Szolnok Megyei Néplap, 1974. április (25. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-21 / 92. szám

1974. á^rffls 21.' SZOLNOK MEGYEI NEPtA* 7 Zeneszerzőkről — írásban NEM EGT NAGYNEVŰ zeneszerző tett már epés megjegyzést a muzsikáról, zenészekről író szerzőkkel kapcsolatban. S nem is min­den alap nélkül. Vitathatatlan, hogy a ze­neszerzőkről írók célja — mögt nem a szigorúan és ki­zárólag tudományos igényű publikációkat nézzük — nem más, mint a komponista megismertetése, bemutatása, népszerűsítése. Vagyis jó esetben közvetett segítség ahhoz, hogy minél többen közelebb kerüljenek a zene­szerző műveihez. Az író választás előtt áll: mi módon mutassa őt be? Hebet szigorúan a tényékhez ragaszkodni, s megszülethet egy dokumentumkönyv, vagy brevárium-típusú munka, esetleg a kettő együtt. Vagy a másik út: az „anyaggal” szabadon bánva, a fantázia segítségével életre kelteni a kort és a művészt. Vajon melyik út a haté­konyabb? Erre sem adha­tunk egyértelmű választ. Hiszen sok mindentől függ. Például attól, ki olvassa a könyveket, a szerző elsősor­ban milyen olvasótábort „céloz” meg. Van, amikor az író semmi másra nem támaszkodhat, mint saját beleélőképességére, megjele­nítő erejére — akkor, ami- kot kevés a felhasználható dokumentum, vagy azok tel­jes mértékben hiányoznak. Ilyenkor is nagy segítséget ad azonban a zeneszerző műveinek sora, s aki ezek­ből indul ki, minden bi­zonnyal az jár el helyesen. Bármilyen érdekes, színes a zeneszerzői pálya, eltörpül a művek mellett — legalább­is az utókor számára. Ezért még egy zeneszerzőről szóló regény 6em nélkülözheti a több-kevesebb műbemuta­tást. Ami ismét csak sok­fajta és soksíkú lehet. ISMERÜNK OLYAN „ze­nei” könyveket, pL opera­komponistákról, amelyekben mindenről esik szó, csak éppen a legfontosabbról, ze­néjükről nem. Igaz. általá­ban erről a legnehezebb ír­ni, s éppen ezért helyettesí­tik sokszor színes fantazma­góriákkal — pl. az alkotás körülményeiről, a mű bemu­tatásáról, fogadtatásáról, a szerző (elképzelt) gondolat- világáról, magánéletének legrej tetett zugairól és így tovább. De ehhez a „lényeghez” az áltudományos elemzések sem segítenek eljutni. A ze­nei könyvek olvasói tanúsít­hatják, milyen ritka az olyan írás, melyben harmo­nikus egyensúlyban találják a zeneszerző életének és mű­vészetének bemutatását Vagyis megismerkedhetnek a korral, a kortársakkal, az életúttal, á különböző, a komponistát ért hatásokkal és elsősorban a művekkel — stíláris alapon is. tehát töb­bé-kevésbé megfogalmazó­dik, mik a zeneszerzői stí­lus sajátosságai, mitől érde­kes és főleg értékes a kom­pozíció. Az effajta egyen­súly eléréséhez kell aligha­nem a legnagyobb felké­szültség, tehetség. EZEK UTÁN néhány konkrét példa a zeneszer­zőkről szóló könyvekről. A regény is többféle lehet: vagy konkrét személyről szól — ezen írások töme­géből felesleges kiragadnunk bármit sokkal megismer­kedhet az olvasó: vagy szól­hat elképzelt személyekről —- Romain Rolland, vagy Thomas Mann nevét emlí­teném itt elsősorban példá­nak. Mégpedig alig utolérhe­tő, ragyogó példának. (T. Mann sok helyütt és gyö­nyörűen ír a zenéről — nem­csak a zeneszerzőkről — úgy, hogy azt a nem zenei előképzettségű olvasó is kö- vetheti-élvezheti.) Ha kőnk- rét személyről írnak, a re­gényes formán kívül sok más lehetőség is kínálkoz­hat. mint ahogy azt már említettük. Ilyen pl. a levél­vagy naplóforma, az olyan könyvek, mint „Ha X. Y. naplót írt volna”, vagy „X. Y. életének krónikája — napról napra”. De születtek izgalmas dokumentumregé­nyek is — kevés kitaláló­val, sok megcáfolhatatlan adattal. És van a „hibrid” típus: a „tudományos-nép­szerűsítő” jellegű írás, mely nem regény, de lehet azért színes, nem szakmai dolgo­zat. de lehet lényegremu- tató, és kielégítheti azok kí­váncsiságát, akiktől a regé­nyek — legalábbis a zene­szerzőkről szóló regények — viszonylag távol állnak. Nehéz megmondani, ki mi­lyen típust keressen. Mint ahogy azt is nehéz megjó­solni, melyik a legcélrave­zetőbb. Egy biztos: önma­gában véve sohasem a mű­faj adja az értékítéletet — a zenei regény is lehet ki­váló, a dokumentumírás is lehet papírszagú, muzeális, unalmas. Az írók — ki- mondva-kimondatlan — nagy és még nagyobb olva­sótáborról áhítoznak. Az ő tehetségük, tudásuk, alapos­ságuk a döntő — ez hatá­rozza meg végül is a könyv értékét, sikerét. Az olvasó­nak csak egyet ajánlhatunk: lapozzon végig néhány kü­lönböző típusú zeneszerző­ről szóló könyvet, nyilván kialakul, melyik fajta áll hozzá a legközelebb. (Ami persze nem jelenti azt, hogy évekig, évtizedekig ragasz­kodni kell ehhez a válasz­táshoz.) Minden esetre, el­sősorban ebből a típusból, az ilyen jellegű írásokból „merítsen” — de ugyanak­kor ne feledkezzen meg ar­ról, hogy mindez csak esz­köz: a muzsikához. ÜGY HISZEM, hihetünk a népszerű alkotó-előadómű­vésznek. Olvassunk, beszél­jünk a zenéről, ugyanakkor minél inkább igyekezzünk bármilyen „mankó”, még oly kitűnő „magyarázat” nélkül is elmélyedni benne. Mert az igazán jó darab, a klasz- szikus értékű alkotás önma­gában is megáll a lábán. Az értékét keressük — kotta­fejekben, nyomtatásban, sza­vakban egyaránt Juhász Előd Egy család széthullásán keresztül egy birodalom szét­hullását írja le az eredetileg Félhomály a Duna fölött cí­men megjelent regény: az osztrák politikát a maga már-már legendás ostobasá­gaival, a ferencjózsefi békét, a pusztulásra ítélt életfor­mát, az osztrák nagyhatalmi politikát és a békepárti li­berálisok kudarcát. Alexander Reither, egy prágai kiadó, napilap és nyomda tulajdonosa a kedé­lyes és alapos osztrák libera­lizmus szellemes és megnye­rő képviselője.'A regény az ő családjának története 1913 Könyvjelző Franz Carl Weiskopf: BúC'ú a békétől —14-ben, a Habsburg bíró* dalom haladásának idején. A család második generáció­ját dekadensek és bárgyú, keményöklű katontisztek al­kotják, az unokák pedig részben a polgárpukkasztás látványos megoldásaival, — részben pedig a szocialista munkásmozgalomba való be­kapcsolódással lázadnak csa­ládjuk és a társadalom ellen. Hogy ez a világ rászorul az átalakításra, azt a regényben szereplő anarchisták, szocia­listák és polgárkisasszo­nyok egyaránt látják és e szerint cselekszenek is. Érdekes és gyakran iró­niával megrajzolt mellékfi­gurák tarkítják a jobbára Prágában és Bécsben játszó­dó történetet, amely pontos társadalomábrázolásával és finom lélekrajzával egyaránt hűen idézi a „régi szép idő­ket”. Környezetünk kultúrája (5) Hátán az ágya A tévénézők bizonyára már több­ször látták azt a külföldi híradókból szár­mazó felvételt, amikor egy igen csinosnak mondható ifjú hölgy nagyon csábos póz­ban fekszik valami heverőfélén. Aztán egyszerre csak felpattan, megfogja a „he­verő” egyik végét, megrázza az egészet, mire a fekvőhely zsákformát ölt. Az ifjú hölgy fogja ezt a feltehetően könnyű zsá­kot, a hátára csapja és elindul fölfelé egy lépcsőn, miután még egy csábos pillan­tást vetett a meghökkent tévénézőkre. A férfinemű nézők bizonyára szívesen kö­vetnék a hölgyet föl a lépcsőn, hátán a bárhol lerakható ággyal. A filmet kísérő magyar nyelvű kom­mentárok — már többféle műsorban fel­használták ezt az anyagot más-más kísé- rőszöveggel — hol humorizálnak a hor­dozható ágy és a csinos hölgy képzeletbeli összefüggésein, hol nagyon komolyan a jövő bútordarabjaként emlegetik ezt a szokatlan alkalmatosságot. A szorgalmas bútorkiállítás-látogatók már Magyarországon is találkozhattak olyan műbőr puffokkal, amelyek mű­anyag-golyócskákkal vannak töltve, köny- nyűek, használót előtt felrázandók és va­lóban praktikus, hordozható ülőalkalma­tosságok. Külföldi magazinokban — meg kirakatokban is —• olyan felfújható mű­anyagfoteleket lehet már látni, amelyek teljesen áttetszőek, ilyenformán ültében is szemlélhetjük például kedves vendé­geink idomait. De vajon tényleg ez lesz a jövő bútora? Aki válaszolni akar erre a kicsit látno­ki igényű kérdésre, annak először azt kellene tisztáznia, milyen a ma bútora? Milyen ágyakon alszunk ma, milyen asz­talok mellett, milyen székeken ülve étke­zünk, milyen szekrénybe rakjuk a ru­háinkat? Tekintettel arra, hogy a ma használatos bútoraink jelentős része tíz, vagy éppen negyven—ötven évvel ezelőtt készült, máris ott tartunk a kérdéseink­kel: milyen volt a tegnap bútora? A bútortörténet ma már a művészettör­ténet tekintélyes ága, a világon sok kitű­nő szakértő osztályozza, elemzi magyaráz­za a régi bútorokat. Csak ránéznek egy kisszékre és máris mondják, melyik kor- bón való, milyen stílus, és ha híres mes­ter műhelyében készült, akkor többnyire azt is. melyik volt a nevezetes műhely. Persze, csak a régi bútorokra áll ez, hi­szen itt is — mint már a lakbrendezés egyéb tárgyainál is szó esett erről — a századforduló, a nagyipari bútorgyártás olyan fordulatot hozott, hogy sokkal ol­csóbb, s egyben silányabb, „arc nélkü- libb” lett a bútor. Persze, könnyű a szakértőknek — mondhatná valaki —, hiszen az emberi­ség történelmi méretekben nem is olyan régen használ bútorokat Az egyiptomiak­nál találkozni először a mai értelemben vett székkel, de ott is inkább csak a gaz­dagok birtokolták. Szekrényt, tehát álló, nyitható ajtajú, polcos vagy akasztós szekrényt mindössze néhányszáz éve hoztak divatba, elsősorban az északi né­pek. Korábban a fekvő láda volt haszná­latos annyira, hogy még mai nyelvhasz­nálatunk is őrzi például a „ládafiában” kifejezést, ami egyébként nem volt más, mint a nagy láda egy kis külön elrekesz- tett, kulccsal Is zárható része, elsősorban a nagyobb értéktárgyak őrzésére. Néhány évtizede egyes vidékeken még divatban volt, hogy a kocsin, amivel a menyasz- szony móringját szállították, ott volt a tulipános láda, benne a jövendő asszonyka holmijával. Mit használt az emberiség bútor helyett sokezer éven át? Elsősorban az anyaföi- det. Nem egészen naturálisán, mert vala­mit rendszerint raktk a földre. Elsősorban állatbőröket A barlanglakó ősember még cövekekre is kifeszítette az állatbórt, hogy ne kelljen a hideg földre teríteni azt (így is.reumás lett — a régészek egy­behangzó véleménye szerint —• még a barlangi medve is!) Ruhatára még igazán nem volt az ősembernek, nem volt gond­ja, hová akassza éjszakára az ágyékkötőt, mert rendszerint le sem vetette. A széket i# ügyesen megoldotta: a barlang, vagy a sárkunyhó közepén, a tűzhely körül lyu­kakat ásott a földbe, hogy — ha leül. oda tegye a lábét. Ez valószínűleg az evéshez kellett, mert a „csevegés” a társasági élet igen sokáig félig fekvő helyzetben zaj­lott. Még a rómaiak is így rendezték ne­vezetes lakomáikat, csak a könyökük alá raktak párnákat, hogy kényelmesebb le­gyen a fekvés féloldalon. A zzék, az állatláb formájúra faragott, négylábú szék inkább esek a hatalom jelképe volt: igazságot osztani, parancsolni ültek ebbe a trónszerű szék­be a hatalmas fáraók, ahogy régi egyip­tomi képeken ma is láthatjuk. A görö­göknél már mindennapos használati tárgy lett a szék, amit egy kicsit az ülő ember formájához is igazítottak, még párnákkal is kibéleltek. De nyilvános helyeken: színházban, tanácsban, gyűlésben, támla nélküli padokon ültek. Asztalféle még ritkán fordult elő. A bútor igazi térhódítása, gyönyörű ki- díszítése;, mai formáinak kiteljesedése csak az újkor hajnalán, a reneszánsz ide­jén bontakozott ki. Bernáth László A-szavak gőzölögve buktak ki a száján, és sisteregve hűltek ki, amíg a néhány méteres utat megtették az elhagyott, poros kirakat mélyén ülő lányig. — Hát nem érted?! Sze­retlek! — Tavasz óta idejárok — folytatta Simf — minden áldott este itt papolok ne­ked, s te meg sem moz­dulsz, csak a szemedet for­gatod. Érts meg, hogy sze­retlek í A szaVak -megragyogtatták a kirakatot, a gyenge vil­lanykörte fényében siváran gubbasztó poros papírok, rongydarabok önálló fényt kaptak, ho£y aztán a beszéd elhaltéval még szürkébbek, még visszataszítóbbak le­gyenek. A lány nem szólalt meg most sem kezét térdén nyugtatva egykedvűen ült a rozoga széken, csak világos­kék szeme sétált lassan megfontoltan szemüregében jobbra-balra megállós nél­kül. azonos ütemben, mint­ha egy gépezet mozgatná, soha meg nem állapodott, a tekintete Simfen. csak meg­érintette. s a szem soha nem csillant, az ajkak zárt vo­nala is csak nagyritkán la­zult, valami mosolyféle de­rengett fel a lány arcán, Simf néha azt hitte gunyo- ros. néha meg azt, hogy örömteli. — Megint a kedvenc ru­hám van rajtad — mondta Simf, és homlokát a piszkos üvegnek nyomta. — Hallod, meghalok ezért a ruhá­dért isi F ehér, rövid ujjú, nyersvászon ruha volt a lányon, egy könnyű kis szandál, kicsit vékonyka kamaszos karja s megejtően kedves formájú lába feltüzelte Simfet. el nem tudta képzelni, hogy ebben a ragacsosan koszos kirakatban, hogy tud ez a lány ilyen tiszta lenni. — Szóiali már meg — kiáltotta — mondj valamit! Amíg nem válaszolsz, nem megyek el innét. A lány szeme abbahagyta az ingázó mozgást, tekinte­te megállapodott Simfen, mereven nézte egy darabig, egyre szomorúbb lett, a sze­Lázár Ervin: SZER méből áradó szomorúság egy kerek, világos foltot égetett a kirakatüvegre, mint ami­kor deres ablakra lehelünk, Simf megbűvölve nézte. a lány megemelte térdén nyugtatott kezét, s őt ujját széttárva' Simf felé mutatta. A férfi elszörnyülködve hátraugrott. A lány ujjai hegyén föl- feslett a bőr s kunkorodó kócszálak, vékonyka, sza­kadt drótvégek kandikáltak ki .alóla. — Kóclány — üvöltött Simf — egy kóclányba sze­rettem. A lány visszahelvezte ke­zét térdére, szemé újra kezdte az ingamozgást Simf megfordult tánto­rogva indult hazafelé, mell­kasát forró kő feszítette. Hasra vágta magát az ágyán, bánata súlyától olyan lett, ELEM mint egy forma mellé csur- rantott nyersvastömb. N em bírta sokáig, egy barátra lett volna szüksége, egy jó ba­rátra. Fölpattant hát és ki­talált magának egy barátot Egy széket húzott a szoba közepére, arra találta ki. de valahogy nem sikerült ez a barát, szeme aszimmetri­kusan ült az arcában, egyik a szemöldök fölé húzódott, a másik lecsúszott az orra tövébe, haja elszórt pama­csokban födte a fejét, füle a nyakszirtién. — Te! — kiáltotta dühö­sen Simf. s akkor , vette ész­re, hogy a barát ízületei nem kapcsolódnak, a dara­bokból álló testet csak a ru­ha tartja össze, a barát el- nyaklott a széken, Simfnek oda kellett ugrania, mindkét kezével elkapta, hogy le ne essen a földre. De a barát élt, lélegzett, Simf rettegve nézte a szörnyarcra gyúródó vigyort, hátraugrott, a sikerületlen barát, mint egy bábfigura, megemelte a kezét, Simf re mutatott. Izgatottan nézett végig magán, tekintete a kezére tévedt és fölordított. Kezén fölfeslett a bőr. jól láthatta az ujjhegyeken és az ujjkö- zökből kiálló kócszálakat, töredezett drótvégeket. Megbűvölten bámulta a kezét, a barátiéra akart pillantani, de az akkor már eltűnt, a megrettent szók ár­ván állt a szoba közepén. Simf fölténte az ajtót. Kócember kócszerelme za­katolt benne amíg a kira­kat felé rohant. Nem lehet, nem lehet — döngték a lép­tei. * Félt, hogy kóccal tömött keze nem lesz elég súlyos a kirakat bezúzásához. de már az első ütésre reccsenve szétnyílt az üveg, a lány megbabonázva bámult rá, fölállt, Simf benyomakodott a csipkés szélű törés üveg­karmai között. magához szorította a lényt és teljes erejéből a vállába harapott. A lány fölsikoltott a fájdalomtól, de nem húzódott el, Simf nyakára kulcsolta karját, egyre szorosabban fogta, vinnyogott az örömtől és Simf akkor már látta, hogy harapása helyén vércsepoek szivárognak a lány húsából, megérezte a sa.Ját mellében is a meleg, selvmes szívet, a kezére nézett, csupa vér volt a keze a kirakatüveg tépte sebektől. — Ö, drága kóeszerelmem — mondta boldogan —, hús­vér szerelmem. Ragyogott körülöttük a kirakat. vércsepDieik, mint a gyöngyök.-\ v PALICZ JÓZSEF BAJZA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom