsikok, az ő természetességüket ütközteti az új világ embereinek, elvadult racionalizmusával”. Két realista eszközökkel megfogalmazott romantikus hangvételű elbeszélés — „Zúg az erdő”, „Maruszja” — teszi teljessé a nagy humanista író életművének bemutatását. Bertha Bulcsu: TŰZGÖMBÖK A mbrus ürességre ébredt. A pincében csak Mózerék kuporogtak, néhány öregasszony és Zics Olga. Zics Olga a pádon feküdt, és a pókhálós mennyezetet bámulta — Hová lett a tanti? — kérdezte Ambrus. — Felmentek a házba — mondta a kislány. Ambrus leugrott az ágyról, és megrázta magát, mint egy vizes kiskutya. — Maradj itt... Azt mondták, itt kell maradnod — bólogatott a kislány, és nézte a fiú esetlen rázkódásait. — Rólad álmodtam... Csu- daszéo álom volt — mondta Ambrus, és a kislányra mosolygott. Zics Olga nem szólt semmit, csak bámult rá nagy, mélykék szemével. Ambrus megcélozta a lép-. csőt, és felnyargalt rajt. Az udvaron megpillantott egy csendőr-egyenruhát. Felmarkolta, és áthajította a szomszédba. Hallgatózott. Géppuskák kattogtak az utcán. Megijedt. Sietve beoldalazott a lakásba. Gilmesi Ferenc és a katona az ablaknál álltak. Egyikük az ablak bal oldalán, másikuk jobb oldalán lapult a falhoz, és az utcát figyelték. Ambrus Gilmesi mögé állt, és kilesegetett mellette. Az utcán német híradós egységek rohangásztak. Kis dobokat húztak maguk után, és tekercselték a drótjaikat. A* utca távoli végén géppisztolyok csattogtak. — Hol a tanti? —• kérdezte Ambrus. — Élelmet készítenek aa oroszoknak.
