Szolnok Megyei Néplap, 1974. április (25. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-04 / 79. szám

1974. április 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 „Keblében leo szív dohogott” KfirBsi Csorna Sándor születésének 190. évfordulóiára JEgy szegény árva magyar pénz és taps nélkül, de el­szánt, kitartó hazafiságtól lelkesítve — Körösi Csorna Sándor — bölcsőjét kereste a magyarnak és végre össze- roskadt fáradalmai alatt. Tá­vol a hazától alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében. Nem magas helyzet, nem kincs a nemzetek védőre, hanem törhetetlen honszeretet, za- rándoki önmegtagadás és vas akarat. Vegyetek példát hazánk nagyjai és gazdagai egy árva fiún és legyetek hű magyarok tettel nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatással." — Széchenyi István írta eze­ket a drámai erejű sorokat egy kép keretére. — A kép azt az emlékoszlopot ábrá­zolja, amelyet Körösi Csorna Sándor sírjánál emelt a Ben­gali Ázsiai Társaság. De a haza urai sokáig nem vettek tudomást arról a fér­firól, akit a tudományos vi­lág elismert és előkelő hely­re állított. Nemzetközi hírű tudósok, nyelvészek írtak ró­la elismerő sorokat. Életrajz­írója Sir William Hunter szerint „Csorna egymagában többet tett, mint Ochterlory hadseregei és nem keveseb­bet, mint Hodgson diplomá­ciája, hogy keresztültörje a Himaláját, és feltárja Euró­pa előtt, mi rejlik a hegyek fala mögöttAz indiai Rad- zsendrolál Mitra, az 1800-as évek végének kiváló tibeti filológusa azt mondta: — „Egyetlen európai sem ta­nulmányozta a tibetit na­gyobb sikerrel, mint Csorna”. S az elragadtatás vezeti a híres francia orientalista B. Saint Hilaire tollát Csorná­ról írva: „Körösi Csorna Sándor neve érdemes arra, hogy örökre fennmaradjon, éspedig két oknál fogva. A filológia története sohasem feledkezhet meg arról, hogy «Csorna kivételes felfedezést tett, amikor Tibet nyelvét és irodalmát feltárta a tudo­mány számára és ezt a mun­kálkodást annyi kitartás, ön- feláldozás és nélkülözés árán vitte véghez, mint senki más. A tudomány hőseinek és vértanúinak sorában Cso­rna mellett senki mást nem lehet említeni. Micsoda élet! Mily veszélyes zarándoklás, telve szenvedésekkel! Meny­nyi kiállott veszedelem, — mennyi leküzdött akadály. De a zarándok kebelében legyőzhetetlen szív dobogott, s egy percre sem hátrált meg.” Ki hát ez a zseniális ma­gyar tudós? — Hogyan élt, honnan indult? Éppen 190 esztendeje, — 1784-ben született a három­széki székely kis faluban Kőrösön, amelyet azóta tisz­teletére Csomakőrösnek ne­veznek. — Volt szolgadeák Nagyenyeden, főiskolás a né­metországi Göttingenben. — Papnak, készült, orientalista- tanulmányokat folytatott, és még diákkorában elhatároz­ta, felkeresi az őshazát, a magyarok ázsiai rokonait. Tanulmányozta a szláv nyel­veket, megtanult törökül, arabul. Gyalogszerrel, pénz nélkül indult el. Kalandos utazása során hol álruhá­ban, hol karavánokhoz csat­lakozva anyagi nehézségek­kel és a hatóságok akadé­koskodásaival küzdve, sere­gek, járványok elől kitérve, az időjárás viszontagságait mérlegelve váltogatja útirá­nyát A Balkánon át Egyip­tom, Ciprus érintésével, Szí­rián, Perzsián és a Turáni Alföldön, Afganisztánon ke­resztül jut el Ladákh fővá­rosáig, Lehig. Utjának vég­célja Dzsungária, hogy ott feltalálja a jugar vagy ujgur népet, — amelyről úgy tar­tották a magyarok közeli ro­konai, a hunok leszármazot­tai. Útjában Csorna megismer­kedett William Moorcroft angol