Szolnok Megyei Néplap, 1974. április (25. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-21 / 92. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1974. április a. Á tél fehéren, szürkén nehezedett a tájra, elborítva a falvakat, erdőket, utakat. A hóborította mezők mezsgyebokrain hollók feketedtek. A kocsi csúszkált a hóban, és ha szembejött valami, lehúzódott a padkára, ahol aztán a kerekek végleg elbizonytalanodtak. Wilk Ferenc néha megtörölte a kocsi bepárásodó ablakát, aztán bágyadt egykedvűséggel meredt a kocsi oldalánál elsuhanó tájra. A falvak közelében nagy kendős, kosárral bandukoló asszonyokat látott, később egy bicikliző útőrt, majd nagy lovas szánt, mely forrázó teknőt szállított valahová. A havas szántások felett néha előkéklett egy-egy ház vagy kazal, másutt a tagutak mentén sorakozó nyárfák végtelenbe vesző sorfala. A hó színe lassan változott. Pirosra gyúlt, aztán palakék fényben derengett, mintha víztükör lenne. De az alkonyat szürke csóvái már ott füstölögtek mindenütt, s az esti párával keveredve csakhamar elborították az egész tájat. Hirtelen besötétedett. A műszerfalról barátságos kályhameleg áradt szét a kocsiban. Wilk Ferenc kicsit előrehajolt, és a sofőr válla felett a műszerfalra nézett. A sebbességmérő piros sávja, ahogy előrenyúlt a számok felett, majd vissza-visz- szaesett, pontosan olyan volt, mint a tűzlobogás. Mintha egy kandalló előtt ülne, s az ajtó résein viliózna elő a parázsló bükkhasábok fénye, így érezte Wilk Ferenc, azokban a pillanatokban, és nagy nyugalom szállt a szívére. . Amikor aztán újra hátradőlt, látta, hogy a reflektorfényben úszó havas úton néha fel- parázslik egy-egy aranyló vagy zöld tűzben égő szempár. Nyulak, őzek szaladtak át a kocsi előtt, és egyetlenegyszer láthatóvá vált egy róka is. Az árkon túl erdők húzódtak, ligetes, könnyű parcellák félig az út, félig a környező szántások közé ékelődve. Wilk újra előrehajolt, és megérintette a sofőr vállát; — Mit gondol. Gyula, mennyire vagyunk Pesttől? — Ezen az úton, főnököm«. Hát nem is tudom... Ügy két órányira... Lehúnyta a szemét, és néhány pillanatig a kocsi lágy mozgására figyelt. A kerekek megadóan verődtek a hóbuckák közé, s néha lengve felnyomódtak a rugózatba, de az alváz elnyelte az erők feszülését A kocsiszekrénybe csak finom rezdülések jutottak el, akár egy műszer jelzései, melyeket érzékel az emberi test, de soha nem válnak fizikai értelemben valósággá. A jó autók elzsongít- ják az embert, elaltatják az érzékeit, gondolatait lefékezik. Wilk még mindig csukott szemmel ült, de már mosolyogva. Arra gondolt, milyen nagy szerencse, hogy küzdelmes ifjúsága volt, és akkor talán még nem is léteztek ilyen autók... Kinyitotta a szemét, aztán hunyorítva pislogott néhányat. Éles fehér fény tört be a szélvédőn át. A kanyarból autó bukkant elő, és reflektoraival átszúrta a kocsi belsejét. Wilk sofőrje lekapcsolta a reflektort, majd egy pillanatra újra felvillantotta, hogy a kanyarból előtűnt kocsi vezetőjét figyelmeztesse. Hiába ... A kocsi őrült módra közeledett, s vakító fénysugarait egyetlen pillanatra sem tompította. — Az állat... A tróger állat!!! — hallatszott a sofőr hangja, s a kocsit a süppedős padkára kormányozta. A reflektorfényes autó szitálva elsuhant mellettük, aztán árnyak, majd nagy feneketlen sötétség következett, mint egy gödör. Wilk Ferenc érezte. hogy a kocsi megcsúszik alatta, majd tompán nekiütődik valaminek, valami furcsa, puha tárgynak. Az ütődés után az autó megbillent. mintha a kerekek alól eltűnt volna a föld, aztán oldalazva tovább csúszott, s végül recs- csenve megállt. — Kész... — mondta a sofőr, aztán kinyitotta az ajtót és az oldalra billent járműből óvatosan a hóra ereszkedett. Wilk még nem értette a helyzetet, kábultan várakozott a hátsó ülésen. Amikor a sofőrje megjelent a motorház előtt, az autó fénykévéiben, úgy tűnt, hogy moziban látja ezt a képet, vagy talán olvassa. A sofőr a kocsi elejébe nyomódott fehér kilométerkőre tette a kezét, s miközben a kocsi elejét bámulta, ujjai furcsán összesöpörték a kő tetejéről a havat, és marokra fogták. Sokáig szorította a havat, aztán elengedte és elő- rehajolt. A fénykévék így elsiklottak a háta felett és megvilágították az útmenti erdősávot. Jól látszottak a jégtől, hótól roskadozó íako- ronák, és egy-egy száraz agancsszerű ág szögletesen elnyúlt árnyéka. Wilk Ferenc pillantása kutatva motozott az időtlenségbe úszó árnyékoccanást éreztem. Akkor nyomtan be egészen a féket... De hát ezen az úton... A puska szíja aztán feltekerte. — Egy kocsi, Gyula! A sofőr az útra pillantott, aztán hirtelen előkapta a C2- ruzáját. Felírta a nevét és a kocsi rendszámát. Középre lépett, feltartotta a kezét A közeledő autó kioltotta a reflektorát aztán indexelt és megállt. Egy Ford Taunus volt. Wilk sofőrje odalépett melléje: — Kérem ... Ha... A Ford Taunus ablaka leereszkedett. Fiatal férfi nézett a sofőrre, majd Wilkre és az árokba csúszott autóra. A kocsiban egy sárga puló- veres hölgy ült és ő is végighordozta a pillantását a sofőrön, Wilken és az autón. — Karamboloztak? — kérdezte a fiatal férfi. — Elgázoltam egy öregembert — mondta a sofőr, és a cédulát a fiatal férfinak nyújtotta. Az átvette, rápillantott, aztán kiszállt a Tau- núsból, és elindult az árokba csúszott kocsi felé. kok között, aztán visszatért a szögletes, fehér kilométerkőhöz, melynek a tetején ott maradt a sofőr markából kiejtett hógyurma. Az autó lámpái precízen megvilágították a szabálytalanra sikerült hógolyót, melyen jól látszottak az összeszorított emberi kéz formái. — „Mint egy modern szobor — gondolta Wilk —, igen, mint egy Moore-kompozíció... Vagy egy imakő ... Mint az imakövek a régi zsidótemetőkben... Azok állnak így^obe- liszkek peremén és az esővájta százéves sírköveken...” — A sofőrnek ekkor már a háta sem látszott a fénykévék alatt, egészen eltűnt a motorház előtt, mintha lehasalt vagy letérdelt volna. Wilk ekkor nagyon nyugtalan lett. Hirtelen kinyitotta az ajtót, és kimászott a kocsibóL Az autó kereke alatt egy avétt bakancsú, bőrzekés öregember feküdt. A bakancsa felett csatos lábszárvédőket hordott... A lábszárvédők szürkés posztónadrágban folytatódtak ... Arca borostásan vöröslött, s a szakáll alatt mély ráncok kanyarogták be a sovány arcot. Hasán teke- redett szíjú, kétcsövű puska feküdt. Egyszerű vadőrpuska volt, melyen a vakrozsdát már a legjobb fegyverolajokkal sem lehetett eltüntetni. Az öregember kesztyűt- len keze a puska vékony szíját szorongatta, mintha... mintha... — A sofőr előtte térdelt és kétségbeesetten rá- zogatta a vállát: — Bátyó... Bátyó... Hall engem... ? A borostás arcú öregember nem mozdult. Wilk Ferenc megérintette a sofőrje vállát: — Gyula... Hagyja csak ezt az embert... — De hát... Ha látszana rajt valami ... Bekötöznénk... Vagy mondana valamit, de hát... — Ha törése van, jobb, ha nem mozdítjuk... Megállítunk egy kocsit... És ... A sofőr felállt, és havas, dermedt mancsával belecsapott a saját arcába, mintha ébresztené magát. A tenyere aztán ott maradt, és hol a szemét takarta el, hol a homlokát. — Elvakított az az állat... Ezt szegényt nem láttam... Tántoroghatott... És a kocsi, azt hiszem, csak a puskáját kapta el, amit keresztben hordott a hátán... Csak egy — Orvos vagyok — mondta néhány lépés után, aztán letérdelt a borostás arcú öregember mellé. Térdkalácsa alatt hirtelen megolvadt a hó, és átnedvesítette a pantallóját. Az öregember szabadon maradt csuklóját tapogatta, és némán figyelt. Kis idő múlva aztán elengedte a kezet, ami mint egy száraz faág, visszazuhant a hóba. — Meghalt — mondta, és felállt. — Talán harminc kilométeres sebességgel hajtottam... Az út közepén reflektorozva jött egy autó, és leszorított... Nem is láttam — mondta a sofőr. — Igen... Ez meghalt... Hészeg volt, igaz... De meghalt ... — Igen — mondta a sofőr —, meghalt... Doktor úr, akkor ha lenne szíves a rendőrségre beszólni, hogy jöjjenek ki... És a főnököm, Wilk elvtárs... Biztosan ismeri a nevét, nem vinné magával, nem állhat itt az út szélén ... — Ó ... Wilk elvtárs ... Természetesen ... Pestre megyünk mi is. — Köszönöm, doktor űr — szólalt meg Wilk. — Itt maradok ... Ez a rend ... — Ahogy gondolja, kérem, egyébként parancsoljon a névjegyem. Megidézhetnek tanúnak. A feleségem felírta annak a kocsinak a számát, néhány perccel ezélőtt minket is árokba sodort, alig tudtunk visszamászni az útra ... Hát a viszontlátásra. — Köszönöm — mondta Wilk. — Jó éjszakát... A fiatal orvos beszállt a kocsijába, és elhajtott. Mire Wilk megfordult, sofőrje már városira kapcsolta az autó lámpáit, és a gyér fényben . újra ott állt a motorház előtt. — Ilyen könnyen meghal az ember... — mondta. — Lehet, hogy tévedett az orvos, majd jönnek a mentők, és ... — Nem tévedett... Ez meghalt — mondta a sofőr, és közben állandóan nézte a bőrzekés, puskás öregembert. — Vadőr lehet — szólalt meg Wilk. — Falusi vadász... — Olyan halász, vadász, madarász ... — Vadőr puskája van ... Ilyenforma volt szegény apám is ... Csak neki soha rém telt ilyen széles puskaszíjra, vagy talán eszébe sem jutott... De emlékszem, hol madzagon lógatta a puskáját, hol meg bakancsszíjon ... — Wilk elvtárs... Jó lenne, ha visszaülne a kocsiba, hideg az éjszaka... — Ejnye, Gyula... Hogyan ülhetne vissza az ember ebbe a kocsiba...? Melegedni«? Amikor előtte fekszik egy ember... — összezavarodtam, főnököm ... Ne haragudjon ... A sofőr körüljárta az autót, aztán megállt az árokparton és az erdőt nézte. Wilk a kilométerkő mellett váltogatta a lábait, és az utat figyelte. De az út teljesen elhagyott volt. Nem közlekedett rajt egyetlen aprócska fénypont sein, mintha elszakadtak volna a világtól. A hideg fokozatosan dermesztővé vált, a közeli fák itt is, ott is meg reccsentek a fagyban. Wilk átkelt az árkon, és az erdősáv szélső fái alól ágakat szedett össze. Felhalmozott egy kisebb máglyára valót, aztán a belső zsebéből elöhalászott néhány levelet, meghívót. Némelyikbe belepillantott, aztán összegyűrte mind, és a faágak alatt meggyújtotta. Fanyar füst szállt az országút fölé, aztán a farakáson elhatalmasodtak a lángok. A sofőr is elindult az erdőbe, és csakhamar nagy halom fával tért vissza... Dobtak a tűzre, és a lángokba néztek. A rőt, vörös fényben elő-elő- tűnt a halott öregember arca. A sofőr néha odapillantott, de sietve visszamenekült a tűzhöz. Valahol az erdő másik oldalán kutyák vonítottak, megérezték a füstszagot. — Ha így tüzet raktunk annak idején, mindig előjöttek a Sárrét farkasai... Nádifarkasok voltak... — mondta Wilk. A sofőr nem válaszolt. Az út derengő sávját figyelte, melyen egy cserebogár nagyságú kéken villogó fénynek kellett volna megjelennie. De a fény késett. Éjfél is elmúlt, mire megérkezett a baleseti járőr. A tűz addigra kialudt, és a sofőr sírt a sötétségben. iooooooooooocxxjooocxxicooooaaooaocxncimnrrwmtmw^fmf Simouyi Imre: ITTHON Nézd, ma a hold, a narancs telihold a Körös tükörén lebegő. Mondd, nem ez a kép, meg egy harapásnyi itthoni jó levegő volt-é a hiány, ott az idegenben: ok jajra, panaszra — szegény? Kéznél az a gally, kéznél az az emlék, s megkapaszkodni remény kínálja magát. - Nézd, itt ha botolnál, kar nyúlna feléd, ölelő: felfogni esésed. - Míg élsz, amíg élhetsz csak itt lehet kedv meg erő viselni a jót: az itthoni jót meg az itthoni fájást. Lásd, talpad alá fut az itthoni gyep, s elföd a vihartól az itthoni nyárfás. Nem járatták még eleget véled a bolondját távoli földek s messzi egek? Ha kérdenéd, mi a dolgod — s hogy van-e még? - csak itt jöhet rá felelet Csoóri Sándor: t f A LEVEGŐ KASZAI Van egy megsüllyedt rét: fűzfákkal s fűvel kötött szövetségeim helye, egy kertalj, egy sóstó a földi kazlakon túl. Vadméhek szaglásznak ott körül, mint a kutyák s evez fölöttem fekete toll, veréb-sírásó koromból zsákos sötétség eves. Ha nem találtok kulcsra zárt kövekben, ott keressetek, örökzöld laposon fekszem hanyatt s a levegő kaszái aratnak nekem annyi fényt, annyi időt, annyi nyarat, hogy életveszélyes ragyogást gyűjtsék körmöm alá, szemem mögé. ,Ó<XXXXXXX>OOOCOOQÖC>COC*XOCOCCCXXXXJOO^^ Teljes életet élek Várnagy Katalint, az Állami Déryné Színház művésznőjét, sokoldalú színészi tevékenységéért a Jászai Mari-díj III. fokozatával tüntették ki. Zavarban vagyok. Mit is kérdezzek a színésznőtől, hogy elkerüljem a szokványos „Dérynés” kérdéseket: az utazás fáradalmairól, a kényelmetlen öltözők, színpadok okozta megpróbáltatásokról? — Annyiszor elmondták már, hogy mi a nehéz ebben a színházban. Mi a szép? — Ugyanaz, ami egyúttal nehéz is. Az utazás, az előadások .. Múlt évben Szo- phoklész Elektráját játszottam, Egy alkalommal felsírt valaki a nézőtéren. Ez a sírás volt eddig a legszebb „köszönöm”, amelyet kaptam. Budapesten, a metró végállomásánál. a Füredi úti lakótelep egyik szép lakásában beszélgetünk. Várnagy Katalin férje a Déryné Színház szervezési osztályának vezetője, kislánya, Pannika négy és fél éves. A gyerekek kedves ravaszságával, változatos ötletekkel tudtunkra adja, hogy ő is jelen van. A véletlen hozzásegít e riport megírásához. Tavaly meghívtak az Elektra egyik Pest környéki előadására. Meleg májusi nap volt. Délután öt órakor, amikor a fővárosban egymáshoz tapadva lógnak az emberek a villamoson, autóbuszon, a színházi autó tágas falu főutcájára futott be. Illatoktól roskadozott a levegő, pünkösdi rózsák, virágzó akácok és a kertekből áradó friss földszag keveredett. Milyen kár — gondoltam akkor —, hogy a Déryné Színházzal kapcsolatban, az emberek mindig csak a télre, hófúvásokra gondolnak — mellesleg, évek óta hó is alig esett —, és elfeledkeznek arról, hogy a színészek tavasszal, ősszel is utaznak, hogy felejthetetlen szép tájaikkal, városokkal ismerkednek meg — Azon az Elektra- előadáson, melyet láttam, nagyon kevesen voltak. A színészek mégis olyan őszinte átéléssel, fegyelmezetten játszottak, mintha tele lett volna a művelődési ház. — Ha lenézek a nézőtérre, mindig arra gondolok, hogy az ott ülő emberek befizették a jegy árát és — színházba jöttek! Szerencsére, kollégáim többsége is így gondolkodik, — Mi tudja ellensúlyozni azokat a lemondásokat — rádió, tv, filmszereplés lehetőségeit — melyek az utazással együtt járnak? — Ellensúlyozni nem tudja, csak a jóérzésemet biztosítja az a kiegyensúlyozott élet, melyet férjemmel közösen sikerült megteremtenünk. Másfél éve költöztünk ebbe az új lakásba. kislányom egészséges: a színházban szép szerepeket játszom, úgy érzem, megbecsülnek. Teljes emberi életet élek. Nem ok ez a boldogságra? — Sok ember törekszik a teljességre. Valóban hiszel abban, hogy szerény igényekkel is elérhető? — Igen. Engem a körülmények nem fárasztanak annyira, hogy fásultnak érez- zem magam. És szeretem a közösséget. Nálunk, ha vidéken vagyunk, a nap huszonnégy óráját együtt kell tölteni valakivel. Talán most tudnék arra a kérdésre is válaszolni, hogy mi a legnehezebb: az emberi tartás. Hogy idegfeszítő körülmények között is megőrizze valaki azt a magatrtást. amely után sohasem kell szégyenkeznie. Várnagy Katalin 1963 óta tagja a Déryné Színháznak. Ezt megelőzően, négy évig a békéscsabai Jókai Színházban játszott. Jelentősebb szerepei: Zilia a Néma leventében, Tünde, Vörösmarty Csongor és Tündéiében, Édes Anna, Éva Az ember tragédiájában, Szód hók'.ész és Gyurkó László Elektrája női főszerep a Tartuffe-ben. Az utazó színészeket — úgy tartják — mindenhol ismerik és seholsem ismerik. A Jászai Mari-díj bizonyítja: a tehetség, a becsülettel végzett munka, minden körülmény között visszhangra lel. h. L i f BERTHA BULGSU I Tűz az éjszakában Ll