utazóval, — politikai megbízottal. Ez az ismeret­ség döntő Csorna életében. Moorcroft felismerte a ma­gyar utazóban a tehetséget, rávette, hogy tanulja meg a tibeti nyelvet, s készítsen szótárt, nyelvtant, amelyre a brit gyarmatosítóknak nagy szükségük volt. Csorna maga is „meg akart ismerkedni ennek a különös nyelvnek a szerkezetével”. S Nyugat-Ti- betben, a zanglai lámakolos­torban a mellérendelt tudós lámától rövid idő alatt meg­tanulta a nyelvet, megismer­kedett a tibeti irodalommal. Sok helyen, sok lámakolos­torban is megfordult, tibeti könyveket, kéziratokat gyűj­tött. Ekkor már 16 nyelvet ismert „Egész télen át íróassdalá- nál ülve, tetőtől talpig gyap­júruhába burkoltan naphosz- szat dolgozik itt minden me­lengető tűz nélkül... Ilyen helyzetben, mely más em­bert kétségbe ejtett volna, 40 ezer tibeti szót gyűjtött össze és rendszerezett” — írja Gerald doktor a tudós utazó, aki 1827-ben Kanam- ban meglátogatta Körösi Cso­rna Sándort, aki itt újból régi tanító-lámája társasá­gában dolgozott. (Szótárának címlapján mint munkatársát fel is tünteti a láma nevét.) A Bengáli Ázsiai Társaság titkárává választja, s meg­bízza, hogy rendezze sajtó alá tibeti kéziratait. Így je­lenhetett meg 1834-ben nagy műve — az első tudományos tibeti nyelvtan és szótár. — Néhány példányt elküldött a Magyar Tudós Társaság­nak, hazai könyvtáraknak.. „lássa a világ, hogy az ázsiai tudományosság kútfejei meg­nyitására mi is tettünk va­lamit”.., JSokat láttam, hallottam, '.'..még többet kívánóid*.. — írja, amikor 58 éves ko­rában, újból visszatér a ma­gyar őstörténet forrásainak kutatásához. Lhaszába indul, hogy onnan északkeletre, — Kína határán találja meg az ujgurok országát. Az őshaza keresése ro­mantikus álom maradt — s nyelvrokonításbeli kísérletei sokáig mint Körösi Csorna Sándor tévedései éltek — Schmidt József, a századelő kitűnő filológusa tanulmá­nyában arra mutatott rá, hogy „Csorna Jelentősége a tibeti nyelv és irodalom út­törő, tudományos feltárásá­ban áll, s ebben nem téve­dett”. Útja során a malária ágynak döntötte, s halálát okozta. Sírjára Darjeelingben a Magyar Tudományos Akadé­mia márványtáblát állítta­tott — s felvésték rá Szé­chenyi sorait. Kádár Márta Környezetünk kultúrája (3) * Fatányér és bronzlepke Az iparművészeti boltok kirakatá­ban néhány éve tűnt fel a szögletes lapos fa tányér, méghozzá elég borsos áron. A hat darab, nyers színű, dagasztóteknőhöz ha­sonlító tányér meg egy nagyobb, hosszúkás tálféleség több mint 500 forintba kerül. S a járókelők csodálkozhatnak azon is, miért kell még a tervezőművész nevét is kiírni az ár mellé. Egyáltalán: mit terveztek ezen a tányéron, ami nem más, mint egy lapos, szögletes fadarab, aminek a felülete még le sincs csiszolva simára, látni rajta a fa­megmunkáló szerszám nyomait? Mit esz­nek ezen egyáltalán? A fatányérok, persze, nem levesfelszol­gálásra valók, még mákoscsíkot enni sem ajánlatos belőlük. Kolbászt, szalonnát, saj­tot tartani, vágni rajta igen kellemetes, mint ahogyan kenyeret vajazni vagy zsí­rozni is igen jól lehet rajta. S persze a ter­vező-készítő (aki valószínűleg ez alkalom­mal ugyanaz a személy) gyönyörűen kifé­nyesítheti, ki is píngálhatta volna a felszí­nét, nyilván tudatosan hagyta rajta a kés, a véső nyomait. Valószínűleg éppen ezt szánta díszítésnek. Feltehetően a kerek for­ma helyett a szögletest is azért választotta, hogy a fa rusztikus, nyers voltát, eredeti­ségét, kevéssé megmunkált jellegét hang­súlyozza. De miért? Miért nem a finom megmun- káltság, az elegáns, kecses forma a divat? Miért a nyersesség, amely a jelek szerint nemcsak a tányér — vagy kanálformában divat manapság, hanem — mint a koráb­biakban már erről szó esett — a lámpates­tektől a csaptelep gombjáig, a kavicsfor­májú kerámiavázától a csombékos zsinó- ros faliszőnyegig, hogy a vas keretű tük­rökről ne is beszéljünk? Valóban, divatról is beszélhetünk, de a divat mögött egy új, huszadik századi je­lenség húzódik meg. A múlt század végén, e század elején Európa-szerte az úgyneve­zett szecesszió — máshol jugendstilnek ne­vezték — volt az uralkodó divat. Roman­tikus, túlzó, végletes képzőművészeti for­mákat jelentett ez. Mindenekelőtt a vona­lak kacskaringózását, növényi szárak vég­telen indázását, s egyben a korábbinál har­sányabb, keverés nélküli színeket. A sze­cesszió rányomta bélyegét a plakáttól a vá­záig, a bútormívességen át az építészetig mindenre. E mindent elborító színes, vonalas díszí­tés ellenhatásaként századunk húszas évei­ben, ,(ij irányzat született, amelynek jelzé­sére a Németországban működő művészeti iskolát, a Bauhaust szokták emlegetni. Esz­mei irányítója egy Gropius nevű építész- mérnök volt, sok magyar tanult, majd ta­nított ebben a művészeti iskolában. Például a sokoldalú Moholy Nagy László, vagy Brauer Marcell. Talán mégis túlzás lenne ezt az új irányzatot egyetlen iskolához köt­ni, még ha eszméinek hatása vitathatatla­nul nagy is. A dolgok mélyén több erő munkált. Mindenekelőtt az első világhá­ború egész Európát érintő, véres tapaszta­lata volt az, amely egyszerűen illetlenné tette a századforduló túldíszített divatját. A másik, ettől elválaszthatatlan ok: a for­radalom, az Októberi Szocialista Forrada­lom és az európai forradalmak általában, amelyek megmutatták a társadalmi osztá­lyok közötti szakadékokat, az egymás ellen feszülő erőket. (Nem véletlen, hogy a Bau­haus tanárainak többsége elkötelezetten baloldali művész volt, s ezért Hitler a har­mincas években fel is számolta az iskolát.) A harmadik ok: az ipar, a technika, a soro­zatgyártás ugrásszerű fejlődése, s ezzel újabb anyagok, mint a beton, az alumíni­um, az üveg, majd a műanyag megjelenése az ember környezetében. Az emberek gondolkodása közelebb ke­rült hát a világ természeti jelenségeihez, társadalmi folyamataihoz. Ennek volt a kö­vetkezménye a forradalom az építőiparban, az iparművészetben, általában környeze­tünk világában, amit legjellegzetesebben a Bauhaus képviselt, de amelyhez hasonló törekvések a világ sok országában egy­szerre jelentkeztek. Mit fedeztek fel ezek a művészek? Először is azt, hogy a háznál, a bútornál, az evőeszköznél, minden tárgynál, ami az emberért van, az embert szolgálja, az az elsőrendű kérdés, hogy mire való. Milyen célt, milyen funkciót szolgál. A villany­lámpa dolga, hogy jól világítson és oda vi­lágítson, ahol a szobában erre a legna­gyobb szükség van. Ezért másként kell vi­lágítani egy hálószobát, vagy egy lakószo­bát, mint egy kétszázéves oszlopos bálter­met, ahová mondjuk való az ólomkristály- csüngőkkel teleaggatott csillár, de nagy­képűség ugyanezt egy 3x5 méteres ebédlő­ben elhelyezni. Másodszor arra Jöttek rá, hogy a tárgyak formáját elsősorban éppen a céljuk, a funkciójuk határozhatja meg. Nem lehet „szép” egy tárgy, ha nem tükröződik for­májában is, az, amire való, amiért létre­hozták. A vízcsap forgatóját el lehet kép­zelni lepkeformájúnak is, ki is lehetne ön­teni ilyen bronzlepkéket és önmagában még szép is lehetne ez a bronzlepke. De hogy kerül a lepke a vízcsapra? S miért bronzból, amikor az drága és nem is prak­tikus? Műanyagból meg már önmagában is csak szörnyű és törékeny lepkéket lehetne önteni. Legyen hát az a vízcsapgomb mű­anyagból, alumíniumból vagy ötvözetből, esetleg üvegből, de elsősorban arra legyen jó, hogy a vizes kezünkben se csússzon, könnyen lehessen vele nyitni-csukni a csa­pot Mert végöl ezek a művészek arra is rájöttek, hogy elsőrendű fontos az anyag, amit megválasztanak a különböző tárgyak­hoz. Nem azért fontos, mert ők úgy gon­dolják, hanem azért, mert az anyagot is aszerint kell választani, hogy jól szölgálja a tárgy célját s az anyag azonnal azt is meghatározza, hogy milyen megmunkálást gépi vagy kézi munkát tesz lehetővé. A funkció, a forma és az anyag hármas egy­sége, amely az új művészeti irányzat kö­zéppontjában állt. Ez azt is jelentette, hogy nem kell tagadni, leplezni az anyagot, úgy csinálni, mintha nem az lenne, ami. Nem kell a bronzból lepkét önteni, s nem kell a műanyagból vasformákat utánozni. Ép­pen az a „szép”, az a művészet ha a leg­célszerűbb formát úgy lehet egy anyagból megmunkálni, hogy az anyag természete is nyilvánvaló legyen a használó számára. Ezért látni például a fatányéron a véső nyomait, s ezért látni ma már sok szép, modern épületen, a betonfalakon a zsalu­deszka eredeti lenyomatát. Bcrnáth László Hová lesznek az olvasó gyerekek? Interjú Hárs László íróval — A titkolt ételek szatyrá­ból? " — Mindenki ad valamit.. 1 Jobb lenne, ha visszamennél a pincébe. Bármi előfordul­hat itt... Most ez a front. — Én már voltam fronton. — Állj legalább a fal mel­lé ... Eltéved egy golyó, és kész. Most már élve kellene maradni... Még fél óra, és vége a háborúnak ... Szá­munkra ... — mondta Gil- mesi Ferenc. Az egyik híradós katona felbukott az utcán. Elzuhant, mint a zsák, és nem mozdult többet. Társai az utca vége felé tekingettek, aztán kap­kodva felpakoltak az autó­jukra. Elrobogott mellettük egy oldalkocsis motorkerék­pár. A híradósok kocsija is meglódult. A háiott német ott maradt az út szélén. Pon­tosan ott, ahol a piros veze­téket elvágták. Újabb oldal­kocsis motorkerékpár robo­gott végig az utcán. Az oldal­kocsijában géppuskás katona kuporgott, és tüzelt hátrafe­lé. Az utca percekre mozdu­latlanná vált. Zics József, Gilmesi és Ambrus szorong­va várakoztak. Nézték az ut­cát. A fal nélküli ház szobá­jában poharak és edények álltak az asztalon. A rekamié szélén újság hevert. Az ut­cán mozdulatlanul feküdt a halott német: Arca előtt egy szigetelt nyelű kombinált fo­gó színesedett. Az út gödrös volt, agyonszaggatott. — Jönnek — szólalt meg Zics József. A '* thúzódtak a katona oldalára, és az utca messzeségébe bámul­tak. A házak, szögletek, ka­puoszlopok, takarásában egérszínű alak közeledett. Ruhája, arca beleolvadt a ta­vaszi reggel szürkeségébe. Nem lehetett tudni, mit csi­nál a katona, ha megérkezik, de ahogy közeledett, nyilván­valóvá vált, hogy örökre vé­get ért egy életforma. Az ut­ca és Európa történetében valami új, ismeretlen kezdő­dött. Közeledett a szürke ka­tona, s léptei az elkövetkező száz esztendőre vagy még to­vább meghatározták a ren-. det. Léptei irányt szabtak az élet mozgásának, lehetőséget teremtettek a Kárászok és Zics Józsefek tízezeréinek, hogy felemelkedjenek, s ha van bennük erő és tehetség, vezessenek. A szürke ruhás katona megérkezett a szem­közti ház elé. Belesett a bú­torok alá, és várt. — Nem hittem, hogy élve megérem ezt a percet — mond Zics József, és kinyi­totta az ablakot. Ambrus és Gilmesi odahasaltak Zics mellé, s bámulták a katonát. Zics átkiáltott a túloldalra: — Zdrásztvujtye! — Zdrásztvuj.. i Ger- mánszkij szoldát jeszty? — kiáltott vissza a katona. — Germánszkije nye tut — rázta a fejét Zics József. A mbrusnak eszébe ju­tott az éjszaka, a csa­tamező, a halott ka­tonák földarca és a rubinfé­nyű sapkacsi llagok. Mind­hárman a katonát nézték. Élt. Borostás, fáradt arca volt. (RÉSZLET) Olvasom a könyvtári kata­lógust: mesék, gyermekjáté­kok, ifjúsági regények, ver­sek, színművek, diákszínját­szók kalauza, meseregények. Ezek a műfajú meghatározá­sok jelölik Hárs László írói munkásságát. Műveinek je­lentős része gyermek és if­júsági irodalmi alkotásokból áll. Mi ennek a magyará­zata? — Nem tudom, van-e ma­gyarázata. Huszonhárom éves koromban írtam első ifjúsági regényemet, elmúltam hat­vanesztendős, ma is ifjúsági regényen dolgozom. Sohasem hagytam abba, kivéve né­hány rövid esztendőt, amikor elveszítettem kapcsolatomat a varázslattal, amely nélkül nincs ifjúsági irodalom, ami­kor nem tudtam meggyőző­déssel leírni, hogy az élet szép. Ügy hiszem a művé­szetben, az igaziban, nem válik külön a felnőttek és a gyermekek részére készülő alkotások igénye. Tehát ma­guk az alkotások sem. — Véleménye szerint, mi a legfontosabb feltétele an­nak. hogy a gyermekekből rendszeres olvasók váljanak? — A szülői házban kell ilyen kapcsolatba kerülni a könyvvel, hogy annak szük­ségessége egy életen át kí­sérje a gyermeket. Szeret­ném hangsúlyozni, hogy itt meg kell különböztetni a könyvvel való viszonyt az irodalommal való viszonytól. Ha egy-egy családban nin­csenek is meg a feltételei annak, hogy megismertessék az irodalommal a gyermeket, a könyv szeretetét az még nem zárja ki. Hogy az ott­honhoz hozzátartozik a könyv, éppúgy mint a kanál, kés, villa — ez legyen csak ma­gától értetődő. A könyvet szerető gyermek előbb-utóbb eljut az irodaiam szereteté- hez is. — Beszéltünk a szülők, az iskola felelősségéről. Mit te­het a társadalom, az ifjúsági szervezetek, az olvasás meg­szerettetéséért. — Nagyon fontos intéz­mény a gyermekkönyvtár. Itt megtanulnak magabizto­san mozogni a könyvek kö­zött. a válogatás lehetősége önálló véleményformálásra is nevel. Nagy hiányosságnak tartom, hogy ennek a kor­osztálynak nincs igazi iro­dalmi lapja. Egyedül a Sze­geden megjelenő Kincskere­ső című folyóirat szolgálja ezt a célt. de ez csak kis példányszámban kapható. És nagyon nagy szükség lenne egy olyan folyóiratra, amely a gyermek és ifjúsági iroda­lom elméleti kérdéseivel fog­lalkozna. Azt is elmondom, miért lenne erre nagy szük­ség: az olvasói konzervatí­vizmus sehol sem jelentke­zik olyan csökönyösen, mint éDpen a gyermekirodalom te­rén. Nem szeretném, ha fél­reértenék szavaimat. A klasz- szikus mesék. Andersen, Grimm, valamint a népme­sék ismerete fontos és szük­séges. De — mellettük is­merni kellene az új irodal­mi alkotásokat is. A szülők, természetesen, azokat a könyveket vásárolják meg gyermekeiknek, melyet ma­guk is olvastak, ismernek. — Mit tehetnek maguk az írók azért, hogy a felnöve­kedő nemzedék rendszeres olvasóvá váljon? — Meggyőződésem, hogy a felnőtti rod alomnak van leg­nagyobb szüksége a ió gyer­mekirodalomra. Hogy való­ban olvasó nemzetté vál­junk. közösen döntjük eL Szülők, pedagógusok és írók. Mi utóbbiak igényes, jó al­kotásokkal. László Ilona

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom